Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Szabó Dezső: Scholtz Mihályné ítélete
Künn a Körtéren, a borbélyműhely előtt Scholtz Mihály megállt, s szemei, mint két fáradt levél hulltak rá a vasárnapi városkára. Megállása nem az élet vidám egysége, a férfitest izmos biztonsága volt, melyből visszazeng a beomló életnek: vagyok! Vállai, karjai, feje külön hullással nehezedtek teste nagy unalmában, mintha fekete hóból úgy terv nélkül hányták volna egybe ezt a nehéz alakot.
- Még csak kilenc óra van, mi a fenét csináljak? - serkedt tudatába lomhán a kérdés.
Pedig a frissen esett hó szűzi fiatalság volt, s göndör angyalok duzzadt húsa volt a vasárnapi levegő. A tér roppant belélegzése olyan volt, mint egy vidám kürtszó, s a téli nap arany nyírettyűi alatt halk nótát reszkettek a meztelen fák. Jólfésült, megkefélt, új kalapos, fényes cipőjű emberkék sétáltak, vagy a templomba mentek, s úgy áradt belőlük a béke, mint a sült krumpliból a jó illat. De Scholtz Mihályba úgy estek ezek az emberek, mint homlokának dobott gonosz kövek. Fájt neki a békéjük, a vasárnapjuk, fájt ez a mély gyökerű rend, amelynek mélyén mégis az ő régi gyermekszíve is ott rángott. Felső ajakát be-beharapta, s bajusza dühvel utána rándult.
A Feld a borbélyműhely mellett van. A kasszírnő unottan tapadt a kirakat üvegéhez. A nagy tér sugárzó vasárnapja előtt olyan volt ez a festett, boglyas, feketekarikás szemű nő, mintha felfakadt forrása volna a fertelmes halálnak. Feld a pudlin a félkopottra játszott kártyákat rendezte új partikba. Az ablakhoz közel, kiürült kávéscsészéje felé könyökölve Kardos tanár úr ült, s hosszú bronz orrát, mint egy tavaszi elefánt, melankolikusan fúrja át a levegőn. Szemet beteg felgyulladással tapadnak a kasszírnő lomha domborúságaira, és magában megesküszik, hogy ma merni fog, merni fog kézzel és szóval, lázadó sejtjeinek éhes mohóságával. Az idétlen sárgásvörös vén fiatalember már két hónapja duplán reggelizik: otthon, és még egyszer itt. Mert a reggeli csak arra való, hogy tisztességes formában hozza ide azt a vágyat, amit tisztességtelennek rémítettek gyermek tanulságaiba, s amivel a diák vacogó félelmével nem mer előhozakodni.
Scholtz Mihályt bevitték lábai. Feldből kiloccsant a nyájasság a belépő emberre:
- Ahá, szervusz Miska! Már ilyen jókor. Mégis csak kemény legény vagy, pedig az éjjel jó későig elbeszélgettünk.
- Adj egy pohár snapszot.
Feld félszemmel ránézett a tanárra és komolyan mondta:
- Nem adhatok, fiókám, tudod, hogy szesztilalom van. Nem akarok hatszáz koronát fizetni.
- Nekem nincs szesztilalom, ha én inni akarok. Ha olyan nagy kapitány a Hucskó, miért nem jött a frontra parancsolgatni. Adta volna ki ott a vér-tilalmat. Én Szibériában voltam, két évig fáztam, nekem most fel kell melegedni.
Feld még egyszer a tanárra nézett, és csendesen odasúgta Scholtznak:
- Menj a belső szobába.
Scholtz vagy három sötét zugon átbotorkált, és benyitott az udvari kis szobába. Vörös rivalgások és vörös arcok fogadták. A szeglet-asztalnál már hárman ültek, s az asztalon karcsú butéliák álltak. A szoba tele volt pálinka, bor, dohány, s a szomszéd konyha sokféle szagával és a meleg gőzből, mint három felkelő nap vöröslött a három ember Scholtz felé.
- Éljen a Miska! Ő tudja, hogy mikor kell jönni.
