Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő
Közben végére járt augusztus. Vaymárnak összegyűlt már vagy tizenöt festménye és egész halom rajza, amiket odahaza csinált esős napokon, mikor nem járhatott ki festeni és azokat a problémákat feszegette vonalban, amikkel festő kirándulásain színben sikerrel küzdött. Ha fölment emeleti kis műtermébe, órák hosszat elnézegette ezeket a kész munkáit s mind újabb öröme telt bennük. Egyre jobban meg volt elégedve magával, néha új dolgokat talált a képein, amelyeket eddig nem vett észre, s maga is tudott róluk. Sugallat dolgozott benne - ebben állapodott meg s büszkeséggel telt el: kezdte úgy érezni, hogy valami természetfeletti vegyült a munkájába, s ennek a természetfelettinek az eszköze ő. Semmi sem fokozza a művész gőgjét annyira, mint öntudatlan trouvaille-jai, amelyeket - úgy érzi - valami az emberinél felsőbb szellem diktált neki, tehát fölébe emelkedett velük a többi közönséges embereknek.
Semmit sem szeretett volna jobban, mint megmutatni ezeket a képeket valakinek, aki meg tudta volna érteni őket. Ami a művészetnél rögtön az alkotás után következik, a közlés vágya, az iparkodás arra, hogy amit tehetsége révén megtalált, azt kinyilvánítsa az emberek sokasága előtt s gyarapítsa vele az emberiség szépség- és öröm-készletét - ez benne is dolgozott. Egyelőre csak Ilonára gondolt, ő elébe szerette volna lerakni, amit alkotott, mint egy halom pompás virágot, úgy érezte, őneki joga is van az elsőséghez. Bizonyos tekintetben szerzőtársnak érezte Ilonát: ő ihlette ezekre az alkotásokra, a szerelem, amelyet ő keltett benne; izgatta, finommá, fogékonnyá tette idegrendszerét rejtett szépségek felfedezésére - az elfojtott szerelemtől kapta élete azt a feszültséget, amelynek atmoszférájában művészetének virágai kiteljesedtek.
Másnak kinek mutatná képeit? A feleségének? Vilma olyan közömbös volt, minden héten kétszer ő maga takarított a műteremben, mert Vaymár nem tűrte, hogy a paraszt-cseléd hozzányúljon a dolgaihoz, letörölgette egyenként a háttal a falnak állított képeket, de aligha nézett meg közülük egyet is, legalább sohasem szólt róluk semmit. Még a pirosruhás nő képére sem, fogalma sem volt róla, kit ábrázol, mert Vaymár egyáltalán nem törekedett a képen arcképhűségre, csak a ruha piros színe, s a nő mozdulata volt ránézve fontos. Vilma csak egyszer tette szóvá a képeket, s ekkor is duzzogva ezt mondta:
- Már takarítani sem lehet a szobában, annyira tele van azokkal a képekkel. Nem is tudom, mit akarsz velük...
Hát bizonyára ő lett volna az utolsó, akinek megmutatja. Másnak meg kinek mutogassa, A “mis is meghalunk egyszer" asztaltársaság tagjainak? Vagy Privigyey bácsinak, aki még most is duzzog a főispán arcképe miatt? Nincs ebben a városban senki, aki megérdemli, hogy ezeket a képeket láthassa. Most megint nagyon nyomasztónak érezte a congeniális társaságot, a meleg művészi légkör hiányát. Arról a két dologról, amely most kizárólagosan és a leghevesebb szenvedéllyel érdekelte, nem beszélhetett senkivel. Ilona iránti szerelméről hallgatni kénytelen mindenki előtt, a művészetéről, munkáiról, munkája közben támadt gondolatairól meg nincs kivel beszéljen. Benne is megvolt a művészeknek az a gyakori zárkózottsága, hogy érzéketlen laikusok előtt nem bírt művészetről beszélni, s ideges és rosszkedvű lett, szándékosan lapos közhelyeket vagy igaz nézeteivel ellenkező dolgokat mondott, ha kénytelen volt olyanokkal szóba állni, akik azt képzelték, műveletlennek látszanak, ha nem intéznek hozzá a művészetre vonatkozó kérdéseket. Szenty Béla volt az egyetlen, aki előtt szégyenkezés nélkül megnyilatkozhatott. A fiú teljesen tájékozatlan volt művészeti dolgokban, ő róla is állt az, amit Ilona mondott magáról, hogy még sohasem látott művész festette képet, de legalább volt benne természetes szépségösztön, megértésre való vágy a művészettel szemben való alázatosság. Derengő megértéssel hallgatta Vaymár sokszor végeszakadatlan fejtegetéseit, s ahol a művészeti kérdések érintkeztek az irodalmakkal, ott néha meglehetős találó ötletei is voltak.
