Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Schöpflin Aladár: A Pirosruhás nő

Schöpflin Aladár: A Pirosruhás nő
Regény
VII. fejezet

Ilona kissé később ért fel a Kálvária-dombra. Vaymár a festménye előtt ült, nézegette itt-ott, igazított rajta valamit, egy kontúrt élesebbé tett, egy színárnyalatot jobban hangsúlyozott - tulajdonképpen inkább már csak pepecselt. A kép kész volt teljesen, minden el volt rajta mondva, ami mondanivalója volt, s minden úgy, ahogy akarta. Csak azért pacsmagolt még rajta, mert félt attól a gondolattól, hogy a kép elkészül, s nem lesz többé ürügy a találkozásokra Ilonával. Nem bírt belenyugodni, hogy itt most kezdődött valami, egy neki kedves és élvezetes, egész lényét felhangoló barátság, és ennek most egyszerre vége szakadjon, félbe maradjon az, ami úgy lett volna jó, ha beláthatatlan ideig folytatódik. Az emberek egymáshoz való viszonya mégsem olyan, mint a fonál, melyet legombolyítanak, aztán egyszerre elvágnak, s ott aztán vége van. Az emberek között nem lehet a fonalat elvágni, a dolognak valahogy folytatódni kell, s csak akkor lehet vége, ha csakugyan vége van, ha az ember kiélte már... Ennek a folytatásnak a módját azonban nem látta Vaymár. Hogy érintkezzék ő tovább Ilonával, mikor a felesége nem érintkezik vele, nem akar vele érintkezni? Hogy lehessen ő jó barátságban egy nővel, akit a felesége gyűlöl és elkerül? Hiába vonzódik hozzá, hiába szeretné a barátságot folytatni, társadalmi lehetetlenségek állnak kívánságával szemben. Titkos, rejtőzködő, randevúszerű találkozásokba, tudta bizonyosan, Ilona sem egyeznék bele, ez gyökeresen ellenkeznék nyílt, bátor természetével. Szabályszerű érintkezés meg teljesen lehetetlen, ez ellen tiltakoznék Vilma, és azonnal botrány lenne belőle a városban. Semmiképp sem akarta volna Ilonát ilyesmibe belevinni, nem is lehetett volna, Ilona sem akarná. Mindig érezte a fiatalasszonyban a morális büszkeséget, amely elhárít magától mindent, ami alantas és alattomos. Az egyetlen kapocs köztük, amely módot és alkalmat adott a találkozásra, ez a kép, s hogy az elkészült, megszakad közöttük minden. Mégsem tudott belenyugodni, hogy most aztán jóformán ne is beszélhessen soha többé Ilonával. Köszön neki, ha elmegy mellette az utcán és vége...

Ilona fáradt volt és idegesnek látszott. A mozgásában, a szavában nem volt meg az a közvetlen ruganyosság, ami máskor. Az arca halványabb volt egy árnyalattal, valami rosszkedv érzett rajta.

- Elkéstem, ne haragudjon... Nem jöhettem hamarább - mondta gyorsan, nem nézve, mint máskor, egyenesen Vaymár szemébe.

- Valami baj történt? - kérdezte Vaymár, észrevéve Ilona elváltozását.

- Kellemetlen házi ügyek - felelt Ilona elhárító mozdulattal.

Vaymár letette az ecsetét, és nyílt részvéttel nézett a fiatal asszonyra.

- Édes fiam - mondta -, azt nekem hiába mondja, hogy nem történt semmi, csak a szakácsné ki hagyta futni a tejet, vagy eltörte a kávéskannát. Ilyenek miatt Vilma jönne ilyen izgalomba, nem maga. Valami komolyabb dolog történt.

