Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám
(Földi Mihály fordította)
Szenvedélyesen szerettem a titkokat. Képzelgő vagyok és misztikus s megvallom, hogy Pétervár, magam sem tudom, miért, mindig mint valami titok tűnt fel előttem. Már gyerekkorom óta, mikor egyedül és elhagyottan maradtam Péterváron, állandó, határozatlan félelem élt bennem ettől a várostól. Emlékszem még egy esetre, mely engem rendkívül meglepett, bár tulajdonképpen nem volt benne semmi különös. Teljes részletességében el fogom mondani, pedig talán nem is nevezhető esetnek, - egyszerűen csak benyomás, de hiszen én képzelgő és misztikus vagyok.
Emlékszem, amint egy januári téli estén a Viborg-negyedből hazasiettem. Még nagyon fiatal voltam akkor. Mikor a Névához értem, megállottam egy pillanatra s mélyen belenéztem a nedves, fagyos messzeségbe, hol az alkony utolsó bíbora elhamvadt. Az éjszaka ráborult a városra és a lehunyó napban a csípős dér millió szikrája fedte a határtalan, a fagyos hótól megdagadt Névát. Húsz fok hideg lehetett. Fagyos gőz szállta körül a fáradt lovakat, a siető embereket. A megsűrűsödött levegő megreszketett minden hangtól s a háztetőkről, a két part mellett, mint óriások emelkedtek a hideg ég felé a füstfellegek, útjukban összefonódva, majd ismét eloszolva, úgy, hogy úgy tűnt fel, mintha új épületek sorakoznának a régiek fölé s egy új város épülne a levegőben... Végül úgy látszott ebben az alkonyórában, hogy az egész világ, minden lakójával, erősekkel és gyöngékkel, minden lakhelyével, kolduslyukakkal és aranypalotákkal, együtt mint egy fantasztikus álomkép hirtelen elpárolog és szétfoszlik a sötétkék égben. Egyszerre különös gondolatom támadt. Megreszkettem, forró véráram borította el e percben szívemet és hatalmas, sohasem ismert érzés ragadott meg. Ebben a pillanatban hirtelen megértettem valamit, ami eddig csak derengett bennem, félig öntudatlanul. Valami újat láttam meg, egészen új világot, mely idegen volt nekem s melyet csak homályos híradásból, titokzatos jelből ismertem. Azt hiszem, ebben a pillanatban kezdtem el élni...
Azóta, pontosan e vízió óta (mert víziónak nevezem Néva melletti érzésemet) történtek velem oly különös dolgok. Addig, fiatalos képzelgésemben szerettem magam néha mint Periklészt vagy Mariuszt, néha mint egy keresztényt Néró korából elgondolni, vagy mint hőst a lovagi tornán, mint Glandeling Eduardot Scott Walter "kolostor"-ából. S még mi mindenről nem álmodtam ifjúságomban, aranyos, lázas álmokban, mintegy ópiummámorban! Életemnek teljesebb, tisztább és szentebb percei sohasem voltak. Úgy elálmodoztam, hogy szinte észrevétlenül múlt el fölöttem az ifjúság s mikor a sors hirtelen hivatalnokká tett, akkor... akkor... szolgálatomat példásan elláttam, de amint vége volt a hivatalos óráknak, padlásszobámba siettem, felhúztam rongyos házikabátomat, felnyitottam Schillernek egy kötetét és ittasan álmodoztam és kínokat szenvedtem, melyek édesebbek voltak a világ minden gyönyörénél és szerettem és szerettem... és Svájcba akartam szökni és Itáliába és magam előtt láttam Erzsébetet, Amáliát, Lujzát. A valódi Amáliát azonban, aki pedig közvetlen közelemben, a spanyolfal mögött élt, észre se vettem. Mi mindnyájan zugokban lakunk itt s árpakávéból éltünk. A spanyolfal mögött egy Mliekopitojev nevű ember lakott, egész életében állás után járt és egész életében éhezett, tüdővészes feleségével, rongyos cipőben és öt éhes gyerekkel. Amália volt a legidősebb, különben nem is Amáliának hívták, hanem Nádjának, - mindegy számomra maradjon örökre