Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő
Augusztus utolsó napján Vaymár felment az iskolába tanévkezdő konferenciára. Nagyon rosszkedvű volt; máskor szívesen ment az iskolába, nem a tanításért, hanem a gyerekekért, akiket szeretett; friss, élénk, közvetlen lényüket, különösen a kisebbekét, a pubertás által még félszeggé, kamaszossá nem váltakét, élvezni tudta. Gyönyörködött a rajzórákon naiv szemléletükben, igyekezett nekik megkönnyíteni, játékká tenni a rajztanulást. Most azonban kétségbe ejtette az, hogy vége a vakációval a festegetésnek, most már nem járhat ki a mezőkre, a fák közé, a Duna partjára. S félt attól is, hogy az iskolai munka nem tudja majd olyan mélyen foglalkoztatni gondolatait, eltéríteni attól, aki folytonos szenvedése volt: Ilonától. Rosszkedvűen nyitott be a tanári szobába, ahol már a tanárok nagyobb része össze volt gyülekezve, s szivarszó mellett hangosan tárgyalták vakációi élményeiket. Anekdoták, csipkelődések röpködtek, trágár szavak csak úgy hullottak; különösen Mocsáry, a fizikatanár excellált a disznólkodásban. Az ő csúnya szája miatt kellett az igazgatónak kiadni a tilalmat, hogy óraközökben a diákoknak nem szabad a tanári szobába belépni. Mint minden újonnan érkezőt, Vaymárt is nagy rivalgással fogadták.
- Szervusz Sándor! Hát te mit csináltál a vakációban? - kérdezték tőle.
- Hallom, egész nap a hegyekben kóborogtál - kiáltotta a vicces Mocsáry. - Micsoda menyecskék után futkároztál annyit?
Vaymár elrémült. Tud ez talán valamit Ilonáról? Látta őket együtt vagy mástól hallott róla? Hátha az öreg Mányoki fecsegett? Ha ez a piszkos szájú ki meri ejteni Ilona nevét, nekimegy és leüti ököllel.
- Semmiféle menyecske után. Festettem mindig, egész nap - mondta szinte fenyegető arckifejezéssel.
- Nono, sok csinos tót paraszt menyecske jár ilyenkor nyáron az erdőben, vad málnát, gombát szedni - mondta Renner, a botanikatanár. - Az ilyen művész nem veti meg nőben az etnográfiát.
Vaymár megkönnyebbült, mégsem tudnak semmit. Arra azonban nem volt kedve, hogy belemenjen az élcelődésbe. Különben is bejött az igazgató, a tanárok figyelme felé fordult, a legtöbben zajosan paroláztak vele, néhányan, akikkel rossz viszonyban volt, savanyúan, formálisan köszöntek neki. Mocsáry köszönés nélkül az ablakhoz húzódott, nem tudta megbocsátani az igazgatónak, hogy annak idején kibuktatta őt az igazgatói székből, melyre mint szolgálati évekre legidősebb tanár jogot tartott.
A konferenciát sietve elintézték, türelmetlenek voltak, mert utána nagy sörözés volt tervbe véve a Vörös Ökör vendéglőben. Az igazgató még el sem mondta a záró szavakat, s már ugráltak fel, s tódultak kifelé. Vaymár is menni akart, de az igazgató intett neki és behívta a direktori szobába.
- Hát ez meg mit akar? ... gondolta bosszúsan Vaymár.
Az igazgató nála szokatlan túlzott udvariassággal ültette le az íróasztala melletti karosszékbe és fontoskodó hangon kezdte:
- Ne vedd rossz néven, kedves kolléga, ha úgy is, mint idősebb tantársad, úgy is mint igazgató, az intézet érdekeinek természetes védője elmondok egyet-mást. Ne tekintsd se rosszakaratnak, se leckéztetésnek, hisz tudhatod, hogy már csak mint volt tanárod is a legjobb indulattal vagyok irántad...