- Nagyszerű szimatod van Miska, tedd le a pipád.
Még nem voltak részegek, csak attól a kedvtől, hogy minél hamarabb részegek legyenek. Scholtz végigkezelt, leült, koccintottak, ittak.
Kubea szabó a lenyelés után is tovább dédelgette a bor ízét a szájában, s az ital nagy barátsága meleg szavakban sugárzott ki belőle:
- Lássátok gyerekek, milyen jól vagyunk most itt együtt. Emlékeztek: tizenötben is együtt voltunk a fronton. Ki hitte volna, hogy még elevenen összekerülünk. Pedig számomra már ki is mérték a koporsót.
A kis, hörcsögképű, pofaszakállas emberkén apró mosolygások bujkáltak s kivillóztak nedves ajkain, orra hegyén, szemein, hasán. Vele szemben ült az Orosz csizmadia. Hosszúarcú, sárgásbarna, bolygó szemű ember, ajkain orvosolhatatlan keserűség. Bal kezével a poharat szorongatja, mintha végső fogáspont volna valami végzetes zuhanásban, a jobb valahol Kézdivásárhely mellett rothad székely földdé. A hallgatása olyan, mint egy nehéz, sötét gomolyag, melynek mélyén éhes apák és meggyötört anyák halvány serege reszket. Szemeiben, mint egy vén börtön ablaka mögött sápadt időtlen panaszok vonulnak át, vagy ezer szívből felcsuklott vád üli meg őket.
Az asztalfőn gallér nélkül, mellén széttárt inggel, kivörösödött arcán ezer ránccal, melyekből most kicsillog a szesz öröme, mint kerékvágásokból az esővíz, Knájsz tanító hunyorgatja a szemét. Otthon kilenc gyermeke sírja nehéz végzetként az apjuk fajfenntartó ösztönét. Knájsz tanító egykor ügyes, nyílt szemű fiatalember volt s egy grófi családhoz került nevelőnek, ahol eredeti magyar, német, tót nyelvtudásához egy pár francia és angol mondat is ragadt, ahol megtanult két kézzel enni, hozzászokott a fogmosáshoz s valami átszűrődött beszédjébe és mozdulataiba, ami előkelő modornak hízott be az öntudatába. Ezért nagy tehetségnek, mély kultúrának, és finom léleknek érezte magát, s mikor egy pár ezer koronáért elvette a Groncsák hajdú leányát, feleségét, és az egész családot puszta szigetnek érezte maga körül. Tanítótársaival nem fért össze, mert mindig okosabb volt náluk, s modoruk is folyton kritizálta. Pedig kellett neki, hogy csodálják, hogy érezzék fölényét, hogy első legyen. Ezért a munkások és alsóbb iparosok társaságát kereste, köztük töltötte magába a vigasztalást, s ha benne volt az italban, francia, angol nyelvtani töredékeket, történelmi levezetéseket, földrajzi különlegességeket zuhogott a nyakukba s nagyon demokratikusnak hitte magát. Ismételgette, hogy el van temetve, hogy üldözik, pedig ezzel a fejjel más már egyetemi tanár lenne. És mert részegségében mindig valami bolond szerelem forgószele jött rá, a gyermekek szaporodtak, a nyomorúság nőtt, s ő az ötvenhez járó vén fejjel még mindig a régi mondatokban imádta magát. Fiai közül már három elzüllött, tovább rágta az apja mozdulatait, a többi gyermek, hervadt virágai az életbe öltöző halálnak, otthon reszkették a közös végzetet. Ő pedig mindig dicsőségesebb lett, az alkohol, mint egy rákent glória ragyogott az arcán, minden szék trón volt alatta, s az alkohol gőgös fejedelemségével járt az utcán.
