Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám
Évekkel ezelőtt az insbrucki levéltárban kutatván, mindenféle régi írások között egy köteg sárga papír került elém, amelyből most szabadon s inkább emlékezetből írom át itten a következő igen különös és megható történetet:
1782 telén, néhány nappal karácsony előtt, Seibert Johanna lengenfeldi illetőségű, hajadon nőszemély éppen bement az istállóba, hogy megfejje a kedves teheneket, amikor hirtelen, valami igen kárhozatos betegség számos tünetei közben összerogyott, üvölteni kezdett és harapott.
A tehenek sem maradtak tétlen a jászol előtt, ezt be kell vallani. Ezek a máskülönben oly jámbor szarvasmarhák (a legutóbbi brixeni vásár legtarkább és legegészségesebb példányai) már napok óta rémítgették a lengenfeldi majorudvar béresnépét mindenféle nyugtalanságaikkal, melyeknek nyomát, eredetét és természetét hasztalan keresnők a felső-ausztriai tehenészet történetében és évkönyveiben. Tűzben forgó szemekkel meredeztek a tehenek és tüneményes nevrozisuk, egy-egy szilaj rohamban, az apokaliptikus szörnyek obscenitásáig fokozódott, a legdurvább nemi célzatok és kívánságok jelzésével, kínosan mámoros bőgésekben, melyek egy sodomai világ harsogásának tűntek. Senki sem hitte volna, még a legbeavatottabb természettudós sem, hogy ezek itten egyszerű, békességes, jó, finom tehenek.
Aminthogy Seibert Johanna is teljesen kivetkőzött női mivoltából, mind hevesebb krízisei folyamán. Megrogyva e fentnevezett állatok közt s végiggurulva az almon, a szalmát rugdalva és harapva s viharos látásait ébresztgetve vagy riasztgatva, boszorkányos szépségének minden kincsét feltárta, ami egy tizenöt éves parasztleány részéről, ha nem is tűnt egészen korainak, de mindenesetre illetlennek látszott. Mind rohantak akkor a majorudvar megriadt népei és keserű kiáltozások hallatszottak. De itt nem volt közel se orvos, se kuruzsló, se pap és nem lehetett segíteni. Seibert Johannát egyszerűen felszedték mint egy vibráló hústömeget és olthatatlan vonaglásaival ágyba fektették. Itt megenyhült és feloldódott valami halálos dermedtségben, szegény leányka. Később magához is tért, de arról többé szó sem lehetett, hogy dolgozni tudjon.
Egyáltalában, igen furcsa változások történtek. Azt kellene mondani, hogy ez a fiatal nőszemély egyszerűen megvadult. Egész erkölcsi lénye fölborult. Mindeddig oly vallásos lelkét, ájtatos szellemét és istenfélését valami pokoli nyavalya szállotta meg. A szája blaszfémiákat szórt a fogak éles sorával. Förtelmes káromlásai felülmúlták a legöregebb jobbágyok istengyalázó obscenitásait. Pokoli ötletességét, mely a szitkok egész színes líráját kavargatta fel a szentek és egyháziak ellen, egészen nyilvánvalóan valami sátáni zseni inspirálta. Főleg a lengenfeldi plébános ellen, jó öreg Schweighofer tisztelendő ellen voltak dantei kiszólásai. Egynémely hirtelen fakadó káromlása, szitka vagy gorombasága, a maga szárnyas és eruptív fellángolásával, képcsoportjával és színével egy Michel Angelo találmányának tűnt. Fiatal lelke, micsoda éles kitörésekben! az átkok egész katedrálisát röpítette az égnek, a merész szavak ívelésével, a zengő düh harangzúgásával, elveszve a térben! A fecskék megriadva, féloldalt fordultak ilyenkor, a röpülésük vad eleganciájában. A házigalambok pedig messze elcsattogták fehér szárnyuk lapátforgását. És mindez borzasztó volt.
- Inkább meghalna! - sopánkodtak a parasztok és sűrűn hintették a keresztet magukra.
Hasonló érzelmeket táplált e szerencsétlenségben, a Johanna tulajdon családja. Szegény elrémült testvérei, nagy szál legények, mint a beteg titánok csoportosultak keserű szemlélődésben, míg a Johanna tébolya tartott. Olykor, egy-egy vaskosabb fiatalember e rokoni gyülekezetben, fölháborodva dorongot ragadt, hogy leüsse a némbert, a testi vérét, mint egy farkast a hegyekből! Ezek tragikus jelenetek voltak, dulakodások, torlódások, zokogások, sikoltozások, egy heroikus égbolt alatt, ebben a lengenfeldi völgyben, melyet észak felől hegyóriások zártak körül kopár csúcsaikkal a leáldozó nap alatt.
És heteken át és nap-nap után mind hevesebb krízisek gyötörték Johannát. Rejtélyes remegésekben a földhöz vágódott, őrjöngve. Eredetileg oly apró emlői éktelenül feldagadtak, a csúcsaik húsos kitűzésével, mint a datolyák. Súlyos agóniái során csakugyan azt lehetett volna hinni, hogy utolsó perceit éli. Aztán ismét magához tért, kedves üdeségekben. Olykor szinte tüneményszerűvé vált, sötét ragyogásokban. Ha latinul szólítgatták és beszéltek hozzá, noha sohasem tanult klasszikus nyelvet, pontosan megértett mindent és németül felelt igen rendesen. Másszor, ami még meglepőbbnek mondható, egy-egy röpke kijelentése ama titkok mélyére világított, melyek fenntartják a világot. Nagyszerű emberi vonzalmakról tudott és csillagokat nevezett meg a körforgásuk végtelenjén, mint régi vándorokat, akiket ismert és akik mennek az éjben nagyon messze, kis kéklő lámpásokkal. Másszor fogta magát és hangtalan és szótalan, egyetlenegy mozdulattal fölkapott egy szekeret a vállára, tündér! olyan elegáns könnyedségek, mintha csak egy szőlőputtony volna. Hány csodája, hány rejtélye volt még, megszámlálhatatlan! És mindez elment, részletes jelentésekben, följegyzésekben és elcsodálkozott definíciókban s bölcsességekben egy másik lengenfeldi lelkész kezeírásával ad reverendessimum Consistorium Brinxben, ahol nagyot néztek az urak.
Egyébként itt van a Johanna portréja: kis gömbölyű paraszti pofácskája volt, aranypelyhes orcákkal s egy pisze orral ékesen, levegősen a cimpák nyílásával s két barna szeme volt aranybogárral a heves szája még hevesebb pirosban. Kissé tömzsi figurája, a formáinak éles modelláltságával, a vonalak egységével és befejezettségével, abban a nyers tökéletességben tűnt elő, mely a primitív mesterek nagy tulajdonsága és az anyatermészet dicsősége. Világos tekintetén, hogy még pontosabbak legyünk, az a bámész vadság tűzött át, ami a rabjaguárok elmerengése legjobb perceikben. Erős válla a magas keblek felett, kemény háta csodálatos alsó kihajlással, kissé túlozták tizenöt éves ifjúságát, amelyből szűziesen a homloka virult elő, napsütéses bőrfelületével, a zsíros hajak koszorújában. Ezt a szerény, kedves, az élet erejétől heves leánykát egy szál ingben s kék szoknyában lehetett látni a lengenfeldi nyarak idején, a napfény minden változatában, a kora reggel aranypáráiban és a leáldozás máglyáiban amint hordta a mislinget vagy a magos bükkönyt egy vasvilla diadalával a vállán vagy éppen aszatolt meggörbülve a kertben, halványzöld káposztafejek közt, a nagy világosságban. Viszont vasárnap igen korán, mikor még nem is csöngettek odaát s a reggel, hűsen, úgy ébredt, hogy még holdfénnyel volt megkenve, Johanna már áztatta a lábát kéjes nyugalomban és unalomban egy csorbaszélű bádogedényben, két szál piros harisnya és bársonycipő mellett és közben bizony a térdit is lemosta. Így készült a templomba, Gyönyörű! csínnal és tisztán, már hajnalban, amelyik látta aranypántlikáját, vadvirágját, kicsi lelkét ájtatos örömben és hirtelen kivirultan egész tömzsi lényét az udvarban, holott melegen még az ágy páráitól. Fehér falak között, selymekkel díszítve, aranyos bálványok között boldogságos mosolygással, szinte eltikkadva ült imákba mélyedten és a sok paraszti népek között, akik izzadtak, ő is kiizzadt drága lelkem, az egész testében, míg az oltár felől gyakran szólott a kis csengettyű. Főtisztelendő Schweighofer József misézett és csipkés ingéből és brokátjaiból tömjénillat szállott elő és az egész kis templom, mint egy fenyőerdő, gyantaszaggal volt tele.
Micsoda rejtély, Isten kifürkészhetetlen titokzatossága, sodorta ezt a homályos leánylelket, a vallási áhítatosságból talán éppen világi kívánságokba? Hajadon érzése, hol érinté meg a maga szent mámorával azt a túlsó mámort, mint egyik tűz a másikat, egyik csillag a másikat, hogy hirtelen összeforrva vagy szétzúzódva egymáson, egy új világgá váljon!? Hol ért hozzá a maga tiszta édenéből az emberi poklok éjszakájához s oly hirtelen megsebzettséggel, kínokkal és keservekkel, mint egy beteg fog idegéhez?! Vagy hogy törte össze ez olthatatlan vakbuzgóságban, fölfeszültségben, mennyekhez tapadó gyönyörűségekben, az egész lelke egyensúlyát?! Hogyan jött éppen a fohászain át, mint egy vak hídon, arra a túlsó csúcsra, ahol gyalázatos izzások az emberi húst pörkölik föl tébolyító vágyakig!?
Mindeddig békén élt, de sőt jómódban is és kedvesen és csendesen, abban a becsületes trágyaszagban, mely az egész lengenfeldi udvart átfűtötte és valami végzetszerű termékenység érzését keltette. Minden virult itten és egy kakas tenorja ékesen szólt az ég alatt, sűrű stakkatókkal. Johannát szerették. Szülei már nem voltak, de a testvérei azzal az egykedvű érzéktelenséggel vették körül, ami a parasztok szívében a leghevesebb összetartozás jele, mert ezek a szívek rég túl vannak már minden gyöngédségen. A templomban egy sorban ültek mind, szolidáris izzadással és esténként, köröskörül az asztalnál, a levesestál előtt, abban a megkapó különbözőségben tűntek fel sűrű kanalazásaik kadenciáival, más-más formáikkal, tekinteteikkel, hajaikkal, százféle árnyalatbeli elváltozásokkal, ami a tisztára egyfajtájúak jellegzetessége. Soha egy durva szó nem hangzott el e testvéri gyülekezetben, de kívülről sem érte őket soha se vád, se gyanú, se semmi a világon, ami nem tisztesség lett volna. Ezek nem kértek pénzt kölcsönbe, isten őrizz! még egy létrát se kértek soha s nem igen fondorkodtak paraszti csalafintaságokban, ami oly gyakori fölműves népeknél. Pénzük volt, nem sok, de elég a lengenfeldi völgyben, hogy nagyszerű becsületük legyen s amikor vasárnaponként, ragyogó délutánokon, a lankásokat mászták a seefeldi korcsma irányában, ott bőkezűen fizettek, sőt áldoztak némi ajándékokat a szomszédos kolostornak, ámbár a szerzeteseknek itten, isteni megbízatásuk gratis accepistis gratis date értelmében, semmit sem volt szabad elfogadniuk.
Mindezek után, ilyen világosan előadva és dúsan lepecsételt kortörténeti okmányokkal támogatva, talán felesleges hozzátenni, hogy a Seibert Johanna ijedelmes megbetegedése csakugyan fölül áll minden emberi ravaszságokon, csaláson és ármányokon. Ez a lengenfeldi parasztcsalád, merőben ambíciók nélkül, sem feltűnni, sem hivalkodni nem akarhatott, sem előnyöket nem kereshetett, mint például alamizsnákat vagy ingyenes gyógyszereket, egy olyan förtelmes állapot vagy borzalom gyakorlati kihasználásával, mely egyrészt Istent és vallást sértett és minden ájtatos emberi lelket sértett, másrészt egy tizenöt éves leányt kompromittált végérvényesen boszorkányos híre keltésével, egy gyermeket! akinek még jövője volt! S ha a szkeptikusok s okvetetlenkedők s tamáskodók minden áron színleléseket s női alacsonyságokat, vagy nem tudom miféléket óhajtottak látni e becsületes, bár fantasztikus kóreset körül, itt voltak maguk a tehenek, akik üvöltöttek, s akik az ő békés s napjában többször emésztő világnézetükkel, csak nem lehettek bűntársak! A helyzet teljes tisztázására és minden gyanú eloszlatására tegyük hozzá, hogy testvéri család a betegség első periódusa óta minden áldozatra késznek mutatkozott, hogy Johannát, ha már nem volt szabad agyonütni, legalább megváltsa és megmentse, lehetőleg meggyógyítassa, ami tudvalevőleg a legnagyobb sor parasztoknál, akik effajta lappáliákra nem szívesen költenek.
Ezek bizony összeadtak, nagy búsan igaz, de összeadtak száz forintot és újabb jelentések és könyörgések írattattak és az összes mellékkörülmények summarie ott voltak a Decanalium Officium előtt, mely rögtön átírt és újra átírt a legfelsőbb egyházi hatósághoz. S mivel fentebbnevezettek a pénzt is féltették, de főleg a jó eredmény érdekében, a Johanna legidősebb testvérbátyja is megjelent Brixenben személyesen és a legmélyebb alázattal. Napokig magyarázott, foghagymás leheletével, zord paraszt és sírt. Az urak mind figyelték s hallgatták mint a baglyok s úgy olvasták a sok jelentést, mintha szagolták volna a papírokat. Mindez egy sötét teremben történt, olajos mécsesek mellett és abban a sajátságos atmoszférában, melyet egyháziak keltenek maguk körül s amelyben a papi ruhák, csuhák és reverendák hűvös és langyos kigőzölgése száll.
Végre hosszas viták, elméleti vizsgálódások kínos olografiák és theophaniák, theophilantrop elmélyedések és theophob eszmecserék után, a szent Consistorium meghozta első határozatát. Elvben hitelt adott a Seibert Johannát gyötrő kórállapot rejtélyes és embertelen természetének. De éppen amiért semmi embertelen emberen kívül nem történhetik, nem zárta ki a női gonoszság és cselszövés esélyeit sem, de sőt odáig ment igen bölcsen s egy finom utógondolatban, hogy az eltitkolt és elfojtott természeti vágyak spontán háborgását is lehetségesnek tartotta e krízisek, üvöltések, vonaglások, görcsök, megdagadások, hullámzások stb. jelképességében. Látnivaló ebből, hogy a tiszteletreméltó tanács, míg egyrészről tisztában volt a női természet és női lélek örvényességének minden huncutságával, másrésztől kellőképpen óvatosnak mutatkozott. Okos theologus gyerekek, egyszerűen egy gyógytudorhoz utasították Seibert Johannát, hogy minden körülményekre, tünetekre, jelenségekre nézve és minden alaposságnak megfelelően megvizsgáltatván, egészségi állapotáról egy rendes és hiteles Attestum medicum-ot nyerjenek, mielőtt valami nagyba kezdenek!