Amália. Mennyi regényt olvastunk mi együtt! Odaadtam neki Walter Scott és Schiller műveit, előfizettem a smirdini kölcsönkönyvtárra, cipőt nem vettem, hanem bekentem a lyukakat tintával, együtt olvastuk Maubray Klára történetét és... annyira felindultunk, hogy ma se tudok visszagondolni azokra az estékre ideges megrázkódtatás nélkül. Cserébe, hogy én regényeket olvastam s aztán elbeszéltem neki, ő megfoltozta régi harisnyáimat és kikeményítette két ingemet. Végül, ha találkoztunk a mi piszkos lépcsőnkön, hol több tojáshéj volt, mint bármi más, oly furcsán kezdett elpirulgatni - egyszerre fellángolt minden egyes alkalommal. És csinos is volt, jóságos, gyöngéd, titkos álmaival s megfojtott vágyaival olyan volt, mint én. Én nem vettem észre semmit, azaz talán észre is vettem valamit, de... oly kellemes volt így, olvasni az "Ármány és Szerelmet" vagy Hoffmann elbeszéléseit. És milyen tiszták és romlatlanok voltunk mi akkor! Azonban Amália egyszerre csak férjhez ment a világ legszegényebb teremtéséhez, egy negyvenötéves emberhez, kinek orrán egy szemölcs volt s aki egy darabig nálunk, a zugokban lakott, de aztán állásra tett szert s már a legközelebbi napon megkérte Amália kezét és... az elkerülhetetlen nyomor. Egész vagyona egy köpönyegből állott, mint Gogol Akakiévics Akakijáé, a köpeny gallérja macskabőrből volt, melyet egyébként bátran lehetett szkunszknak tartani. Sőt azt gyanítom, ha ezt a macskabőrt nem lehetett volna szkunksznak nézni, talán nem is mert volna megházasodni, hanem még várt volna vele. Emlékszem, mint búcsúztam el Amáliától, megcsókoltam, életemben először, csinos kezecskéit, ő homlokon csókolt valami különös mosollyal, oly különös, különös mosollyal, hogy ez a mosoly egész életemen át vájta a szívemet. És ismét valamivel többet tudtam látni... óh, mért nevetett úgy - máskülönben semmit se vettem volna észre. Mért vájta be magát oly gyötrelmesen az emlékeimbe? Most kínok közt emlékszem mindezekre, s mégis, ha elvettem volna Amáliát, biztosan szerencsétlen lettem volna. Hová lett volna akkor Schiller, a szabadság, az árpakávé s az édes könnyek s az álmok és utazásom a holdba... Mert később a holdba utaztam, uraim.
De Isten veled, Amália! Alig volt saját lakásom s egy kis állásom, a legkisebb állás a világon, már egész más álmokat kezdtem el látni... Régebben, Amália idejében, a zugokban majdnem egy félévig éltem együtt a hivatalnokkal, az ő vőlegényével, aki azt a macskabőr gallért hordta, melyet bátran szkunksznak lehetett tartani, s még csak erre a szkunkszra se gondoltam soha. De egyszerre, mikor magamra maradtam, elkezdtem róla gondolkozni. És elkezdtem körülnézni s egyszerre egész különös arcokat vettem észre. Mind különös, figyelemreméltó alakok voltak, egész prózai figurák, nem Don Carlosok és Posák, hanem valódi címzetes tanácsosok, azonban mégis egészen fantasztikus címzetes tanácsosok. Valki, aki e fantasztikus tömeg mögé bújt el, arcokat vágott felém s valami fonalakat és rugókat ráncigált, a bábok mozogtak, ő pedig nevetett, egyre csak nevetett! És fölmerült akkor bennem egy másik történet, valahonnét a sötét zugokból, valami becsületes és komoly címzetes-szív, erkölcsös és alázatos a felettes hatóságok iránt s valami leány is, megbántott és szomorú, kinek története mélyen a szívembe vágott. Ha akkor összegyűlt volna a tömeg, akikről álmodoztam, micsoda pompás álarcos menet lett volna... Most, most már másképp van minden. Tulajdonképpen most is ugyanezt álmodom, csak más alakban, bár a régi ismerősök is kopogtatnak néha ajtómon.
