Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Balázs Béla:
A metaforáról azt tanulja az ember a poetikában, hogy «rövidített hasonlat», hogy «rózsaarcú», ahelyett van: az arca olyan, mint a rózsa. De ha a költő ezt gondolta volna, alkalmasint ezt is írta volna rövidítés nélkül, kivált, ha a «rövidítés» által megváltozik a kép értelme és jelentése. Mert hiszen «rózsaarc» mást jelent, mert hiszen a metafora egyáltalában nem hasonlít. «Rózsaarc» nem azt jelenti, hogy «olyan mint», hanem, hogy valóban az.
Már a produktiv hasonlatról is kiderült, hogy nem hasonlóságról van benne szó, hanem két különböző dolog azonos benyomásáról, illetve olyan érzésről, mely csak két különböző dolog hatásának koordinata-rendszerével definiálható - és máskép nem. Mert ahol hasonlat nélkül is ki lehet fejezni valamit, ott a hasonlat fölösleges, üres ornamentika. (Ezért kell bizonyos értelemben minden hasonlatnak produktivnek lennie.)
A hasonlatban az összekapcsolt két különböző dolog azonos érzést vált ki bennem, de azért két különböző dolog marad. Egyet érzek, de még kettőt látok. Ám ebben is van már valami, ami diszkvalifikálja az empirikus valóságot, ami azt mutatja: hogy a lélek valósága nem párhuzamosan megfelelő mindenben a külső valóságnak. Mert sok külső különbség ime nem különbség a lélek számára. Ez azt mutatja látszólag, hogy a lélek kevésbé differenciált, szegényebb az empiriánál. Viszont az az egy érzés, melyet a hasonlat két eleme definiál, mint olyan egyáltalában nem talál őt kifejező dologra a természetben és ezért kell kettővel definiálni. A lélek számára a világ adott színei kevesek és kevernie kell őket a hasonlatban.
A lélek valóságával tehát korrespondál valamely valóság a külső világban (mert hiszen különben néma maradna, minthogy csak visszhangjai vannak). De ez a lelken kívüli valóság nem azonos az empirikusan adott dolgok sokaságával. A lélekvalóságnak dolgai máshol és máshogy különböznek egymástól, mint a látható tárgyak. Ez valamely metafizikai valóság, mely előtt az empiria illuziója, mint Maya tarka fátyla függ. Minden hasonlat a dolgok egymástól való különbségét a lélek számára látszatkülönbségnek mutatja. Minden mély hasonlat meglebbenti ezt a Mayafátyolt, diszkvalifikálva a látszatvilágot, végső realitásokat éreztetve, melyeknek a dolgok különböző formái nem felelnek meg. S minél reálisabb a lélek, minél inkább egyetlen adott valóság, annál hasonlíthatóbbak lesznek az empiria dolgai, mert annál irrealísabbak lesznek empirikus formái: szimptomái csupán valami végső metafizikai realitásnak.
Mégis a hasonlatban kettőt látunk, ha egyet érzünk is. Maya fátyla lebben, de nem szakad szét. Érzem, hogy a dolgok empirikus formái nem végső adottságok - de nem látom. A metaforában azonban látom ezt. A metaforában keresztüllátok az empirikus dolgokon és egyikben ráismerek a másikra. A metaforában az empiria tárgyformái elvesztik szükségszerűségüket és végkép irreálisakkál válnak. A különbség hasonlat és metafora között nem formai nem esztétikai, hanem metafizikai. A metafora a lélek nagyobb realitását és evvel az empiria nagyobb inadaequatságát, nagyobb irrealitását jelenti. És mégis nemcsak fokozati különbségről van szó, mint ahogy a «Clairvoyance» nem élesebb és fokozottabb látás a normálisnál, hanem más természetű.
A metafora bizonyos értelmében «Clairvoyance». Mert keresztüllátok az empirián, ha egyik dologban ráismerek a másikra. Mert mikor a költő azt mondja, hogy «liliomarc», akkor nem a liliom tulajdonságaira, hanem a liliomra magára ismer rá, mely az arcban maszkirozva, álformában jelenik meg neki. Minden metafora leleplezés. A metaforában ez van: az empirikus dolgok maszkok, melyeken keresztül lehet látni.
Ám ha az egyik empirikus dolgon keresztülnézve, csak a másik empirikus dolgot látom meg, akkor mi az új, mi a «más», amit a metaforában látok és mutatok? Mért reálisabb az elébb mondott metaforában a liliom az arcnál, hogy azt diszkvalifikálhatja? - Nem irreálisabb. És a metaforában egymást diszkvalifikálhatják a dolgok. Mert az a liliom, melyet én az arcban felismerek, nem azonos többé a kertészeti objektummal. Mert minden metaforát a túlsó oldalról is nézhetek és ha a liliomot egyszer megláttam az arcban, akkor a liliomban is látni fogom az arcot.