Az ezen vizsgálat céljaira kirendelt megbízható szakférfiú, Piero Antal Mihály körorvos volt, aki Imstben lakott egy kis házban kerttel. Azért mondjuk ezt ilyen primitíven "kis házban kerttel", mert e helyrajzi meghatározás egybefoglaló rövidsége már a Piero Antal Mihály kurtára határolt élethullámzását is jelezni kívánja, még annál a szűk körzetnél is szűkebb látókörűségét, mellyel gyógytudori működését gyakorolta. Nobilis jóindulatokkal eltelve, de merőben tájékozatlanul a magasabbrendű pszihofiziológiákban, ötlet, lelemény és zseni nélkül, mint általában a XVIII. század orvosai, ha nem szerzetesek voltak, Piero Antal Mihály hosszan és alaposan vizsgálta Johannát és vizsgálta és vizsgálta egy szarukeretes szemüvegen keresztül, igen közelről és még közelebbről, a rövidlátó aggastyánok konok és naiv szaglászásával, elveszve a világűrben. De lelki rejtélyeibe és az érzékei tumultusába nem tudott behatolni, belátni, elmerülni, semmit sem tudott, röghöz kötött öreg ember! Holott egynémely kérdéseket is intézett a beteg leánykához, voltaképpen céltalanul, mert válaszainak idegeken rengő finomságát, megvilágító kvintesszenciáit és jelentőségét annál kevésbé érthette meg, vagy éppen analizálhatta, mert hiszen még csak figyelemre is alig méltatta. Így például fogékonyság nélkül siklott el a tendenciózus gyűlölség ama fürge és szitkoktól színes kromatikái fölött, melyekkel, mint egy hangskála zuhatagával, öntötte le és áztatta el Johanna a lengenfeldi plébánost. Micsoda titokzatos és engesztelhetetlen harag volt ez, mely forró leheletekben és félhangú töredezettségben szállt főtisztelendő öreg Schweighofer felé? Mit akarhatott e csöndes, zárkózott, kegyes egyházfitól, aki a maga szárazra aszott testalkatával és sivár koponyájának zöldre meszesedett érhálózatával, valóságos mártíréletet élt egy robusztus gazdasszony mellett? Micsoda halálos sérelem érhette e szelíd lelkületű, angyali pap részéről, aki soha senkit meg nem bántott a világon s mint egy felderengő Szent Antal, erényesen, ijedten és puhán meghátrált minden kísértések elől, főleg hogy másképpen nem is tehetett, a szerencsétlen! Hol nőtt ki ez a harag ilyen vörös pipaccsá, micsoda csalódásokon és keserveken, elhárított paraszti akarásokon és misztikus szeszélyeken, megcsúfolt hiúságokon, amelyekért a nő késhegyre megy! És még száz ilyen kérdés, se vége, se hossza nem volna. Mindezt, valljuk be, az imsti körorvos nem kutatta. Hosszas és eredménytelen vizsgálódását a következő, inkább rövid attestum-ba foglalta össze: Quod omnibus medice bene perpensis nulla naturali morbo laborare videatur.
Akkor a legmagasabb egyházi hatóság nem habozott többé. Rögtön kiállított egy szigorú: Licentia exorcisandi-t a Seefeldben székelő P. Priori Aegidius Pert Ordinis Eremitarum Sancti Augustini címére, azzal az utasítással, hogy ezen főtisztelendő Szent Ágoston-rendiek, haladék nélkül, ördögűző bizottsággá alakuljanak.
Talán mondanunk sem kell, hogy ezen határozat és utasítás a Decanalium Officium útján Seefeldbe leérkezvén, teljesen készületlenül találta, de sőt igen meglepte fentnevezett Aegidius priort s a többi Ágoston-rendieket. Mert bár e kitűnő férfiak, szent hivatásuk teljesítésében állandó figyelemmel voltak az emberi lélek üdvére és javaira, mégis, idáig, exorcizmussal nem igen foglalkoztak, amit nem is lehet rossz néven venni tőlük, hát lehet? Továbbá ezt az exorcisanda Personá-t nem is ismerték soha, és életviszonyai és minden egyéb körülményei felől is a legteljesebb tájékozatlanságban voltak.
A főtisztelendő Páter Prior, boldog de zavart mosollyal ajkán, a kolostor udvarában állott és reszketeg kezében a licenciát tartogatta, míg a többiek körülötte, szomorú Ágostonrendiek a leáldozó napban, a szöveget kémlelték előreszegett nyakkal, amelyen az erek megdagadtak. Valami rejtélyes kéj hullott alá a csenddel az égbolt skarlát rózsáiból, amint szédületes sziromszüretjük, a láthatár végtelenjén, az est elé gurult. A felhők a mélyben, fölsebzetten és fényekkel átszűrve, egy távoli világ aranytengerét hömpölygették éterikus tornácok és rubinkatedrálisok felé, melyeket nyilván az Isten szíve ért!
- In virtute obedientiae! - rebegte egy fiatal szerzetes, Páter Weisshammer Pál.
A többiek csöndesen lehajtották a fejüket, mert ezek már mind nagyon fáradt és öreg barátok voltak. Az ő világuk elmúlt bizony, ezt érezték szegény aggastyánok. S mivel nem volt mit remélniük, csak csöndesen és keserűen lehajtották a fejüket, mit is tehettek volna egyebet, ez engedelmességben elvégzendő nagy feladat előtt?! Hol van nekik erejük többé és ki számít rájuk többé, elkorhadt barátok?! Nagy bánatok tértek vissza a szívükben hirtelen, mert az emlékezet minden örömökből csak a fájdalmat tartja meg. Egy harang szólott. És akkor, egyedül, kiválva a sorból, P. Pál megindult tonzurás barna fejével, mint egy isteni küldönc és mennyei delegátus, a kertek felé! Gyönyörű arcéle, egy Valerius Potitus! vagy egy Julius Classicianus! merő aranynak tűnt, amint a fény az égről szinte megperzselte. És homályos öntudata, elepedten a nagy világosságban, valami sajátságos derengést követett, valami belső sugárzást mint egy báli termet, amint szubtilis ösztönökben, remegőn s elragadtatva, a saját sorsához, az összes sorsokhoz ért közel. Neki ébredt! neki minden ébredt ebben az alkonyatban, a hajnal, az egész reggel, a nagy tüzes nap, minden! És csak ment és ment, megnőve és megkönnyülve, szűzen és ragyogón s egy csöppet elborultan már-már keserű mámorokban, mert olyan gyönyörűségesek! Mit tudott? Mit várt? Micsoda sejtelmei ébredtek emberi rejtélyek zárt kapui előtt? Miben hitt? Micsoda csillagban a nyáj fölött, gyönyörű barát, sárgába avult arcbőrével s egy-egy violaszín sávval a szeme alatt, mely könnyezett!
Óh, ifjúság! ez az élet legnagyobb hangja, még egy szerzetes szívében is. P. Pál oly fiatal volt, oly romlatlan és tiszta! s oly remegő az áhítatokban! De lelkészi ösztöne, zárkózottsága, magába fojtott elmélyedése, hány éjszakán virrasztott a gondolat örvénye fölött s kísérte elborult megértéssel a Coena Domini és Unigenitus bullák rettenetes szövegtömegét egy halovány mécs világában! Hányszor sírt, elkínozva magát a cellája imazsámolyán s elnézett egy sor halotti koponyát a feszület tragikuma alatt és várta, hogy mind beszéljen! Hányszor kérdezett és nem felelt, az ajkát harapva véresre és hányszor szaggatta a húst magán, hogy Istenhez közelebb legyen! És mégis, hányszor reménykedett, megváltva s üdén, s hányszor rogyott térdre mennyei önkívületekben, hogy valami van mi több, mint e világ! Mennyei küldönc! micsoda titkot őrzött, micsoda hírt?! És volt egy perc ezen az estén, amikor a kert nyírfái alatt már szédül az ismeretlen örömben. És volt egy perc mikor az élet, az oly messzi és végtelen és kifürkészhetetlen élet felhördült előtte, mint egy távoli bőgés s úgy látszott minden, az egész világ mint egy virágos seb. És volt egy perc mikor összerogyott sírva s azt mondta: "Nem értem, miért reszketek?"
És éppen május elseje volt, mikor Seibert Johanna Seefeldbe meg-megérkezett. A lengenfeldi majorudvar még nézett utána, kiaggatott gereblyéinek, kaszáinak, rostáinak elnyűtt bútorzatával, dús trágyadombja aranytömbjével, amelyen a kakas glóriában állt. És a tehenek az istállóból, mély baritonban és egyetértőleg még bőgtek utána egyszer mint elvarázsolt királykisasszonyok. A testvérek kijöttek a küszöbre és mint a némák intettek tragikusan. De már vissza nem intett senki. A legidősebb fivér széles hátát mutatta a bakról, ahol mint egy csősz ült a vaskos fejével s az ostornyéllel és hagyott szaladni egy kis hízott lovat, rövidre fogva egy hosszú rúd mellé, a sok szalmák alatt, amelyeken Johanna lekötözve feküdt és utazott és utazott a zord tavaszi ég alatt. Olykor sírt, arccal a felhőknek, a formáikat vizsgálva, követve és elmerengve úszó bárkáikon, el is szállva bennük, aranyvitorláson! S a madarak után is elszállott lihegve, apró sikolyok keservében, kis fohászok remegésében, mint száz és száz kis madár, száz és száz kicsi szárny, az ellebegő nagy szárnyak után, elvonulva a térben. És hirtelen elfúlt lélegzettel, oktalan feldühödve, kigyúlva a szalmán, mint egy mártír üvöltött, vonagló hassal, a tárt szája vörös belével mint egy gyümölcs, szegény gyermek, hosszú mezőkön át és völgyeken végig, ahol szomorú fáknak vidámzöld lombjuk volt már. Egy-egy tanyából feléjük néztek meglepődött népek, kutyák ugattak, csirkék rohantak. És a szekér gurult a poros úton, hegyről le, hegynek föl, zengő áldozatával a szalma tetején kikötve és tündöklőn a fényben. A hangja megnőtt és kicsengett a térben, egy leány hangja, mint az orkán! Egy-egy nagyszerű sikolya, üde felszökkenésben, megrázta a végtelent és ezerszeresen visszahangzott benne. A mezők, az erdők, a völgyek és az utak mind együtt sikoltoztak vele, láthatatlan benépesedéssel, felzaklatva és ünnepélyesen. Egy egész nagy rettenes orgona zengett, millió síp és fuvola, mint egy mezei ünnep, millió vágy, egyetlenegy! e fiatal hangon, e fiatal hangon, óh istenem, bocsásd meg! Úgy tűnt mintha az egész világ kínja, gurulna e székérrel!
És akkor, rögtön, kijöttek a sok szomorú barátok, szaglászva. Egymáshoz torlódó kis gruppok látszottak, kegyes fejek teóriája, ijedt szerzetesek! Hátrálva és megint közeledve, apró lépéseik szakadozottságával és a csuklyájukat ráncigálva és betartva a fülüket, csak néztek és tanakodtak és elgondolkoztak s megint csak néztek, néztek, megriadva és a tekintetük oly megdöbbent meredezésével, hogy az egész szemük kidülledve, megdagadva, szinte kipattanva, igazi golyókká változott, a szembogár szörnyű sugárzásával. Mert Johanna, felszabadultan, a szitkok és átkok olyan tüzes skáláit zúdította e szent férfiak felé, annyira új hangokat, hangsúlyokat, színeket és fordulatokat talált e kolostorudvar s ez új környezet számára, hogy patakzó szóáradata, gorombaságai, inzultusai és istenkáromlása, mint nagyobb mélységekben és magasságokban, mind sötétebb rohamokban, lendületekben és fokozásokban, még tulajdon fivérét is meglepte, aki bár rég megszokta e tajtékzó tirádákat, de egy ilyen retteneteset még ő maga sem hallott. Keserű zavarát fokozta még, amikor Johanna, hirtelen, háttal fordult e gyülekezetnek s csodálatos farát szalmaszálak díszében, becsmérlőn felmutatta! Rögtön, igaz, minden szem és minden tekintet megenyhült, olvadozva, mert az emberi természet nagy alapjaiban ilyen könnyű rugókra jár. Mégis, e mozdulat, minden rusztikus szépsége mellett mely megörvendeztette a lelkeket, némileg illetlennek is tűnt, s újra csak igazolta, merőben fölöslegesen, a Seibert Johanna kóros állapotát, miközben a fivér, felkapva a bakra és nagyot rántva a gyeplőn, elszaladt.
Akkor, főtisztelendő P. Aegidius Prior, bús mosolyú aggastyán, nem habozott többé. Amennyiben in virtute sanctae Obedientiae kellett cselekednie, szorgos figyelme alázatosan kiterjedt a főhatóságú licencia minden rendelkező pontjaira, melyek a kegyes tanítások, kioktatások, gyónások és áldozások programszerű kifejtésével, egy egész rituálét tartalmaztak. Tehát rövid imádság után, amelyet egy általános litánia formájában az összes barátok és a legrégibb öregek is ledaráltak színtelen ajkuk remegésével tökéletes fogtalanságukon, Seibert Johannát kiadták P. Pálnak, a vallási tanítások, irgalmasságok, szimbolikus megáldások és exorcizmák céljaira.
P. Pál csöndesen közeledett, tiszta homlokával a fényben. Amint két kezét összekulcsolta a leány előtt és a szemét lezárta, a pilláinak dús szőrzetén egy sor parányi gyöngy csillogott, a könnyei fűzére! Oly szép volt e percben, oly ájtatos, oly alázatos, oly elalélt szinte a benső mámoroktól szent hite izzásában, oly aggódó is és félénk és fönségesen nyomorult, hogy az udvar fehér galambjai megállottak fölötte tárt szárnyakon a fényben és rózsaszínű csőrökkel. A leány bámult és nem értett semmit. Valami nagy semmiségbe bámult, tátott szájjal, a fogak élét mutatva, nyálasan. Megdermedve várt, lihegett, szédült s eltorzuló vonásai, a felfordult szemekkel, leendő kríziseit jelezték, rejtélyes átmenetekben. Rögtön P. Pál a szent áldozással próbálkozott, amint a licencia azt előírta. De egyszerű kézmozdulata, a kereszt jegyében, rettenetes hatással volt. Mintha tüzes vassal érte volna a leányt! Megrázkódva, fellángolva, egy sikolya zengett, vérfagyasztón! És minden ereje, micsoda fölrobbanással! az ajkak hallatlan reszketegségébe fúlt, a nyelv pörgő izgalmával, mechanikai fölkészülésével, mint egy gép, amelyik beszélni, elsöpörni fog! Még lehetett látni egy ideig, amint ez a megtébolyodott száj, a tüzesen meredő szemek alatt egy jaguár tekintetével, az orr alatt, mely fölfelé görbült, csak járt és járt, forgott, körbe és keresztbe, elrémítő mozgékonysággal s a nyelv pokoli ficánkolásával mint egy kis piros hal, több százezerszer egy fél másodperc alatt. Aztán kész volt, mintegy be volt gyakorolva, indulhatott, el is indult, beszélt, Uram bocsáss, micsoda iramban! Az átok és szidalmak, zord és vaskos szavak, blaszfémiák és százféle durvaságok olyan szilaj és tüzes forgataga támadt, hogy szinte fölkavarta és perzselte a levegőt borzalmas szikraszórásával.
- A Sátán hangja ez! a Sátáné! - kiáltotta P. Pál eliszonyodva.
- A Sátáné, persze! - rikoltotta a leány harsogó diadalmassággal és elvágódva a földön.
És százféle vonaglások, görcsök és elfúlások közben, csakugyan a Sátán szócsöve volt, rettenthetetlen megnyilatkozásokban. Hogy ő itt Seefeldben nem fog kiszállni, mondta, és csak azért sem fog kiszállni, mert hogy ő nem is itten szállott be! No nézze meg az ember! Még mernek vele kötekedni! De hát kinek nézik őtet? Micsoda szemtelenség! Disznók! Pimaszok! Zugpapok! Fütyülök!
