Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám

TÓTH ÁRPÁD: NAGY LAJOS NOVELLÁI
(Az Andrássy-út. Nyugat kiadás, 1918.)

Ez az új novelláskötet voltaképpen első olyan könyve Nagy Lajosnak, mely őt külsőségekben is méltó keretek közé állítva viszi az olvasóközönség elé. Egy évtizednél hosszabb időn át kellett úgy írnia, hogy művészi érvényesülésének egy-egy folyóirat nagy szüneteket tartó, szórványos közlési lehetőségei szabtak kényszerű korlátot, egységbe kívánkozó, teljes, tökéletes írói képet elénk sűrítő novellagyűjtemény, komoly, reprezentatív kötet kiadásáig nem tudott eljutni. A frivol és konjunktúrán kapó magyar könyvkiadók számára alig ígértek könnyű kellendőséget ezek a kemény, komor szögletességű írások s nagy kiadói kegy számba ment, ha néha-néha helyet kaphattak az olcsó füzetes vállalatok tarka rongyú, kétes zsibvásárában.

Nagy Lajos novelláinak ez a hányatott, fájdalmas sorsa gondolkodóba ejti az embert. Hogyan volt lehetséges, hogy a magyar irodalom új, nagy fellendülésének korszakában, a Nyugat diadalmas, gyönyörű harcú évtizedében, ennyire elhanyagolható, csaknem kallódásra kárhozottan lassú lehetett egy kétségkívül jelentős tehetség érvényesülési útja? A magyarázatot Nagy Lajos írói egyéniségének és a kor uralkodó művészi ízlésének sajátságos ellentétében találjuk meg. Nagy Lajos a naturalizmus kemény eszközeinek, komor írói módszerének szinte kérlelhetetlen következetességű alkalmazója volt, oly időben, mikor az irodalmi fejlődés a maga lázas, nyugtalan, kereső munkájában egyéb megoldási lehetőségeket hajszolt s főleg formai problémákat ostromolt, szótárakat rombolva s a szivárvány színeit tépve le, hogy az ősi, örök és megváltozhatatlan témákat új, ideges, ingerlő varázsú metamorfózisra kényszerítse. Ebben a lihegő, színes, zengő kavarodásban egyedül maradt a csöndes és lassú mozgású naturalista művész, aki szürke, nehézkes téma-tömböket faragott, egyenletes és kemény vésőcsapásokkal, mint megannyi egyforma idomú kőkockákat s csak az idő múlása, az egymásra halmozott tömbök imponáló együttese eszméltette rá társait, hogy testvérük derék munkát végzett, piramist emelt, melytől nem tagadható meg a komor nagyvonalúság.

Formai tekintetben bármily különbözőségek választják el Nagy Lajost kortársaitól, mégis van velük egy nagy belső közössége, mely a Nyugattal induló egész novellista csoportot egybefűzi. Ez a mély, nagy közösség a drága, fájó, egyetlen ifjúság, a fiatal, modern férfi életének a művészetbe való átömlése, a húsztól harmincig való évek szemlélődésének, érzékenységének, vívódásainak átlelkesítése az írásba ölelt világon. Mint ahogyan a kamasz test furcsa, kéjesen gyötrelmes fájást érez növés közben, a fejlődő, érlelődő férfilélek is átmegy bizonyos édesen szomorú, nagy fájásokon s az új magyar novella-irodalom különös varázsú képét adja egy egész generáció eme ifjúi "éducation sentimentale"-jának. Világfájdalom, cinikus, kamaszos hányavetiség, mardosó önelemzés, szimbolista nekilendülések, mindent átölelő részvét, - ezer érzelmi színe van ennek a nagy közös fiatalságnak. A nagyszerű írói sor egyik végén Szép Ernő áll, a maga dekadensül finom, ah-okat sóhajtó, Schumann-andalgásos líraiságával s a másik véglet, - Karinthy Frigyes, Füst Milán, Tersánszky Jenő, Csáth Géza, Balázs Béla a sor kiemelkedőbb nevei, - Nagy Lajos zárja le, ő a legobjektívebb, az ifjúi líra immár valamely fájdalmas szárazságú hangszerelésével.