Orosz suszterből egy dugott fekély fakadt elő:
- Hallottátok a tegnap Takács Sándort: a zsidóból csak kibújik a zsidó, s belőle is kilóg, hogy Kohn volt. Hogy ordítozta a forradalmat, de mikor azt mondtam neki, hogy nekem a forradalom svindli addig, amíg a hadmilliomosok pénzét el nem veszik, s ezt az istentelen drágaságot meg nem szüntetik, akkor elkezdte szidni a papokat, hogy ellenforradalmat akarnak. Pedig ő hosszúnapkor úgy koplal, hogy hozzám korog át a hasa. De azért ő nagy szocialista. Jó, hogy a csehek Zsolnán vannak már, majd azok csinálnak rendet.
Scholtz hallgatott, s nagy hideg, véres mező volt benne. A véres tócsákat vékony jégszilánkok fedték, egy fához közel egy ló hullája hevert. Közel hozzá egy szép fiatal székely katona nyúlt el a földön, szőke haja odafagyott a nedves röghöz, megnyílt táskájából kilátszott a fehérneműje.
Knájsz tanító megvetően kanyarított kezével a levegőbe.
- Te mindig politizálsz, látszik, hogy csizmadia vagy. Ti nem tudtok, fiaim semmit, a politikához műveltség kell. Ember, ember, az mindegy, akár tatár, akár zsidó, akár magyar. Ezt én mondom. Megmondom én, hogy mi a baj. Az, hogy Andrássy nem lett hamarabb külügyminiszter. Én tudom, hogy ő mit akart, én sokszor voltam vele együtt a gróféknál. Hát én mondom, hogy az nagyon okos dolog volt, s ha hallgattak volna rá, ma Belgrádban lennénk és nem itt a Feld patkányfogójában.
Scholtz Mihályban a feldúlt Szabács egy tépett utcája volt. Égő ablakból eltorzult arcok üvöltöttek és puskatűz lobogott elő. Vágtató lovasok szétszaggatott selymet, drága szöveteket kanyarítva magukra, rohantak. Némelyiknek felfakadt mellén a véres rózsa, hátradőlt és zsebeiből gyűrűk, órák, drágaságok gurultak elő. A lovak patái emberszívre, emberi gégére, esdeklő emberi tenyerekbe tapostak. Megrázkódott, kinyújtotta kezét a pohár után és mélyből előkonduló szóval mondta:
- Igyunk.
Kubea sugárzott mint egy kályha.
- Meglátjátok, gyerekek, hogy most pompás világ lesz. Meglesz mindenkinek mindene, mert ez a demokrácia. A Károlyi mondta, hogy meglesz. Minden ruha és élelem, ami a frontokon volt, Pesten van felhalmozva. Csak most nem lehet előadni, amíg a szerbek, románok és csehek közelednek. Mert ezek mindent elvinnének. De amint az entente kiparancsolja őket innen, majd mindent szétosztanak. Bán látta a földalatti raktárakat, húsz alagút van rakva élelemmel egészen Pesttől Esztergomig, hogy hét évig ehetünk belőle. Nagy róka ez a Károlyi.
Megint ittak. Scholtz Mihályban a szibériai sík végtelen vigasztalansága didergett. Egy kút mellett állott, s baltájával igyekezett bevágni a kút jegét. Mellette egy elcsigázott ló volt egy taliga elé kötve, s úgy nézett rá, mint egy gyötrött feleség, mint egy halál felé kergetett lélek. Egyszerre csak földhöz verte magát, kalimpált egyet és döglötten nyúlt el.
- Ember, ember - kérőzött fel az Orosz suszter -, de nekem Magyarország fáj. Nekem fáj Erdély, fáj a Tátra, fáj a Bánság. Hát ezért tömtük magyar hullákkal a földet, azért hagytam ott a fél karom, hogy oláh eke szántsa ki a földből? Ki ad igazságot nekünk? Én nem tudok semmit, de Magyarország fáj.
Újból ittak, Knájsz bekiáltott a konyhába:
- Nagysád, nagysád, éhesek vagyunk! Hozzon egy falat szalonnát.
Feldné bejött. Szalonnát és kenyeret hozott. Knájsz felugrott és körülbegyeskedte:
- Mikor fogunk már szarvakat rakni a Feld homlokára? Jaj, nagysád, olyan férfi vagyok, mikor magát látom, de olyan férfi.
