Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI
Január 18-án nyitotta meg a versailles-i konferenciát hivatalosan Poincaré köztársasági elnök egy oly beszéddel, mely sok tekintetben szenzáció volt. A konferenciára megjelent 72 delegátus minden államból, mely a központi szövetséggel hadilábon állt. A konferencia elnökségét egyhangúlag megválasztották a nagyhatalmak képviselőiből, elnökké Clemenceau lett. A legfontosabb feladatok úgy látszik erre az elnökségre várnak, ugyancsak a nagyhatalmi delegációk állapították meg a konferencia programját egy előértekezleten. Poincaré megnyitójából és az előértekezlet menetéből egyaránt kitűnik, hogy a 72 delegátus szerepe a versailles-i konferencián nagyon különböző lesz.
Az előértekezleten, melyen az öt nagyhatalom delegátusai vettek részt, kidomborodott Anglia és Amerika szoros összetartása. E hatalmas barátok azonban nem presszionálták együttes fellépésükkel a többi tárgyaló feleket, kikkel Franciaország őket néha majorizálta is. Franciaország ugyan december óta csatlakozott a népszövetség programjához, de a wilsoni elvek feltétlen elismerésétől mégis húzódik még. Sokan ezt imperialista tendenciákkal magyarázzák és ilyenekkel magyarázhatják azt is, hogy Olaszország - minden francia-olasz rivalitás dacára - elvi kérdésekben mégis közelebb állt Franciaországhoz, mint Amerikához és Angliához. Ilyenkor szívesen szavazott az angol-amerikai álláspont ellen Japán is és így jött létre például a határozat a sajtó kizárásáról. Az angol és amerikai újságírók ez ellen tiltakoztak, figyelmeztetve a titkos diplomácia megszüntetésére és arra, hogy az apelláció a közvéleményre a kormányok megegyezését gyakran megkönnyítheti. (Ezt az érvet beszédesen illusztrálja Wilson francia- és olaszországi népszerűsége.)
Az olasz delegáció fellépése Wilson ellen érthetővé teszi azt a hírt, hogy Wilson egy alkalommal ridegen nyilatkozott Olaszország délszláv irányú aspirációiról. Ezen a ponton a francia delegáció persze nem ápolhatta tovább az együttműködést az olasszal és ez előtt megjelenhetett az izoláltság réme. Az olasz delegáció igyekezett is egy későbbi alkalommal a politikáját reparálni.
Felmerülvén ugyanis a majorizálás lehetősége, hosszabb vita folyt arról, hogy kik és milyen hatáskörrel vehessenek részt a konferencián. Az angolok azt indítványozták, hogy kapjon meghívót Oroszország is, ha Románia is kap - mert hisz nemcsak Oroszország, hanem Románia is kötött különbékét a központi szövetséggel. Az angolok külön képviseletet kértek a domíniumok számára is. Felmerült az a javaslat is, hogy kapjanak meghívót az összes Európán kívüli államok, kik hadat üzentek a központi szövetségnek - ha ezek az államok nem is vettek a háborúban aktív részt, mint Brazília és Kína. Ez ellen a javaslat ellen, mely állítólag Amerikától származik, keveset mondhatott Japán, ki ugyancsak vonakodott csapatokat küldeni Európába. A franciákat pedig az olaszok hozták zavarba azon indítványukkal, hogy a délszlávokat egyenlőre csak Szerbia és Montenegró képviselje, de a jugoszlávok nem, mert a jugoszláv kérdés még függőben van. Az olaszoknak ez a visszatérése a francia extratourról érthető azért is, mert Szerbia és Montenegró korábban egyezhetnek ki Olaszországgal, mint a horvátok és a szlovének. Hisz ily kompromisszum irányába mutat már Pasics azon terve is, hogy Szerbia Valonárét egy aegei kikötőt kapjon. Ez az olasz-délszláv kompromisszum kiterjedne a görög kérdésre is és érintené annyiban Romániát, mert felborítaná azt a koncepciót, mely a bolgár népet a szerbtől a bolgár dinasztiával és görög-román segítséggel akarja elválasztani, másrészt oly jövőt szán Romániának Közép-Európában, melynek elbírálására Románia nem is képes. Egy koncepcióban, mely tulajdonképpen görög találmány és Romániát csak megnyerni akarta a saját tervei számára, érthető az a közömbösség Közép-Európa konszolidációja iránt, mely ezt a koncepciót jellemzi. De az is érthető, ha ez a koncepció - mire a legújabb hírekből következtetni lehet - Versailles-ban megbukott. Mindezek a tervek elkedvetlenítették a francia kormányt, amit a sajtója is elárult. E kérdések bonyolultsága úgy látszik, oly ideiglenes megoldásra vezetett, hogy kapjon ugyan minden entente-tag meghívót a konferenciára, de teljes értékűt - a nagyhatalmakon kívül - egyenlőre csak Belgium és Szerbia.Az objektív ellentétek a francia és az amerikai felfogás között még szóba se kerültek. Ezeket azonban könnyű megoldani, mihelyt a bizalmatlanság köztük megszűnt. Itt elsősorban a Németországgal szemben szerzendő biztosítékról és Németausztriáról lesz szó. Németországgal szemben tekintetbe jön, hogy mihelyt a nemzetközi békeszövetség elfogadtat mindenki által megfelelő jogelveket, akkor minden a politikai követelmények szerint történő területi arrangement elveszti az élét. Németausztriát illetőleg ugyan sokak felfogása szerint a franciák támogatják az osztrák feudálisok, nagykapitalisták és klerikálisok szeparitisztikus terveit - ezzel olasz idegességet is keltvén -, de Pichon utolsó expozéja nem erősített meg ezt a felfogást. Helyes az, hogy Ausztria különállása Németországtól úgyse lehetne sohase komoly, mint ahogy a Habsburg-monarchiáé sem volt az. Pichon világosan fejtette ki, hogy az egyensúlyt Németországgal szemben Ausztria helyett a kis közép-európai nemzetek szövetségének kell fenntartania. Ez a szövetség azonban az érdekelt Magyarország nélkül életképtelen. Amennyiben Masaryk rendszeresen felfogott entente-érdekből indul ki, mi követhetjük az ő érvelését, és annál inkább számíthatunk arra, hogy találkozni fogunk vele. A kompromisszum megkötésénél Lengyelország segítségre lehet.
Ugyancsak megkönnyíthetjük Pasics azon politikáját, mely visszavezet Jellasich hagyományától a Nagy Mihály fejedelméhez. Ezt a politikát mi segíthetjük a legjobban minden irigyével szemben. Nem kell ilyen irigyévé tenni Olaszországot, hisz éppen a délszláv politika ilyen irányításával tompítható le az olasz-délszláv rivalitás!
Az objektív ellentéteket könnyebb kiegyeztetni, mint a kölcsönös bizalmatlanságot, mely megmérgezi a nyugodt megfontolást. A versailles-i konferencia megnyitóján elhangzott beszédekből az a benyomás árad, hogy az entente irányadó tagjai bizalommal vannak - és lehetnek is - egymás iránt. Ezért a konferencia folytatását reménységgel várhatjuk.