Fütyült! istenem, igen, fütyült, de milyet! holott még vége sem volt. Még volt egy utolsó, igen haragos, bár önérzetes kijelentése. Hogy ő tudniillik, a legkiválóbb ördögök egyike, ezt tessék jól megjegyezni. És hogy tovább, az nagyon szomorú volna, ha neki be kellene adnia a derekát egy ilyen piszok gyülekezetnek. Végül pedig, hogy őtet senki fia ki nem űzheti. Legföljebb a lengenfeldi kooperátor, a "bús ökör", ahogy azt a szegény öreg Schweighofert nevezte.
Ez történt az első nap. Május 2-án Johanna elég üdén ébredt kifogástalan étvággyal elfogyasztott reggelire egy jókora darab májas hurkát, amit még zamatosabbá varázsolt néhány zsenge hagymával, melyeket a kolostor konyhakertjében tépett, egy hanyag kézmozdulattal. Aztán bejött a kápolnába, igen ájtatosan és alázatosan, ahogy illik s általában a legjózanabb s a legfinomabb parasztleánynak bizonyult, aki valaha élt a világon. Gömbölyű kis pofácskája, barackvirág árnyalatokban, gyönyörűen meg volt világítva, amint a májusi nap sugártörése, a templomablak színes üvegtábláin át, pont az ő orcáit érte, aranypelyhes üdeségükben. Primitív ragyogása, a föld termelő anyagának, humuszának, hatalmának, távoli tanyák, rétek és mezők virulásának érzését keltette egy isteni zseni művészetével, amint így adja, friss sütetben, páratlanul és utolérhetetlen és egyenest a kemencéből a maga igazi remekművét. P. Pál nem is mert feléje nézni. Még csak egy röpke oldalpillantással sem, a gyóntatószék rostélyán keresztül. De így látatlanul is, úgyszólván impregnálta finom érzékeit s megviselt idegzetét a Johanna szépsége. Úgy volt szép ez a leány, mint maga a szent Szűz, mint a jó Isten maga, hogy gyönyörű fönsége elhihető legyen, sohasem volt szükséges, hogy meglássa valaki. Johannát is, a P. Pál szívében, a képzelet ragyogtatta föl, minden tündöklések üveglajtorjáján. Az ember a legszebbet látja, ha megtanulta a zárt szemek művészetét.
Ímhol Johanna meggyónt szépszerivel és finoman. S amit a hit örök forrása csak nyújthat bizalmat és reményt, P. Pál mind föltárta előtte. S ami csak üdvös és kívánatos lehetett, hogy szent katolikus vallásában megizmosodva, megváltható legyen, csak úgy hullott elébe, mint pazar gyümölcs, gazdagon! Ami csak volt ájtatos tudás, tanács, bölcs jóság és irgalom a P. Pál agyában és szívében, mind odaáradt a Johanna kigyulladt füléhez, halk és forró szuggeszciókban. A szavaknak illatuk volt, lelkük, mélységük, szárnyuk és zenéjük, az "Üdvözlégy!" kedves hangjain. És egész horizontjuk volt, megváltó csillagfénylésekkel.
És mi minden még, hogy pontosak legyünk ez officiákról szóló följegyzéseinkben! Ki ismeri e szövevények egész bódító rengetegét? Ki tudja azt, mit raktak le vergődő emberi lelkek a világ négy sarkán, templomszögletekben, kis szemetet és maszatokat a maguk vétkéből és sebeiből, a kereszténység évszázadain át!? Ki látta azt a lelki hulladékot, rongyokat és rothadásokat, melyeket millió s millió gyónásokon át, kihányt magából a templomhajó, nagy útjában, hová? Ki látta mind a könnyeket mint a tört üveg, a dinnyehéj fekélyeket, lelki trágyákat, rossza parazsat s a férgeket és tályogokat mint egy hagyma, és ki hallotta az összes halk kis hangokat, a sok szégyent és zokogásokat, amelyek mind túlélve az embert, mint egy sötét sziget virulnak tovább bűnökből összerakva?! Tragikus lomtár, mérgektől fülledt virágház, micsoda magas katedrát emel az emberi lélek tudományának, ha van módunk és erőnk elmerülni benne!
Oh P. Pál rég elmerült, régen sírt és szenvedett! Magányos óráin és éjszakáin, mint egy fehér sirály rég berepülte már e kloákák iszapjait és gyakran vizsgálta zárt szemekkel, mint egy végtelen szüret szőlőfürt füzérjét az emberi vétket kiaggatva, a kisértés minden vonzalmával, ígéretekkel, a boldogsággal! négy szűk fal között, ahol tanult és élt. Rengeteg olvasottsága, nagyszerű latin erudíciója sok titkos világot kigyújtott a szívében és tudori buzgalma, állandó meditációkban az összes utakat és hínárokat bejárta. És fölkészülten mostan és melankóliákkal terhelten, amit a végtelen érzése okoz, mesteri gyakorlottsággal siklott át a vallásos irányzatokból bírói vizsgálatok szubtilis pszichológiáira és fiatal lelkészi életének legizzóbb perceit élte e leány előtt, akiben a Sátán volt. Gyönyörűen kémlelt, éles szemekkel mint egy toronyőr a tengeren, akinek messzi el kell látni! És kutatott és analizált, minden hangot fölboncolgatott, minden lehelet mélyére szállott, minden sóhajt széltébe vágott, az egész lelket kinyomta, mint egy citromot! Forró hangja, lenyűgöző akcentusokkal, sugalmazó ereje, alázatos hevességekkel, a vallató csipkeszövészet legfinomabb hálóját vetette a leányra, azzal a mézédes delejességgel, amelyen minden titok fölfakad, megnyílik, letapad! És az inszinuálásoknak, kényszernek és inkvizítori jóindulatnak oly bravúrjával fogta meg, a titkos irányzatok oly leplezett és a rejtett célok oly távoli rezgésével a kérdéseiben, hogy mindez mintha túlonnan, egy más világban lett volna. De nem is tudott meg semmit. Mit lehet megtudni egy nőről, aki vall? Talán el is hibázta némi árnyalatokban a célokat, hajszálnyi eszközeinek túlérzékeny módszerével és finomságaival, melyekkel egy hangyát fölboncolhatott volna. Akkor, kimerülten a boltívek alatt, már csak néhány végső és primitív kérdésre tért, hogy éppen csak feloldhassa Johannát:
- Nincs benned semmi gonosz, fondorlat, ármány, cselszövés? - kérdezte némi indulattal.
- Nincs - felelte a leány egyszerűen.
- Nem akarsz kifogni a papokon? Nem akarod rászedni őket, megcsúfolni a vallást?
- Oh Isten őrizz? - rebegte
- Egyáltalán tudod te mit akarsz?
- Nem tudom.
- Nem gondolod te aztat, - de elhallgatott. És rögtön mégis visszatért e kérdésre, mellyel önmagát gyötörte:
- Nem gondolod te aztat, - kérdezte - hogy nem is a gonosz szellem van te benned csak egy gonosz természet, mondd?
- Nem gondolom, hogy gonosz természet van bennem, - felelte Johanna olyan meglepő szelídséggel hirtelen, olyan angyali, olyan rezignált, olyan fájdalmas hangon, hogy valami naiv mártíromság panaszának tűnt.
P. Pál megremegett.
- Szenvedsz te? - kérdezte.
- Szenvedek, - vallotta be egy leheletben.
- Miért szenvedsz? Mitől szenvedsz? - kérdezte P. Pál forró nyomatékkal. - Gonosz vágyaktól szenvedsz? - tért vissza a kérdésre inszinuálón. - Gyónd meg!
De nyilván megint túl sokat kérdezett! A legkiválóbb gyóntatóatyák eltévesztik a rituálét olykor. Egyetlenegy idegen árnyalat a lelkész hangjában, a lélek százféle redőin süvít át s annál érzékenyebben éri azokat, hogy már eleve vonaglanak a torlódó érzések, titkok, sebek és karcok fölött, melyeket eltakarnak. A lélek már magában is sajog. S minden szervét bevonja rögtön, mint a csiga a szarvát, egy eltévesztett érintés alatt.
- Én nem tudom miért szenvedek, - felelt Johanna csöndesen.
- És azt sem tudom, mitől szenvedek, - tette hozzá egy sóhaj nélkül, ami több volt minden bánatoknál. Azt neked kellene tudnod szent atyám. - mondta még és sírt.
Akkor P. Pál föloldozta és megengedte, hogy megáldozzon.
De másnap délben, május 3.-án, pontosan 12 órakor megszólalt a kisharang hívogatón. Főtisztelendő P. Prior az ajkára rögzött bús mosollyal megjelent a kápolnában és számos igazi urak követték őtet, a kötelességteljesítés ama rezignált és begyakorlott sietségével, ami mindég oly bárgyú mert mindig ugyanaz, minden templomi szertartáson, keresztelőn és temetéseken. De éppen a mozdulatok ezen szabályszerűsége és a fekete öltönyök kollektív kopottsága, mely az egész társaságot oly keservesen egyformává tette, egyben azt is elárulta, hogy ezek az urak mind hatósági férfiak. Aminthogy csakugyan azok voltak, név és rang szerint: Nigg Gáspár schlossbergi törvényszéki ülnök és seefeldi elöljáró, Weidenhofer Antal esküdt, aki mint tanú szerepelt, és még számos tanú, tökfej és girhes, akiket fölösleges név szerint megjelölni, noha mind környékbeli funkcionáriusok. Mögöttük, tolongva, a seefeldi parasztság következett s végül, irtóztató szagokban mint egy járvány, a zarándokok közeledtek, akik híven bejárván a környékbeli kálváriákat, nem érnek rá tisztálkodni s a szűk templomban, összezsúfoltan, minden rokonszenv mellett amit keltettek, odiózus hatással voltak. De a csodatévő legmagasabb szentségű ostya elhelyeztetvén, az exorcista páter rögtön föltűnt az oltár előtt, - Pál barát a márványarcával, a barna szemével mély üregben, violaszín glóriákkal. A két karját kitárva, a sacerdotalis brixinensis előírása szerint elmondta az összes imákat, a szimbolikus áldásokkal. Azután a rituálé sorrendjében a kérdésekre tért, amelyekre a gonosz Szellem a következőképp felelt
Ad Qu aestionem primam: Quale est Nomen tuum? rögtön így szólott, impertinensen: Nekem beszélhetsz te amíg megkékülsz, én nem tudok latinul, én csak hochdeutsch beszélek.
- Igaza van - fújta asztmatikusan Nigg Gáspár törvényszéki ülnök és konfúzus kézmozdulataival feldúlva a társait - igaza van! - Hogy értsük meg, ha latinul beszél? Mi sem tudunk aztat!
A többi funkcionáriusok és tanuk sűrűn és helyeslőleg bólintgattak a fejükkel mint a gyászlovak, a seefeldi parasztság izgatottan előbbre tolongott, a zarándokok a háttérből maróan bűzlöttek.
- Lehetne némi ellenvetést tenni! - jegyezte meg a főtisztelendő P. Prior, szinte ájuldozón attól a kvintesszenciás energiától, amellyel e négy szót elsuttogta.
Szó sincs róla, lehetett volna némi ellenvetést tenni! Lehetett volna egyenesen rákényszeríteni az Ördögöt, hogy latinul beszéljen. Mert hiszen tudott! tudott! mint egy Titus Livius úgy tudott, amint ez a további exorcizmák során kiderült. Tökéletesen beszélt latinul. Csak nem akart, a betyár! Lusta volt. És itt rögtön, sajnos, az ő első győzelme, bizony. De amennyiben a latin beszéd ez esetben nem igen befolyásolhatta a Seibert Johanna fölszabadítását, P. Pál igen bölcsen, nem nagyon kötötte magát, de mint okosabb engedett. Egyszerűen beérte azzal, hogy ezúttal németül kérdezze: Hogy hívnak téged? - No látod huncut, tudsz te németül is, ha akarsz! Nevem: Éji Ördög! - Ez volt a válasz.
Ad Quaestionem secundam: Egyedül vagy, vagy többedmagaddal? azt felelte: Nem vagyok egyedül, s'il te plait, többedmagammal vagyok! A hajnali és déli ördögök is itt vannak és az éjféliek is. Az uzsonna ördögök is itt vannak és a naplementiek is. A hölgyek közül Sybilla s Deborah, ha éppen kíváncsi vagy. Az összes bolygó ördögök itt vannak velem és a kis másodperciek is. Továbbá Orphaxat és Lucifer. Akit csak akarsz! - És e további kérdésre: De hányan vagytok? Kerek szám? ez volt a felelet: Pont százmillió!
Talán fölösleges hozzátennünk, hogy ez utolsó kijelentés, amennyire hihetetlennek tűnt, épp annyira megdöbbentette az egész templomi társaságot. Főtisztelendő P. Prior az élükön az összes funkcionáriusok és tanuk, s a többi keresztények, tökfejek és girhesek kivétel nélkül megremegtek és nevezetesen Nigg Gáspár nagyokat fújt, amint azt általában az asztmatikusok szokták, ahelyett, hogy lélegzetet vennének és Weidenhofer Antal esküdt, mert őt sem szabad elfelejteni, a világ két legostobább szemét, mint a főtt hal szeme, valami nagyon messzi távlatokba meresztette, melyek egész közelieknek tűntek. És a nép zúgott és ájuldozott és a zarándokok kegyetlenül bűzlöttek. Százmillió! Ez fölülmúlta az összes értelmeket, melyeket a gonosz szellem képzelete már amúgy is halálosan fölizgatott és tönkretett. Ezt a lesújtó és elkábító számot senki nem tudta követni. Senki nem látott itten ilyen nagyba. S e rettenetes kijelentés elsöprő hatása éppen abban rejlett, hogy számbeli enormitását senki nem értette meg. De mivel az a dexpulsionem szempontjából az ilyen gyalázatos kérkedés se nem ártott, se nem használt s inkább csak arra célzott, hogy oktalan perpatvarokkal a felszabadítást késleltesse, P. Pál igen bölcsen nem tett ellenvetést, hanem szép simán Fides penes auctorem a további kérdésekre tért.
Még pedig Tertio: Miért szállottad meg a szerencsétlent? - Mi közöd hozzá? - volt a válasz. De már itt P. Pál nem engedett. Tudni akarom! - mondotta igen erélyesen. Miért szállottad meg? kérdezte újra. - Mert halálos vétekben volt! felelte a Sátán.
E ponton sem volt vita. De a negyedik kérdését úgy koncipiálta a kitűnő szerzetes, elsőrendű ördögűző barát! hogy a harmadikra visszatért benne. Mi okból szállottad meg? kérdezte nyugtalanul. Az ördögnek nem tűnt fel a kérdés megismétlése vagy talán nem is tartotta lényegesnek. Elég előzékenyen felelt: Mert különben elkárhozott volna.
Ad quintam Quaestionem: Mikor fogsz kiszállani? És micsoda jelét fogod adni annak, hogy kiszállottál és elvonultá l? kissé ingerülten felelt: Fogd be a szád átkozott csuhás! Neked nem szállok ki! Seefeldben már történt csoda elég. Különben is nem Seefeldben szálltam be s nem is Seefeldben fogok kiszállani.
E kérdések után, a rituális vesszőzés és szíjazás következett és szerencsésen be is fejeződött az összes előírás imák kíséretével ex Sacerdotali. Johanna hullámos vonaglásokban, a testi rugékonyság és hajlékonyság elképesztő látványát nyújtotta. Az öreg barátok mind becsoszogtak a templomba, s a legöregebb régiek is előbújtak odvaikból megkérgült sarúik kopogásával a kövön, amint közeledtek a boltívek alatt. És a funkcionárusok és a tanúk mind rémüldöztek az elragadtatástól, a nép tolongva, lökdöste egymást és a zarándokok bűze elviselhetetlenné vált. De erre a napra vége volt és a Sátán nem is nyilatkozott többé.
