Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból

Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból
(A filozófia nemzetközi irányai.)

A világháború előtti huszadik századnak egyik legérdekesebb jelensége a tiszta gondolatnak minden politikától mentes áramlása országhatárokon és népeken át. A nagy nemzetek között megindult a szellemi árú vám nélküli forgalma, a gondolat elszakadt a politikai vonatkozásoktól, s figyelemreméltó, hogy ez a folyamat éppen akkor - a XX. század hajnalán - kezdett teljessé, a nemzetközi kapcsolatok éppen akkor kezdtek mind szorosabbá, az érintkező felületek mind nagyobbakká válni, mikor az európai politika már csak az ellentétek kiélesítésén tudott dolgozni. Körülbelül Hegel halála (1830), szóval az idealizmus kora után a gondolat nemzetközi kapcsai meglazultak, a gondolkodás nemzetivé lett, legalábbis annyiban, hogy a nemzetek külön-külön, egymástól elszigetelve, egymással nem törődve építgették gondolataikat. Alig egy-két gondolkodó, mint a német Lotze, az angol Mill és Spencer emelkedtek nemzetközi jelentőségre, a munkaközösség érzése azonban nem fejlődött ki a népek és gondolkodók között. Efféle csak a XX. század elején kezdett kialakulni, de a háború ismét elégetett minden ideget, s ma Európában újra kisebb-nagyobb központok gondolkodnak, melyeket azonban nem fűz össze az egységes öntudat. Talán nem lesz érdektelen - az Internationale Monatsschrift 13. évfolyamának második füzete nyomán - átfutni azokon a gondolatokon, amelyek közösségbe tudták vonni, többek közt Németország, Franciaország, Amerika gondolkodóit. Ezt a közösséget nem a külső körülmények véletlene teremtette meg: belső szükség hozta létre, a gondolat fejlődése mindenütt vérrokon problémákhoz vezetett: a közös kérdéseknek egyesíteniük kellett a szétszórt munkásokat.

Az európai gondolkodásnak hosszú idő óta sarkalatos problémája a megismerés. Németországban két megoldása van az ismeretproblémának: egyik az új-kantiánus elmélet, másik a pozitív-tapasztalati áramlat. Ez a kettős megoldás nem a német szellem sajátossága, ugyanezt az ellentétet találjuk meg a többi országokban is, így Franciaországban, Angliában, Amerikában, sőt Itáliában is. Az új-kantiánizmus azonban csak a németek közt tudott termékeny gyökeret verni, egyebütt nem serkentette a gondolkodást, ellentétben a pozitív-tapasztalati megoldással, mely benőtt a nemzetközi öntudatba. Ez érthető is. A pozitivista megoldás a természettudományból fakad, a fizikai irodalom pedig teljes egészében nemzetközi. A megismerésnek "természettudományos elméletét" képviselik Mach és Ostwald (Németország, Ausztria) Poincaré és Duhem (Franciaország), a matematikus Enrigues (Itália), Stelo (Amerika). Közös tulajdonságuk, hogy megállanak a jelenségeknél, az érzéki benyomásoknál, s tagadnak minden, rajtuk és mögöttük való világot. A természettudományos kutatásnak feltételező jellege van, s míg azelőtt elismerték a fizikai hipotéziseknek legalább a viszonylagos érvényességét, utóbb állandóan hangsúlyozták, hogy ezeknek az elméleteknek csak jelképes becsük van. A feltevéseknek gyors váltakozása, használhatóságuknak hosszabb-rövid tartalma bizonyos kételkedéshez vezetett mindenfelé. A fizikai feltevések hamarosan csak képekké váltak, olyan jelképekké, melyekkel a jelenségek kapcsolatát esetleg meg lehet sejteni, ki lehet számítani, amelyek azonban másokkal könnyen felcserélhetők, leválthatók. Poincaré már oly messzire megy, hogy a mai általánosan használt geometriát - euklidészit - is csak a jelenségek leírására legkényelmesebb geometriának tartja, szemléltető eszköznek, mely egy nemeuklidészivel mindenkor pótolható, s a pótlással a fizikai tételek legfeljebb csak körülményekben hangzanának. Objektív értéket csak a matematikának tulajdonítanak, viszont arra a kérdésre, hogy az érzéki jelenségek végső realitások-e, vagy pedig szintén csak jelenségei valaminek, lényegében számunkra megközelíthetetlenek, nem adnak egységes feleletet. Ez a nemzetközi áramlat nem is tartja céljának egy átfogó szemlélet kiépítését, sem Ostwaldnak, sem Machnak, sem Poincarénak nincs voltaképpeni világszemlélete. A világ számukra: fizikai világ, akár atomisták, akár elektronisták, akár energisták. Csak az újabb időkben tört rést ezen az ideig-óráig zártnak látszó rendszeren a lelki élet kutatása, mely nem tűrte, hogy a lelki jelenség továbbra is "quantité negligeable" maradjon. A kényelmesek áttértek a parallelizmus felfogásra, s a fizikai és lelki világot szépen, párhuzamosan egymás mellé fektették. Mások, mint Ostwald, felismerték ebben a fizikai rendszer áttörését, s azt a megoldást ajánlották, hogy a lelki jelenséget is egy energiafajta megnyilatkozásának tekintsék, hiszen az energia az "átöltöző bűvészhez" hasonlít: szükség vagy az ok törvénye szerint mindig más és más alakban tud jelentkezni, s oly gyorsan, ahogyan csak a hívei kívánják...