- Hát igen - felelt Ilona undorodó arckifejezéssel. - Nagyon izgató, nagyon csúnya és szégyenletes dolog történt nálunk. Szégyellem elmondani, de délre úgyis beszélni fogják az egész városban. Az apám, mikor ma reggel bement az irodába, korábban, mint máskor, mert valami sürgős ügye volt, rajtakapta a gazdasszonyt, amint a pamlagon, az ő irodai pamlagján az írnokkal szerelmeskedik. Irtózatos haragra gyulladt, botot fogott rájuk, és ütötte-verte mind a kettőt. Én a nagy lármára siettem be, kivettem a botot a kezéből, kiparancsoltam azt a két gyalázatost a szobából, próbáltam az öreget lecsendesíteni. Toporzékolt, káromkodott, magánkívül volt dühében, alig bírtam vele, aztán sírva fakadt, rám borult, és panaszkodott nekem, mint a gyerek. És én irtózva vettem észre, hogy a dühe, az elkeseredése tulajdonképpen féltékenység... Úgy beszélt, úgy szenvedett, mint akit az csal meg, akit szeret... Azért a cafatért... Ez rettenetes volt... Tudtam eddig is... de hogy most így magam előtt láttam... szegény jó, derék, okos apám... ennyire jutott... egy ilyen aljas rongy miatt szenved... Elárult nekem olyan dolgokat, amelyekre irtózat fogott el... Most is, félórával előbb őnála volt az a fenevad... Az apám, aki az anyámat szerette...

Nem bírt erőt venni magán, a zokogás kirázta a testét, az arcát kezébe rejtette, és ráborult a galagonya törzsére. Vaymár azzal a tehetetlenséggel nézte, amelyet a férfiak éreznek, mikor asszonyt sírni látnak. Nem tudta, mit szóljon, mit tegyen, állt mellette, és gyöngéden megsimogatta a fiatal asszony vállát. Néhány perc múlva Ilona úrrá lett kitörő keserűségén. Letörölte könnyeit, és kissé erőltetett mosollyal fordult Vaymárhoz.

- Bocsásson meg... Az idegeim kissé el vannak szabadulva.

Egy darabig hallgattak. Aztán Vaymár kérdezte:

- És azokkal mi lett?

- Természetesen kidobtam őket azonnal. Mire az apámat valamennyire rendbe szedtem, az a bestia már belehányta minden holmiját két nagy ládájába. Láttam, hogy mindenféle van közte, ami az enyém, de hagytam, nem akartam az időt tölteni vele, csak el, minél előbb... Aztán az apám elment a bíróságra, én meg ide jöttem.

Vaymár szükségét érezte, hogy valami vigasztalót mondjon.

- Van a bajnak jó oldala is. Legalább most megszabadult attól a perszónától. Ez a probléma is el van intézve.

- El, de mégis csak túlságos áron. Különben még vigyáznom kell... Az apám, amilyen gyönge szegény, s amilyen ravasz az a nő, még talán megpróbálhatja visszakönyörögni magát. De majd én résen leszek...

A fiatalasszony arcáról most már elszántság és energia sugárzott. Túlesett megrohant idegeinek krízisén, ami benne összekuszálódott az otthoni jelenet alatt, az most rendbe jött, hogy beszélt róla, szavakban konkretizálta maga előtt. Az ember, mikor az első izgalmon túl van, ha beszél az izgalma tárgyáról, rendszerint más világításban látja, vagy nagyobbnak és jelentőségteljesebbnek mint azelőtt, vagy kisebbnek és jelentéktelenebbnek. Csak a szavakba foglalással tudja megmérni súlyuk és terjedelmük szerint a dolgokat, amelyeket történtükkor az idegeire való pillanatnyi, és sokszor véletlen hatás szerint értékelt. Minden nagy idegizgalom után be szokott következni a tisztánlátás ideje, amikor az idegek fáradtan megereszkednek, és nem zavarják többé az ész rendező és értékelő munkáját. Ilona most már nyugodt volt, s a jövőjére gondolt.

- Arra gondoltam, hogy most igyekszem mennél jobb viszonyba lenni apámmal. Az utóbbi időben annak az asszonyszemélynek már maga a jelenléte is meglehetősen elhidegített minket egymástól. Az apám szégyellte előttem a dolgot, én is gęneben voltam vele. Most talán benne is meglesz a közeledésre való lelki készség. És ha csakugyan rászánom magam, hogy megpróbálkozom a muzsikus mesterséggel, ráveszem az öreget, hogy oszlassa fel az irodáját, és jöjjön velem Pestre. Szerzett eddigi munkájával annyit, amennyi kényelmesen elég az életünkre, ha pedig mindenáron dolgozni akar, tarthat Pesten is kisebb irodát. Elvégre nem olyan öreg még, ötvenöt éves. Egy kis morális levegőváltozás bizonyára hasznára lesz neki is.

