Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám
Oh, tág mező! Oh, rejtező hegyoldal
Vad cserjés zöld lehulló mély hulláma,
Virághabos leomló ár alatt!
Oh elhanyatló messze völgy! Oh távol
Tó tűkörének álomcsillogása!
S te nyájas pásztor, szende csend, ki alszol
Zord zöld pagony derengő rejtekén,
Míg vad bokrok szórt nyája szerteszéledt
Juhokként nyugszik napsütött meződön:
Oh látok-é? Mi néktek létezésem?
Éreztek-é, mint érzem én a szellő
Halk símitását, döngő énekét
Kóbor bogárnak s illatát a fűnek?
Nagy Pán, ha most, e rekkenő melegben
Elszunnyad percre sípod áriája:
Oh gondolsz-é reám és életemre,
Hogy itt egy ember jár, megáll, motoz,
S mint tespedt víz szinére buborék,
Ugy száll fel ujra s ujra bánatának
Zöldült taván a könnyű szó: miért?
Miért az élet? És ha élsz, miért
E kérdés? Mért e bús csoda,
Az emberész, mely önmagán tünődik
S mindent megért, csak önmagát soha?
Kérdezte már a vad bokor: mért?
Gond bántja-é a bólintó bogáncsot
S a kék katángot néma csüggedés?
Vagy emberé csupán a fájdalom?
Ez tán kifeslett lelkünk illata,
Melyről megismer kertjében az Isten,
Mint bodzát édes, bódító szagáról.
Örök virág örök harmóniája!
Megtörné tán zengő szimfóniádat,
Ha nem jajongná rajtam, tépett hárfán,
Bús szólamát az emberfájdalom?
Kell-é, hogy hűs árnyékom eltakarja
Arany napod e gyujtovány elől?
S a tér, mit testem tölt be fájdalommal,
Nem volna százszor boldogabb, ha tiszta
Lég töltené, ragyogva nyár tüzében,
S hol száll agyamban sok bús gondolat,
Mint füstölőből fojtó fellegek:
A ménta fűszerszáma lengedezne,
S szivem helyén rengetné kék-ezüstös
Gömbös virágát a szamárkenyér...
Oh tág mező! Oh rejtező hegyoldal!
Kell-é, kell-é, hogy bennem ujra nyiljon
Szépséged minden felvirult csodája?
Ki nézi képét a lelkem tükörében,
Mint ifju hölgy csodálja önmagát,
Szemének titkos mély tüzét s pirosló
Ajkát az arc fenyérén, hullatag
Pipaccsát éltünk perzselő nyarának?
A tükröt dobd el! Öntudatlanul
Nyilj teljesen ki, Öntudatlan Szépség!
Nagy Pán, trilláid, gyorsan hervadó
Hulló virágit nádi fuvoládnak
Nem hallott csendnek ejtsd tündértavára!
Oh édes álom! Elfelejtkezett
Természet! Nem, nem a szívem dobog:
Harkály kopácsol távol egy fenyőn.
Nem vágy sovárog: bodzaillat ez.
Nem a fülem zúg: döngő kis bogár
Kering a napban. Ménta illatoz,
Forrás csereg, gyík surran, galy remeg
S a napsütésben, mint tengerfenék
Bokrokkal, fákkal: sok csudás korállal
Nyugszik a zöld mező, az égig érő
Csend mozdulatlan óceánja mélyén.