Talán éppen ez az erősek ki-, sőt túlfejlesztett mechanikus felfogás indította meg a nemzetközi filozófiákban azokat az áramlatokat, melyek a mechanikus világnézet lebírását tűzték ki célul. Teljesen radikális ez az antimechanikus felfogás, mert általában és gyökerében tagadja a megismerés valódiságát (objektivitását), s tisztán élettani folyamatnak tekintve a megismerést kétségbevonja, hogy a közönséges értelemben vett igazság benne foglaltathatnék, általa elérhető volna. Ez a pragmatizmus vagy humanizmus, mely az angolul beszélő földrészeken termett, s először - ez talán nem véletlen - Amerikában hajtott ki. Alapítói V. James, s tanítványa, Schiller, ki tanár az oxfordi egyetemen. A pragmatizmus a fizikai tételek hipotetikus eredetéből indul ki, s hangsúlyozza, hogy az eszmékről a belőlük vont következtetések döntenek. Ezek a következtetések vagy elméletiek, vagy gyakorlatiak. Az elméletiek mindig feltételesek, igaz, értékes, hasznos a gondolat, ha az élettan, a gyakorlat hasznosaknak ítéli őket. Megjegyzendő, hogy a pragmatizmus nem az egyes, hanem a faj hasznát nézi, így például a pragmatista igaznak veszi a mások által megingatott hitet a külvilág realitásában, ezt a hitet, szerintük, a faj ítélte hasznosnak, s a kiválasztódás biztosította. A tudományos gondolkodásnál többre tartja a pragmatizmus a vallásos gondolkodást, a vallásos hitnek életet teremtő ereje, biológiai értéke van, s hosszú tartama alatt idegállománnyá vált gondolatokkal ajándékozta meg az embert: a mechanikus felfogás pedig csak egy nézet a világról. Rajta kívül még számtalan van: térjünk hát vissza a vallásos hithez. Ez a felfogás gyorsan elterjedt Amerikában, Angliában s Franciaországban, persze, nem minden ellenállás nélkül. Legerősebb volt ez az ellenállás Németországban, hol a filozófia hivatalos képviselői az ismeretelmélet elkésett darvinizmusának bélyegével látták el, s félretették. Azonban ott is voltak hívei, így Stimmel, s különösen Vaihinger.

A mechanikus felfogás egységesíti a világot, szerinte a világ: fizikai világ. Tehát a fizikai törvények érvényesek nemcsak a szervetlen világra, hanem a szervesre is, az élőre, az emberre is, tehát a lelki jelenségekre is. Ez az alapja a mechanizmusnak, ha ezt a tételt támadom meg, alapjában ingatom meg az egész épületet. Vizsgálat alá vették (Amerika, Anglia, Franciaország) a pszichikai és fizikai világ egymásra hatását: eseteket figyeltek meg, melyeknél rendellenes pszichofizikai viszonyok között eddig ismeretlen, meg nem magyarázott kölcsönhatások léptek fel egyes személyek között. E vizsgálat pontos eredménye talán már ismeretes volna ma, ha a fizikus Pierre Curie, kit különösen érdekeltek ezek a jelenségek, néhány évvel tovább élt volna. A kérdés középpontjában egyébként az akarat áll. A determinizmust kételkedéssel nézi a mai filozófiai nemzedék, ami különös látványt nyújt ma, mikor a gyakorlat, különösen a jogtudomány szinte teljesen erre az álláspontja tér át. Igaz, hogy az új indeterminizmus sem a régi: tapasztalatok alapján elismeri az akarat erejének csökkenését. Ezek a nemzetközi irányok, melyek a pszichikumot nem rendelik a fizikum alá, teremtették meg az újvitalista vagy pszichobiológiai felfogásokat. Ezek megegyeznek abban a meggyőződésben, hogy az organizmusoknak sajátos törvényeik vannak, illetve, hogy oly tényezőktől függnek, melyek a szervetlen világban nem találhatók meg. Egyébként is: a szervetlen világ lépcsőzetesen, lökésszerűen fejlődik, s így közelfekvő a gondolat, hogy a valóság nem valamely lezárt rendszer, hanem még fejlődésben úszó folyamat.