Egy délután tehát felvezette a fiút az emeleti szobába. Kikeresett egy megfelelő helyet a falon, ahol a világítás is jó volt, beleütött egy kampós szöget a falba és sorban felakasztotta rá, a még berámázatlan képeket, mindegyikhez mondott egy-két szó magyarázatot. Szenty némi lámpalázzal ült a széken, nagyon komoly arccal, figyelmesen nézte a képeket, amint sorra elvonultak előtte. Az egyik képnél, mely a Vaskutacska nevű kirándulóhely melletti tónak egy parti részletét ábrázolta sugárzó napsütésben, elsápadt, a szemébe valami különös elragadtatás ült, s mikor Vaymár le akarta a képet emelni, izgatottan, halk, de erélyes hangon mondta:
- Ne még, hadd nézzem még egy kicsit...
Mindjobban elmélyedve, egész valóját a szemében koncentrálva, nézte a képet, az arcán, a tartásán, kezének ökölbe szorulásán heves megrendülés tükröződött. Egyszerre csak elborult a tekintete, egy pillanatig küszködött magával, aztán ellenállhatatlanul elkezdtek peregni a könnyei, majd kezébe temette az arcát és ideges, vonagló zokogás csuklott fel a melléből. Vaymár meghatva nézte, odament hozzá és szerető apai érzéssel simogatta hosszú barna haját.
Néhány percig sírt így a fiú, aztán erőt vett magán, letörölte könnyeit és röstelkedve kelt fel.
- Bocsáss meg... nem tudom... elérzékenyültem... Olyan szép ez a kép - dadogta pirulva, mint egy kislány.
Vaymár mély szeretetet érzett e pillanatban a fiú iránt és elégtétellel teli büszke örömet. Művészetének az érzékeny emberi lélekre való hatását látta ebben a kis jelenetben, amelyhez hasonlót nem minden művésznek adatott meg megérnie.
- Most már tudom, mi a művészet - mondta Szenty, mikor kissé megnyugodott. - Ez a kép megtanított rá.
Aznap már nem néztek több képet, kiültek a műteremhez csatlakozó kis teraszra és estig beszélgettek. Vaymárnak teljesen, fenntartás nélkül megnyílt a szíve Szenty előtt, mintha az öccsével beszélne, akivel az együtt töltött gyermekkor közös emlékeibe ágyazódik bele a bizalmasság. Beszélt neki régebbi iparkodásairól, kamaszkora művészi álmairól, későbbi küzdelmeiről, elmondta részletesen a művészettel való szakítását, tétlensége éveit, melyeknek fásult közönye alatt mindig érzett valami nyomást és önmaga előtt is letagadott sóvárgását az ellenállhatatlan munkavágyáról, amely a nyár elején elfogta. Mikor odáig jutott, hogy Ilonáról is kellett volna beszélnie, egy pillanatra habozott, aztán halkított hangon elmondott mindent, ami már szinte kibuggyant belőle, első találkozásukat, a festés közben együtt töltött órákat, hirtelen egymáshoz omlásukat, a csíkot s aztán a búcsút, gyötrődését azóta, a jelenetet Ilona ablaka alatt. Szenty alig szólt közbe, eleinte kissé szórakozott volt, még mindig a festmény hatásának emléke úszkált lelkében, később mind figyelmesebb melegséggel figyelt, kivált mikor Ilonára került a szó, s fiatal sima arcán, mint valami tükörben, mutatkozott meg mindez, amit hallott. Gyöngédség, együttérzés, szeretet volt a tekintetében, ami Vaymárt mindjobban közlékenységre sarkalta. A jó fiúnak eszébe sem jutott, hogy féltékeny legyen, hogy a Vaymár által elmondottakban veszélyt lásson saját szerelmes szívére, az ő szerelme Ilona iránt egészen légies, tudatosan kilátástalan, a cél eszméjétől teljesen mentes volt, egy gyermek szerelme, aki költő.