A minap a következőket álmodtam: Volt egyszer egy hivatalnok, valamelyik kerületben persze. Elégedetlenség, ellentmondás soha nem volt benne, tökéletesen ártatlan teremtés volt. Fehérnemű szinte semmi se volt rajta. Egyenruhája nem töltötte be már rendeltetését. Az én különcöm meghajolva járt, mindig a földre szögezte tekintetét s ha a hivatalból hazasietve a Nyevszkij utcába ért, bizonyos, hogy a Nyevszkij utcában se járt nála alázatosabb, szerényebb teremtés. Még a kocsis is, ki végigsuhintott egyszer rajta az ostorával - ügy gyöngédségből - mikor egyszer a mi pompás utcánkon át akart szaladni, egészen elbámult, mikor ő nemhogy nem szitkozódott hangosan, de még csak meg se fordult. Vele lakott egy öreg nagynénje, ki fogfájással és felkötött állal jött a világra, s morcos felesége hat gyerekkel. Mikor ezek otthon mind kenyeret, cipőt és inget követeltek, ő a sarokban ült a kályhánál, nem felelt egy szót sem, iratokat másolt vagy makacsul hallgatott, földre sütve szemeit s hangtalanul suttogva, mintha bűnbocsánatot könyörögne Istentől. Végre elvesztették a türelmüket, az asszony is, a gyerekek is. Egy faházikó padlásszobájában laktak, amelyeknek egyik fele már beomlott, a másik pedig éppen beomlóban volt. Mikor a könnyek, szemrehányások és kínzások végre elérték tetőpontjukat, hirtelen felemelte fejét a szerencsétlen ember és kinyitotta a száját, mint Bálám szamara , de olyan furcsákat beszélt, hogy az őrültek házába kellett szállítani. De hogyan is juthatott eszébe, hogy ő - Garibaldi! Igen, összes kollégái bizonygatták, hogy ez a gondolat már két hete foglalkoztatta: egy újságból, mely véletlenül a kezei közé jutott, olvasott ki valamit. Szinte sohasem szokott beszélgetni, de most hirtelen nyugtalan lett, zavart, mindig Garibaldiról kérdezősködött és az olaszországi viszonyokról, miként Popriscsin [*] a spanyolokról. Így keletkezett benne lassanként az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy ő Garibaldi, a forradalmár és kalóz. Amint bűne tudatossá vált, éjjel-nappal reszketett. Nem érdekelte többé az asszony panaszkodása, sem a gyermekek sírása, nem a gőgös lakájok a kapukban, kik gáncsot vetettek neki a Nyevszkij utcán, sem a holló, aki egyszer az utcán az ő kalapjára szállott, ami általános nevetésre ingerelte összes kollégáit, nem a tovaszáguldó kocsisok ostora, sem az üres gyomra - semmi az égvilágon nem érdekelte többé. Az egész világ kisiklott lábai alól. Mindenütt és mindenben csak egyet látott: bűnét, megaláztatását és szégyenét. Mit fog őméltósága mondani, mit fog maga az osztályfőnök Dementij Ivanics szólni, mit fog végül Jemeljan Lukics mondani, mind, mind, mit fognak szólni... Rettenetes! És egy reggel egyszerre őméltósága lábai elé vetette magát: Bocsánat, mindent beismerek, én vagyok Garibaldi, tegyen velem, amit akar!... No, meg is tették... amit meg kellett tenni.
Mikor én erről álmodoztam, magam is nevettem magamon és álmaim furcsaságán. De ládd, az álom valóra válik. Mit szólnak hozzá uraim: éppen most olvastam az újságban megint egy titokról, egy igazi titokról, ott van az újságban kinyomatva és megfejtve s mégis titok. Hirtelen új Harpagont fedeztek föl, aki borzalmas nyomorban halt meg, arany hegyek között. Ez az öreg, ki szintén doktor Krupov* érdekes emberei közé tartozik, szolgálaton kívüli címzetes tanácsos, a neve Solovjov s mintegy 80 éves volt. Három rubelért bérelt valami szögletet egy spanyolfal mögött. Ebben a piszkos zugban több mint egy éve lakott már Solovjov, foglalkozás nélkül, mindig panaszkodott a szegénysége miatt s nyomorának természetéhez híven rendetlenül fizetett a lakásért úgy, hogy halála után egy egész esztendővel adós maradt. Ebben az évben állandóan betegeskedett ez az új Pjuskin,** lélegzési zavarokkal, mellfájdalmakkal küszködött és a Maximilian kórházban szerzett magának ingyen orvosságot és orvosi tanácsot. Megvont magától minden friss ételt, még élete utolsó napjaiban is. Rongyokban, undorító és piszkos szegénységben halt meg Solovjov, de a halála után 169,022 rubelt találtak készpénzben és értékpapírokban az iratai közt. Az újságban az állott, hogy a talált pénzt a kerület hivatalosan jótékonycélra fordítja, az elhalt hulláját pedig felboncolják.