Ez a kérdésé már a metafizikába vezet. A metafizikai törekvések ma igen erősek egész Európában, legerősebbek talán Franciaországban. A metafizika újjászületésének első jele a monizmus volt, mely a természettudományos világképet a panteizmus gondolatával, s részben a fenomenalizmussal akarta átalakítani a monista igények kielégítésére. Hogy ez a felfogás tömegmeggyőződéssé tudott válni, mutatja a metafizika feltámadását. A tudományos bölcsészet megoldásnak túlságosan egyszerűnek találta a mechanizmusnak és panteizmusnak ezt az összeolvasztását, egy mélyebb metafizika, mely nem elégszik meg a világ istenítésével, mindenütt kialakulóban van. Ennek az új metafizikának fő képviselője Bergson, ki azonban csak utolsó tagja egy hosszú sornak, melyben oly neveket találunk, mint Guyau és Fouillée, Renouvier, a francia újkantiánizmus megalapítója, ki először ismerte el újra a szabadság tapasztalati tényét, Boutroux, továbbá James, Eucken, Troeltsch. Közös meggyőződésük, hogy az emberi öntudat nem a legmagasabb szellemi élet, hanem hogy efölött még volt egy másik, miként ezt már Fechner hitte, James és Troeltsch Istennek nevezik, Eucken általánosan "Geistesleben"-ről beszél, Bergson azt mondja: "la vie", vagy "l'esprit". Ez a magasabb szellemi élet nem szakadt el a miénktől, sőt bizonyos esetekben a vallásosság, az erkölcsi cselekvés magasabb fokán, de a szellemi alkotásban is tudatunkba lép. A világ nem isteni, de nem is istentelen, hanem útban van Isten felé, az anyag a világélet alkotó munkájának egy effektusa. Az új metafizikának ez a hiányosan ismertetett felfogása leginkább Amerikában és Franciaországban terjedt el. A német Eucken népszerű a hazájában, bár német kritikusai is inkább prófétás hangjában látják érdemeit, mint gondolataiban, melyek szerfölött befejezetlenek.

Ezeket a felfogásokat az intellektualizmus vagy racionalizmus gyűjtőnevén foglalhatjuk össze. Szerintük minden ismeretünk a gondolkodásból fakad. Az új romantika a megismerésnek több forrására mutat rá, így a német Dilthey az akaratra. Hogyan tudom meg, hogy asztal van előttem: úgy, hogy kinyújtom a kezemet és beléütközöm. Az ismeret eredete és hitelesítése az akarat és ellenállás élménye. Az élet, a valóság nem foglalható össze fogalmakba, bennük több van. Az élő ember közelebb áll a valósághoz a gondolkodó embernél. Az élőé az élet egész teljessége, a gondolkodóé csak a vértelen keret. Ehhez jön - Dilthey szerint -, hogy a valóság tele van antinómiákkal: tele van ellentétekkel, melyeket az értelem nem tud egyesíteni, amelyek tehát az értelem számára voltaképpen irracionálisak. Így lesz a tett is egyszerre szabad és meghatározott, logikusan ellentmondásnak látszik ez, a valóság azonban nincs a logikához kötve. Az életet a történetíró értheti meg, a természettudós előtt zárva maradnak a pecsétek. Az irracionalizmus Bergsonban érte el tetőpontját, az ő "intuíciója" az irracionalizmus felfogó esze.

