Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám · / · FIGYELŐ

LACZKÓ GÉZA: SANCHO PANZA KIRÁLYSÁGA

Motto: "Bolond az is aki poéta lesz Magyarországon."

Főpróba... Szörnyű intézmény! Télikabátos savanyú kritikusok, akik már előre tudják, mit fognak írni, mert a szerző nem új ember s a róla való véleményalkotás fáradságos munkáját már elvégezték egyszer, abból úgy sem engednek: már rég bevezették főkönyvük barát vagy ellenség rovatába... féltékeny írók, akik eleinte ijedten, később fintorogva vagy a kárörömös megelégedés undokan ragyogó maszkjával nézik a játékot... művésznők, akik illedelmesen, mások, akik kicsiségük alá dobogót vonó akarattal illetlenül ágálnak... az irodalom s a színház puffadt arcú vámpírjai, kis komikus koboldok... érthetetlenül kövér és vaj kicsoda ez? dámák... irodalmi ármánytól még tiszta lélekkel, de piszkos gallérral... a nagyokká cseperedett középszerűségeket áhítattal bámuló színinövendékek... vegyes és szomorú társaság, amelyben a jobb ügyért idejövök, a jeanchristophe-ok rokonai úgy ődöngenek ide-oda, mint árverte ladik szerte a folyón! Csudálatos társaság! Vasidegzetű és kiaszott lelkű. Ennek ugyan leszállhat az égből Shakespeare, Goldoni, Moliere, ennek ugyan beszélhetsz magyarul aranyjánosi szájjal, ennek ugyan jöhet Győry Vilmos szikföldes és délibáb illatú magyar nyelve, ennek ugyan a fejed tetejére állhatsz, szegény magyar drámaíró, aki műved szüzességét e liliomtipró csőcseléknek veted oda, ez ugyan soha se fogja megérteni az igazi művészetet. Tudja, uram, mi kell ennek? Recept! Ilyes: "Végy ötért szellemet, ötért nihilizmust!" vagy: "némi kis elfelejtett Kisfaludy Károlyt fejelj meg Marxizmussal", vagy, tudod mit, végy egy színészt, inkább színésznőt s írj neki, érte, miatta, köréje egy darabot, biztos lesz a siker. Mert, uram, az irodalomnak nem a megvetéssel lenézett szép, a legtisztább, elmélettől és pártoktól mentes szép a valója, alapja, hanem: a siker.

Pici vásár! Ide élet-elixír kell, hamis gyöngy, cifra értéktelenség és lupanár-pótló titkos kis izgalom. Hát ön nem tudja, Lengyel úr, hogy a zene, a mozi, a színház, novella és regény ezeknek csak nő-pótlék vagy férfi-helyettes? Legalább csak egy vetkőzési jelenet lenne ebben a szerencsétlen klasszikus darabban!

Mert tréfát félretéve - jobban fáj gyakorlása nekem, mintha dühöngenék - klasszikusan nemes darabot adott Lengyel Menyhért a Sancho Panza királyságában. Örömmel mentem el meghallgatni, nem lankadó érdeklődéssel ültem végig a nem lankadó négy felvonást s súlyos gondolatokkal megrakodva távoztam ezek közül a ... hogy is van a közmondás a gyöngyökről és a disznókról?

Gyerekkorom óta egyik legkedvesebb könyvem a Cervantes-Győry Don Quijote-ja , amelynek negyedik könyvéből vette Lengyel a darab indítékát. Nincs Cervantesnek olvasója, aki színpadra ne képzelte volna azokat a fejezeteket, amelyek a herceg udvarában lejátszódott eseményekkel foglalkoznak. Lengyel eléggé alig méltatható tapintattal vette innen ki mindazt, amit célja megkívánt. A baj talán csak az, hogy egyáltalán volt valami, Cervantestől messze elkülönöző célja. Nem sokat vett át: a keretet, amelybe beleolvasztott egy epizódot, Sancho vacsorázását, két salamoni ítéletét, Don Quijot atyai tanácsait az új kormányzónak és a fegyveres ellenség rajtaütését. S mily szerencsésen simul az egész darab stílusa Győryéhez. Egy pár szószerint átvett részlet a legkevésbé sem rí ki az egészből. A Cervantes, Győry? Lengyel szellemeinek - ha szabad ilyen akadémikusan kifejeznem magamat - legbensőbb társalkodásából fakadt e darab s nem olvas vágyból, amely az elbukott bihari cézár alakját veti a rivaldára.

Sancho egész életében kormányzó akar lenni s hercegek tréfás kedve azzá is teszi, Sancho előtt örvények nyílnak meg s visszatér - megkeseredve s megokosodva - paraszti mivoltához. Ezt mondja el Lengyel.