Feldné egy jó egészségeset kacagott:
- A tanító úr olyan, mint az apósom. Mikor iszik, mindig attól fél, hogy beletörik a kenyérbe a foga. Pedig már vagy negyven éve nincs egy szál foga sem.
- Éljen, éljen Feldné nagysága! Te tanító, te megkaptad. Erre igyunk egyet, örvendett Kubea.
Ittak. Knájsz igyekezett visszanyerni a vesztett csatát, s félhangra fogott huncutsággal mondta:
- Ismeritek az Ágoston tanár szolgálóját? Hát, barátaim, ahhoz én egy olyan verset írtam, hogy mindent megtett, amit kívántam.
- S azt kívántad, hogy varrja fel a gombodat? - kötekedett Kubea.
Mind felkacagtak, csak a Scholtz nehéz arca maradt mozdulatlan. Nagy hideg ködben járt, távol egy kutya vonított, és látta a felesége arcát.
Knájsz más térre csapott át:
- Tudjátok, hogy most éppen olyan idők járnak, mint a középkorban? Persze, erről ti nem hallottatok. Akkor a nagy bélpoklosság járt Európában. Úgy hullottak az emberek, mint a verebek. A bélpoklosság éppen olyan, mint a spanyol nátha, csak más bacilus csinálja. Mert a bacilus is olyan, mint a ló, mindenik másforma, ki arabs paripa, ki meklenburgi. Akkor élt egy nagy olasz költő, persze, nektek hiába mondom, ti nem tudtok olaszul. Ez éppen olyan nagy költő volt, mint Petőfi. Tudjátok melyik a Petőfi legszebb verse?
- A Talpra magyar! - mondta a csizmadia.
- Ah! Te már megint politizálsz. Amiért azt ordítani lehet. Ez olyan, mint mikor te kikiáltod az inasnak: hozd be a kaptát! Csakhogy ő azt kiáltja: Talpra magyar! Az anyám tyúkja, ez a szép vers, ez a finomság. Gyerekek, ha ezt a verset Petőfi nem írja meg, hát megírom én.
Ittak. Knájsz belekezdett:
- Végigmentem az ormói temetőn!
Hárman énekeltek, Scholtz tovább hallgatott. Úgy érezte, hogy valaki mellette ül, akinek a mellében egy óriási zokogás vajúdik, mint egy haldokló a lezuhant bányában. Aztán egyszerre félt, hogy egy nagyot fog ordítani. Kiitta poharát és megint töltött.
Egyik nóta a másikat húzta elő, s az üvegek ürültek. A béna suszter siránkozva kérte Knájszt:
- Énekeljük a Himnuszt!
Belekezdtek. Már ott voltak, hogy: hozz reá víg esztendőt, amikor Scholtz visszahallotta a Péchy borbély hangját, amint felpanaszolta, hogy nyolc gyermekéért hallgatnia kell, s hogy a gazdagok mindent felesznek. Három emberre való öklét belevágta az asztal közepébe, s odakiáltotta a tanítónak:
- A Márzejt énekeld, azt, amiben az van, hogy éhezünk!
A három ember nekiharapott a munkás Marseillaisnek, mint játszó kutyák a kiterített lepedőnek, s jobbra-balra nyuvasztották. Feld bejött:
- Gyerekek, tudjátok, hogy az egész boltom nektek adnám, de már menjetek haza. Künn úri vendégek vannak, kihallatszik a hangotok, s nekem lesz bajom. Még az iparengedélyem is elvehetik.
Scholtznak rosszak lettek a szemei:
- Most nincs úr vagy nem úr. Menjenek el ők, ha nem tetszik nekik. Mi maradunk.
- Nézd, Miskám, szépen felpakoltok egy pár butéliát, adok füstös karajt is, és elmentek hozzátok. Két óra felé én is ráérek elmenni, s játszunk egy párti rámslit is. Jó lesz, gyerekek?
A másik három segített rábeszélni Scholtzot, s a négy gőzölgő test, jól felpakolózva, kiment a derült téli levegőbe.