Érdekes azonban, hogy majdnem egy időben a fentiekkel kialakult egy irány, mely a részlettudás szakadozottságában keresi a megváltást. Ez az irány a logikából indult ki, s az intuíció filozófiájával ellentétben ma is a tiszta fogalomtól várja a teljes és örök igazságot. Különösen Németországban, Ausztriában, Angliában, Olaszországban, sőt Franciaországban is gyökeret vert. Különösen érdekes, hogy Anglia is részt vesz ebben az irányban. Ez a modern logikai felfogás teljességgel antiempirikus, holott az angol filozófia megindulásának első napjaitól túlnyomóan tapasztalati volt. Ez a változás némely hatás, különösen Hegel és Kant hatása a XIX. század közepén következett be, amiként ezt Mackenzie a Revue de Métaphysigueben 1908-ban megírta. Ő figyelmeztet arra is, hogy az új logikai irány angol képviselői az egyetemhez tartoznak, míg a nagy angol empiristák a "társaságból" kerültek ki. (Baco államférfi volt"... Ez a felfogás a logika matematizálására törekszik: a logika ismereteit is éppúgy valamely számjegyrendszerrel szeretné kifejezni, mint azt az aritmetika teszi. Különösen a számrendszer fegyelmétől vár sokat ez az irány. E külső közeledésen kívül egy belső kapocs is összefűzi náluk a logikát és matematikát. Russell, ennek az iránynak angol főképviselője mondta: a logika általános és alapvető része a matematikának, a matematika voltaképpen nem egyéb, mint a logikai tételek alkalmazása különleges viszonyokra. A logika nála ismét apriori tudás lett, melyből minden tudomány ered. Különösen gazdag gyümölcsöket termett ez a törekvés Németországban és Ausztriában, egymástól függetlenül megkísérelték a logika kibővítését. Németországban Husserl megállapította a "Wesenswissenschaft"-ot, az osztrák Meinach a "Gegenstandstheorie"-t, "Wesen" "Gegenstand" tárgy alatt érteni kell mindent, mi egyáltalán a gondolkodás tárgya lehet, tehát nemcsak a meglévőt, hanem a meg nem lévőt is, sőt a lehetetlent is, nemcsak az értelmest, hanem az érzéken kívülit vagy értelmetlent is. A lényeg az, hogy ok nem a valóságnak egy új tudományát keresik, hanem egy diszciplínát, mely egészen eltekint a kérdéstől: valóban megvannak-e gondolkodásának a tárgyai?

Ez az új iskola gyors elterjedésre talált, s ennél a jelenségnél, ha tekintetbe vesszük a kérdés nehézségét, ha meggondoljuk, mily mély értelmű és rosszul megírt könyv Husserl egy kétkötetes (kb. ezer oldalas), egy évtized alatt teljesen szétkapkodott munkája, meg kell állnunk. Ez az iskola keres valamit, amire a kor is szomjúhozik: biztosságot, szilárd alapot. Az új logika még vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy általánosságban nyújt tudást az egyes valóságokról, ehelyett azonban valami abszolútat ígér, s megismeréseiben a matematika fellebbezhetetlenségét követi. S még valami: tárgyai nem múlnak el, miként a matematika tárgyai sem. Némely, talán nem is kevés embert vallásos hangulat boldogítja, ha a fogalmak lényegével tölti idejét... Eljutottunk a plátói eszme szférájába. A logika független az időtől, s ez a különállás, a magasabb élet színével vonja be, mondhatni, túlvilági méltóságot ad neki. Minden konkrét valóság elmúlik vagy jelentéktelenséggé törpül, sem a pszichikumról, sem a fizikumról nem mutatható ki, hogy halhatatlan: a logikai tények azonban változatlanok. Nem csak a plátói eszméhez, a skolaszticizmushoz is visszavezet az új logikai iskola, rehabilitálják a skolasztika fogalmi realizmusát, amiként mag egyáltalán sokkal többre értékelik a skolasztika teljesítményeit, mint még húsz esztendővel ezelőtt...

A filozófiának röviden itt-ott hézagosan, sőt helyenként csak felületesen ismertetett, nemzetközi törekvései - talán az egyetlen matematikai-logikai irányt leszámítva - még jórészt a fogamzás állapotában vannak. Mindezeket az irányokat egy vágy táplálja: az emberiség régi vágya valami feltételre, a mindenséggel szemben valamely szilárd pontra, honnét értelmesnek láthassa az életet. Ezt a szilárd pontot azonban minden jel szerint már nem a pozitivisták dolgozószobájában keresi az emberiség.