A főtisztelendő P. Prior, atyai jóindulattal szerzetes testvéreihez fordult és olyan légies hangon, hogy alig lehetett meghallani, figyelmeztette őket a Deus Refugium és protribulatis litániáira, melyeket szent miséikbe kapcsolni ne terheltessenek.
Másnap vasárnap volt, gyönyörű tavaszi vasárnap, mindenféle aromákkal, virágillatokkal és zajos muzsikával és a környékbeli parasztnép dús csoportokban közeledett a hegyoldalon, a seefeldi korcsma irányában. A rezesbanda menydörgő ritmusával dühöngött itten s az apokrif hangok brutális harsonája egészen az erdőig szállott dallamtalan pöfögésekben, egy végtelen égboltozat alatt. Amint jöttek a parasztok a lankásokon és az utakon, már hetykén táncraperdültek is, nagyokat dobbantva fatuskólábaikkal gyönyörű füvekben és forogva és lobogva, vaskos bokáikat fölkapva a levegőbe és törpére leguggolva hordóformájú parasztnők előtt, abroncsozott mellekkel. És amint odaát a kápolnában, P. Pál éppen a szent oktatásokban kívánta részeltetni Johannát, ez szegény, a zenék hallatára, rögtön elborult és sírt. És hirtelen, ájuldozó, leányos elborongása ijesztő krízisekbe fordult, a has és végtagok emberfölötti rugalmasságával, szatirikus táncravágyódásával, ami már bizony a rossz Szellem munkája volt. Mert rögtön meg is nyilatkozott: Örülök! Örülök!- sivította - szívből örülök! - Minek örülsz? kérdezte P. Pál megdöbbenve. - Örülök, hogy a paraszti népek a korcsmában vigadnak, felelte. - Mi közöd neked ahhoz, ha keresztények becsülettel vigadnak? - Mi közöm, te buta? felelte, nagyon jó! nagyon jó! Mintha nem tudnám, hogy ti utáljátok aztat, ha a keresztények vigadnak! - És hirtelen, átmenet nélkül: Oh az a lengenfeldi gazember! az a sivár gazember! az a bús ökör! ökör! ökör! Az juttatott ide!
És ezek már rettenetes hangok voltak, rettenetes vonaglások közben, melyeket egy végső görcs s egy végső sikoly követett: Oh csak ne kellene kiszállanom itten! csak ne kellene itten!
És mindez végigcsengett a kápolnán, ijesztő zengésekben, visszhangokban, kiélezett hangsúlyokban és hangborulatokban az ívezett mennyezet alatt s az ablakok színes üvegei körül, melyeken megtört a fény ferde sugárzással. És hirtelen elvágódva a kövön, egész testi és lelki lénye titokzatos elrezgésével mintegy távoli vágyak, álmok és világos felé, Johanna mozdulatlanul feküdt.
Akkor P. Pál letérdelt melléje a kőre. Gyönyörű barna szeme, a violaszín glóriákkal, mereven a leánynak szegeződött, a tekintet meleg fájdalmasságával, érdeklődő halottvirrasztásával, időn és téren kívül, elveszve micsoda csúcsokon, micsoda mennyekben, micsoda rejtélyek legvégén!
- Oh Uram Istenen, - rebegte - miért hogy keresnem kell az utaidat, mikor csak egy van, mely hozzád vezet!
Ezt rebegte P. Pál. És ezekben a tiszta mámorokban és ezekben a néma melódiákban és a leány előtt, akiről nem vette le a szemét és még sokáig egyedül és térden a kövön, az élet sajátságos nyugalma volt, az élet szünetje, ezt kellene mondani! Egyetlenegy perc végtelenségéhez lekötve, az órák jeltelenül múltak el és hangtalanul hullottak alá, valami elzsibbasztó semmiség örvényébe. Minden volt és semmi sem volt s úgy lapultak meg itt ketten, elrejtve e templomszögletben, mint a halottak a kripták mélyén, megdermedt hűségükkel az örök változhatatlansághoz. És semmi sem hallatszott, egy hang, egy sóhaj, egy lehelet, semmi. A templomi padok üresen és elkopva állottak a hajóban és az oltári szentség világított és egy elefántcsont feszület, elavultan a régi falon, a fájdalma sárgaságát hullatta le, panasz nélkül, a csöndben. Mert a vasárnapi vígasság is elmúlt már odakünn és a parasztok hazamentek és minden madár is hazament és hirtelen, Angelus hangjára, csöndes öreg barátok jöttek, finoman csoszogva és meggörbülten, mint a régi hangjegyek. És Johanna feleszmélt hirtelen.
Még volt néhány bágyadt perce ugyan és a szemét dörzsölte és a mellét nyomkodta, mintegy távoli álmok és fájdalmak után. De mikor fölállott s megindult sóhajtva s mikor a küszöbre érve a kert felé fordult, már úgy virult abban a keserű üdeségben s a szeme sötét ragyogásával, mint rendszerint krízisei után. És meglepődve látta az alkony vörös fényeit a nyírfákra aggatva, mint vörös fátylakat. És a nyírfák között fiatal alakja megkönnyülve járt és vékonyan távoldott, kísérteties világításban és a karját kinyújtotta olykor a tüzes ágak után.
- Hová mégy? - kérdezte P. Pál mögötte.
Nem felelt a sok fű és virág között. A barát elmaradt mögötte s leült egy padra egyedül. Mire Johanna visszajött és ő is leült a pad túlsó végén, lágyan és megsebezve. És az egyik kezével, csendesen, sepergetett maga körül a padon. Akkor P. Pál megfogta ezt a szomorú kis kezet.
- Kis pufók, - mondta, igen helyesen, amint nézegette és megint elengedte.
És ez volt az első testi érintés köztük.
Akkor Johanna sokáig hallgatott. S amikor megszólalt végre, alig lehetett megfigyelni azt a szubtilis átmenetet, mely ez egyszerű kézszorongatásból a maga intimus érzéséhez vezette.
- Olyan nagyon idegenben vagyok itten - mondotta. - Már nagyon szeretnék hazamenni. Hazamenni a lengenfeldi paphoz, - tette hozzá, sóhajtozva. S megint némán sepert a szoknyája mellett.
- No nézd csak, Johanna, - szólott P. Pál és kámzsás alakja, gyönyörű hajlékonysággal, a leány felé siklott a padon. Megint Julius Classicianus volt, elegáns, komor, római! És a sok virág körülötte és főleg a sok sárga dáliák és a nagy vörös égbolt mögötte a megperzselt cédrusfenyőkkel, nagyszerűen bekeretelte egész tragikus ifjúságát s úgyszólván magába olvasztotta a színek és fények egységével.
És még közelebb hajolt Johannához.
- Mit akarsz te attól a lengenfeli paptól? - kérdezte olyan átható vibrációkkal a hangjában, hogy a leány megremegett. - Mit akarsz te tőle, no nézd csak, mondd meg nekem gyermekem! Most itt vagyunk a kertben, egymás mellett, látod, mint testvérek Krisztus előtt. És nem tudja meg soha senki. Mit akarsz tőle? No súgd meg, ha szégyelled.
És amint így beszélt a szerzetes, az egész nagy este minden szavát betöltötte, végtelen nyugalma csengésével. És angyali heve meglengett a leány körül, a lehelete üde melegével. Megejtve, Johanna ráemelte a szemét. Már-már engedett, szólani akart! De elakadt a félúton, vajúdó szemérmetességgel.
- Semmit sem akarok tőle, - dadogta azzal a kétségbeesett tagadással, mely elárulva érzi magát. Lihegő védekezése, csakugyan minden gyanút bizonysággá változtatott.
- Oh Uram Teremtőm, - sóhajtott föl P. Pál félig vígan, félig szomorúan, - de hiszen az egy öreg ember, az a lengenfeldi pap! A legöregebb, aki csak van.
- A legöregebb? - kérdezte ostobán, a képzetei zavarával. Mindegy az! - tette hozzá makacsul, - de olyan szép, olyan szép!
- A kutyafáját! No ezt éppen nem mondanám, - felelte P. Pál mosolyogva. - Megvan hetven éves, micsoda kopott mókus, már annak a szőre se szép!
- Olykor vasárnap, vörös brokátban van, - mondotta Johanna - és az bizony nagyon szép. És az is olyan finom, hogy tömjénszaga van. És egyáltalán olyan csoda feje van!
- Csoda? - kérdezte meglepődve a barát. - Csoda? - ismételte elkomorodva. - Ronda, kopasz, lapos fej! - tette hozzá energikusan.
- Igen, egész lapos! - erősítgette Johanna vonzódva.
És azzal a frenetikus emlékezéssel mely híven őrzi kincseit, még hozzátette ínyenc édelgéssel:
- Egész zöld erek vannak rajta!
- Be gyönyörű is az! - mondta a szerzetes. - Zöld erek, az kihűlt vér, gyermek! - magyarázta.
- És mindig sír, ha néz, - folytatta Johanna, legyőzhetetlen képzetkörében.
- Mert a szeme is vén, tehát könnyes, - vetette oda P. Pál.
De a leány kitört.
- Haza akarok menni! Hazamenni! - kiáltotta, mint egy a legenfeldi pap föltündöklése előtt, s már-már elborult, ájuldozón a dühtől. Egy pillanat, és minden idege rezgésével, a szeme féloldalt fordult, a melle kidagadt, fölkínzott hullámzással. S két izmos lába, vörös harisnyában a fölrántott szoknya alatt vadul kavarta a port.
De mivel mindez tanuk, népek és bűzlő zarándokok nélkül, a főtisztelendő P. Prior jelenléte nélkül és a szabályos ördögűzésen kívül történt, P. Pál nem habozott soká, de kontyon ragadva a leányt, arcul ütötte villámló szemekkel.
- Hát csakugyan a Sátán van tebenned, elveszett teremtés! - kiáltotta. - Isten nincs csak a fiatalokban!
Minden idegében felfrissülve e pofonra, Johanna föleszmélt egy nagyot rázva magán, mint jó kiskutya, ha kijön a vízből.
- Oh! - rebegte elámulva, tanácstalan, hosszú hangzatokban, amint fölképelve még lenyűgözte a hatás és belebámult a levegőbe és csak bámult és csak bámult és a képe égett. De aztán, hirtelen, elfakadt ríva, olyan harsány bőgéssel, mint a borjú, kirobbanva! És torz arcát az égnek fordította, pisze orra kétségbeesésével.
Rögtön P. Pál otthagyta és nyúlánkan ellebegett a fák között, az árnyéka nesztelen tovasiklásával a hold alatt, mely megjelent. A kert legvégére ment, ahonnan az úr, a domboldal kálváriáján át, glicíniák és galagonyák között, egy kopár szirthez vezetett. Itt leült, várt, figyelt az illatokban s hallgatott, - nem tudta mit. De valami sajátságos öröm, szinte fizikai besugárzással, az egész szívét áthevítette. A csillagok, magosan fölötte, pislogtak s dolgoztak kéklő kovácsműhelyeikkel. És ernyedetlen fényjelzésük az egész eget betöltötte valami hiábavaló jelentőséggel.
És akkor, magányosan itten s tündöklő messzeségek előtt, a völgy és hegyek éjjelén túl megint volt egy magányos perce nagyszerű öntudatokkal, melyek annál felemelőbbek és nemesebbek, hogy nincsenek lekötve meghatárolt képzetekhez, de mintegy ellebegnek a térben. Ez az a perc, Isten kegyeltjei számára, nagy művészetnek és költőknek szánt gyönyör, mikor a lélek szabadon, világokon és egeken túl, mint egy megfürdik a végtelenben. A gondolat már nem tudja követni és elmaradva a félúton, csak néz utána, csak sejt valamit, de hogyan nevezze meg? Minden szó, letörve és szegényen, csak alamizsnáit nyújtja annak a ragyogó gazdagságnak, csak siralmas hebegését azoknak a lázas harmóniáknak, csak sápadt mécsvilágát annak a tündöklő szédületnek, máglyáknak és boldogságnak; melyekben elbűvölt lelkünk elröpül s amelyeket emberi nyelv már nem fejez ki többé! Itt van az a perc, amikor az ember, elragadtatva, talán egy másik életét érzi meg s a beszédje elnémul Isten előtt, akit ott sejt magához közel... S ami így következett körvonalozhatatlan metafizikákban, az már túl van az elbeszélői művészet határain.
Másnap, május 5.-én, hétfőn, Johanna meggyónt és az Exorcista szent miséje alatt meg is áldozott a Szent Vér kápolnában. Azonban a további szent műveletek folyamán, újabb nehézségek jelentkeztek. A bőrövet alig lehetett felcsatolni a derekára. Az ördögök, némán de egyhangúlag, ellenszegültek. Az exorcista páter minden energiáját összeszedte, hogy le tudja küzdeni e betyár társaságot.
De ama számos tanuk jelenlétében, akiket már név szerint felsoroltunk s akikhez új néptömegek és még bűzösebb zarándokok csatlakoztak, a Sátán rögtön megostromoltatott. A kérdések nem változtak és a jelentések is azonosak voltak az előző napokon történt kinyilatkozásokkal. Csak arra az 5. kérdésre: Micsoda jelét fogod adni annak, hogy kiszállottál? A Sátán újabban ezt felelte: Ujjongani fog és anyává lesz! És mivel ez a variáns vagy új verzió némi meglepetést keltett, meg kellett állani egy parázs percre, de meg bizony! A Sátán ugyanerre a kérdésre nézve újból konstituáltatott. Miért fog ujjongani? kérdezte az Exorcista. - Mert türelmes leány, azért. És mert szenved szegény lelkekért, ezt jelentette a Sátán. S aztán, kérdés, kényszer és erőszak nélkül, egyszerűen ördögi jó szívéből még hozzátette, látszólag összefüggés nélkül: Oh azaz átkozott legenfeldi pap! Az a bús ökör, az becsapott! Holott itt biztos volt egy kapcsolat, egy szoros kapcsolat, ok és okozat, ez kétségtelen. Mert hiszen az ördög tudvalevőleg, nem megy a szomszédba egy kis logikáért. Még beszélt volna széles jókedvében, bár teophob kedélyállapotban. Mire a szerzetes, Jézus nevében csendre intette. Akkor rögtön el is hallgatott s csak néhány szava hangzott abba az omlatag szelídségbe fojtva, ami az örök fény, az örök forrás, az örök szenvedés hatása a legmegátalkodottabb lelkekben is: Engedelmeskedni tartozom. Parancsolj velem! ezt rebegte.
