Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Figyelő
Öröknek vélt értékek mai apokaliptikus összeomlásában, mely fájdalmas íjként feszíti idegeinket és képességeinket, mindenki megpróbáltatik. De nagyobb összeomlás és nagyobb újjáépítési vágy sehol sincsen, mint a női lélekben. Minden veszélyben van, amit eddig magunkénak mondottunk: a családi tűzhely biztonsága, a társadalmi rend támasztéka, a gazdasági élet naponta tapodott ösvényei.
A tegnapi erkölcsök kalodája összetörik. Parancsok és intézmények megváltoznak, mert most nyilvánul meg, hogy megváltozott maga a parancsok osztója, az intézmények megépítője, a férfi. S miként a tükörkép megzavarodik a tavon, ha hirtelen elváltozik a tükröződő alakja, úgy zavarodik meg a nyugalmas női öntudat, ha átalakul a benne tükröződő férfi. Valóban ez a változás nem a máé, hanem régi tegnapokon indult meg, s valóban nem is kicserélődésről, csak tulajdonságok felszínre jutásáról és eltolódásáról van szó. De hű tükrök és visszhangok: megrezzentek reá a női lelkek. Kemény külsőségek és áhítatos hitek merevsége még tartotta azokat, akik erősek voltak a szeretetben és bizalomban, meg őket is, kik tompa, kevéssé érzékeny szerszámok, és nem vették észre, hogy remeg a kéz, mely fogja őket. Ma már észre kellett vennünk mindannyiunknak. Magunkon érezzük, mint módosulunk és másulunk - és tudjuk, hogy átalakulásunk elrendelt következménye annak, hogy a férfi megváltozott.
Ez az átteremtődés, melyet öntudatlanul, sokszor akarata ellenére küld a nőre a párja, legélesebben a fiatalokat találja szíven.
A mesében bűvös nyíl éri a királykisasszony keblét, s a csodaseb ereje őzzé varázsolja őt.
Ma más a varázslat sora: a szíven talált őz megrázkódik, és helyében az emberszavú asszony áll előttünk. Riadt és téveteg, véres és átalakulás sebétől. S íme az új lelkes lény megszólal, és mint meséből lett személyhez illik, versben beszél.
Versben beszél, eldadogja nekünk (rajta még minden szaván a gyökérző, fészket rakó világ gyermeteg idegensége) - döbbenéseit és félénk indulásait, melyet hirtelen riadt vakmerőség vált fel. Elmondja vágyát, ölelését, csókját, magányát és felelősségét - s az így kirajzolódó asszonyi lélek képe olyan, mint a hűséges viaszk, melyből kiolvashatjuk a beléiktatott pecsét alakját. A megújhodó asszony milyenvoltából betűzünk ki párjának a megújhodó férfinek képét.
Rényi Edit versei különösen értékes "document humain"-jei ennek az átalakulásnak. Gazdag, sokoldalú lélek, ki az élet egy követelésének sem akar adósa maradni. S lelkének hajlékony, finom költői tehetség, a hordozója.
Ősi asszonyi ajándékozó kedvvel áll meg a köréje rendelt társak között - de könnyelmű játékos kezük alatt feljajdul:
"Vérmaró télből havazik a lelkem,
S néktek víg labdatér hullásom mezője
ti uccagyerekek életem útján."
rét vagyok labdatér és ház és erdő
és minden, ami nektek drága.
s ha magamat vesztem is mindég áldozásra,
magának a jóság sosem fájhat."
A hang gyengéden fölényes, - distance az - elszenvedésben, sebzetten megbocsátó. Itt is, mint mindenkor, a megbocsátás tulajdonképpen eltávolodást jelent. - Ajándékról van immáron szó, nem odaadásról.
Hová lett vajon a régi parancsoló, kíméletesen szigorú Úr, kinek keze alá simulni édes természetesség? Az "Énekek Énekében" fiús, aktív, vállalkozó, párjával együtt játszó hangon szólal mg. Hol van a hajdani Győző, kinek csókja alatt lehunyódtak a szemek és szenvedő örömek teremtek.
- A régi asszony sok néven hívta párját, kedvesnek, édesnek, szeretőnek, Uramnak szólítván őt.
De íme egy új név termett a szerelem kertjében:
"Részeg vagy bátyám, s nem bor a mi borunk, saját vérünket isszuk áldomásra."
A férfi és nő közti ősi közösségre utal a testvériség - s másutt keresi az összefonódást, mint a vágyat, a különbözők közötti vonzódást, hangsúlyozó szerelmes megszólítások.
