Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból
1918. októberében jött a hír, hogy egy francia tengeralattjárót kapitányával, Julien Viand-dal együtt elsüllyesztett egy osztrák-magyar naszád. Ez a Julien Viand a jelenkori Franciaországnak egyik sokat emlegetett írója, Pierre Loti volt. Loti nem messze a tengertől, Rochefortban született, 1850-ben. A tengeren töltötte el ifjúságát, a hajóséletet választotta foglalkozásnak, a hajósok életének, szerelmeinek, küzdelmeinek leírásával vívta ki írói hírét, mint tengerészt érte utol a halál. Ez a szoros kapocs a tengerrel, ez a közösség a hajósok életével adja meg írói képének alapvonását; ami néhány szín és fényfolt még hiányzik hozzá, azt egy rövid pillantással az életére és munkáira megragadja a "Deutsche Rundschau" idei januári száma.
Lotiról elmondható, hogy szinte kivétel nélkül mindig önmagáról írt; legnyíltabban és legbájosabban a Roman d'unenfant-ban szól magáról. Későn született gyerek volt, kit elkényeztettek és szülők és idős testvérek. Ez az állandó érintkezés a felnőttekkel, a megszokás, hogy állandóan vigyázzanak rá és gyámkodjanak felette, fejlesztette ki benne azt a bátorságot és félénk érzékenységet, mely munkáinak minden sorában benne aggodalmaskodik, s amely arra indította játszótársait, hogy később írói névnek választott indiai virág nevével gúnyolják. Fejlődésére nagy hatással volt protestáns családjának szigorú vallásossága: a naponkénti bibliaolvasás, melyen a ház minden embere, a szolgák is részt vettek, mély nyomot vájt benne; egy ideig arra gondolt, hogy papi pályára megy és mint hittérítő messzi országokban éli le életét. Persze a visszahatás sem késett sokáig: éppen ez a gyakori és túlságosan szokásossá vált ájtatosság térítette el lassanként a vallástól. Könyveket, kivéve az útleírásokat, sohasem szeretett olvasni, a művészetből csak a zene, különösen Chopin vonzotta korán, de később is állandóan.
Írásait a Deutsche Rundschau cikkírója két csoportra osztja: Az egyik távoli földeken játszódó szerelmi történeteket beszél el, hősökről, kikben mindig könnyű Loti-t magát felismerni, a másik a tengerészek és halászok kemény és nélkülözéses életét örökíti meg. Élénk színekkel festett képekkel vannak teli ezek az írások, tájakról, melyeket Loti bebarangolt. Aziyadé, első, név nélkül megjelent könyve, majd a Fantome d'Orient, s később Les Désenchentés, konstantinápolyi elbeszélések; Razahn (1880), mely először tette ismertté Loti nevét, kedves csendélet Tahitiból, a Roman d'un Spahi Nyugat-Afrika pusztáira vezet; a Madame Chrysanthéme hozta divatba Japánt; Ramuntcho a baszkok világával ismertet meg. A tenger életéről szóló írásai azonban ezeknél sokkal becsesebbek. A Magyarországon Frere Joes, egy iszákos matróz története, a bretagnei vidék és nép adja az egyszerű elbeszélés keretét. A Pécheur d'Islande (Izlandi halászok, 1886.), Loti leghíresebb könyve; körülbelül háromszáz kiadást ért el. Tipikus hajóssors a témája: egy halászról van benne szó, aki némi huza-vona után eljegyez egy lányt, aki szereti; mielőtt azonban megülhetnék a lakodalmat, a halász odavész a tengeren, s a mátkája hasztalan várja vissza. Ezzel a két regényével olyan elbeszélőanyagot elevenített fel Loti, aminőt Eugen Sue óta senki sem művelt. Az a számtalan tenger-regény, melyet Guillaume de la Landelle, a negyvenes évektől kezdve egészen haláláig a legkülönbözőbb újságokba írt, alig jöhetnek számításba. Franciaországban egyébként is elhanyagolták a tenger regényét. A tizenhetedik században Gomberville mindenféle tengereken hányatja-vetteti Polexandre-jének hősét; ha úgy vesszük, ezzel megalapítója lett a francia tenger-regénynek. Ez a kísérlet magára maradt; csak Sue vette fel ismét ezt a témát, Coopers ösztönzésére, s élményeinek - hajóorvos volt - hatása alatt. Sue azonban az ő naív, helyenként durva modorában csak a külsőségeket vette észre, csak a kalandosságot, az egymást hajszoló eseményeket látta meg a hajósok életében; Loti érzékeny, álmodozó lírikus: nem annyira az embereket, mint inkább a tengert látja - a tengert, mely minden alakjában borzalmas természeti erő, titokzatos sors, amely komoran és kíméletlenül megszabja a hajósok életét, örömét és fájdalmát.