A metaforában tehát egymást teszik átlátszóvá a dolgok. De végül mégis mi az, amit az átlátszó dolgokon keresztül látok? Nem mást: az átlátszóságukat látom. Ezt a különös és igen sokat jelentő valamit «negativ látásnak» nevezném: azt, hogy valóságosan, érzékien láthatom azt, hogy nem látok valamit. A metaforában ez van: nézem és látom, hogy nem látom az empirikus realitást, a szemem nem akad fenn rajta, hanem keresztülüti, mint a nyíl, több dolgot is felfűzve egy nézésre.
Mégis ha a metaforában csak ezt az átlátszóságot látnám, akkor minden dologban minden dolgot látnom kellene, akkor egyik metafora csak azt jelentené, amit a másik (a puszta átlátszóságot), akkor nem volna különbség köztük és egyetlen metafora fölöslegessé tenné valamennyi többit. Ám minden metafora irracionális bár, mégis a jó metaforáknak «értelmük» van, t. i. evidensek és nem minden metafora lehetséges. Még a puszta átlátszóság sem látható minden metaforában. Mert igaz ugyan, hogy ha az egyik dolgot felismerem a másikban, az átlátszóvá teszi őket, de ez csak következmény: előbb fel kell ismernem. Már pedig nem minden dolog ismerhető fel minden dologban. Ez a felismerés azt jelenti: két dologban valamely közös és azonos, tehát rajtuk túl levő metafizikai principium kétféle megnyilatkozását látni; kétféle látható álarcát látni egy láthatatlan arcnak, kétféle magában irreális szimptomáját látni egy közös metafizikai realitásnak. Ez a metafizikai realitás az, mely lelkem realitásával egyedül adaequat, de ezt közvetlenül nem láthatom.
Igy lehetséges a metafora. A dolgok nem hasonlítanak egymáshoz benne, hanem különböző megnyilatkozásai, jelei, ugyanegy inkognitó valóságnak. A metafora diszkvalifikálja, átlátszóvá teszi és irreálissá az empirikus formákat és ezzel közvetlen szemlélet útján éreztet meg egy mögöttük való realítást. A metafora avval, hogy így dematerializálja az empiriát, egyúttal materializálja a mögötte lévő metafizikai valóságot érzékelhetővé. Igy történik itt a lírai materializáció.
A líra fejlődésében a metaforák asszociációtávolsága éppen úgy nő, mint a hasonlatoké. Egyre távolabb eső dolgok ismerhetők fel egymásban. És a metaforáknak is ugyanolyan lelki trigonometriájuk van, mint a hasonlatoknak. Minél különbözőbb dolgokat látunk meg egymásban, annál irreálisabb az empirikus forma és annál mélyebb rétegében a léleknek van az adaequat realitás.
A modern líra történetében szembeszökő a hasonlatok mindinkább való elmaradása és a metaforák szaporodása. Ez nem esztetikai divat csupán. Ha a metafora teszi teljessé az empiriának ama diszkvalifikálását, melyet a hasonlat csak sejtet, akkor kétségtelen, hogy a metafora a lélek nagyobb önérzetét, realitását jelenti (mert ettől lesz könnyebbé és keverhetőbbé az empiria). Már pedig mondottuk, a líra fejlődése a lélek fejlődése a magány felé, ami úgy történik, hogy egyre több réteget hántva le magáról, mint idegent, mint irreálisat, a lélek egyre valóságosabb és esszenciálisabb lesz. Nagyobb magány, nagyobb realítás, nagyobb metaforalátás, ez a líra útja.
Lehet-e a hasonlatokról adtam tipológiát a metaforákra alkalmazni? Ráismerhetek-e egy dologban a másiknak formájára, vagy funkciójára? Első ránézésre úgy látszik, hogy igen. «Liliomarc.» Itt funkcióról nincsen szó, itt nyilván a formára ismertem rá. Viszont, ha azt mondom: «a szavak szúrtak», itt kétségtelenül a funkció felismeréséről van szó. A metaforák igen nagy része ilyen: az állítmányban rejlő, mely, úgy látszik, csakis a funkció felismerésén alapúlhat. Már nehezebb lenne elhelyezni az ilyen felosztásban a jelzők metaforáit: «édes hang...», «meleg szó...», «haragos felhő...». Funkció, vagy formaközösségről van itt szó? Vagy ha azt mondjuk: «szavainak fullánkja», akkor grammatikailag nem cselekvést, hanem valamely dolgot (fullánkot) ismertünk fel a szóban, mégis nyilvánvaló, hogy funkcióazonosságra (szúrás) gondoltunk.