Elgondolkoztam ezen az eseten, mialatt a bazárhoz közeledtem. Beesteledett, a boltokban a nagy, kissé homályos ablakok mögött kigyúlt a gáz. Csikorogva gördültek a havon a fényes fogatok, büszke lovaikkal, büszke kocsiaikkal és gőgős lakájaikkal. Néha élesen belecsapott egy-egy patkó a kövezetbe, a gyalogúton hullámzott a járókelők serege... Karácsony estéje volt... Ekkor felbukkant előttem a tömegben egy alak, - nem valódi, hanem képzeletbeli. Hiszen még mindig nem tudok elszakadni fantasztikus hangulataimtól. A negyvenes években még mindig fantasztának néztek s ingerkedtek velem. Most persze ősz haj, élettapasztalatok és így tovább, de még így is fantaszta maradtam. Az alak, amely elsuhant előttem, régi, lekopott, vattázott köpenyt viselt, melyet tulajdonosa éjszaka takarónak használt, amit első pillantásra kétségkívül látni lehetett. Fejebúbján elgörbült rongyos szélű kalap ült. Alóla szürke hajcsomók bukkantak elő és köpenyének gallérjára estek. Az öreg botra támaszkodott. Ajkai mozogtak s a földre szögezve szemét sietett valahová, valószínűleg haza. A házmester, ki a havat söpörte a járdáról, szándékosan a lábára dobott egy teli lapáttal, az öreg azonban ezt észre se vette. Amint elhaladt előttem, rám nézett s felém hunyorított az egyik szemével, kialudt szemével, melyben nem volt már fény és erő, mintha egy halott szemét emelnék fel előttem és én rögtön rájöttem, hogy ő ugyanaz a Harpagon, ki egy fél millióval rongyokban halt meg és a Maximilian kórházat látogatta. És ekkor (sebes képzeletem van) fellépett előttem egy alak, aki nagyon hasonlított Puskin fukar lovagjához. Úgy tűnt fel nekem egyszerre, hogy az én solovjovom óriási ember. Elhagyta a világot és csábításai elől visszahúzódott egy spanyolfal mögé. Mit neki mindez az üres fény, ez a mi minden pompánk, minek a nyugalom és kényelem? Mit törődik ő ezekkel a figurákkal, a lakájokkal, kik a hintókon ülnek, az urakkal és hölgyekkel, kik a hintókban ülnek, ezekkel az urakkal, akik könnyű kocsikban vágtatnak tova és azokkal ott, kik gyalog vándorolnak, a szép fiatal emberekkel, kiknek arcán ott ég a kielégítetlen vágy a kaméliás hölgyek és az ezüst rubelek után?... Mi köze a kaméliás hölgyekhez s mindezekhez a Minnákhoz és Amandokhoz?... Nem, semmire sincs szüksége, mindene megvan - a párnája alatt, amelyen még a múlt évi huzat van rajta. Ám legyen a múlt évről való, csak fütyülnie kell s minden, amire csak szüksége van, engedelmesen csúszva siet felé. Csak akarnia kell - és ezer arc figyelmes mosollyal üdvözli. Itt a bor - fölmelegíthetné a vérét, segíthetne rajta, s még csak nem is drága. Nincs szüksége rá. Felüláll minden vágyon.