Vaymár úgy megenyhült ezekben a vallomásokban, hogy eltűnt belőle minden tépelődés és a szomorúsága is megédesedett. Eddigi rezignált akarattalansága, helyzetének tehetetlenségébe való komor beletörődése valami optimizmusba lendült át. Amint beszélt a maga dolgáról, tisztázódott benne magában is sok mindenféle, ami eddig csak homályosan kavargott agyában, világosabban látta egész helyzetét, tisztába jött azzal, hogy az utóbbi hetek élményeinek hatása alatt döntő változás ment végbe benne, amely egész helyzetének megváltozását követeli, ezek után teljesen lehetetlen úgy élnie, mint eddig. Ilonáról le kell mondania, erre nézve nem talált megoldást, de legalább művész voltát kell kiélnie. Mint teljes lehetetlenség állott most előtte, tovább élni a tanterem horizontjában elmerülő jelentéktelen ki rajztanár életét, aki készségesen, ellentmondás nélkül beleilleszkedik abba az életbe, amelyet házassága s feleségének anyagi és társadalmi helyzete parancsol neki. Pontot kell tennie eddigi egész életére és új életet kezdeni. Most vette észre, hogy mindez félöntudatos ösztön, mint ki nem alakult vágy él benne hetek óta, de megfogható formát csak most kapott, mikor végre beszélt róla valakinek. Az a beszéd felséges adományának az értéke az emberre nézve, hogy öntudatosság teszi, beleviszi a realitás világába, amit az érzés és gondolat kóválygó homályossággal életre hív benne. Amit gondol vagy érez az ember, az csak a kifejezés által válik teljessé. Vaymár előtt beszéd közben nyílt meg az út, melyre lépnie kell.
Jó sötét este volt, mikor a meglehetős egyoldalú beszélgetés, melyben Szenty csak egy-egy kérdéssel, egy-egy közbevetett szóval vett részt, véget ért. Vaymár felfrissülten kelt fel, csaknem vidáman, könnyebb szívvel, mint két hónap óta bármikor. Szentyt kikísérte a lépcsőházból nyíló kis hallon át s maga bement az ebédlőbe.
Vendéget talált ott. Vilma az ablaknál álló karosszékben ült, messze a lámpától, előtte a kis zongoraszéken egy férfi, akit Vaymár a félhomályban nem ismert fel. Láthatólag kellemes beszélgetésbe voltak elmerülve, Vilma mosolygott és pedig ami nála hallatlan volt, egy kis egész diszkrét kacérsággal s a kellemes érzés úgy megcsinosította, hogy Vaymár meglepődve nézett rá. Amint Sándor belépett, Vilma felkelt és kedves mozdulattal ment elébe, s csókra nyújtotta a száját. Ez máskor nem volt szokása, már jó idő óta Vaymár megfigyelte, hogy ez is a látogatónak szól; előtte akar Vilma tüntetni gyöngédségével.
- Hol jártál, Sándor? - kérdezte Vilma minden árnyalata nélkül a szokásos szemrehányásnak.
- Sehol. Idefenn voltam a műteremben - felelt Sándor.
- Ejnye, én meg azt hittem, elmentél hazulról - mondta Vilma. - Ha tudom, már rég felszóltam volna érted... Vendégünk van, Karácsonyi.