- Kérlek, igazgató úr, parancsolj velem - mondta Vaymár türelmetlen mozdulattal. Nem tudta elképzelni, mi lesz ebből a körülményes bevezetésből.
- Hát, kérlek alássan, értésemre esett, hogy te a vakáció eleje táján nyilvános helyen sokak füle hallatára gúnyos és sértő nyilatkozatokat tettél a főispán úr őméltóságáról... Kérlek, ne szólj közbe... Őméltósága nemcsak, mint az állami hatalom legfőbb helybeli képviselője követelhet tőlünk illő tiszteletet, hanem mint az iskolafenntartó egyház felügyelője egyúttal felettes hatóságunk is. Méltatlan dolog tehát a líceum tanárához, olyan tiszteletlen hangon beszélni róla...
Vaymár rég elfelejtette már azt a gorombaságot, amit az arcképügy miatti bosszúságában a főispánra mondott a kávéházban, s most hirtelenjében nem is jutott eszébe, miről van szó. Aztán elnevette magát.
- Ugyan, kérlek, igazgató úr...
- Kérlek alássan - mondta egy fokkal szigorúbb hangon az igazgató - ez nem nevetni való dolog. Hogy kívánjunk mi tanárok megbecsülést a társadalom részéről, ha a város előkelőségeiről ilyen illetlen hangon beszélünk? Az ilyen eset ártalmára van az iskola jó hírnevének, amelyre nekem ügyelnem kell és ártalmára van a tanári testületnek is. Mindenképpen helytelenítenem kell.
- Ha úgy gondolod igazgató úr, akkor indíttass ellenem fegyelmi vizsgálatot. De addig is olyan véleményt adhatok magamnak akárkiről, amilyen nekem tetszik.
- Itt nem véleményről van szó, amely mindenkinek szabadságában áll, hanem bizonyos nyilvánosan tett nyilatkozatokról, s ismétlem, nekem kötelességem az efféléknek gátat vetni az intézet jó hírneve érdekében.
Vaymár most már dühös lett. Ez a nagyképű szamár érdemeket akar szerezni a főispán előtt. Hogy felfújja ezt az ártatlan tréfát! Ingerülten mondta:
- A fegyelmi bíróság előtt felelek, de leckéztetni engem ne tessék.
Az igazgató megijedt a fegyelmi szótól. Nem akart affért csinálni a dologból, tudta, hogy akkor közszájra kerülne és az egész város nevetne a főispánon. Különben is a maga szakállára, merő nagyképűsködésből csinálta az egész jelenetet, s ha fegyelmire kerül az ügy, mindenki azt hitte volna, felsőbb megbízásból cselekedett, s ezért ő biztosan orrot kapna a főispántól.
- Kérlek, nem kell a dolgokat olyan tragikusan venni - mondta békítően. - A levest nem eszik olyan forrón, mint ahogy főzik.
- Én úgy eszem, ahogy nekem ízlik - felelt Vaymár, mindjobban belelovalva magát a lázadásba. - És ha sokat okvetlenkedtek velem, hát úgy odavágom ezt a rongyos tanári állást, hogy csak...
Hasonlatot keresett, de nem jutott semmi az eszébe, közben rátekintett az igazgatóra és egyszeriben elmúlt a dühe; majdnem elnevette magát. Az igazgató arcán olyan ijedtség és zavar volt, hogy szinte tátogott, mint a hal. Nem is tudott mit mondani, csak kapkodott:
- De kérlek, kedves kolléga, az Istenért...
A jó ember semmitől sem félt annyira, mint a botránytól, az iskolai ügyek nyilvános pertraktálásától. Még csak az kellene, hogy egy tanár lemond egy ilyen ügy miatt! Soha többet nem választanák meg a ciklusa leteltével igazgatónak. Biztos, hogy Mocsáryt választanák meg helyette. Békülékenyen tette a kezét Vaymár vállára, aki a beszéd hevében ingerült mozdulattal felállt.
- Kérlek, ne heveskedjünk... Engem csak a jóindulat vezetett. Vedd úgy, mintha semmit sem szóltam volna.