No lám! Némi remény derengett. A templomi népek homlokáról, vaskos csöppekben, dús izzadtság hullt, a tanuk sorában Nigg Gáspár schlosbergi ülnök gépiesen belefulladozott Weidenhofer esküdt dobhártyájába s a zarándokok izgalmából önfeledt bűzök suttyantak elő elsikkadt fagott-utánzatokkal. Az exorcizmák könyörtelen folytatódtak. És az Ördög újra beszélt, beszélt! de micsoda föltúlzott és elváltozott hangon a leány remegő ajkát használva, ha merem magam így kifejezni. Mint nyilak röpködtek a szavak, dús halmazatokba szerte cikázva. Olykor az egész köteg, egy egész rőzse mint egy nagy rózsa, megnyílott millió sziromra. Ez pokoli volt. De árnyalatok támadtak, embrionárius színderengésekkel, mint a világ hajnalán az ég, az első ég! Megfoghatatlan keverékekből, egyvelegekből, dörzsölgetésekből s összetételekből az új fények és új igék lágy ébredése volt, új hárfák húrjain, felfrissült lelkek érhálózatán. Uram bocsáss! az ördög megjavult! Oly üde volt, amint a szavai friss zuhatagját úgy csapta föl mint a tört üveg lavináját, vagy szökőkutak vízsugarát, tündöklő gyémánt-porzással a fényben. És hirtelen az a meglepő belátása, megadása, erkölcse és filozófiája volt, mint általában az ördögöknek. És majdnem nagy volt és majdnem szent volt így letörpülve és megroskadva, egy főördög! Be kell vallanom, - jelentette ki - mit bevallanom! el kell ismernem: Isten parancsa, hogy itt kiszálljak Seefeldben, egész nagy hieratikus udvarommal, minden kíséretemmel, egész suite - emmel, pereputtyommal, atyámfiaival, sógorságommal, fajtámmal és nemzetségemmel, fattyaimmal és kölykeimmel, farkainkkal, karmainkkal és szarvainkkal! Igen is Isten parancsa, hogy itt kiszálljunk mind, azt a kutyafáját, ámen! És még spontán hozzátette: Már számos csoda történt Seefeldben, de az mind semmi fiacskám, most jön az igazi, a fő csoda, a legnagyobb, ami valaha volt! Mi kiszállunk ördögök, csakhogy a boszorka megtérhessen.
- Ki térítse meg? kérdezte P. Pál elborulva.
S mind várták a választ, az egész hallgatóság, mint hű birkák megdermedve egy mennydörgéses ég alatt. - Semmi esetre a lengenfeldi pap, - hangzott a leány ajkáról eltikkadva. A bús ökör az nem! már nem! folytatta mind hevesebb tiltakozással. Te térítsd meg! - konkludált P. Pálhoz fordulva és hozzátette: Isten parancsolatja, az ördögöknek ki kell szállani!
Mire rögtön, kitűnő eréllyel, az ájtatos könyörgése, bíztatások, fohászok és litániák hosszú és szaggatott teóriái következtek, melyek során a Sátán, talán mondanunk sem kell milyen kegyetlenül kínozta a leányt. De aztán, hirtelen, felkiáltott: Keresztények vigyázzatok! Keresztények vessetek keresztet, most száll ki az első csoport, most szállnak ki az első ördögök!
Egész testében megrázkódva, drága Johanna, szegény gyermek, siralmas látványt nyújtott. Kétrét görbülve, dús feje vonagló emlőire hullott, barackvirág pofácskája verejtékben csillogott s ruganyos hasa, sűrű hullámzással, valami rejtélyes csömört terelt a gyomra felé, ahonnan, hirtelen, nagy paraszti hangok böffentek elő, elémelyedett hangsúlyozással. Úgy tűnt, hogy a lelkét készül kihányni, fiatal lelkét egy aggmedve rosszullétével. Négy barát fogta közre s alig tudta tartani. Holott P. Pál szigorúan megintette az ördögöket, hogy nyugodtan szálljanak ki. Mire kisvártatva megszólalt a főördög: Most tíz millió künn van! S csak kínozta a leányt és sokáig csak kínozta s újra felkiáltott: Keresztények, hamar keresztet! megint jönnek az ördögök! S akkor, még keserűbb görcsökbe, még csömörletesebb hangzatokba, még visszhangosabb szarvasbőgésekben Johanna egyre hányta kifelé az ördögöket, s végül egy olyan rettenetesen rekedtet szólót, olyan hosszan tartó vibrációkkal, visszhangokkal, elcsuklásokkal, fokozásokkal s undorteljes elhangzásokkal, hogy azt lehetett volna hinni, az egész gyomra künn van. Most megint kiszállott tíz millió! Jelentette a Sátán. S rögtön hozzátette, P. Pálhoz fordulva: No de mára gondolom elég volt, büdös csuhás, elég! Ma nem száll ki több, ha megpukkadsz is, egy fia ördög se több. Alá - szolgája!
Mire a szokásos imák kíséretében, a szent műveleteket erre a napra befejezték.
Másnap, május 6.-én, a legszebb reggel ébredt a kolostor kertjére, minden virágra, fűszálra, glicíniákra és galagonyákra és egy olyan meghatóan kék égboltozat emelkedett mint egy kék tetőzet, vagy a régi naiv hitek coelum empyreuma, majdnem mesterkélt színezésben s ügye-fogyott kivitelben. És az összes hagymafajták is finoman illatoztak a veteményeskertben, csöndes izzással a napban s a szürke porhanyós földekben mint az ezüst s ímhol Johanna még sem került erre felé, kedvenc csemegéi irányába, hogy jóízűen bereggelizzen. Szegény gyermek búsan és kimerülten feküdt az ágyban egy vaskos dunyha alatt az orráig felhúzgálva, kicsi pisze orráig, mely eltorlaszolva s elfullaszolva tűzött elő s hevesen zakatolt a mennyezetet irányítva, a cimpák munkájával. Két barna szeme fájdalmasan meredezett lázas fénylésekkel és dús izzadása vaskos csöppekben gurult le a homlokáról a szeme héjára s a szemhéjáról a pillákra, ahol szétfolyt vagy megakadt.
De egy gyöngéd hang megszólalt a küszöbön:
- No mi az Jancsika? - kérdezte P. Pál, mert csakugyan ő volt ez üde reggelben, nyúlánkan és virulva.
- Beteg vagyok, - sóhajtozott a leány a dunyha alatt s egy nagyot fújt és megborzongott.
De a két szeme, mint két aranygomb, csillogón, kitűzött és úgy meredt a szerzetesre, azzal az alázatos és omlatag tekintettel, mellyel a nők, még ha lengenfeldi parasztleányok is, az ágyból szoktak nézni.
- Felkelni kisleány! - bíztatta a szerzetes, a kisértés elől kitárva az ajtót a ragyogó reggelre. De amint hirtelen visszanézett, a tekintete bársonyos siklásával egyenest a leány szemébe, szegény elepedt teremtés az ágyban, majdnem felsikoltott. Rögtön rúgott egyet a dunyhán s a karját a feje fölé csapva, egy nagyot nyújtózott s pirosan ásított, mint egy kölyökpárduc.
- No nézz csak, nincs semmi bajod! - szólott P. Pál vidáman s a kerti fények mind feléje sugároztak, amint bús feje az ajtófának hajlott. A homlokának bronzszínei, az egész arcának félisten-mámorossága merő aranyban derengett a nap egy ferde sugártörésében és ajkának keserű vonalzása, egy aszkéta-száj keménységéből lágy áhítatba olvadt, amint hirtelen és gyors ütemben a praeceptát mondta. Rögtön, Johanna, üdén mint egy princessz kiszökött az ágyból, jószagú gőzökben ami a felhányt ágyneműkből szállott, mint egy szagos felhő, langyos pára, fiatalság testi bokrétája. P. Pál még ki se lengett az ajtón s már ott állt a leány, övig eresztett ingével egy mosdótál előtt s csapkodta nagy vígan a vizeket magára, friss emlői rugalmas játékával, harmatos megborzongásával, apró vízcsöppeket hullajtva rózsaszín mazsolákból márvány daganatok fölött. Gyorsan felöltözött, kiszaladt a kertbe egyenest a hagymákhoz s ott jóízűen megreggelizett.
Dél felé megint a templomban voltak az összes környékbeli népek, zarándokok, kegyes barátok s hivatalos személyiségek és ezúttal drága jó öreg Wolff Ferdinandus, pater sacristae is megjelent, kilencven esztendős üdeségében és bágyadtan mint egy fiatal, nagy kopasz sárga fejével tele horpadásokkal és kidudorodásokkal mint egy hajdani üst és hámló nyakával, mint egy saskeselyű. Hírneves és szakavatott démonológus, egy hárfaművész kézlejtésével vett részt a rituálékban, kis pontos mozdulatokkal szűk határokba keretelve, lekötve, leszögelve, halálosan elmélyedve, minden mozgásában mintegy gombostűkre fölfeszítve, rendkívüli aggastyán, olyan kerek sárga szemmel, mint egy kakas, tekintet nélkül s micsoda tekintettel!
Az exorcizmák folytatódván, ez megint csak a régi kérdések sorozata volt. A válaszok sem változtak. A második kérdésre még nyolcvan millió ördögöt jelentett a Sátán, viszont a harmadikra s a negyedikre semmi újat nem mondott. Az ötödik kérdést maga P. Wolff Ferdinandus kockáztatta meg, nyílván ambícióból, hogy egy ilyen nagy személyiséggel, mint a Sátán, ő maga is beszélhessen. De pityergő instanciájára olyan gyalázatos, lesújtó és vérig sértő válasz kapott, hogy a füle kétfelé állt és rézüst feje megforgott a vállán.
Mire P. Pál aggódva bár, de fölényesen megismételte a kérdést. Az ördög látszólag megnyugodva s megbocsátva fentnevezett aggastyán hívatlan beavatkozását, egyszerűen így felelt: Én péntek előtt nem szállok ki. Előbb mindenki kiszáll, az összes ördögök kiszállnak, a gnómok, sellők, szellemek, dzilfek, ondinák, hölgyek és szalamanderek s csak akkor szállok ki én, egyedül, mint egy úr! Még pedig éjfélkor.Úgy éjfél és egy óra között. Mert én vagyok az éjszakai ördög!
Még alig fejezte be s Johannát újabb kínok gyötörték. Mélyen lehajtva a fejét a szemek merev kidülledésével s a száját kitárva, mint egy kaput, a hányási ingernek és izgalomnak olyan baljóslatú hangjait, bégetéseit, triolláit, tremolláit, hörgéseit és csuklásait hallatta megint, hosszan kitartó orgonapontokban, hogy az egész templomi társaságot az összes gyomrokat és emésztő készülékeket, valami szuggesztív és ellenállhatatlan ragály formájában hasonló rosszullét fogta el. Az általános és kollektív böffentéseknek olyan kórusa támadt, a gyakori magánszólamoknak egyéni kiválóság szerint, színezés és hangszerelés szerint való mélybe és magasba szökésével, hogy Izrael legdúsabb akkordjait fölülmúlta Syria szombati ebédjein. Ez nagyon tetszhetett az ördögnek, mert vidáman felkiáltott: Most megint öt millió kiszállott! Mind csupa lusta és büdös ördögök, akik jelen voltak, mikor a latrokat felfeszítették! S kisvártatva újra süvített: Megint öt millió! Ez mind csupa szárnyas disznó! Keresztények, vessetek keresztet!
Ijedten, megejtve, mind sűrűn hintették a keresztet, gépies kézlejtéssel magukba szállva, izzadva, földúlva, egymásba torlódva, a mozdulatuk nádsuhogásával. Megint tíz millió! kiáltotta az ördög, miközben Johanna a gyomra legmélyéről, e mélységnek is a fenekéről, egy oroszlánbarlang basszusát hallatta. Mire a Sátán rögtön jelentette: Ma már nem száll ki több! P. Pál gyorsan interveniált: Micsoda jelét fogod adni annak, hogy kiszállottál? kérdezte újra.
- A keresztény leányzó sírni fog, felelte az ördög. P. Pál tiltakozott s más jelet kért, a praeceptivát alkalmazva. Sírni fog az örömtől, csacsi! hadarta az ördög. Mondtam már, ujjongani fog! Anyává lesz te buti buta! - A keresztények szomorúak ha boldogok, jegyezte meg P. Pál fanatikus türelmetlenséggel. - Hát nem bánom, felelte az ördög, nekem már úgyis befellegzett. Legyen, ahogy te akarod. Pénteken éjfélkor a leányzó szomorú lesz. Ki bánja a szavakat? Olyan lesz, amilyennek csak akarod P. Pál megremegett és nem felelt. Egy percig az ajkát harapdálta s elborult tekintetét, a könnyei fátyolán át, agg Pater Ferdinandusra szegezte, aki az oltár mellől tűzte elő kősárga szeme meredezését, egy végtelenség ürességével.
- Alligatio diaboli est non permitti - hebegte Szent Ágostonnal az öreg s mohón vakart a füle mellett. - No, de mi lesz a lengenfeldi tehenekkel? - kérdezte még nyögdécselve, mert mindenről informálva volt. - Ezeket te hágd meg, felelte gorombán az ördög, ha már olyan kíváncsi vagy!
Oh persze, iróniája az volt, rabelaisi gúnyja e gazfickó Szellemnek! Az észjárása ötletes gyalázatosságát, lubrikus szájízét, semmisem jellemezheti jobban e fönt idézett epigrammánál, mely szinte átsüvített a levegőn! Gondolom fölösleges festenünk itten az egész templomi gyülekezet megbotránkozását, hüledezését e tárgytalan és szatirikus biztatásra, mely sötét tartalmában a legsötétebb századok vérfertőző obszcenitásait idézte, egyptomi és kopta emlékeken át, arról nem is szólva, mennyire sértett egy aggastyánt. De az emberi gyöngeség, gyarlóság és szemérmetlenség szempontjából föl kell jegyeznünk, hogy elszórva bár, de voltak, akik röhögtek is e becstelenség hallatára! Gyászos tünet! De ami a legszomorúbb, hogy főleg nők röhögtek.
Másnap, május 7.-én, szerdán, annyi nép jött be a környékről, lázas-lobogós sietségben és izgalomban, hogy alig fért be a templomba. Ebben a fokozódó, sőt felcsigázott érdeklődésben, lihegő tömegek tülekedésében és tolakodásában, hogy a templomba bejussanak, a közepesebb megfigyelő is rögtön fölfedezhette, sajnos, a Sátán tegnapi kiszólásainak felejthetetlen sikerét és ama gonosz ösztönök és kíváncsiságok virulását, mely mára is hasonló infámiákat remélt. És ezzel egyetemben fölfedezhette a minden fajtájú disznóságok örök hatását és delejes erejét az emberi lelkületre. Ez a szigorú megállapítás nem vonatkozik természetesen a tanuk sorában borongó törvényszéki ülnökre és esküdtekre, akik a maguk nyárspolgári erkölcsösségénél és világnézeténél fogva semmit sem élvezhettek abban a pillanatban, mikor kötelességüket teljesítették. Hasonlóképpen nem érheti vád azt a két Reverendissimus Patrest, akik távoli remeteségükből csoszogtak elő vándorszandáljaikon, név szerint V. P. Subprior Wildmann Pantaleont és R. P. Weinberger Cosmast, fekete lábakkal, igazi szentek! Az általános rokonszenv feléjük fordult s a zarándokok bűze rögtön az ő illatuk felé sodródott, szimpatikus egyesüléssel.
A kérdések megismételtetvén, a Sátán válasza annyiban változott, hogy az ördögök számát hatvan millióra tette. De aztán rögtön felkiáltott, még mielőtt a szent műveletek megkezdődtek volna s nevezetesen a múlhatatlan ostya felmutatható lett volna: Beszélni akarok! Hagyjatok engem beszélni! Egy félóráig akarok beszélni! Fogalmatok sincs róla, milyen kitűnő szónok vagyok! De rögtön P. Prior tiltakozni próbált, miközben egy-egy levélrezgésnyi kézlegyintése egész erejét kimerítette. Már fürgébben és üdébben protestált P. Wolff Ferdinandus, sárgaréz kezét a Johanna szájára illesztve mint egy lakatot, a körmös ujjak izgatott ficánkolásával a leány orrlyukai körül, hogy ezeket is betapassza. A távoli remeték is meginogtak szandáljaikon és zajosan tapostak el egy-egy útszéli csigaházat, ami a lábukhoz tapadt. Mindez nem használt. Mindenki remegett, várt, figyelt, mindenki érezte itten, hogy az ördög a győztes és az ördög az erősebb és P. Pál fölsóhajtott elegáns melankóliákban. Ez is hiba volt. Köpködve s lefújva a csontos kezet s a violaszín körmöket, mint a pelyheket, az ördög beszélt, beszélt, a hanglejtése iramló stakkatóival, oly élesen, oly fényesen, oly ércesen és szélesen, mint hárfákat tépázó szél, harangokat kongató vihar, a nyelvbeli készség és sváda, a szózuhatag és képförgeteg százféle koloratúráján, hősi diszharmóniákban, mint az emberi hang, beszéd és szó, pásztorsíp, mandolin, furulyaszó pokoli istene! Itt-ott e lendületes rakétázásnak, villámlásnak, fölcikázásnak s hegymászásnak, mely egyszerre száz szón gurult s nyargalt, száz szót ugrott át s egyetlenegyet pengetett, e szárnyaló hadarásnak, mely hangokat és hangsúlyokat, szótagokat és mássalhangzókat, mintegy zenei szemetet söpört és kergetett, alig volt fölfogható értelme többé. Az egész emberi gondolat és beszéd, minden gondolat ami csak volt és minden beszéd ami csak lehetett, megsemmisülten, a maga földúlt világát sodorta itt elszédítő hieroglifákban, mint zajos és ostoba hívságát mindannak, amit az ember valaha kitalált. És akkor, végül hirtelen, jött egy nagy hányás, amilyen még nem volt, egy szimbolikus hányás, mely az egész mindenséget okádta egyetlenegy mozdulat üdvéért, ami a megváltás varázslata volt.
