Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI

Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI
I.

Az első Versaillesi találkozások 1918. december második felében zajlottak le, mikor Wilson Európába jött és az európai nagyhatalmak képviselői Versaillesben fogadták. Ezt az alkalmat felhasználták az európai harctereken győztes nagyhatalmak képviselői, hogy összehasonlítsák és egyeztetni kíséreljék békefeltételeiket. Wilson karácsonyra elutazott Párizsból, hol felkereste őt az olasz király is, ezután Londonba, majd Rómába utazott, a fogadtatás a párizsi nép által elbűvölte őt, mind maga is mondja, hasonlóképpen bensőséges volt érintkezése az olasz néppel. Azt lehetne mindebből hinni, hogy Versaillesben hamar végzett a kitűzött programjával, - de ez a decemberi Havas-jelentésekből se volt kivehető. A decemberi találkozások külső képéből az olvasható ki, hogy decemberben a négy irányadó nagyhatalom békeprogramjának egyeztetése még nem sikerült. Az első események Poincaré és Wilson kölcsönös felköszöntői voltak. Poincaré akkor a megtorlást és a jövő háborúról való gondoskodást hirdette, - és Wilson a népek békeszövetségét. Ezután következtek Poincaré és Viktor Emanuel kölcsönös pohárköszöntői. Poincaré ekkor már a békülékenység szelleméről szavalt, de akár engedékenységből Wilson iránt, akár nem - minden esetre úgy élezte ki a békülékenység igéjét, hogy ezekben az olaszok délszláv vonatkozású politikájának a kritikája foglaltassék. Ilyen értelemben nyilatkozott egyidejűleg Clemenceau is az olasz-délszláv vitáról. Eközbe Párizsba érkezett Romanones gróf spanyol miniszterelnök is, aki a párizsi tárgyalásaival kapcsolatban főleg arról nyilatkozott, hogy Spanyolország ragaszkodik Marokkóhoz. Tudvalevőleg Franciaország is ragaszkodik Marokkóhoz. Az angolok Versaillesben tartózkodást tanúsítottak. Ezt lehet az angol választásokkal is indokolni, de mindenesetre tény, hogy Wilson már az angol választások alatt - utazott el Versaillesből Londonba és ez az utazás az angol választások miatt nem halasztódott el.

Fel lehet tenni azonban, hogy a francia imperializmus diadalmámora gondolkodóba ejtette még az angol konzervatívokat is, kik emlékeznek a XIV. Lajos Napoleon ellen - és Egyiptom miatt sokáig vívott harcokra. Olyan benyomásunk lehet, hogy a német és francia imperializmus mindig felváltják egymást a hegemóniára való törekvésben, most a franciákon a sor és ellenük kell védekezni - vagy legalábbis résen kell lenni, hogy a francia imperialista jelszavak alatt nem rejlik-e több is mint az érthető bizalmatlanság az iránt, hogy a wilsoni elvek nem fogják-e megnehezíteni a Németországgal szemben szerzendő biztosítékok kérdését? Akár téves ez a benyomás akár nem, - minden esetre Lloyd George kormányt Wilson felé terelné, akinek békeprogramja felé húznak az angol liberálisok és munkások is. Kétségtelen, hogy ez az orientáció kedves lehet az olaszok stb. előtt is. A versaillesi konferencia első ülésszaka tehát a franciák kudarcának látszik.

A francia kudarcról hozott hírt ebben az időben a bécsi Fremdenbalatt is. Szerinte a francia kormány kérdést intézett az osztrák kormányhoz, vajon Németausztria hajlandó-e a volt Habsburg-monarchia nemzeteivel ismét vámszövetségre lépni? Ha így is hangzott a francia kérdés - bizonyára kevésbé érdekelte a francia kormányt Ausztria puszta hajlandósága ilyen vámszövetségre, mint inkább az, hogy vajon hajlandó-e Németausztria ilyen vámszövetségért lemondani a Németországhoz való csatlakozásról? Erre pedig a francia kormány negatív választ kapott. Már most kétségtelen, hogy Németausztria politikai jellegét a jövőben Német-Csehország fogja meghatározni, miként a múltban is - minden ideiglenes osztrák-cseh együttműködés dacára. Ezek az ideiglenes együttműködések persze a magyarok ellen fognak irányulni, miként a Habsburgok alatt - sőt talán meg is újultak már! Ezt a politikát ki fogja egészíteni az osztrákok és románok együttműködése a magyarok ellen, ugyan csak a Habsburgok recipéje szerint. Azon kívül a favorizált Ausztria ki fogja használni hol a délszlávokat is az olaszok ellen, hol pedig vice versa. Egy ilyen politika favorizálásának más következménye nem lehet, mint az, hogy a következő német birodalom vezető állama megint, Ausztria lehet, még pedig egy imperialisztikus Ausztria, vele imperialisztikus lesz megint Németország is, - Románia vissza fog terelődni a német érdekeltségbe, és általános lesz a német imperializmus ellenében érdekelt nemzetek között a konfúzió. Nem hisszük, hogy ez Franciaország érdeke volna. Egész Európa a francia imperializmus után megint csöbörből vödörbe fog kerülni, és kezdődhet minden elölről.