Líraiság, a naturalizmus eszközeivel, - ez a Nagy Lajos novellaköltészetének legegyszerűbbre fogható formulázása. Témaköre nem tág, történetei nagyobb részt pesti típusok körül bogozódnak, alakjai a nagy körutak sivár fényárjában sürögnek, ahová a szennyes, sötét mellékutcák öntik át őket, mint vaksi, gonosz mellékfolyócskák, a nyomorúság alattomos sodrú patakjai. A találkahelyről haza surranó irodista lány, akit aggódva vár a bolt zárás után az édesanyja, a kávéházi ablak mellett táborozó sötét, groteszk kis törzsvendég-csapat, a kölcsönkoronákon izguló pesti ifjú, a körúti öngyilkos, az alázatosságba hülyült, másolómunkás napidíjas, szegény utcai leányok, a szakácsnőkhöz járó árva babák, - ilyenek a Nagy Lajos novellahősei. Szárazon, egyszerűen állítja be őket, olykor furcsa, fanyar humorral, s gyors ütemben pergeti le félretaposott életük egy-egy apró tragédiáját. Éles vonásokkal húzza körül a kontúrokat, melyek feledhetetlenül mélyen vágódnak bele emlékezetünk elevenjébe. Így a kötet egyik legértékesebb novellájában, az "Özvegy asszonyok"-ban, ahol két összetöpörödött, nyomorult anyóka vadállatian mohó vágyakozását írja le a megváltó pálinkamámor után, dúsan halmozza ezeket az éles, elevenig ható motívumokat: a szegénység, a tikkadt bágyadás, a lihegő düh, az ellágyuló családi érzések egymást váltogató kurta megvilágításai szaporán villannak fel, mint a sercegve égő száraz fa síró lángnyelvecskéi s égő fájó sebet hagynak az olvasó lelkében. Többször ismétlődik a novellában ez a puritán prózaiságú mondat: "Az éhség kínozta őket" - s ez az egyszerű pár szó fájdalmasabb érzelmi ritmust kelt bármely költői díszű sornál. Az apró, kínzó elemekből összetevődő lelkiállapotok rajzában kifogyhatatlan invenciójú, a leányát hazaváró anyáról szóló novella például kísértetiesen gazdag változatát adja az ideges várakozás nyomasztó érzéseinek. Az emberi komiszságokat szinte démoni erővel jeleníti meg, a kocsisával kegyetlenkedő báró, a parasztkínzó csendőr csakúgy döbbenetes plasztikával lép elénk, mint a csúnya leány kínálkozásait lerázó fiatalember, aki, mikor hallja, hogy a szegény leány már megint kopogtat a bezárt ajtón, döngő lépésekkel le s fel kezd járni a szobában, hogy a nő künn ebből értse meg végre a kérlelhetetlen visszautasítást. Úgy hat ezeknek a novelláknak rejtett, különös líraisága, mintha kíméletlen bántó fénnyel világítana bele valaki egy-egy alak arcába, élesen látjuk a riadt, tépett vonásokat s az alak mögött ugyanakkor fantasztikus, ferde, nagy, szomorú árnyék vetődik fel a végtelenségbe. Még a derűs, melegebb jelzők is a kolorit tompa, nehéz bánatát mélyítik: milyen mély nyomorúság perspektíváját tárja fel például a leányát váró anya novellájában az a részlet, mikor a végre hazatért leánynál az anya pénzt pillant meg, egy húsz koronás bankjegyet s bár szorongó érzéssel megsúgja neki a kincs eredetét, mégis remegő örömet is érez: a "pénz" szó előtt a "boldogságos" jelzőt olvassuk!

Az érzéseknek ez a hullámzó fájdalmú játéka, az alakok beállításának, a történetek lüktetésének ez a tragikus elmélyülése az olvasó lelkében, Nagy Lajos novellaköltészetének fő értéke. Így kapunk mély, sajgó lírát, noha aránylag kevés helyen fűz érzelmi kíséretet mondanivalóihoz az író. De abból, ahogyan alakjainak seregét összeválogatja, történeteit szűkszavú, végzetes iramlásra kényszeríti, ellenállhatatlanul előtör a lírai hév: a téma már egy mély líraiság tüzén olvad át, mielőtt egyáltalán felbukkant a művész fantáziájában. Láva-kövek gránitfeleselésével zendülnek meg a kemény témák az író vésője alatt, szürkeségük forró szikrákat hány. A két legmélyebb indulat, mely ősanyagukat kiolvasztotta, a fiatal férfiléleknek legfélelmetesebb hőfokú kohóiból csap elő: az egyik a fájón és megalázottan testi szerelem-vágy, a másik a korhadt, tűrhetetlen becstelenségű világrend ellen törő lázadozás - börtönfalakat dönget ez a felvérző öklű líra s az egyik börtön maga a fájdalmas zsongású ifjúi test, a másik börtön a buta, ósdi renddel körülácsolt társadalom. Itt érintkezik Nagy Lajos novellaköltése a legújabb generáció forradalmas hitvallásával, a világszemléletes irodalommal: a korhadt régi világ képeit hű pontossággal tükröző szem e képek mögött belső tüzek izzásától fényesül: a lélek oldhatatlan vágyától egy jobb, nemesebb, igazabb világrend után.