De ezt a ritka és nagyszerű képzetet, egész világnézetének e tagadó és cinikus formuláját a Sátán nem magyarázta s nem hirdette ki, nyílván úgy gondolva, hogy ezek a buksifejűek itten azt úgysem értenék meg. Amiben, biztos, igaza volt. Tehát fölényesen, s nem tartva érdemesnek az oktalan filozofálást, hirtelen mint egy porfelleget, elhagyta maga mögött a fölkavart hangtumultust, szógyököket és gyökereket s ismét a tárgyra tért, tiszta dikcióban. Most künn vannak tízmillió ördögök! harsogta, s kisvártatva: Megint öt millió! csupa dühös ördögök! De a műveletek juxta sacerdat a folytatódván a gaz Szellem így elmulatva magában, sivított: Keresztények vigyázzatok, megint jönnek az ördögök! Közben olyan kegyetlen kínzásokra vetemedett, úgy tombolt és dühöngött, hogy P. Prior, P. Wolff Ferdinandus, RR. PP. Pantaleon és Cosmas, ijedten körülfogva a leányt és szaglászva szoknyái körül alig tudták tartani. Viszont P. Pál mint exorcista, a simább kiszállásra intett, sajnos eredménytelenül. Már hogy a fenébe szállhassanak ki simábban ezek, üvöltötte a Sátán, mikor mind szárnyas ördögök, akiknek föl muszáj a levegőbe s le a pokolba, érted! Az már csal, aki simábban száll ki, - tette hozzá és újra kiáltott: No nesze neked megint öt millió, de most aztán elég legyen, alászolgája, ma már nem száll ki több! Mire Johanna lassanként föleszmélt és görcsös vonaglásaiból magához is tért, a szája szélét és a könnyeit törülgetve. Aztán a szokásos imák sorozatával, a szent műveletek erre a napra is befejeződtek.
Délután Johanna gyöngélkedett, valamelyest el is merengett az ágyára dőlve, obskúrus lelke fájdalmasságával, amint fizikai gyötrelmeit, kínjait és megkínzottságát szinte érzékek nélkül élte vissza, úgy úszott el fölötte, mint konfúzus felhők úsznak az égen az ember feje fölött, tört tükördarabjaikkal távoli fényesség felé. S így különválva önmagától, ott volt előtte egész közel és távol, az emberi érzés és hangulat egész fonalhálózata mint egy dallamos tányér, amelyben dúskálhatott és szabadon választhatott. Akkor, primitíven, de forró öntudattal az örömöt ragadta meg, hát persze az örömöt, egy gyereklány, hát nem ?! És a párnába ásva be magát, elmerült fejjel, az orrát s száját szétnyomkodva, valami vallomásféléje volt, hangtalan sőt minden kifejezésen túl, abba a néma mámorba dagasztva, ahogy a macska alszik a napon. Semmi sem volt itt, egy gondolat nem volt, egy gondolat árnyéka, semmi. Kifejezhetetlen titokban s virulásokban csak az élet volt, amelyik a világot kihányta, valami ragyogó és elzsibbasztó végtelenség és csend egy sárcsöppön a többi csillagok között, a tündöklő élet, a szomorú élet, a nyomorú élet, a maga rongy kis boldogságával, ami olyan undok és szent. Johanna sírt, ujjongott és mégis sírt azzal az édes és fanyar szájízzel, amit a könnyek s e földi dolgok fűszere ad s nedves arcával hirtelen kiszökött az ágyból, egy nagyot sóhajtott és szaladt.
Üdén, mint mindig krízisei után, a kertben körülnézett, kis fitos orra magasra tartásával, elefántcsont megdermedésével a nagy világosságban. Kissé kábultan is, a szemét dörzsölgette s úgy bámult bele a fénybe, vadarany tekintetének azzal a kissé zavaros csillogásával, amellyel rabjaguárok hunyorgatnak vasrácsok mögül, a tavaszi reggelekbe. Formáinak bevégzettsége, ropogós modelláltsága abban a durva poézisben tűnt fel, ami a nyers szépség varázsa, fölbonthatatlan s még közvetlen közelsége ahhoz a természeti ősműhelyhez, palettához és műteremhez, mely az embert is úgy gyártja s úgy keni fel rá a színeit, mint ahogy a kiskutyákat csinálja sárgára, vagy a leveleket aggasztja a fákra, vagy kócos sörényt a csikók nyakára és százféle rózsaszínt, pirosat és kéket mindenféle rétre és virágra. S amint jött Johanna, a lábát emelgetve, szinte sajgott utána az a keserű szál és vad gyökér, ami a földhöz kötötte. Haragos ifjúsága, mintegy tejfölbe fagyasztva, úgy sugárzott abban a gondtalan és harapós jellegzetességben, amelyben a természet a friss állatok temperamentumához tapasztalja a maga kiválasztott kreációit. Oh rögtön látta a szerzetest, a glicíniák között a fényben, de durcásan elfordította a fejét és ment tovább az ülepét kitolva, mint páva a farkát, olyan gőgösen! Egy jázminbokor előtt szétbontogatta a lombokat és óvatosan a sűrűbe bújt. És nagyon boldogan húzódott meg ottan, hogy egy ilyen nagyszerű dolgot kitalált. És lelkesedett és kémlelt és figyelt az ágak mögül, de P. Pál nem mozdult, amint úgy elgondolkozva ült egy padon ájtatos meditációkban. Előtte egy hosszú szőnyegen, árvácskák és nefelejcsek sorakoztak azokban a szép egyenes füzérekben, melyekben valami naiv kertészet mintegy Istenben bizakodó reménységét fejezi ki s az esőtől a legszebb eredményeket várja. És a nap sütött, változatlan fényekben. Vajon mire gondolhat? - kérdezgette Johanna a bokorban s hirtelen elunottan és türelmetlenül egy-egy levélbe harapott, mely az orrát csiklandozta. És még jobban elunva magát és végképp elunva magát, egy nagyot sivított, eredménytelenül. Mert P. Pál stoikusan, mint Szent Ágoston továbbra is csak az árvácskákat nézte, mint igen rejtélyes dolgokat ezen a világon, amennyiben a szerény virágok szépségének, színeinek és illatának titkát még senki meg nem fejtette. Hát nem jön, - gondolta Johanna és soha nem fog jönni, gondolta még. És sajnálta ezt a hűs és illatos helyet, hogy csak úgy hiába van, a szép puha fekete földet a lombsátor alatt, a jázminokat az ágat tetején mint fehér csillagokat, sajnálta az egész bokrot azzal az ösztönszerű tisztelettel és vonzódással, amellyel a parasztleányok vannak az effajta rejtekhelyek iránt. Hát jól van, megint előkerült, a szoknyáit rázogatva s megindult P. Pál felé, begyesen és könnyedén, mintha más irányokba menne. Kacéran eljött a pad mentén többször s mindannyiszor fölnézett a levegőbe, azzal a bájos és naiv fejtartással, mely éppen azt kerülte el, amit legjobban keresett. Végre a szerzetes nem tudta megállni, hogy el ne kacagja magát.
- Mi van veled Jancsika? - kérdezte mulattatva.
Akkor is csak ment tovább, mintha nem hallaná, olyan kackiásan ment tovább. De aztán megállott egy fa mellett, háttal a szerzetesnek.
- Már nem vágyódom haza, -vallotta be a leveleknek.
P. Pál nem felelt.
- Már nem akarom látni többé a lengenfeldi papot, - folytatta.
De P. Pál most sem felelt, hanem csöndesen fölkelt és elment.
Ezen két rendbeli kijelentés után, mely a Seibert Johanna lelkiállapotát nyilván mélyen érinthette, sőt ezen lelkiállapotban számottevő változást is jelentett, másnap, május 8-án, csütörtökön ad exorcisandum vezettetvén a Szent Vér kápolnába fentnevezett leányzó igen sápadtnak és bágyadtnak tűnt. Holott most már a mind növekvő izgalom és érdeklődés bizonyságaképpen, tizenegy öreg pátres botorkált, csoszogott és tolongott körülötte, agg csontjaiknak olyan elavult zörgésével és szagával, mint régi pipaszárak egy elfelejtett szekrényben. Jelen voltak név szerint: R. P. Aegidius Prior, S. Subprior Holzhammer Konradus, P. Wolff Ferdinandus, RR. PP. Wildmann Pantaleon és Weinberger Cosmas remeték, továbbá Strobl Ernestus, Moser Alphonsus, Hoffingott Maximilianus, Wegscheiter Joan. Evang. Liber Amadeus és Zunterer Benignus pátresek, köztük a sacrista és subsacrista páter és a klastromi chyrurgus, mint elsőrendű démonológusok. E gyülekezet élén a pater exorcista tisztjét, a már kipróbált szakavatottsággal, eréllyel, bátorsággal, ambícióval és áhítattal, továbbra is természetesen, P. Weisshammer Pál töltötte be. És a sok nép és a nagy tömeg és az összes girhesek és bűzlők is itt volta újra mind, tolongva a padokban, sőt most már távolabbi népek is jöttek, lélekszakadva hegyeken és völgyeken át, Scharnitz, Mitterwald, Luttesch és Ziel bepálinkázott népe, a gyönyörű tavaszi virágokat s füveket taposva le a nagy réteken s mindenütt a lankásokon amerre az útjuk vezetett.
És megint az öt régi kérdés volt és a válaszok nem változtak, csak a Sátán suite-je kevesbedett, amennyiben szíves bevallása szerint most már csak negyven milliónyian voltak az ördögök. És ezúttal is, mindjárt a szent műveletek kezdetekor, a bősz Szellem felkiáltott P. Pálhoz fordulva: Barátocskám beszélni akarok! Egy teljes óráig a karok beszélni! Most már tudod milyen kitűnő szónok vagyok! De rögtön az összes tizenegy pátresek megriadva, s amilyen fürgén csak lehetett, a leánynak dőltek, maguk is mind ördögök. Rituális tiltakozásokkal, előírásos kézfogásokkal, lepecsételő nyomatokkal s az ujjukból formált csipeszekkel szúrták s gyúrták az ajkát, tépték és szaggatták a száját, tömködték a szájpadlását, csavarták a nyelvét, extáziás önkívülettel mint megőrült fogorvosok. De Johanna, hirtelen, mind a harminckét fogából egy olyan retteneteset harapott, hogy ami még volt némi meszes vér ez elaggott kezekben, szomorúan kiserkedt fekete nedvekben. És meggyötört szája, mint egy hős kapu megnyílván, az Ördög kiharsonázott rajta, mint egy görög trombitás Termopyle napján: Csak azért is beszélni fogok!
- Nem! Nem! Nem! Nem! - motyogta szaporán a tintákban vérző szerzetesek kara.
- Nem! Nem! - üvöltötték az ájtatosabb hívők, oly tragikusan ferde szájjal a tiltakozásban, hogy egész ábrázatuk egetverően butává vált. Igen is beszélni fogok! És csak azért is beszélni fogok! harsogta a Sátán. Hogyan?! Ti merészeltek?! kérdezte fölháborodva s nagyokat kacagva. Mikor Isten parancsolatja, hogy beszéljek!
- Oh az más! az más! - hebegték az öreg mocskosok hátrálva, az egymás lábáról taposva le a szemetet.
Mire az Ördög rögtön elkezdte, igen emelkedetten: Boldogság! Boldogság! Boldogság!
És tremolázva tartotta a hangot, fölcsigázta, fölcsavarta a legnagyobb akcentusokig, hőstenor! De ilyen még soha sem volt! Minden tenor s minden emberi hang egyetlenegy sikolyban zengett és megrázta a templomot.
És e fulmináns hangcsóvában a zenei fül és szorgosabb vizsgálat rögtön kideríthette, hogy az ördög ezúttal is hű maradt kedvenc tudományához, a logikához, a dialektikája minden eszközével. Csakugyan úgy tűnt, hogy tegnapi szónoklata, hadarása, szószemete és hangförgetege a maga meddő ürességével ügyesen odacélzott, hogy mai beszédének tartalmasságát készítse elő és az emberi gondolat romjai és szóroncsai fölött azt a kis mécset gyújtsa föl, mely az ember sötét útjait bevilágíthatja. Ilyenformán isteni dolgok ügykörébe avatkozván, a tagadások ipso facto leomlott. S bizonyos üdvökhöz konkludálván, azt is elárulta, hogy bár nem ismeri a földi boldogságot, mégis nagyon imponál neki. Oh keresztények, harsogta tovább, nektek könnyű, de milyen könnyű. Csak Istenhez kell fordulnotok, hogy boldogok legyetek! De mit mondjunk mi, szegény ördögök! Holott szívesen táncolnánk akár tűkön és késhegyeken, hogy Istent megláthassuk. De azt nekünk nem szabad és nem lehet többé, az egész örökkévalóságon át.
Mire elhallgatott s nagyon szomorúnak tűnt s valami sajátságot s nagyon keserű zúgás hallatszott ami a könnyeinek omlása lehetett. Aztán megint fölkiáltott: Valami van, amit nem tudtok gyerekek! A legegyszerűbb titkokat nem értitek! Mit ugráltok olyan sokat! Semmi sem használ nyomorult birkák, akármit is tehettek! Senki soha semmit nem gondolt, csak az Isten. De két fiatal mindent megfejt a tökéletességben, a testben és lélekben egyesül.
Az igazság az, hogy a templomi gyülekezet mindebből egy kukkot nem értett. Az összes népek, ájtatosok, kíváncsiak, zarándokok, szuszogó Nigg Gáspárok, Weidenhoferek és a többi okosok és tökfejek, csak úgy hallgatták megadással e méla filozófiákat, mint általában a templomi prédikációkat, igen szerényen a maguk inferioritásában és igények nélkül, hogy az értelmekhez felemelkedjenek. A tizenegy pátresek is, rég elapadt érzékkel az effajta fantáziák iránt, a fülük szőrbokrain át fogadták a szavakat, melyek ott lágyan megakadtak régi legyekkel s muslicákkal örök nyugalomban. Csak P. Pál remegett meg, elborult szeme fölvillanásával. És leintvén a Sátánt, gyorsan a praeceptivát alkalmazta s folytatta az exorcizmákat. Viszont a Sátán, úgy látszik, beérte e magányos hatással s talán nem is keresett mást. Voltaképpen nem is volt köze csak ehhez a vibráló Exorcistához, akit megszokott, meg is szeretett talán ez állandó harc és érintkezés folyamán. Tehát szépszerivel megadva magát, felkiáltott: Most megint künn van öt millió csupa fösvény ördögök!