Az első felvonás, amelynek megindítása túlságosan ügyeskedő, pompás, élénk, kerek egész. Kereksége baj is némiképp, mert a második felvonás csak toldaléknak látszik a haditanács jelenetéig, ahol nagy lendülettel vágódik fel a legfontosabb szociális problémák világába a darab. A herceg, a Búsképű lovag, Sancho csodálatos elevenséggel lépnek elénk. Don Quijote rövid szerepe - csak az első felvonásban jön - bámulatos összefogott képe a cervantesi alapnak. Sancho egy kicsit más, mint amilyennek ismerjük, nem olyan víg, egyensúlyozottabb, leegyszerűsített. Nem beszél közmondásokban s urát túlságos józanon ítéli meg. Ez vétek. A művészi hagyományt nem szabad feláldozni semmiféle, bármilyen nemes művészi célnak sem. Rákócziról bajos lenne olyan darabot írni, melyben számos szoknyavadászatai lennének a művészi cél, mert Mikes, aki először rajzolta meg alakját, másmilyennek festette. S utóvégre a művészet hagyománya történelmi hagyomány. Sancho élt s olyan volt, amilyennek Cervantes teremtette. Ha színpadra viszem, meg van a módja annak, hogy az igazi Sanchót ábrázoljam s még se legyek egyszerű regénydramatizáló mesterember. Sancho alakjának némi megváltoztatása kiemeli a nézőt a várt hangulatból s annak a veszélynek teszi ki az írót, hogy új alakja az író szócsövévé lesz, vagyis Sancho a kelleténél inkább Lengyel Menyhért, még pedig pacifista és földosztó Lengyel. Lengyel lehet ilyen, de ha Sanchót teszem azzá, az alak beletéved az anakronizmusok veszélyes berekébe s teljesen jogosulttá teszi annak az írónak felkiáltását ott a főpróbán Sancho egy morfondírozására: "Ez meg már Marx!" Mondja Lengyel, hogy éppen ezt akarta. Az épp a baj, hogy éppen ezt akarta. S itt érintem minden efajta mű örök veszedelmét: ha hű maradok az ihletadó műhöz, egyszerű színpadra vivővé süllyedhetek s ha nem, akkor rikító módon aggatom rá a másnak ismert régi alakra a ma gondolatait. Mert ez a baj, Lengyelnek célja volt s ez a művészi cél annyira különbözik Cervantesétől, hogy az író saját magát is, a közönségét is megoldhatatlan zsákutcába kergeti. Sancho a darabon át igen okos szociális gondolkozásról tesz tanúbizonyságot, tesz és beszél az urak uralma ellen, a vagyon igazságtalan felosztása, a militarizmus ellen, körülbelül úgy, ahogy Cervantes parasztja is megtenné, ha osztályöntudatra való neveltetést kapott volna, de mondjuk, zseniális paraszt, magától is rájött Marx előtt a marxizmusra, inkább Lengyel ez a Sancho, mint Sancho, de a darab végén újra Cervantes alakjává zsugorodik össze, (vagy megnő?) s a maga és a közönség előtt fölvetett sok kérdést ezzel az ötlettel oldja meg: "Nem leszek tovább kormányzó, mert látom, hogy kormányzónak nem való jószívű ember, hanem csak olyan, aki úgy bánik a néppel, mint a csordával!" Ez már se nem Cervantes, se Lengyel, se Sancho, se Marx, ez már a technikához tartozik, ez a gépezetből kiszálló kis istenség, aki üstökön ragadja az írót s kirántja abból a csávából, amelybe a hagyomány, a való Sanchójától való eltérése juttatta. Azt a kifogást meg, hogy Sancho amennyiben paraszt, inkább magyar, mint spanyol, csak éppen megemlítem.

Az első felvonásban kormányzóvá lesz Sancho, eltréfál az urakkal, végig hallgatja gazdája pompásan összesűrített intelmeit s diadalmenetben elvonul. A másodikban elkezd uralkodni. Jönnek az ízetlen tréfák, amelyeket Lengyel fáradtabban kezel, mint Cervantes s bizony ijedve gondoltam, így lesz ez még két felvonáson át? Az unalom szárnya felettem is meglebbent az apródnak való parancsolgatás s az ebéd jelenete alatt. De jön Lengyel nagyszerű ötlete, drámatechnikailag, művészileg egyformán remek ötlete, mikor a paraszt, aki közben jóllakott, szundított egyet, magához is tért a meglepetésből, megunja a tréfát, elkergeti a mókázó haditanácsot (kissé nagyon is az 1914-18-as világháborút megért nemeslelkü ember szavaival, hogy a mező nem terep s a falu nem támaszpont) s elmegy maga uralkodni. A harmadik igen bájos, költői felvonás, a paraszt ész győzedelme s kissé Cervantesé is, mert itt van elhelyezve két salamoni ítélete Sanchónak az erszényt igen s az erényt nem elég erősen védő asszonyról s a tíz tallért rejtő nádbotról. A befejezése megindító: az egyedül maradó s egyedülségét először érző Sancho véletlen összetalálkozása szürkéjével, lágyszavú majdnem párbeszéde vele s elalvása a templom lépcsőjén. A negyedik felvonás viszont az ügyes darabíró műve, aki némely nagyon is egyéni életet élni kezdő alakját visszalöki marionetté, az orsóról akadozva bomló szálat elvágja, ide-oda lökdösi alakjait mindaddig, míg a kívánt véget ki nem erőszakolja belőlük. Kívülről mindebből alig látszik valami, mert az ügyes darabíró nem lelkiismeretlen, ügyeskedő, aki csak a közönség kielégítésére gondol, nem, Lengyel maga-maga előtt is tiszta helyzetet akar teremteni, ha áltat, maga-magát áltatja legelőször s az első elámított éppen sajátmaga.