Vaymár szemében ezúttal nem volt az a rosszkedvű árnyék, amely derült volt belül, hogy még neki is megbocsátotta az ízetlenségét és recsegő beszédét. Amint Karácsonyi felállt és néhány lépést elébe ment, kordiálisan nyújtva a kezét, azt gondolta magában, hogy tulajdonképpen jó külsejű ember, magas, erős termetével, egyenes tartásával, gondozott ruhájával. Csak a homlokát találta nagyon is alacsonynak, pedig csaknem teljesen kopasz feje magasabbnak tüntette fel, mint amilyen.
Leültek hárman az ablak melletti sarokba. Karácsonyi, miután egy-két udvarias kérdést intézett Sándorhoz - nagyon kedves és figyelmes igyekezett lenni iránta -, elkezdett beszélni, nyilván ott, ahol Sándor beléptekor abbahagyta. A püspök nagybátyjáról beszélt, akinél a szabadságából egy hetet töltött, a vadászatról a püspöki birtokon, szerényen említette a nyulak és foglyok sokaságát, amiket összelődözött, hosszasan és minden eredeti megfigyelés nélkül beszél a jószágigazgató vizslájáról olyan dolgokat, amiket Sándor már előre tudott, mert mindezt mondani szokták minden jó vizsláról, elsorolta a pompás püspöki ebédeket, a grófokat, főispánokat, képviselőket és egyéb előkelő urakat, akik a püspök nagybácsi asztalánál megfordultak, miket beszélt ővelük, a beszélgetéseket mindig úgy reprodukálva, hogy kiderüljön belőlük, hogy ezek az urak őt tegezték. Vaymár udvarias szórakozottsággal hallgatta a recsegő beszédet, amely úgy hatott rá, mint egy vízi malom folytonosa kereplése. Máskor idegessé tette volna, nem bírta volna megállni, hogy közbe ne vessen valami irónikus szót, vagy valami viccet, amivel kihozza Karácsonyit a beszéd sodrából, most szelíden csak annyit gondolt róla:
- Ez a szegény ember, a maga korlátolt eszével egész megelégedetten él, élvezi önmagát, maga-magának az egyedüli témája, nyilván gondolni sem tud másra. Még soha sem emelkedett ki önmagából, s nem azonosította magát semmivel, ami jólétén, élvezeteink és hiúságán kívül van és egész bizonyosan sohasem kételkedett önmagában. Milyen jó neki! Alapjában véve, boldog az ilyen ember!
Még sem irigyelte a boldogságát. Nem adta volna a maga szenvedéseit, kétkedéseit, küszködéseit amannak a püspöki ebédjeiért és önelégült mosolyáért. Csak az nem tetszett neki, hogy Vilma valósággal élvezi Karácsonyi beszédét, minden ízetlen történetét, imponál neki az előkelő urak emlegetése, elemében érzi magát ebben a társaságban. A tekintetével, néha egy közbevetett szavával biztatta Karácsonyit, s a hangjában, ha szólt hozzá, az egy vágású emberek összehangoltsága érzett. Lám az ilyen ember való Vilmának, ezt tudja megérteni, ez az ő fajtája. Elégedettebb, nyugodtabb, talán boldogabb lenne, ha Karácsonyihoz ment volna feleségül. Ez a gondolat egy pillanatra feltárta Vaymár előtt az a szakadékot, amely közte és felesége, az ő világa és a Vilmáé között van. Sietett hamar elriasztani a kellemetlen gondolatot, derült lelki állapota ösztönszerűleg védekezett a beékelődő kellemetlen érzés ellen.
- Hát te mit csináltál a nyáron? - kérdezte tőle Karácsonyi.
- Én, barátom? Egész nyáron a város környékét jártam és telepingáltam vagy egy négyzetkilométer vásznat. Van egy rakás új képem, s most azon gondolkozom, ki kellene őket állítanom valahol...
- Kiállítani? - kiáltott Vilma álmélkodva. Soha nem gondolt reá, hogy az a sok kép más valamire való is lehetne, mást hogy legyen mit porolgatnia fönn a műteremben. - Hol akarsz kiállítani?