S általában olyan megelégedett lehetett, mint még eddig soha e küzdelmes napokban. Árnyalatokban való megjavulása, készsége, engedékenysége s udvariassága szinte fokonként jelezte azt a masszív konstrukciót, amelyben egész magatartását, céljait, szimbólumait s trágárságát, ezt a maga egész kis rusztikus drámáját felépítette, micsoda maestriával! mint egy katedrálist! És változatos ötletessége, kis fogásai és cselszövése, badar és ragyogó szólamvezetése, infámiái s kis piszok fugái annál jobban ragadtak el, sok színes hangjaik százféle sípjával, hogy oly magosan sodorták és zengték az értelmeket, s lenn csak fütyültek a tömegnek. Az Ördög művész volt, uram bocsáss, de milyen! S itt már alig van lant és líra, epikus festés vagy mi a csoda, mely kellőképpen jelezni tudná rejtélyes fondorlatait s még rejtélyesebb célzatosságát, hogy ámulatból ámulatba kergesse a barátokat s a népeket. Mert egészen váratlanul mostan, olyan lágy és édes fuvolázásba kezdett, megborzongatva a leányt, hogy az összes fejek önkéntelenül az orgona felé fordultak, mintha avox celestá-t hallaná. Oh lelkipásztor, drága kanászom, bocsáss meg nekem, hogy gyakran átkoztalak magamban, míg vonzódtam a lengenfeldi paphoz. Már tudom bizony, hogy ez a kopasz szomorú semmit sem tehet értem, akárhogy imádkozom. Mert ímhol feldereng bennem Isten ismérve a fiatalokban. És keserű zokogás hallatszott, a bűnbánás oly őszinte volt! S újra egy hang, még lágyabb és még gyönyörűbb a könnyeken át: Te vagy az én megváltásom, örök imám és gyógyulásom, a mennyei küldönc te vagy!
És szegény, megejtett teremtés, a barát előtt térdre roskadt, elragadtatással! A két karját kitárva, úgy nézett fel rá zárt szemekkel, angyali gyöngédségben. És hirtelen az egész templom megint Johannát követte, de ezúttal igen finoman, valami szent métely és szent öröm rejtélyes hevében. Az összes népek és girhesek, tanuk és funkcionáriusok, gyapjas kosok s a zarándokok is gőzölgő bűzben, legott letérdeltek s szent áhítatuk zamatja annál maróbb és hevesebb volt, hogy a rossz Szellem ébresztette. S az agg szerzetesek is, egyszerre mind meginogtak fiatal társuk előtt s megrogyva úgy estek térdre, vén csontjaik koppanásával, mintha kövek hullanának. S amint P. Pál látta őket bús alázatokban maga körül, s látta az egész templomot térden, a küszöbig térden s a küszöbön is túl, még egyszer fölsóhajtott, ahogy szokta, keserű eleganciákban. Mennyei küldönc! - rebegte, aki egyedül állott kimagasodva, már-már vétkes önbizakodottságban s a mámorával küzdve. De a tárt kapun át a galambokat is látta, kerengve szegzett szárnyakon. Mennyei küldönc! - ismételte s csakugyan úgy érezte, hogy ez ő!
És akkor, ebben a szép és ájtatos szünetben, Johanna váratlanul föleszmélt, bús görcsei és vonaglásai sima elmúlásával. Ez a szokatlan tünet, nyilvánvalóan a Sátán egy újabb kegye volt, amit hálásan jegyzünk föl. Johanna élt, virult, noha úgy finoman megviselve s megtépázva, mint általában a mártírok és szentek, de tündöklőn a könnyes szemével és oly szűzi tisztán ez extázisok lelki fürdője után. Az első percekben itten, mint egy távoli tó ezüsttükréből lépve ki, hűs öröme reflexével, tündéri hattyú, a való élettel körülötte, alig volt köteléke többé. De aztán, hirtelen, a szoknyája mögül az inge szélét ráncigálva elő, izzadt arcát beletörülgette s úgy állott ott izmos bokái s lábszárai piros harisnyás hüvelyében, hogy ismét az az egyszerű drága gyermek volt, akinek régtől fogva ismertük.
- Jobban vagy? - kérdezte P. Pál, mint rendszerint az ilyen nyugodtabb percekben.
Nem felelt, csak nézett, még egyre a verejtékét szárítgatva, hogy nézett! milyen istenien egyszerűen, azzal a néma önérzettel, ahogy robotoló cselédlányok néznek a munkájuk végeztével és fáradtan is s valami rezignált reménységgel. Soha fiatal leány ilyen komoran nem nézett, néma és tragikus nehezteléssel, mely groteszk állását följavította valami szimbolikus keserűséggé.
- Hagyjuk pihenni egy keveset, - súgta P. Pál az öreg démonológusoknak, akik illően feltápászkodtak.
De a szent műveletek később folytatódván, Johanna váratlanul a barát karjába omlott, ami a Sátán egész új formulája volt, hogy ellenfelét megzavarja. Vonagló testtel, minden izma és izülete hajlékonyságával minden kis csontja és minden kis porcikája rugalmasságával, mintegy máglyán őrjöngő hústömeg, forgott és perdült, vibrált és ficánkolt a szerzeteshez tapadva, olthatatlan kínjai elepedettségével, amint az ördög újra tombolt és dühöngött benne. Az összes praeceptívák, szent jelek, bőrszíjak és ciboriumok a legerélyesebben alkalmaztatván, szegény leányka megenyhült valamelyest s elernyedten, mint egy levakart kullancs az oltári lépcsőkre hullott, a keble lázas zihálásával kísérve a szavait, melyekben az ördög újra megnyilatkozott. Lelki atya, ne kérdezd ki gyorsan a vétkeseket! Légy türelmes! Engedd meg, hogy mindent elmondhassanak! És kisvártatva, újabb kínok és gyötrelmek között: Lelkiatya érted te az én vétkemet? Érted te miért sírok és miért szenvedek? Az én szívemben kigyúltak minden lángok.A pokol van bennem, holott a mennyekbe kívánkozok! De e bús és szilaj fohászok közben, az Exorcista rendületlenül és szünet nélkül a kiszállásra bíztatott, mire még keserűbb vonaglások, hullámzások és marcangolások következtek s a Sátán fölkiáltott, megint újabb hangnemekben: Ki velük! Ki a gőgösökkel! Le velük! Had csókolják a padlót! Mert ezek mind csupa gőgös ördögök! Rögtön Johanna arcra dőlt s a P. Pál szandáljai előtt a pórt csókolta a kövön.
Mire P. Exorcista, látszólag igen nyugodtan, de súlyos belső izgalmakkal azt kérdezte, vajon mind kiszállottak-e már? Még nem a zsiványok, volt a válasz, de mind ki kell, hogy szálljanak! Viszont az újabb instanciákra, kérdésekre és ostromlásra perfiden visszavágott: Most hallgatok, most sokáig hallgatok, mert már alig van hatalmam! - Hazudsz! - felet P. Pál, ami hiba volt, mert juxta sacerdota, amint azt P. Wolff Ferdinandus rögtön meg is jegyezte, inkább helybenhagyni, mint cáfolni kell az ördögöt, ha ereje fogyatkozásáról beszél. De a műveletek folytatódván s az áldozat mind hevesebb görcsökben kínlódván, P. Pál megismételte a kérdést. Az ördög nem felelt. Vannak még? kérdezte újra a szerzetes. - De vannak ám! sivított fölpiszkálva, s kijött a sodrából. Mi az, hogy vannak?! dühöngött, micsoda beszéd! csupa grand seigneur-ö k! kikérem magamnak! Hát Asmodé, az neked csak úgy "vannak", aki szent Ágnest szállotta meg, egy ilyen nagy híresség! Fene a pofádat, még mind itt vanna k, Astarot h, Azazel, Aboryon, Cédon, Degon, Uriel, Belzebuth, Megog, Magon, Isacharun és Beberit, mi az, hogy vannak! Kerek húsz millión még! És megrázva a leányt és a hasát és gyomrát kidagasztva, mint ezernyi síp fölsivított megsiketítő disszonanciákban: Ma már juszt se száll ki több, ha meggebedsz se, egy fia se több! még egy icurka-picurka démonka se több!
Mire a szokásos imákkal, a szent műveletek erre a napra be is fejeződtek.
Másnap, május 9-én, pénteken, az Exorcizáció ezen utolsó napján, Johanna már korán reggel meggyónt és megáldozott. Szokásos reggelijét a hagymavetések körül, csöndesen elfogyasztotta s amint tele szájjal, a zsenge csemegék zamatját élvezgetve, maga köré nézett, elbűvölve látta az egész kertet, az egész reggelt rózsaszínű párázatokba borulva, mint lenge skarlát-fátyolokba, amelyekből a lágy horizont hegyormai megvilágított körvonalaikkal, mint a cukorsüvegek tűzdelték föl az égre havakba dermedt csúcsaikat. S az egész táj s az egész vidék, Seefeld lankás környéke kéklő színfoltokban, valami zengzetes fölíveléssel építgette ki arányait a legnagyobb dimenziókba s dús fenyői vörhenyes sudarával a napban, nem tudom micsoda székesegyház színes ablakos benyomását keltette, heroikus monumentalitásban. És az ember érezte, valahol nagyon messze s hallatlan trónusokon az Atyaúristent császári ruhában s a gyönyörű Máriát s az angyalokat körülötte.
Ekkor, lesújtva s elveszve e végtelenségben, Johanna sírva fakadt csöndes imádkozással s micsoda mámorokat érezhetett obskúrus szívében, hogy a hagymaszeleteket és kenyérbeleket megrágatlanul kiejtette a szájából, valami olthatatlan elfohászkodással. S az érzései primitív kuszáltságában, kis megcsuklásokkal, melyek benső konvulzióit kísérték, rejtélyes megihletettségben, frissességben és üdeségben annyi szenvedés után, szinte leoldódott a vágyai fonaláról s kiválván önmagából, kéjesen elment egy második lénye után.
- Nagyon jó leszek Istenem, csak add meg nekem az életet! - rebegte.
Az emberi természet kutatói s minden finom búvárkodó, akik hajszálakat százrét fölhasogatnak s a mélységek fenekére szállnak, nagyon jól tudják, hogy minden áldozat az emberi lélek kapzsiságáért van s ez a lélek, minden lélek, csak azért nyújtja kincseit, mert remegő szomjúságában még különbekre vágyik s megalázkodó mélyre szállásával még magosabbra emelheti föl magát. A keresztény vallás etikája csupa fokozat a gyönyörbe és a fájdalom a legnagyobb gyönyör. Így vezet itt, a keresztény lélek útja, minden nyugtalan lélek útja, abban a mulatságos paradoxonban, mely semmit sem ad, mikor mindent föláldoz s látszólagos lemondásokon át a legnagyobb örömet fohászkodja.
- Oh istenem, valami van velem! - dadogta Johanna, mert a legizzóbb emberi imádság a tudatlanságban van.
De a kerten túl rózsaszínű ködökben, a lankásokon át s a fenyőfák alatt, kis hegyi utakon s virágok között, mind jöttek a sok népek s az igazi urak, számos tanú és személyiségek, Nigg Gáspár schlossbergi ülnök és Weidenhoffer esküdt uram s maga az insti püspök hófehérben közeledett mint egy krétából faragott bálvány, olyan kemény s élettelen testi épségben. S a kápolnában már rég zúgott a kis harang, a zarándokok tolongtak és bűzlöttek és a tizenegy RR. Pátresek is fölmagasztosultak démonológus tisztjükben s P. Pál várta bőrszíjakkal készen, gyönyörű arcélével mint egy Valérius Potitus! S alig tűnt fel Johanna itten, s máris az insti püspök kimagasodott a tömegből, mint egy fehér hullám, vagy fehér hegy, oly szikáran és keményen. És a fény betűzött az ablakon át, a májusi fény az összes fejekre s a lelkek is visszaragyogtak a fényben, mert minden fény egységes a világban.
Az öt kérdés megismételtetvén, a válaszok nem változtak, amennyiben a Sátán még húsz millió ördögöt jelentett. Az utolsó kérdésre kissé bosszúsan kiáltott: Ma éjszaka ki fogok szállani, mert az éjszakai ördög vagyok! Ez a válasz nem volt új, nem is volt meglepő, de tartalmának imminens volta a legnagyobb hatást gyakorolta. Ma éjszaka ki fogok szállani! ismételte azzal a sajátságos skandálással ami főúri ritmusérzékének és hatásokat prolongáló szakavatottságának újabb jele volt. Akkor mind az összes népek, gőzölgőn a püspök körül, aki a templom közepéről kriptafehéren nyúlt elő krétából faragva, az összes népek boldogságosan Johannára néztek, mint akit ez a jó hírnökség a legközelebbről érdekelt. De a gonosz Szellem rájuk rivallt: Ne a leányt nézzétek, kéjencek! Az ördögöt se, akinek nem jár ki tisztelet! tette hozzá szerényen. Az oltárt bámuljátok! végezte be egy nagyot füttyentve. A népek mind megriadtak s a püspök, aki nem szokott e hanghoz, úgy megijedt s oly gyorsan leült, hogy majdnem összetört. De az exorcizmák folytatódván, az ördög igen dühösnek mutatkozott. Átkozott keresztények, kiáltotta, Isten látja a bűnötöket s általam megint benneteket, bár megjavulnátok! Közben a szent jelek is alkalmaztatván s a bőröv a leány derekán oly szűkre szorítatván, hogy már-már belekékült szegény teremtés, végre az utolsó húsz millió ördög is kiszállott, két csoportban egymás után. Most már mind künn van, jelentette a Sátán, s csak épp még én vagyok itt! Egyedül csak én mint Richard király, - I' m myself alone, tette hozzá az eredeti szöveg gőgjében, mert hiszen minden nyelven tudott, gazfickó poliglott! Most még engem kell, hogy megkönyörögjél! Akarsz-e most vagy éjjel? kérdezte. - Inkább éjjel, felelte a szerzetes, mert az áldozat alig bírta volna már, olyan kínokban volt.
- Mi lesz a tehenekkel? - súgta oda P. Wolff Ferdinandus az Exorcistának, mert ő maga nem merte kérdeni.
P. Pál megismételvén a kérdést, az Ördög fürgén visszavágott: Az most már a ti dolgotok, a tehenek! Mindegyikbe van egy-egy ördög. Írjatok Brixenbe egy bikáért.
Mire a szent műveletek befejeződvén, az egész nap úgy múlott el, hogy mindenki várt, remélt s imádkozott s a püspök lefeküdt a kolostorban, mert egészen oda volt. A temérdek nép is elfáradt, amint a hosszú délután folyamán a réteket taposta le s kolbászokat zabált zsírtól csöpögő szájszéllel, s a búcsúsok is elvonultak fuvalomszerű bűzeikkel, más csodatévő helyek irányába, mikor feljöttek a csillagok. Hasonlóképpen Nigg Gáspár jó uram, asztmásan küzdött elandalító álmosságok ellen s csak arra gondolt, hogy valahol lefeküdjön, egy ülnök! Viszont Weidenhoffer Antal esküdt mert őt sem szabad elfelejteni, rögtön lezárta, mint két ragyogó kincset a világ két legostobább szemét, az első esti borulatra. Úgyhogy mire a kis toronyban éjfélt kongott a harang, csak a tizenegy pátresek jöttek libasorba a folyosókon, mint a néma hangjegyek, legörbült fejük daganatos búbjával, vékonyszár nyakuk fölött. És elhelyezkedve, leroskadva, a késő éjjelben leterítve, szegény, tudatlan, degradált barátok rögtön kibontogatták kótafejük zenei magvát s körös-körül az orgona körül olyan hősi hortyogásba kezdtek, mint azok a drága régiek, akik a kereszténység első idejében, Nílus-parti kolostorokba zengték át az éjszakát. És a hold sütött odakünn, s kéklő fénye a templom ablakain rezgett.