Vaymár most már inkább mulatott, mint bosszankodott. Milyen hamar leszerelt ez az öreg! - Most úgy állnak szemben, mintha ő tett volna az igazgatónak szemrehányásokat. Még csak egy szót kellene szólnia és az igazgató bocsánatot kérne tőle. Micsoda nyavalyás egy ember! Igazán nem érdemes még haragudni se rá.
- Ahogy parancsolod, igazgató úr - mondta és hamar elköszönt.
Lehangoltan a délelőtt benyomásaitól, gondolataival ellenállhatatlanul Ilona felé igyekezve ment az utcán, be a városba. A Mihály utcába fordult éppen be, mikor egy magas, elegáns, nyúlánk embert látott meg, aki szembe jött vele. Belsőleg összerezzent: a fiatalember Szolcsányi Jenő volt. Vaymárnak első gondolata az volt, hogy be kellene térni a legközelebbi mellékutcába, vagy egy kapuban, hogy elkerülje a találkozást. Szolcsányi iskolatársa volt, gyerekkori jó barátja. Együtt mentek fel Budapestre annak idején, közös hónapos szobában laktak, együtt jártak a művésznövendékek kávéházaiba és kocsmáiba. Vaymár még most is szeretettel gondolt Szolcsányira, de mégis kerülte a találkozást vele. Szégyellte magát előtte, hogy így lemaradt, visszasüllyedt a vidéki jelentéktelenségbe, mialatt Szolcsányi felemelkedett a siker magaslataira, európai hírnevű zongoraművész lett, tanár a zeneakadémián, a hangversenydobogók szuverén ura, egy nagy sikert aratott opera szerzője. Vaymár úgy érezte magát előtte, mint aki elzüllött és nem érdemel mást, mint lenézést. Elmenekülnie azonban késő volt már, Szolcsányi észrevette őt, messziről intett feléje, s hozzáérve, nagy szeretettel üdvözölte...
- Hogy vagy, mit csinálsz, Sándor? Már ezer éve nem láttalak...
A fiatal muzsikusnak mindenén látszott a nagy fejlődés, amelyen keresztülment, a választékos, diszkrét eleganciájú külsején, kedves és tapintatos beszédmódján, a mozdulatain, magatartásának biztosságán. Csalhatatlanul eltalálta, hogyan kell szólnia, milyen mozdulatokat kell tennie, hogy arra, akihez szólt, jó benyomást tegyen. A tehetség és a siker kisugárzása érzett egész lényén, Vaymár nem tudott nem gyönyörködni benne, olyannak érezte, mint valami virágot, amely szerény kis palántából, a neki kedvező atmoszférában hatalmasra kifejlődött, megszépült és kiteljesedett. Néhány bizalmas, kedves baráti kérdés és felelet után Vaymárnak is eloszlott az elfogultsága, Szolcsányi biztonsága ő rá is átragadt. Már megint együtt voltak abban a közvetlen, megértő, baráti hangban, amely valamikor érintkezésük természetes formája volt.
- Feljöttem néhány napra, az öreget meglátogatni. Szegény úgyis olyan egyedül él itt. De hát beszélj magadról, Sándor, hogy élsz, mit csinálsz, hogy vagy megelégedve sorsoddal?
Vaymár elmondott egyet-mást önmagáról, tanárságáról, feleségéről.
- Szóval nincs rossz dolgod - mondta Szolcsányi - a feleséged Molitor Vilma ugye? Emlékszem rá, táncoltam vele eleget a majálisokon.
- Hát a művészet? - kérdezte aztán.
- Festegetek most is - mondta Vaymár vonakodva. - Van néhány kész képem...
- Ha szívesen látsz, benézek hozzátok valamelyik nap. Megmutatod a képeidet...
- Nem mutatom meg senkinek, de neked megmutatom szívesen, csak úgy festettem őket - magamnak, minden határozott cél nélkül. De te hova mégy most?