De mialatt így álmodoztam, úgy tűnt fel nekem, hogy nem jól fogtam meg a kérdést, hogy megloptam Puskint, s hogy itt a dolog egész másképp áll. Nem, egész biztosan másképp történt. Biztos, hogy hatvan évvel ezelőtt Solovjov alkalmazásban állott valahol, fiatal volt, friss, alig húsz éves. Talán neki is meg voltak a maga élvezetei, kocsin járt, ismert valami Lujzát és színházba ment, hogy megnézze az "Egy játékos életé"-t. De egyszerre történt vele valami, mintha valaki könyökön ütötte volna - egy esemény, mely egy pillanat alatt megváltoztatja az egész embert, úgy hogy ő maga is alig veszi észre. Talán volt egy pillanat, amelyben egyszerre megvilágosodott benne valami és ő megrémült valamitől. S mialatt Akakiévics Akaki minden garast megvon a szájától egy szkunszkra, addig ő félre teszi a fizetéséből és spórol a jövőre, nem tudni mire, de semmi esetre se egy szkunkszra. Időnként remeg és aggodalmaskodik s bebújik köpenye gallérjába, ha az utcán megy, nehogy megrémüljön valakitől, egyáltalán olyan, mintha valaki éppen most hordta volna le. Évek múlnak el s egyszerre csak elkezd a garasaival igen eredményesen uzsoráskodni, persze mindig kicsiben, hivatalnokokkal és szakácsnőkkel, s csakis biztos zálogok ellenében. Az összeg nő, ő pedig egyre ijedősebb és ijedősebbé válik. Évtizedek múlnak el. Már ezreket és tízezreket érő zálogokat rejteget. De csak hallgat és gyűjt, gyűjt szünet nélkül. Boldog és aggodalmas egyszerre, a rémület pedig egyre jobban és jobban szorongatja szívét, míg egyszer csak behajtja tőkéit s elrejtőzik valami nyomorúságos lyukban. Kezdetben tartott ugyan sárgára meszelt, penészes lakásában egy szakácsnőt meg egy macskát, a szakácsnő ostoba volt, de butaságában becsületes. Ő azonban veszekedett vele és szidta szakadatlanul, krumplit evett és cikóriát ivott - evvel etette a szakácsnőt is, aki engedelmes és szótlan maradt, Húst csak a macskának vett havonta egy fontot, mitől az félelmetesen nyávogott, ha pedig nyávogott és fájdalmasan a szemébe nézett, egy darabka húsért esendve s hozzátörleszkedett fölmeresztett farkával, akkor megsimogatta, Másának nevezte, de húst nem adott neki. Minden gazdagsága egy falióra volt súlyokkal és fonalakkal, semmittevésében ezt az órát nézegette, mintha tudni akarná, mennyi az idő. De a macska kimúlt, a szakácsnőt elvitte a férje, az óra is rég megállt és szétesett. Az öreg magára maradt nézdelődött, mozgatta a száját és eladta pár garasért a zsibvásáron három szétesett székét, a játékasztalkát, melyről a huzatot rég le akarta venni, hogy kibélelje vele házikabátját, de mégse bélelte ki, hanem a száját mozgatva, gondosan összehajtotta s elrejtette kis batyujába. Eladta az órát is és behurcolkodott egy zugba, a spanyolfal mögött aludt, krumplit evett, melynek adagját minden nap lecsökkentette, örökös aggodalomban élt, adós maradt és változtatgatta a lakását anélkül, hogy fizetett volna, hogy végül sehol se fizessen. Hányszor sürgethette lakásadónője, egy szegény, piszkos német nő, ki papírba csavarta fürtjeit, hogy legalább egy részét fizesse ki tartozásának. Csak sóhajtozott és krákogott, beszélt neki jámborságról, türelemről és irgalmasságról, keresztet vetett a szájára s nyugtalanul reszketve aludt el, hogy csak valahogy senki meg ne tudja a titkát, hogy csak a háziasszony rá ne jöjjön... És mivégre ment a Maximilian kórházba! Miért kellett gyógyítatni magát? Mire kellett neki az élet? És sejtette-e, hogy félmillióját lefoglalja majd a város? Egyébként fel akarták boncolni a holttestét, hogy megállapítsák, nem volt e őrült. Én azt hiszem hogy boncolással nem lehet ilyen titkot felderíteni... De vajon egyáltalán őrült volt-e?...