Úgy látszik, hogy a metaforában soha sincs szó a forma felismeréséről. (Hiszen a metafora a formák diszkvalifikálása.) Még az ilyen metaforákban sem, mint «liliomarc», «ibolyaszín» a dolgok formája, közös, hanem rejtett értelmük. «Der Sinn.» Az empiriának nemcsak formáit, hanem funkcióit is diszkvalifikálja a metafora. Ezért a metafora sohasem «kiemelő». Sohasem teszi plasztikusabbá a dolgot, hanem egy jelentőségét, értelmét revelálja, egy közösség felfedezésében. Meister Eckehardt mondja egyik prédikációjában: «Jedes Metall meinet Gold, und jedes Korn Weizen...» Mi azt mondjuk: «Jedes Ding meinet...» azt a másikat, mellyel a metafora összefűzi. A különböző dolgoknak közös metafizikai «értelme», «Sinnje», mely a metaforában nyilvánvaló lesz, átvilágítja azok formáit és funkcióit egyaránt és néha oly erősen, hogy érzéki képeiket deformálva láttatja irracionálisan hasonlóknak. Ha ez a metafora «szúró szavak», igazán hat rám, akkor nemcsak szúrásukat fogom érzékelni, hanem csakugyan hegyeseknek, esetleg tűformájúaknak képzelem őket. Már a jó hasonlatban is van lehetősége egy automatikus végiggondolásnak bizonyos határig. De a metafora voltakép mindig végiggondolás. Még pedig nem a dolgok egész felületén végig, hanem gyökerükig való végiggondolás. Minden hasonlatát «olyan mint»je azt jelenti, hogy nem egészen olyan. De minden metaforában egy feltétlen állítás van. Mert ott csak a metafizikai «Sinn» jő számba, az pedig teljesen azonos. A metafora helyessége tehát sohasem ellenőrizhető az empirikus formák, vagy funkciók összevetésével. Az olvasóban meg kell, hogy legyen két dolog közös metafizikai élménye. Ezért «irracionális» minden jó metafora.
Gundolf nagy Göthekönyvében hosszan és érdekesen analizálja a «Silberschauer» szót. Azt mondja, hogy evvel a metaforával a lírai kifejezéslehetőségeknek egészen új stádiuma kezdődik. (Ez igaz.) Még pedig azért, úgymond, mert itt először kapcsol a metafora két különböző érzékszerv köréből való fogalmakat össze. Ez azonban már nem igaz. Gundolf nem gondolt a jelzői metaforákra, melyek közül a legrégibbek és legtriviálisabbak is («édes hang») különböző érzékszférákat kapcsolnak össze. Mert nemcsak az egyes konkrét empirikus dolgok lesznek irreálisakká a metaforában, hanem az empirikus érzékszférák is elvesztik áthághatatlan szükségszerüségüket és az érzékszervek egymás dolgait észlelik. A konkrétumokon túl levő valóságot egyik érzékszervünk sem tudja maradék nélkül fogni és felfogni. Annak számára nincsen adäquat érzékszervünk, ezért a többi érzékszerv kerülő útján hat ránk. Ám az érzékszervek, mint a hangszerek a maguk nyelvén szólnak, akármivel illetjük is. (A szem az ütésre is színeket lát.) Ez a magyarázata a két érzéklési szférából kevert metaforának. Az empiria mögötti valóságok számára nincsen adäquat érzékszervünk, ezért a meglevőkre transzponálva hat és azok mindegyike a maga módján érzékeli ugyanazt, úgy, hogy a hangot, amelyben több van, mint amennyit hallásunk felfogni képes, színesnek meg édesnek, meg lágynak is érzékeljük. Ezek a metaforák ősrégiek és nem Göthevel kezdődnek.
Mégis elkezdődik valami a költői nyelv történetében a «Silberschauerrel». Ez a metafora mégis különbözik a «liliomarctól,», de a «biborharagtól» is. Utóbbiakban (mindennek ellenére, amit a metaforáról mondtunk) mégis az arcról, meg a haragról van szó, bár egy felszínes formájukon túl levő Sinn-jük revelálódik. A «Silberschauer» metafora azonban sem a Silbert, sem a Schauert nem tolja előre. Itt nem egyik fogalmat színezi, értelmezi a másik, itt egy harmadik dolog neveződik meg, melynek egyáltalában nem volt neve. Egyforma keverésben harmadik szín jön létre. Itt nem valamely ismert és látható dolognak a metaforában revelált rejtett értelméről van szó, hanem egy a metaforában megérzékített értelemről, mezetelen Sinnről, melynek semmiféle látható megnyilatkozása a természetben nincsen. (Mint ahogy Plató egében is vannak talán ideák, melyeknek semmiféle konkrétum nem felel meg.)
A lélek valóságának korrespondál egy metafizikai valóság, de közben van az empiria, mely a «Sinnek» transparenciájában engedi amazt át. Ez az empiria inadaequat úgy a lelkem valóságához, mint az értelmekéhez. A metaforák mutatják: különböző konkrétumoknak gyakran azonos Sinnjük van és vannak olyan értelmek, melyeknek nem felel meg valóságbeli dolog.
Mert vannak metaforák, melyekben nem valamely ismert konkrétum rejtett értelme revelálódik, hanem olyan értelem, melynek az empiriában őt tartalmazó konkrétuma nem volt és első testet kap ezekben a metaforákban: materializálódik. Ezek a metaforák már nemcsak értelmezései, hanem szaporításai a világnak.
[+]
B.B.