- Képzeld, sörözni megyek a Miakicshoz, mint valami jó vidéki ember. Tudod, az apám oda jár. Megkért, hogy menjek ma utána. Szegény öreg, dicsekedni akar velem az asztaltársasága előtt. Tudod mit, Sándor? Gyere velem. Szívességet teszel vele, könnyebben beletalálom magam a társaságba, ha nem vagyok egyedül.
Vaymár nem vonakodott. Szívesen együtt maradt Szolcsányival. Betértek a Mihály utcán, a Miakics-féle pilseni sörcsarnokba. Egy széles, boltíves kapun át kellett bemenniük egy keskeny, hosszú, rosszul kövezett udvarba, az épület hátsó traktusában volt a sörház. Nagy, füstös, kétségbevonható tisztaságú helyiség volt; a falai meg voltak sárgulva a dohányfüsttől, avult ebéd- és sörszag dőlt belőle, s a szennyes ruhájú pincér, kis híja, hogy oldalba nem lökte a belépőket, amint elrohant mellettük, mindegyik kezében hat-hét habzó söröskancsóval. Az óvári urak azonban szerettek ebbe a sötét, barátságtalan külsejű vendéglőbe járni, mert az a babona volt köztük, hogy itt kapható a világon a legjobb pilseni sör. Az az elmélet volt Óváron meggyökerezve, hogy a Miakics pincéjének egy bizonyos meghatározott és sehol másutt elő nem forduló hőmérséklete van, s éppen ez a hőmérséklet kell a pilseni sörnek, hogy igazán jó legyen. Ilyenkor déltájban a helyiség tele volt söröző urakkal: rendes asztaluk volt a vármegyeieknek, akik a közeli vármegyeházából, a bíráknak, akik a szomszédos törvényszéki épületből jöttek le a hivatalos óra közben egy zónapörköltre és egy korsó sörre, ültek ott városi hivatalnokok, tanárok, ügyvédek, orvosok, a város egész intelligenciája ott tanyázott, s rendes dolog volt, hogy vidéki urak, ha valami elintézni valójuk volt a városházán, megyeházán, vagy a törvényszéken, benéztek déltájban a Miakicsba, mert tudhatták biztosan, hogy ott találják meg azt az embert, akivel a dolgukat el lehet intézni.
A helyiség végében alkovszerű benyíló volt, benne egy asztal. Ennél az asztalnál néhány öreg úr ült, csöndesen szivarozgatva. Egy tökéletesen kopasz, rendkívül nagyfejű és torzonborz szakállú, öreg ember ült az asztal végén, feketére szívott tajtékpipából pipázva. Szolcsányi, miután az ajtóban egy pillanatra körülnézett és tájékozódott a füstös helyiségben, egyenesen e felé az asztal felé indult. A tajtékpipás, nagyfejű öreg úr is felállt, néhány lépést tett a fiatalember felé. Ő volt az öreg Szolcsányi, zongoramester, a város összes úri kisasszonyának bevezetője a zeneművészetbe.
- Hát igazán eljöttél Jenőkém... jól tetted fiam... Alászolgája kedves tanár úr, hogy van? Nagyon örülünk a szerencsének...
Az öreg egész fürge és izgatott lett. Bemutatta fiát és Vaymárt az asztaltársainak, rendelt nekik sört, folyton beszélt, látszott rajta, hogy zavarban van, azt szeretné, hogy fia jó benyomást tegyen az asztaltársaságra, az meg ő reá. Szolcsányi Jenő igyekezett megkönnyíteni apjának ezt a feladatot, szerényen, udvariasan ült le apja mellé, figyelmes arccal fordult egyik-másik öreg úr felé, aki kérdezett valamit tőle.
- Öcsém uram, nekem tanítványom volt, ugye? - kérdezte az öreg Polcz, a líceum tornatanára.
- Hogyne tanár úr - felelt Szolcsányi Jenő -, mind a nyolc éven át.
- És mije volt tornából?
- Nekem bizony mindig kettesem volt - mondta a fiatal muzsikus mosolyogva.