Nyugodtan, világos, biztos észjárással beszélt jövendő terveiről, amint gondolatában felsorakoztak, s beszéd közben visszatért a rendes arcszíne, szemeinek tiszta tüze, teljesen elűzte magától a reggeli izgalmakat. Vaymár kedvtelve nézte, mekkora életkedv és belső rugalmasság van benne, hogy fel tud pattanni hamar, ha valami lesújtotta. Elképzelte az apjával való jelenet közben, a festő vizuális fantáziájával szinte szemmel látta, amint magából kikelt apjával foglalkozik, lecsitítja, megbékíti, aztán amint szembe áll a gazdasszonnyal, és sürgősen kiexpediálja a házból. Azt a megfigyelést tette magán, hogy a többi szereplők mozgását, beszédét, egész magaviseletét úgy látja, mint valami színpadi jelenetet, amelyet színészek játszanak le előtte. Ilonát ellenben valóságban őt magát látja, minden színpad-íz nélkül, teljesen életszerűen. Persze az öreg fiskálist alig ismerte, a gazdasszonyt egyáltalán nem, ellenben Ilona most már úgy állott előtte, mintha üvegen át nézné egész egyéniségét.

- Most pedig lássunk a munkához - mondta Ilona - Hadd látom a képünket.

Most mondta először így, hogy "képünket", magának is részt tulajdonítva belőle. Vaymár megmutatta neki a képet.

- Mit szól hozzá? Most már csaknem teljesen kész.

- Nagyon szép - mondta Ilona meghatva - Én nem tudom, hanem érzem, hogy nagyon szép. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de ez a három szín, az ég kékje, az én ruhám pirossága, és ez a sok zöld itt így együtt valami nagyon szép. Nekem egészen új ez az érzés, ezt a gyönyörködést még sohasem éreztem.

- Én is azt hiszem, ez a kép jó - mondta komolyan, bensőséggel Vaymár. - Soha nem éreztem még ennyire, hogy a munkám sikerült, hogy azt csináltam, amit akartam, és megcsináltam, amit akartam. A maga érzéke megtalálta: a három szín összehangolása a téma, ez az, amit kerestem, s amiből a kép tartalmának kell kijönni. Ez az összehangolódás kell, hogy muzsikáljon a képről.

- Muzsikál is - mondta Ilona. - Talán attól van, hogy én csak a zenét tudom igazán átérezni a művészetek közül, de bennem minden szépség muzsikává válik. Egy könyv hatása, egy versé, egy szoboré, de még egy szép tájé is, amíg gyönyörködöm benne, s utólag is, mikor már emlékké lett, nekem csupa tiszta muzsika. Ennek a képnek is szinte hallom a nótáját! Egy háromszólamú zenét, nagyon tiszta, de új és friss harmonizálással.

Hallgatva nézték ketten a képet, aztán Ilona szólalt meg:

- Mit fog vele csinálni?

- Nem tudom. Talán kiállítom valahol. Talán elteszem a többi kísérleteim közé. Egyáltalán nem tudom, mit fogok kezdeni magammal. Talán csinálok még egy próbát, lehet-e még belőlem valami...

- Bűn volna, ha nem próbálná meg - mondta Ilona meggyőződéssel.

- Ha még mindig független ember volnék - mondta Vaymár ismét habozóvá, kishitűvé válna -, de most már nem vagyok egyedül, nem magam rendelkezem magamról.

- Vilma? - kérdezte Ilona. - De hiszen neki csak nem lehet kifogása?

- Ha arról van szó, hogy fessek és képeket adjak el, az ellen nem volna. De hogy egy művész életét éljem, a művészek közt éljek, a művészetre tegyem fel életemet és az övét, erre aligha tudnám rávenni. Hogy esetleg még el is költözzünk Óvárról... erre gondolni sem lehet... lélegzeni sem tudna más helyen...