De a négy felvonás ritka önuralommal, remek beosztással, lelkes nyugalommal van fölépítve. Úgy emelkedik, fordul és esik a dráma menete, amint ez minden drámai esemény benső természete, amellett fölösleges volt a politikának szabályba foglalnia. "Klasszikus!" - hallottam a gúnyos megjegyzést a főpróbán. Igen az! De jó értelemben véve a szót. Lengyel csak azért klasszikus ebben a darabjában, mert úgy írja drámává az eseményt, ahogy elgondolt részei maguktól állanak össze egésszé. Nem rontja a téma egységét semmiféle beleerőszakolt irodalmi hitvallás, mert jaj annak a szimbolikus darabnak, amelyet nem benső lényege tesz, hanem írja készakarva azzá.

Klasszikus a nyelvében is. Mert mindnyájan a szertelen romanticizmuson kezdjük s előbb-utóbb kinő belőlünk klasszikus formánk, az érettség formája. Arról senki sem tehet, hogy minden író egyéni klasszicizmusa az örökegy, általános klasszicizmushoz hasonlít. Az az ifjúság ajándéka, hogy fel-fellobbanó nagyszerűségek mellett zagyva hibák csatornavize zúg. Az érett művészet hibái finoman enyhék s jó tulajdonságai élvezetéhez szív kell és kissé a mindennapi sarak fölött lebegő élek.

De van más fajta klasszicizmus is Lengyelben, a klasszikus klasszicizmus, az a bizonyos XVII. és XVIII. századbeli. A Ricota-epizód. Ilyet már láttunk s akkor is untuk és itt... még se unjuk, mert Lengyel megint csak csodálatos művészi tapintattal ez epizódban összesűrítette Cervantes nagy regényének számos ilyen epizódját s Don Gregorius és a morisco Ricota szerelme művészi tipikusítása annak a sok-sok szerelmes párnak, amelyekkel hol itt, hol ott akad össze az ember Cervantes bűvös erdejében sétálván. S Ricota karcsú, finom, egyenes lábszárú megszemélyesítője ha csak kiállítják a színpadra, már úgy is dísz és ragyogás halk megjelenése fiúruhában.

Rózsahegyi Sanchónak meg mindent meg lehet bocsátani, a szerep-nemtudást is, oly elemi erővel vágja oda a színpadra Cervantes okos-bolond parasztját. Az ő lassú fordulású szava a lelke a darabnak s olyan művészi tett ez a szerepe, hogy az irodalomtörténetnek úgy kell majd elkönyvelnie, ahogy Egressyről beszél Gritti szerepében. Ruhája, mozdulata, megjelenése tökéletesen cervantesi és gustavedoréi, némi palóc ízzel az igaz, de hisz éppen az a nagyszerű benne s már Lengyel is inkább magyar parasztot csinált Sanchóból, mint spanyolt. Öröm volt nézni, hallani, kedvesen összeborzalt összes haján elgondolkozni. Felejthetetlenül megindító a szürkéjével való jelenetekben. Ahogy Prielle-ről mondhatták, mikor Csiky Nagymama-ját eljátszotta, no ezt a szerepet rászabták, úgy kell most Rózsahegyiről, erről az egyensúlyozott, nyugodt művészről beszélnünk Sancho alkalmából. Rózsahegyi Sanchóját adják gyerekelőadásul s ne furfangos kéményseprő boldizsárokat.

Sugár Don Quijotéja tökéletes Doré-metszet életre kelve. Egészen cervantesi alak nemcsak Lengyel elgondolásában, de Sugár játékában is. Megdöbbentően domborodik ki így színpadon az, ami az olvasó előtt el-elhalványul: az őrület. Egy-egy fejrázása, felkiáltása, eszelősen égbenézése s bánatosan csengő szava, amikor rögeszméjétől távolabb eső dolgokról mond, belémarkolnak a nézőbe, aki megdöbben Don Quijote emberi nyomorúságán. Elsőrangú alakításától azonban a hozzáértők nem voltak a dukál határán túl elragadtatva, nyilván soha, vagy alig olvasták Cervantest.

A színpad szép, a rendezés az első felvonásban tökéletes, a harmadik dróton rángatja a táncot, éneket, tömegeket s a negyedikben sem tud mit kezdeni a néppel. A Nemzeti különben régóta mintapéldája a művészi anarchiának, ott mindenki cézár s közkatona senki sem akar lenni, pedig tessék elhinni, ha született hercegből ezred-dobos lesz, nincs más feladata, csak az, hogy doboljon. A rendező persze hogy meg van kissé akadva a sok arisztokratával, akik mind maguk akarnak parancsolni maguknak. A darab menete ezért nem elég sima, nem elég egyöntetű.