- Németország nem lehetett valami jó tornázó - jegyezte meg az öreg úr, némi iróniával. Mindenki tudta, hogy nála a kettes a legrosszabb osztályzat, s ezt is csak az egészen rossz tornászok kapják.
Mindegyik öreg intézett valami kérdést a muzsikushoz, aki szerényen, okosan felelgetett nekik, mint egy jól nevelt kisfiú.
- Hát jól megy a dolga odafönn Pesten, amint hallom - szól Morvay bácsi, az öreg kefekötő-mester, aki gazdag ember volt, egy jól menő kis kefegyár tulajdonosa.
- Nem panaszkodhatom - felelt Szolcsányi.
- Majd haza hozzuk - szól közbe a Vörös Rák patikus. - Két-három év múlva nyugalomba vonul a székesegyház karnagya, az az állás magára vár...
Vaymár mulatott magában rajtuk, nyilvánvaló volt, hogy egyiküknek sincs róla fogalma, kicsoda Szolcsányi Jenő, mi pozíciója van a világban és micsoda bagatell neki a regens-chori állás az óvári székesegyházban.
- Aztán jól meg tud élni azon a Pesten? - kérdezte Wohlmuth papírkereskedő. - Hallom ott nagyon drága az élet...
- Hát csak megvagyok valahogy - felelt szelíden Szolcsányi Jenő, megnyugtató tekintettel nézve apjára, aki már idegesen kezdett fészkelődni ezekre a kérdésekre. Az öreg már megbánta, hogy ide hívta a fiát, most látta csak, mennyire hiába beszélt ezeknek arról, milyen nagy ember az ő fia, csak afféle muzsikus nagyzolásnak tekintették vagy egyszerűen fogalmuk sem volt róla, mit jelent az, ha valaki hírneves, nagy muzsikus.
- Szép nyakkendőtűje van - szólt egyszerre a patikus. - Mutassa!
Jenő kénytelen volt kihúzni a tűt a nyakkendőjéből és megmutatni. A kissé túlságosan díszes, villogó, gyémántos nyakkendőtű kézről-kézre járt s nagy tetszést aratott.
- Szép tű - mondta a kefegyáros. - Lehetett vagy tizenöt forint.
- Az ám - kiáltott az asztal végéről sértődve az öreg Szolcsányi. - Csakhogy ez a tű gyémánt, valódi.
- Valódi gyémánt? - motyogta megilletődve a patikája cégéréhez méltóan vörösarcú patikus, s szinte ijedten adta vissza a muzsikusnak a tűjét. - Hogy tett szert ilyen drága gyémántos tűre?
- Kaptam egy hangverseny után - felelt a muzsikus zavarba jőve, el is pirulva kissé.
- Kapta hát... tudjátok kitől kapta? - kiáltott az öreg zongoramester harsogó diadallal. - A német császárné őfelségétől kapta, mikor tavaly az udvari társaság előtt hangversenyezett.
Valamennyien álmélkodva és ijedt tisztelettel néztek a tűre, most már nem kételkedtek a gyémántok valódiságában. Kérdésekkel halmozták el a muzsikust: milyen a német császár? Magas-e, erős-e, igaz-e, hogy a bal keze béna, csakugyan olyan kedves, barátságos ember, hát a császárné szép-e, hogy beszél, miket mondott? Az egész társaság felélénkült, megszólalt még az adótárnok is, aki eddig némán iszogatta sörét. Szolcsányi Jenő nem győzött nekik felelgetni, friss korsó sört hozattak, olyan zajjal voltak, hogy a többi asztaloktól is kezdtek odafigyelni. Az öreg Szolcsányi élvezte fia dicsőségét, s diadalmasan nézett végig a sörház termén.
Jó egy óra volt, mikor valamennyien felkeltek és egy csoportban, még mindig hangosan beszélgetve, kimentek az utcára. Szolcsányi Jenő kissé hátrább maradt Vaymárral, aki félhangon ezt mondta neki:
- Kedvesek ezek az öreg spiszek...