Ilona mondani akart valamit, de aztán tapintatból, gyöngédségből elhallgatta a szavát. Vaymár azonban így is elértette. Kedvetlenül vállat vont.

- Beszéljünk másról... Ez még mind egész homályos dolog, gomolygó köd...

Leült a tábori székére, Ilona is elhelyezkedett a bokornál. Nem szóltak, Vaymár elmerült a munkájában, s pár perc múlva megint egészen benne volt a képben. Az előbbi nézegetés közben úgy vette észre, hogy az égen úszó halvány fehér felhő kicsit odaragad az éghez. Összehúzott szemöldökkel nézte a képet, s aztán gyorsan kezdett dolgozni. Vagy egy fél óráig pepecselt még így, aztán egy véglegességet jelentő mozdulattal ledobta az ecsetet a fűbe.

- Kész - mondta. - Az is huncut, aki még ehhez ecsettel hozzányúl.

Odaült Ilona mellé, megfogta kezét, és megcsókolta.

- Köszönöm Ilonka... Ez a kép félig a maga műve... nem is tudja, milyen nagy része van benne.

- Annyi, mint ennek a bokornak vagy mint a gyepnek - mondta Ilona elmosolyodva.

- Nem. Maga nélkül ezt így nem tudtam volna megcsinálni. - Aztán elgondolkozva mondta: - Tulajdonképpen nem lett volna szabad befejezni.

- Miért? - kérdezte az asszony, de a kérdésen érzett, hogy tudja is rá a feletet.

Szótlanul ültek a domboldalon, néztek le az alatta elterülő pályaudvarra. Mozdonyok futkároztak ide-oda, vagonokat tologattak nekifeszült emberek, egy tehervonat indult el döcögve, pöfögő hangokkal, sípolás, lánccsörgés és emberi kiáltozás közben, kocsik robogtak a pályaudvar elé, néhány autó is, gyorsvonat vágtatott ki az alagútból, megállott két percre a peronnál, sürgés-forgás, zűrzavaros hangok, vaskerekek kongó kopogtatása, sípjel, s a vonat elindult, egy perc múlva már el is tűnt a kanyarodónál a Zerge-hegy szőlői mögött. Vaymár sokáig nézett utána, mindjobban elkomorodva. Mintegy képben látta itt maga előtt a távozás melankóliáját... Elment... elmúlt... nem lesz többé. Ilona a térdére könyökölve ült előtte, a szélesen széttáruló síkságra függesztve szemét, amelyben száraz forrósággal égtek a kibuggyanni nem tudó könnyek.

- Elmegy mellőlem, Ilona... vége a barátságnak... Megint idegenek legyünk egymásnak?

Vaymár, mialatt ezt mondta, érezte, hogy Ilonában is él az elbúcsúzás tompa fájdalma. Néhány nap alatt nagyon is összeszoktak, nagyon is közel jutottak egymáshoz, nem gondoltak arra, szándékosan is kiküszöbölték magukból a gondolatot, hogy az egész ügynek hamar vége lesz, csak örültek annak, hogy van, hogy a véletlen, a pillanat ajándékozott nekik valamit. Most eszméltek aztán teljesen rá, hogy ez az ajándék hamar hervadó virág volt, már is lehullatja szirmait.

- Most elmegyünk, többet akár ne is találkozzunk... Az utcán látom magát, köszöntöm, fogadja hűvösen... Beszélni sem tudunk egymással... Egy városban fogunk élni, de messzebb, mintha más világrészen volnánk...

Vaymár halk, tompa hangon, mintegy befelé, magának beszélt. Ilona nem szólt semmit, csak rátette a kezét a karjára. Sokáig hallgattak, aztán Vaymár megfogta Ilona kezét, gyöngéden simogatta. Észre se vették, mind közelebb simultak egymáshoz, nem gondoltak semmire, csak érezték egymást, erősen belső összefonódással. Vaymár karja átfogta Ilona derekát, s egy pillanat múlva, anélkül, hogy akarták volna, mintha valami elemi erő hajlította volna őket össze, egymásra borultak, az ajkuk összeért. Ilona lehunyt szemmel engedte, hogy Vaymár átfogja a nyakát, melléhez szorítsa a vállát, s fölfelé fordított arccal adta vissza a föléje hajló férfi csókját.