Kinek szól az önmagát biztatásra bátorító hang:
"Ne félj -
Erőm nagy útra kellett és
míg jöttem, mögöttem a Jövő elmaradt,
nehéz volt szelnem a szívedből hömpölygő vágyakat!
Ki az a véle egyívású férfi, kit csitít, kit biztat, kivel összebújik meghitt, kéjes borzongásban, mint "félősdit" játszó kicsik, a kályha mögött, kihez a félelem és nyughatatlanság közössége kapcsolja őt?
Ki ő, az új férfi, kihez kéz a kézben, egy szintről lehet kapcsolódni - mint két kereső vándor, aki közös úton indul.
A mai asszony a mai férfival együtt jár, de nem olvadnak ketten egymást kiegészítő eggyé. Mert vándorló pajtás lett a párból, ki régen maga volt az irányító, a cél, a teljesedés.
S íme az új asszony lelke párjafeledten tekint maga elé - célra, parancsoló teljesedésre vágyik. Isten felé fordul kétkedőn sóvárogva.
"Szívem pattanjon ívben lábam elé,
Látni, látni akarlak!
Szemem körében minden enyém
s nincs fájdalom ami nem rezdült bennem
örömök szárnyán repülni legjobban tudtam
s isten határa mégis ketrecem rácsa.
Vak vagyok, vak vagyok, nem látlak téged,
nem élek, nem élek, nem teremtettél.
Ha lennél, nékem is istenem lennél,
nyitott szívembe vernéd a sátrad,
szemem ablakán néznéd világod,
másnál szegényebb én sem lennék!"
A régi asszony élete csupa elfogadás: hívő volt. Az új asszony vallásra szomjasan vágyó: epedve keresi új hitre kényszerítőit. A régi asszony, ha erős és erőszakos párja mellé vagy ellen a mennyek kegyét esdette, Jézus szelídségéhez járult. De vajon ki az a szerelmes, aki mellett a fenségesen zordon teremtő atyaisten után sír a női lélek?
Teremteni, önmaga sorsát építeni próbálkozik az új asszony - s csodálkozik, mint kockából tornyot rovó gyermek az élet sokrétű egységén. Tettei tarka kockáit rakosgatva, megremeg felelősségének tudatától. "Amit egyszer tettünk, azt mindig tettük, ezer apróságból egy darab az élet." Mert bizony maga is már pallérja sorsának ő, s nem áll mellette a Biztos kezű, akinek látomásai, igazságai és akarata vaskemény rendbe formázták a régi nő számára a világot. A mai férfi nem építi meg a házat, s nem vezeti be abba asszonyát - s ezért lett maga fészkét rakó, gazdaságilag és lelkileg a mai asszony.
Aki magának épít, az magános: magános talán minden építő, s párja csak annak van, akinek építenek.
Rényi Edith egy versében magános határkőnek nevezi magát, s evvel jelöli ki minden új asszony helyét a válságok mai keresztútján. A régi ember párja - lettlégyen az héthatáron túli távol csatában járó is - sohasem volt egyedül, mert mindig pár lehetett. A mai pár mindig ember, mindig magános marad.
Asszonyi áldozó célba vágyás gazdátlanul sikolt - s boldogan, a réginél öntudatosabb vággyal - tör az anyaságra.
De az új anyaság féltékenyebb, mint a régi. Nem adózik sem hálával, sem szemrehányással a férfinek, szelíd önzéssel kizárja őt teljesedései bűvköréből.
Mégis a Gáborka-vers meleg és tej ízű patakja visszavezet az ősi forráshoz. A nő atavisztikus, "hatalmas férfi" ideálját feleleveníti a jövőbe, a gyermekre vetített alakban. De íme, teljes egybefonódást megálmodni sem tud már, fiát is magánosnak, tőle elszakadónak képzeli:
"s ki ki erődben annyira magadé légy,
hogy soha semmit meg ne bocsáss anyádnak."
Így áll kicsi gyermekkel karján a fiatal, az új asszony a mai világégés tüzében. Őt is éri a láng, őt is sebzi a harc. S új, testvéri, sajgó szerelme belesikolt a pusztába:
"Forradalom szent öngyilkosság
egy nagy távol föltámadásért
jó lenne, jó, meghalni másért
másért adni az életet!"
Íme a pár, emberiséggé sokasodva, követeli az asszony szeretete, vére melegét. S az áldott egybeolvadást, mely az egyéni élet köreiből kihervadt, meghozzák az emberiség szent közös céljai.