- Az apám társasága - felelt Szolcsányi jóindulattal, gúny nélkül. - Köztük él már harminc esztendeje, mert nincs más társasága... Szegény öreg, ha arra gondolok, az ő tehetségével, zenei képzettségével, nagyszerű pedagógiai érzékével itt éli egész életét, senkinek fogalma sincs kiválóságáról... Csoda, hogy az öreg nem züllött el teljesen... Talán ezek miatt a derék polgáremberek miatt tartotta magát, hogy el ne veszítse előttük a tekintélyét.
Mikor kiértek a kapu elé, az öregek csoportja a járdán állt és mély meghajlással köszönt egy, a keskeny, meredek utcán lassan felfelé haladó, igen elegáns kocsi felé. Franciska főhercegnő ült a kocsiban szolgálattevő kamarásával, egy feltűnően magas, sasorrú huszárkapitánnyal. A főhercegnő rápillantott Szolcsányira, aki hirtelen lekapta a kalapját és köszönt, nagy tisztelettel, de úgy, ahogy ismerősnek szokott köszönni az ember. A főhercegnő halk felismerő mosollyal bólintott és szólt valamit a kamarásnak. Aztán a kocsi megállt. A nagyorrú huszárkapitány kiugrott a kocsiból és egyenesen Szolcsányi felé ment. Az egész kis jelenet alig tartott két-három másodpercig, az öregek észrevették és néhány lépéssel odébb állva maradtak, kíváncsian és néma áhítattal várták, mi lesz?
A kamarás odalépett Szolcsányihoz.
- Szolcsányi Jenő zongoraművész úrhoz van szerencsém?
- Az vagyok - felelt Szolcsányi nyugodtan.
- Őfensége, a főhercegasszony legkegyelmesebben megbízott, hívjam meg önt őfensége nevében valamely nap délutánra, amíg a mester itt marad Óváron.
- Rendelkezésére állok őfenségének még ma - felelt Szolcsányi. - Mely időben jöjjek?
- Ha önnek is megfelel, öt órakor - felelt a kamarás és halkan, lejjebb eresztett hangon tette hozzá:
- Ceremónia mellőzésével, bizalmas kihallgatáson. Zsakett... Szíveskedjék majd nálam jelentkezni.... Gróf Orosztonyi Pál vagyok.
Kezet fogtak, a gróf szalutált és visszament a kocsi után, amely ezalatt igen lassú lépésben ment tovább. A főhercegnő még egyszer visszatekintett, rámosolygott Szolcsányira, aki még egyszer, mély meghajlással köszönt neki. A következő pillanatban a főhercegi kocsi befordult az ősi boltozatos Mihály-kapu alá.
Az öregek ekkor már körülvették Szolcsányi Jenőt és össze-vissza kérdezgették, pedig hallották a kamarás minden szavát.
- Mi az, mit akart? A főhercegnő meghívta? A palotába? De miért? Honnan ismeri? Mit akar tőle?
Óriási, soha nem hallott szenzáció volt nekik ez a néhány pillanatnyi jelenet. A fiatal muzsikus szerény mosollyal, szelíden felelgetett nekik.
- A fenséges asszony nagy zenekedvelő, jól ismer a hangversenyeimről. Játszottam a bécsi palotájában is bizalmas társaság előtt. Együtt rendeztük az operai előadást tavaly a tüdővészes szanatórium javára... Valami zenei dologról van szó...
Az öregek valósággal ünnepelték a fiatal művészt, kis híja, hogy meg nem éljenezték. Hangos szeretettel búcsúztak el tőle, sokáig szorongatták a kezét, kedveseket mondtak neki. Úgy oszoltak széjjel, mint akik valami történelmi jelenetnek voltak a tanúi. Büszkék voltak, mintha őket tüntette volni ki figyelmével a főhercegnő. Az öreg Szolcsányi meg sugárzott az örömtől. Úgy érezte, ez a jelenet kárpótolta egész életéért.
(Folyt. köv.)