A francia kormány Németausztriától illetőleg a cáfolatlanul maradt Fremdenbladtól már az első lépésre oly válasz kapott, mely a továbbiaktól kedvét veheti. De csodálkozunk azon, hogy ilyen a jelenlegi francia kormány politikája, - mert az volt a benyomásunk eddig, hogy a Clemenceau-Pichon-kormány a legcéltudatosabb francia kormány a világháború kitörése óta, sőt hosszabb ideje is. Tökéletesen egyetértünk ugyanis Wilsonnal és Lloyd George-val, akik január 18.-án dicsérték Clemenceau politikájának rendszerét, szilárd következetességét és fiatalos lendületét - mely különösen szembetűnő volt az összehasonlításban Clemenceau elődjeivel. Előbb a francia külpolitikát "csecsemőpolitikusok" vezették - mint amilyenek éppen Clemenceau találón nevezte Delcassé-t. Igaz, hogy Delcassé is a Poincaré politikáját csinálta! Talán az e a baj Clemenceaunak, hogy nem tudja magát emancipálni a Poincaré keze alól - még ő sem? Szorítják őt jobbról is balról is? Nincs tiszta képünk arról, hogy balról bíztató politikával szorítják-e. De annak a feltevésére van némi okunk, hogy a francia szocialistákat inficiálták a francia bonapartisták, mint Adler Frigyes szerint az osztrák-német szociáldemokratákat az osztrák-német nacionalisták.

A francia szocialistáknak, ha végezni akarnak valamit, alaposabb koncepciót kell kidolgozniuk, mint Caillauxnak, kinek a bírái előtt elmondott programbeszédje nem elégíthette ki a várakozást. A francia szocialisták sokat tehetnek és tesznek is, mint a kormányuk ellenőrzői, de önálló külpolitikus akcióképes koncepcióval eddig közöttük nem mutatkozott. Rossz csere volna, ha felváltaná Clemenceaut Briand vagy Barthou, többet ígérne Painle, vagy valamelyik Combon, kik azonban szintén tartózkodnak attól, hogy valamit mondjanak, és bizonyára nem ok nélkül! Briand már 1912 óta kacérkodott Poincaré társaságában a háború gondolatával, kamarai többséget a monarchisták, bonapartisták és klerikálisok segítségével toborozva főleg azokból, kik Caillaux adópolitikájától és Jaurés presztízsétől irtóztak. Rokonszenvesebb Clemenceau, aki csak a már felidézett háborút, mely már súlyos áldozatokat rótt Franciaországra vitte, konzekvensen a végső győzelemig, - miben persze a német imperialisták a segítségére voltak. Clemenceau a francia öncélúságot hirdeti, de - legalább január 18-ig - nem fedeztük fel, hogy mennyiben csinálja inkább Franciaország politikáját mint a román nacionalistákét vagy a hajdani horvát-szlovén jogpártét, kiket valószínűleg afféle napóleoni expozítúráknak tart, de kiktől még e várakozás jogosultságának esetében se várhat Franciaország sok jót. De ne bántsuk az első francia császárság ragyogó emlékét! Hiszen a harmadik köztársaság politikája úgy látszik még azokban a bajokban szenved, melyek gyászossá tették a második császárság politikáját.

Senkit se zavarhat ennek a felismerésében, hogy az eleve kudarcra ítélt "császároffenzívát" éppen Foch marsall verte le, az összes szövetségesek segítségével. Az oroszlánrész a kivívott győzelem dicsőségéből minden esetre a francia nemzet kitartását illeti, - de annál inkább lehetne megütközni a francia politikai hibáin.

A francia nemzet lendülete mindig grandiózus meglepetésekkel szokta magát kirántani az emésztő bajokból. Kíváncsiak vagyunk, hogy milyen meglepetés fog elkövetkezni most? Bizonyára más lesz mint az eddigiek voltak, mert a francia nemzet azok óta sokat tapasztalt.

Azonban a versaillesi konferencia első ülésszakán még csak tereptanulmányozás folyt és csak az ekkor tapasztalt konstellációk dönthették el, hogy az egyes kormányok milyen politikák képviseljenek. Az a beszéd, mellyel Poincaré a hivatalos békekonferenciát Versaillesben 1919 január 18-án megnyitotta - mindenesetre megnyugtatott. De haladjunk sorjában.