- Ezt még nem tudom, hol és hogyan - felelt Sándor kisség megsértődve Vilma álmélkodásán, de még mindig nem rosszkedvűen. - Még csak ma délután gondoltam először a dologra komolyan.
- Hát akkor gratulálok előre is - mondta Karácsonyi. - Egy képkiállítás szép dolog. Ha Pesten járok, mindig megnézem a Műcsarnok kiállítását. Azután úgy mondják, szép pénzt is lehet szerezni, ha az ember elad néhány képet. Most a télen is láttam a katalógusban, akárhány olyan kép is volt kiállítva, amelynek az ára, négy-ötezer korona, még több is. Ma már a művészetet is megbecsülik...
A derék Karácsonyi erre belefogott egy elbeszélésbe, hogyan ment ki a Műcsarnokba a télen, milyen esete volt a földalatti villamos kalauzával, aki rosszul adott vissza a kétkoronásból, milyen ingyen jegyet kapott a Műcsarnokba egy kollégájától, stb., stb. De ezt az elbeszélést abbahagyta, mert Vilma csak szórakozottan hallgatta, Vaymár pedig alig elleplezett ingerültséggel gyújtott rá egy cigarettára. Amíg Karácsonyi másról beszélt, még meg tudta neki bocsátani a létezését és a jelenlétét, amint azonban beszédében csak némileg közeledett a művészethez, ideges lett tőle. Szerencsére Karácsonyi felállt és búcsúzni kezdett. Távozóban még azt mondta:
- Remélem, itt Óváron állítod ki először a képeidet. Ráfér a mi kedves városunkra is egy kis művészet.
Vaymár meglepetve nézett rá. Hátha van valami ebben az ötletben? Kiállítás Óváron... ilyen itt még sohasem volt. Hátha csakugyan volna iránta érdeklődés? Talán el is kelne egy-két kép, s mennyivel könnyebb lenne Budapestre juttatni kiállításra a képeit, ha lenne valami kis pénz a kezében.
- Erre még nem gondoltam. - felelet kitérően. - De majd meglátom, talán megfogadom a tanácsodat.
- Ezt kell csinálnod! Ha már ki akarsz állítani, állíts ki Óváron, itt, ahol ismernek...
Vaymár ugyanazt a kifejezést érezte az arcán, a hangjában, mint mikor Privigyey bácsi a főispán arcképét hozta szóba. Vilma hiúságának tetszik a dolog, a szereplésért, a feltűnésért, a többi asszonyok irigységéért fogadja örömmel a kiállítás ötletét. De most nem bántotta ez. Csak ennyit mondott habozva:
- Nem tudom, mit szólnának az én művészetemhez az óváriak...
Vilmának ez úgy hangzott, mintha már kész elhatározás lenne. Örült neki. Jó kedve volt, mint már rég nem. Frissen, könnyedén járt-kelt a szobában Karácsonyi távozása után. Maga sem tudta, Vaymár meg nem ügyelt rá, hogy jó kedvének az az oka, hogy egy óráig jól érezte magát egy idegen férfi társaságában, s ez kissé felizgatta jó ideje szunnyadt asszonyi érzékeit.
Vaymár nagyon is elmerült gondolataiba, a tervezett kiállítás nyélbeütéséről való töprengésbe, semhogy észrevette volna a feleségi fellángolást Vilma tekintetében; a kínálkozást mosolyában, s egész magatartásában a várakozást valamire, ami megint férjjé és feleséggé tegye őket. Mindez Vilmában annyira öntudatlan volt, hogy el sem jutott odáig, hogy provokálóan lépjen fel. Sándorban kellett volna meglenni a korrespondeáló felmelegedésnek, hogy a dologból lehessen valami. De mivel ő szórakozott és elgondolkozó maradt, tökéletesen messze minden hitvesi megkívánástól, a felpislákoló tűz Vilmában is hamar kialudt, s nem maradt belőle más, mint egy kis kelletlen csalódottság hamuja. Ellenséges érzés nélkül, de szótlanul töltötték el az este hátralévő részét.