Sokan figyelmeztették már, hogy a XIX. század végének irodalma nagy hasonlóságot mutat a XIX. század első évtizedeinek irodalmához. Lotinál a legvilágosabb, mindenesetre a legközvetlenebb ez a kapcsolat a romantika korához. Loti maga gyakran bizonygatta, hogy "semmit se" olvasott; ha ezt a kijelentését nem is fogadjuk el betű szerinti értelmében, annyi bizonyos, hogy a naturalizmus áradatában teljesen megtudta őrizni egyénisége sajátosságait. Vidéken nevelkedett s később is távol élt a rohanó szellemű fővárosoktól. Benne háborítatlanul fejlődhettek ki azok a szellemi magvak, melyeket lelkébe a líceumban elvetettek, azok az olvasmányok, melyek vidéken még mindig divatosak voltak, mikor Párizs már másokkal cserélte fel őket. Musset, de különösen Chateaubriand maradt az írója, még abban a külsőségben is, hogy mindkettő a Bretagnet zárta szívébe. Chateaubriand mint szülőföldjét, Loti, mint legjobb írásainak színterét. Az Atala költője is, Loti is előszeretettel vonzódnak a távoli földekhez, az őseredeti emberfajtákhoz, az egyszerű jellemekhez. Mindkettőjüket unalom kínozta egész ifjúságukban, unalom, melyet a tenger hosszú és merev nézése álmodozássá, nehézkes melankóliává fejlesztett. Ami Lotit Chateaubriand-tól elválasztja, az a hit; Loti sohasem tudta többé megtalálni az elveszett hitet. Itt Anatole France-hoz csatlakozik Loti. A Génie du christianinsme óta rajtuk kívül talán senki se fogta fel oly mély megértéssel és adta vissza oly bensőséggel a kereszténység tartalmát; "azt tenni, amit elgondolhatatlan idők óta az elődeink műveltek, vakon utánuk mondani az ő hívő szavaikat, ez a legnagyobb bölcsesség, a legmélyebb erő" - mondja még Loti a Ramuntchoban. Loti is, France is azonban nihilisták lettek. Loti nem hisz Istenben, nem hisz erkölcsben, csak az élet semmiségét látja, s a halált, mely mindenfelől leselkedik az életre; "csak végtelen unalmat találok magamban" - mondja Fleurs d'ennui-ben, szinte szószerinti emlékezéssel a Mémories d'Outre-tombe írójára, ki szintén nem bírt megbirkózni az ennuis és baillements szörnyetegeivel. Az élvezetek hajszája, amint Loti írásaiból elénk tűnik, nem ellentmondás: következik az unalomból s megérthető a tengerész életéből. Loti színpada a tenger, s kulisszája a halál. Regényei szerelmekről szólnak, melyek előre halálra vannak ítélve, igazi tengerész-szerelemről, mely a beszéd, a faj, a felfogás, az erkölcsök különbözősége miatt csak érzéki gyönyör maradhat, s minden szellemi közösségről előbb-utóbb lemond. A semmiségnek ebből az érzéséből fakad Loti hatástalan részvéte minden élő iránt. Le Livre de la Pitié et de la Mort: ez egyik könyvének a címe, s ez lehetne költői felirata is. Ez a részvét szinte nőies, sőt asszonyos jelleget ad írásainak, aminthogy egész fellépésében van valami túlzott gondosság, mellyel megjelenésére ügyel; nőies az a kokettéria is, mellyel szerelmi kalandjait elbeszéli.
Pierre Loti, Anatola France-szal együtt, képviseli a regényírásnak azt az átmeneti korát, mely Zola határozott pozitivizmusa után a nihilizmusban feneklett meg.