Néhány pillanatig tartott a kábulat, Ilona magához tért, kibontakozott Vaymár karjából és talpra ugrott.

- Sándor, nem szabad, nem lehet többé... Hagyjon - mondta fátyolos hangon, még mindég kábultan a csóktól, de már felszínre kerülő önuralommal.

Vaymár félszegen állt előtte, nem tudta, mit szóljon, mit csináljon. A fellángolás még ott volt idegeiben, de az ő agya is kitisztult már, tisztán látta a helyzetet, röstelkedés fogta el, és egyúttal valami a rémülethez hasonló érzés. Most világosodott meg benne, hogy ami Ilonához vonzotta, amiért Ilona napok óta betöltötte egész életét, ami fájdalmassá tette az elválás gondolatát s ami most hirtelen kibukkant belőle, az nem más, mint forró, vágyakozó, esengő szerelem. Eddig Ilonáról való gondolatai a készülő festményhez kapcsolódtak, köréje koncentrálódtak, s ezzel ellepleződött igazi valójuk. Most, hogy a kép kész, hogy ez a látható kapocs nincs többé, most már nem volt mivel leleplezni önmaga előtt az érzést. Ez a szerelem, olyan szerelem, amilyent még nem ismert sohasem.

Ilona elindult az út felé. Vaymár tehetetlenül, alázatosan ment utána. Az út menten leültek egy padra. Ilona ekkor már teljesen ura volt magának, az érzéki felbuzdulás eltűnt az arcáról, csak a szeme volt még nedves és az arca sápadt. Nagyon komolyan és nagyon szomorúan mondta:

- Sándor, ennek kár volt megtörténni... De úgy látszik, meg kellett történni... kellett, hogy lássuk magunkat... Most aztán igazán el kell válnunk és kerülnünk kell egymást.

- Ilona nem tehetek róla... Szeretem magát...

- Tudom Sándor... ez a szerelem... magának is, nekem is... kissé rosszkor jött... nem lehet belőle semmi...

- Ilona, én itt hagyok mindent, szakítok mindennel... magáért...

- Nem lehet, Sándor - ...Maga is tudja, hogy nem lehet... Maga vissza fog térni Vilmához és el fog engem felejteni...

- Nem fogom, nem bírom... Magát szeretem - szólt Sándor vergődve, megalázottan.

- Sándor, nekünk nem szabad... Én nem fogom elrabolni Vilmának a férjét... Meg kell értenie... ezt nem lehet... Vilma ellenségem... ez becsület dolga... gavallérságé... nem lehet, mondom, Sándor.

Olyan határozottan beszélt Ilona, olyan végleges, kapacitálást kizáró hangon, hogy Vaymár érezte, hiába minden, az asszony az erősebb, s az akarata szilárd fal.

- Sándor, ne haragudjon, nem tehetek másképp... Engem rossznak tartanak, de nem törődtem vele, mert tudtam, hogy nem vagyok az. De... akkor... igazuk volna és magam is rossznak tartanám magamat.

Felállt, kezet nyújtott Sándornak, halvány mosollyal.

- Isten vele, Sándor... engedjen elmenni... Búcsúzzunk el szépen, okosan.

Vaymár ráborult a kezére.

- Ilona, hiszen maga is szeret...

Ilona nagyon komolyan, csaknem ünnepélyesen, de végtelen egyszerűséggel mondta, a balkezét rátéve Vaymár vállára.

- Igen, Sándor... Ezért kell most elmennem.

Csöndesen, halványan, lehajtott fővel elindult a domboldalon lefelé. Vaymár kísérletet sem tett, hogy utána menjen, csak nézte könyörgő, fájdalmas szemmel. Az út fordulójánál Ilona megállott egy pillanatra, hátrafordult, intett a kezével és aztán eltűnt. Vaymár ott maradt a padon ülve.