Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám · / · Pintér Jenő: Az Ady-irodalom
Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra
Budapest, 1910. 72. szám
A szerző jelzi, hogy Ady Endrével és körével mind ez ideig alig foglalkozott valaki beható, komoly tárgyilagossággal. Gúnyolták vagy tömjénezték az új irányt. Az új lírikusok három ponton helyezkedtek szembe a hagyományos magyar fölfogással: a nemzeti érzéssel és magyar fajszeretettel szembeállították a gőgös nemzetköziséget, a tisztes, férfias szeméremmel a satnya érzékiséget, a világos, közérthető beszéddel a nagyképű homályt. Mind a három botránykövet részletesen elemzi a szerző. Amit Ady a franciáktól, utánzói pedig tőle tanultak, az az ösztönök költészete. Adyban egy ősember meg egy legmodernebb párizsi él, lírájában primitív és rafinált művészi elemek keverednek. Ebben a dekadens költészetben a legbizarrabb, legkülönösebb jelenség az Ady-féle költői kifejezés. A sokat gúnyolt homály oka nem a szófűzésben és mondatszerkesztésben van, hanem másban. Ady költészete a képes beszédnek egy különös neme, az ő költői kifejezése a szimbolikus képes beszéd. Az ilyen szimbolikus költészetben a költemény egyes részletei homályban maradhatnak, más részletek különbözőképpen magyarázhatók, fődolog, hogy a költő megéreztesse velünk a maga sajátos lelki állapotát. Itt tűnik ki Ady szuggeráló költői ereje és költői vízióinak sok szépsége. Szimbolizmusának legköltőibb megnyilvánulása a halálköltészete. Erős szimbolizáló tehetsége mellett sok a gyöngesége és kiforratlansága. Lírai egyénisége meglepően egyhangú, kedélyvilágának korlátai szűkek, gyakran a részeg félrebeszélés határán áll. Magyarul nagyon jól tud, de ha bosszantani akarja ellenfeleit, olyan csúfos magyarsággal beszél, hogy idegenszerűségben és affektáltságban csak a budapesti korzó-stílus meg a Nyugat “kultúremberei" múlják fölül. Nyelvének is van valami szuggesztív ereje. Verselésében nagy szabadságot enged magának, s így a nyelv zenei hatását még jobban kihozza. Általában Ady költői ereje tagadhatatlan, ha erkölcsi felfogása elítélendő is. Hogy kisebbíti és szidja a magyart, szintén nem válik dicséretére. “Nemcsak úgy vélem, hogy meg kell tisztulnia minden üres cafrangtól, ha maradandóbb értékű és zavartalanabb élvezetet nyújtó műveket akar alkotni. Nemcsak kell, hanem lehet is megváltoznia, lehet gyökeresen átalakulnia egész erkölcsi felfogásban."
Fenyő Miksa: Ady s a legújabb magyar líra
Nyugat, 1910. évfolyam
Horváth János könyvének megtámadása. Horváthban van analizáló tehetség, de tudása és megérzése mindjárt csődöt mond, mihelyt egy lélek meglátására kerül a sor. Ismételgeti Rákosi Jenőnek és társainak ezerszer megunt, közkeletű szólásait. Ismétli, amit Ady őseiről a legfelületesebbek mondottak: Baudelaire és Verlaine. Holott ezekre a kapcsolatokra nem szabad gondolnunk. Ami az elmaradhatatlan erkölcsi kioktatást illeti: ha Ady Endre jobban alkalmazkodik a hagyományos erkölcs talajához, bizonyosan több elismerésben lett volna része, csak éppen nem írhatta volna meg azokat a gyönyörű verseket, melyek őt a legkiválóbb magyar lírikussá avatták.
Oláh Gábor: Írói arcképek
Budapest, 1910.
Ady Endre a magyar dalköltészet tiszta patakjába valami nem tiszta mellékágat vezetett, a mi egészséges hangunk ritmusába a keserű nekibúsulás újveretű szavait lopta be. Az a zenedarab, amit Ady Endre költészetének mondunk, beteg szépségek, csonkaságok, erők, semmiségek, színek és szürkeségek zűrzavara. Ez a minden illetésre visszazengő lélek nemcsak lírai, hanem asszonyos is: hisztérikus, siránkozó, rossznyelvű, bókot kívánó. Asszony, bor, pénz: ezek az ő istenei. Nemzete sorsába mélyen belelát ugyan, de mindig lefelé néz, rögöt és sírokat lát, nem csillagokat. Hogy az emberi léleknek új mélységeibe ásott volna, nem igen mondhatjuk, hiszen már előtte megvolt minden érzéskör, amelyben dalol. Érzésvilága nem gazdag, fantáziájának beteges túlerőltetése modorosságra vetemíti. Legnagyobb érdeme a nyelv gazdagítása. Nyelve új, gazdag mezőt jelent a magyar költészet történetében. Csokonai és Nietzsche kétségtelenül hatottak rá, éppen úgy, mint Baudelaire és Verlaine.
Oláh Gábor: Ady Endre új könyve
Nyugat, 1910. évfolyam
Ady Endre bánata férfiasabb bánat még Petőfi örökszép elborongásainál is. A nagy gyermek Petőfi mellett Ady Endre vergődő, igazságkereső alakja a férfié, egészen a magunk megsiratásáig. Költészete az éj költészete. Az éjszakai élet mámorát és titkait dalolja. Ez magyarázza meg gondolatainak furcsa ugrálásait és nagyszerű villanásait. Ez fejlesztette képzeletét vizionáriussá. Szimbolizmusa a Szeretném, ha szeretnének kötetében éri el legművészibb fokát. Ebben a kötetében lehullottak régi sallangjai, megszűnt a homályossága, elvetette hangja csináltságát. Itt-ott még észlelhetők hibái: olykor rímekbe foglalt szentenciákat ír költemények helyett, pongyolasága néha bántó gondatlansággá fajul, sokszor nem tud, vagy nem akar egész verset adni, néha még fölbukkan szó-zsonglőr bravúroskodása, fantáziája a szakadatlan hajrában elveszti rugékonyságát és ilyenkor zene helyett disszonáns dallamtalanságot, színes képek helyett fakó prózaiságot ad.