De már ekkor P. Pál fölemelte a kelyhet s a szent jeleket is megalkalmazta. Szegény kis Johanna elaléltan, rózsás arcával mint egy álmos barack megadással szenvedett s azt a kínos benyomást tette, mint általában az ilyen fiatalok, ha a késő éji órákban még nem fekszenek az ágyban s nem alszanak, mint az angyalok. És fájdalmas virrasztását még túlozta és fölcsigázta a tagjainak s főleg a keblének zavaros hullámjátéka, s az izmok és izületek, az összes formák kiválásának régi bravúrjával pokoli görcsökben, noha egy csöppet megenyhülten, sőt mozgásban meg is lassulva már, mint egy gép, mely körforgását befejezve, ímhol ellankad és lejár. Maga a Sátán is kissé fáradtabban adta és termopylei tenorja már-már berekedve szólott. Oh átkozott! Oh átkozott aki vagyok! ezerszeresen átkozott, aki a pokolba leszállok! ezt kiáltotta. S kisvártatva még enyhébben kezdte, megtépázott hajszálainak behízelgő inflexióival: Oh drága pásztor, édes papa, nem engednéd meg, hogy valami kis rejtekhelyre bújjak, valami kis odúba bebújjak? Ha máshová nem, hát legalább a kis leányka nagy lábujjába bújjak? Ígérem, hogy ott nyugodtan fogom viselni magamat. - Az ördöggel nem alkuszom! kiáltotta P. Pál erélyesen s a szíjakat rángatva, mindezt az előírást szerint. - Nem ám! sipongott az ördög, s artikulátlan szólamokból egy olyan hangskálát röpített föl, mint egy tűzijáték emberi sikolyokból. Nem ám, ismételte, valószínűleg mélyen sértve önérzetében, csak éppen hogy velem alkusznak, mióta a világ áll! De leintetvén s figyelmeztetvén kényszeredett útjára a pokolba, megint előbbi lágy hangját hallatta, óbégató akcentusokkal: Oh micsoda kín, micsoda kín, itt hagyni egy ilyen jó kis helyet! S tevékenyen és ötletesen e végős küzdelemben, megint alkudni próbált s azt kérelmezte, hogy látható ördögalakzatban, össz-szarvaival és farkaival és finom kénes illatokban szállhasson ki, mint egy úr! S oly hallatlanul kedélyes, oly táblabírószerűen ostoba és joviális, oly pantagruelszerűen megvesztegető volt ebben az instanciájában, hogy egy kevésbé tájékozott elmét könnyen rászedhetett volna. De P. Pál hevesen tiltakozott s leszíjazva és le is füstölve ellenfelét, rendületlen folytatta az exorcizmákat.
Sajnos, e végső harcok közben, szóviták, perpatvarok és fondorlatok közben, Johannát mind hevesebb kínok gyötörték, s újra s újra megborzongva, megrázkódva, kinyúlva s begubózva, ijesztő vonaglása s hullámvetése egyenesen felülmúlta testi viharzásának ama összes szomorú eseteit, melyeket elbeszélésünk során kellő hűséggel följegyeztünk. És keserű fetrengése mostan minden rejtélyes borzalmasságával, annál kegyetlenebbül hatott, hogy e beteges állapotnak már-már végső elmúlását reméltük s megváltottnak hittük a leányt. Holott felújult kríziseiben itten, marcangoló vonaglásaiban itten, újra felidézte, még lázasabb vibrációkban azokat a régi időket a lengenfeldi majorudvarban, mikor elrémült testvérei előtt, üvöltve s toporzékolva a porban, még mindig tomboltak benne a száz millió ördögök. Egész fiatal múltja e testi kárhozathoz kötötten a maga vigasztalan horizontját bontogatta s úgy határolta be, szűkösen, a múltak minden förtelmeit, hogy ezek most mind újra éltek s újra sajogtak a jelenben. Így hangzott vissza az emléknek szinte plasztikus zengésével, emberfölötti sikoltozása, mikor kikötve egy szekér szalmán oly tragikusan utazott, hegyen, völgyön, erdőkön át, egy végtelen türkiztetőzet alatt, ami az ég volt akkor, kemény és rettenetes. S így hallatszott újra tüneményes nyelvi dobpergése, mikor a klastrom udvarára érve, irtózatos blaszfémiákat szórt, mint egy szikracsokrot, az elképedt barátok elébe s duzzadt farát mint egy opálgömböt földobta a levegőbe. Oh igen, mindez, múlhatatlan visszhangosságokban, ki tudja, ha nem e sodorta még egyszer, rút vágyainak s ösztöneinek egész Áriel-fonalát, az összes démonok, phalénák, koboldok és heroldok hadát s az összes szalamandereket is, melyek dús gyökereikben, karmaikban, patáikban, szárnyaikban s farkaikban kiszakadva, olyan rettenetes kínokat okoztak, hogy szegény leányka mint egy kerék forgott a kövön s a feje a lábát érte! A licencia minden előírásai szerint, de sőt a múlhatatlan ostyát is fölmutatva, P. Pál kétségbeesetten, de eredménytelenül intett a békés kiszállásra e testi kataklizmák közepette, melyekben a Sátán egész világa romba dőlt. Mert hirtelen, csakugyan, Johanna megdermedt, halálos verejtékbe fagyva. Élettelenül, lezajlott teste, nem tudom micsoda tragikus táncot, micsoda halálos bált jelentett, melynek utolsó hulláma, mint egy leapadt óceán, itt hagyta ezt az utolsó roncsot. Az érverése megszűnt, a szíve se vert s kisimult homloka alatt a pillák hajlata, halotti maszkká zárta le az arcot.
P. Pál elrémülve hátrált, elfúlt lélekkel, amint kiáltani akart. De a Sátán rögtön rásivított, dermesztő gúnnyal s lenézéssel: No lám csuhás, elakad a szusz benned! Nem is tudod mit mondj, ugye mikor az utolsó ördög kiszáll? Megmondjam-e? - Hallgass! kiáltott vissza P. Pál, csak tőled ne tudjam meg soha! - Amint tetszik! röhögte újra, van olyik ember, még ha szerzetes is, aki tudja! - Pusztulj ahová Isten rendelt! - N o! N o! csattogott vissza, egy csöppet elhalkulva. - Eredj a pokolba! dörögte a szerzetes s ilyesmi sohasem hangzott logikusabban.
S szédülözve már, emberi ereje legvégén maga is, ébredő kételyekkel, melyek mint a fekély lepték el a szívét, P. Pál újra a leány felé fordult. Minden figyelme, egész testi és lelki lénye, mint egy sötét madár tárt szárnyakon, a leány fölött lebegett. Meghalt vajon? Azt hitte meghalt. Nézte és csak nézte, tanácstalan és fölsebezve, ahogy keserű szerzetesek néznek s valami belső megcsuklása támadt, amint a fájdalom megmozdult benne mint egy féreg s a könnyei fölkészültek. Mennyei küldönc! hát csak idáig van?! hát csak ennyi?! Hát így ébredt a nagy fény neki e borzalom tövében?! Hát csak ez az egész küldetése, költészete, üdvözítő kirendeltsége, hogy így váltsa meg kis Johannát, leterítve?! Uram Jézus! és térdre esett. Már nem látott akkor, nem akart látni, mert elborult tekintete mintegy önmagába szállott, a saját lelke mélyére szállott, a vak sorsa éjjelébe le s a két szeme úgy fénylett benn mélyen az üregekben, mint két csillag reflexe egy kút fenekén.
De hát mit talált magát keresve, mit találhatott egy ember? Megalázkodón nagy ürességek és rejtélyek előtt, csak e holt ifjúság határkövéhez verhette a homlokát s megriadva, már-már sírni sem mert fölzúduló kisértések előtt, melyek mint egy szélvihar kergették, élettelen végtelenségekben, az emberi hívságok szemetét. Semmi a világon nem éri meg az áldozatot. Oh lehet ez, oh szabad ez! könyörögte s a Kereszt tragikumára gondolt, arra a sor halotti koponyára a cellája mélyén, elrettenve! S rögtön, lázasan ekkor, a templomhajó irányában, P. Benignust kereste a szerzetesek sorában, a kirurgust aki segíthetné még!
De az összes barátok, szertehintve a padokon végig s az orgona körül, az ő búbos fejükkel világítottak leroskadva a mécsek alatt s megsemmisülten zengték ki e gömbökből, láthatatlan szájakon át, a boldog álmok énekét. Akkor, remegőn, elbódult szíve fájdalmában, szegény, letört exorcista, a leány ajkához hajolt, s letapadt kár kétségbeesetten! Oh jaj nekem! Most végem van! nyögte az Ördög, elfelejtve, hogy halhatatlan.
Rögtön, a barát hátrálni próbált, de két aranyszem megnyílott rá, elbűvölően csöndesen, a tekintet oly tiszta, oly mennyei nyugalmával, hogy Mária sem nézhetett szelídebben, de meglepettebben sem, azzal a mély és komoly elcsodálkozással, ami a női fölény és irgalom tekintete egy örökkévalóságon át. S a fél karját felnyújtva, úgy fonta át a szerzetes nyakát s úgy fogta le egész közel a szeméhez e két másik szem glóriáját, oly mámoros és lihegő hevületben, mint ahogy távoli egekről csillagokat szedne le az ember. S így nézték egymást csöndesen, sokáig.
- Nem kell többé, hogy bántsál engem, - vallotta be egészen üde hangján, melyben e megidvezült éjszakája zengett, - és hogy megvesszőzzél és megszíjazzál, bizony többé az se kell! Itt vagyok veled, a legnagyobb gyönyörben, s úgy fogok élni mint te, drága testvérem, alázattal és szelíden. Nem baj most már, ha nem is kellek neked, ha soha többé nem is nyúlsz hozzám, hát baj? Te szeretsz engem és én is szeretlek, - fejezte be egy leheletben.
- Oh én, - rebegte, - mit mondasz gyermek! - sóhajtozott könnyes szemekkel, szent rémüldözésben e gyönyör előtt. - Hol vagyok én, micsoda mélységben te tőled, fiatal fény aki kigyúlsz! Obskúrus pásztor, az én utam letér itt e fordulón s csak úgy nézhetek utánad, mint minden báránykám után, mikor aranyködökben a hajnal, a gyapjaikba száll. A szemem lezárva, nem szabad, hogy messzebbre nézzek mint a végtelen, hogy valamit is kérdezzek ami tiltva van, mert a kérdés már maga is kétely, s csak az boldog aki szerencsétlen.
- Ha egyetlenegyszer nem volnál szerencsétlen, talán nem is volna olyan nagy baj felelte csöndesen. - Egyetlenegyszer! ismételte s olyan imádandóan egyszerűen. - Ha lennél velem egy órára, egy percre csak, milyen termékeny volna ez! Ha megcsókolnád csak a kezemet mely imádkozni fog érted!
- Oh gyermek, - rebegte s a kezéhez hajolt.
- S ha megnéznéd a lábamat is, - esengte, - milyen gyönyörű volna az! Két szegény kis lábamat mely jár és jár, Jézus nyomán, a kálvárián.
- Csakugyan, - felelte.
S elborultan, már nem tudta mi van, mi támad körülötte, a könnyei hullásában, tünedező öntudatában. Csak a szívében égett valami rejtélyes fény, mely az egekig fölvilágított egy szédületes lépcsősort elébe, légies márványzatokkal. Megindult, visszaszédült, várt, a csodát remélte, a halált! Fuldoklón már, micsoda mámorokban, micsoda irtózatokban, a fény és homály rajzását kergette mint méheket maga körül, s ezernyi vád s mentségek viharában, millió vétkek fölajzásában, millió látszatok töredezésében, az élet nagy fátylainak dőlt, hogy átlásson rajtuk s felkutassa ha maga az erény is, nem-e árulás? És fölzokogva megingott hitében és vonzódva és elrettenve, és térden a köven, mind közelebb jött, mind magosabbra, gyönyörű barát, izzó valóságok felé, s hirtelen egy sikolya zengett, micsoda hangja, micsoda harsonája, mikor leroskadt végre a nyomorba, siralmas végzete elé. Az öregek mind ébredeztek s az orgona is megszólalt a mélyben, amint e koponyák fölriadva, a klaviatúrán megdöcögtek.
Akkor rohant, leprás, perzselő szégyenével, egy Julis Classicianus! a padokon végig, a templomon át, de odakünn, a küszöbön túl, az egész nagy mennybolt úgy fogadta, mint legkedvesebb hírnökét. Egy olyan kapu, egy olyan sátor, egy olyan érctetőzet borult föléje, fölívelten az éjben, egy olyan éj, egy olyan ég ázott le rá a fényben, mint emilyen még sohasem volt s maga a félhold fölmagasztosultan, új formáiban s új sorsában gurult, mint egy ezüst meztelenség a csillagok gyülekezetében. S ami csillag csak lehetett és volt, hűs bolygók, napok, nagy pislogók és csillogók és szelídek és haragosok és aranyosok s ami csak volt kis szikra, mécs, tolvajlámpás, fehér parázs, kék tűzcsepp, ezüstgyertya s sarki fény, mind kijött s kitolongott az égre, mint egy ünneplő népség tündöklése s olyan temérdek, hogy el se fért az égen s olyik le is hullott a nagy tündöklésben. S a legöregebb csillagzatok is, akik már ősz fényeikkel évezredek óta haldokoltak s a legfiatalabbak is, akik még csak néhány százezer éve, hogy születtek és sziporkázni kezdtek, épp most vetítették ide, a föld körzetébe érve, utolsó s első reflektoraikat. S amint egy-egy hirtelen villanásban átsurrantak az égen, úgy tűnt, mintha maga az Atyaúristen köszöntene e fényjeleken, egyszerű kis üdvözletével, a briliáns-gyűrűje rezgésével, mérhetetlen jósága és irgalma kegyében, isteni kegy! kis röpke jel! de csak itt fért el, az ilyen rettenetes nagy térben!
S e fények közt s e fények alatt, e fények körül s e fényeken túl, az egész nagy éjjel ragyogása, mindenütt e végtelenben, völgyeken végig, hegyeken át, virágban, sziklában, forrásba, glicíniákban s galagonyákban, jázminbokrokban, nefelejcsekben és árvácskákban, a fenyőfákban s a vetőföld humuszában is, valami rejtélyes boldogságba dermedt, régi idők erotikájába, szinte buddhista mámorába, micsoda szerelmi nirvánába dermedt! S mi zengett itt át, micsoda hang, micsoda orgona és zenekar e grandiózus pentheizmus fölívelésébe, a csillagos kupola alatt, micsoda fohász, jóság és csend! És minden ami élt, virult, fénylett és csillogott, az szeretett. S minden csöpp szépségben Isten képe remegett. És a sok harmat a virágokon s a dús nedvek a füvekben és a finom pára ami szállott a tavaszi levegőben s az egész nagy tejút odafönn a csillagok között, mintha ez éji rengetegnek, fantáziákban alvó természetnek csöndes magömlése lett volna.
- Oh, Istenem, - rebegte P. Pál, - ha végre megértettem a Te dicsőségedet, csak onnan van, hogy elhintetted bennem! Ha elhirdettem megváltó hírnökségedet, nyomorult testi hüvelyemben vétkeznem kellett. A hangomban a Te hangod volt, a szívemben a Te szíved, a vétkemben a Te akaratod! Oh Uram, irgalmazz! irgalmazz!
S az egész éjjel sírt a csillagok alatt.