Beléptem a bazárba. Az árkádok alatt akkora tömeg hullámzott, hogy az ember alig tudott utat vágni magának. Mindenki bevásárolt a közelgő ünnepnapokra. Az árkádok alatt főleg játékszert árultak s mindenfelé kész karácsonyfácskák álltak ott, szegények és gazdagok számára. Egy halom játékszer előtt testes dáma állott, lehetetlen egyenruhába öltözött lakájjal. A hölgyet tompaorrú és felettébb lompos fiatal úr kisérte. A hölgy csicsergett és játéktárgyakat válogatott, különösen tetszett neki egy kis figura kék uniformisban és vörös nadrágban. - C'est un Zouave, sivított a hölgy, voyez, Victor, c'est un Zouave, car enfin il a ... enfin c'est rouge, c'est un Zouave!
És a hölgy boldogan megvette a zuávot.
Nem messze tőlük, másik halom játékszer előtt a vásárlók tömegében egy úr és hölgy állott és sokáig kerestek valamit, ami olcsó is volna, meg jó is. Főleg az előbbi tulajdonság volt fontos az úrnak.
- Nézd csak, szívem, pukkan, szólt élettársához, miközben egy faágyút mutatott neki, amely valóban pukkant. Nézz ide, látod, - pukkan! És az úr elpukkantotta egypárszor fölötte aggodalmaskodó asszonyának szemei előtt. Az asszony valami jobb játékszert akart venni. Tanácstalanul bámult az ágyúra.
- Inkább ezt a babát itt, mondta, s reménytelenül rámutatott.
- Ezt a babát? Hm... - mondta az úr. - De miért szívem, nézd csak ... ez pukkan!
Komor megfontoltsága, komoly, minden tízkopekesért aggódó arca mutatta, hogy nem könnyen szerzi a pénzt. Nem tudta elhatározni magát és komoran eltűnődve, hallgatagon pukkantgatott az ágyúval. Nem tudom, mit vettek meg. Előre hatoltam a tömegben, "Schieller emlékezete" üldözött, amelyet a gyerekek felkínáltak, s amelyhez most Victor Emanuel is csatlakozott. Itt-ott a tömegben hallani lehetett egy félénk gyerekhangot, amint titokban koldul.
- Bocsánat, igen tisztelt uram, hogy alkalmatlankodni merészelek...
Megfordultam. Egy úr követett, állami egyenruhában, azt a benyomást keltette bennem, hogy kidobták hivatalából. Aligha volt másképp. Ilyenkor aztán mindenki állami egyenruhát visel, különösen ha a bíróság is elitélte.
Óriási magas ember volt, úgy 35 éves, vörös sapkás, édes testvére Nosdrevnek [*] , ellenszenves üde arcbőrrel szokatlanul gondosan borotvált ábrázattal, mely a jó családi származásnak olyan nyíltságával bámult a világba, hogy ellenállhatatlanul arra ösztökélte az embert, hogy szemközt köpje. Ismerem is ezt az embert, találkoztam vele párszor az utcán. - Üldöz a balsors. Azelőtt magam is adtam 15 rubelt is a szűkölködőknek. Uram... Ha ön... Ha szabadna remélnem...
Nem ez az első olyan úr, aki a szűkölködőknek 15 rubelt szokott ajándékozni, bár szeretném tudni, mennyit préselt ő ki ezekből a szűkölködőkből s akikkel a pétervári utcákon találkozott. Oly szerencsétlen vagyok én, vagy különösen vonzom magamhoz az ilyen embereket?
Emlékszem még egy másik úrra, ugyancsak szürke, szokatlanul tiszta és új egyenruhában, pompás pofaszakállal és leírhatatlan "előkelőséggel" az arcában. Német nyelven tolakodott hozzám, valószínűleg azért, hogy a "publikum" előtt ne kelljen lelepleznie magát, nem tudtam, hogyan rázzam le magamról. Ilyen szemtelenséget még sohase láttam... Micsoda pompás szivattyúsok vagy vasúti munkások volnának ezekből a koldusokból! Micsoda erő, micsoda egészség! De az előkelőség nem engedi! És micsoda fogorvosok lehettek ők annak idején...
Ez a találkozás az ellenszenvesen előkelő felöltővel eszembe juttatott egy másik találkozót most nyárról, augusztusból. Azon a napon tulajdonképpen két találkozásom volt, egyiknek közülük különösen örültem.
A Fontankán mentén, egy urasági ház előtt. A díszlépcső előtt elegáns kétfogatú várakozott egyszerre csak a portás feltárta a kaput s kilépett rajta egy pompás fiatal pár. A hölgy, díszesen és gazdagon öltözve, felettébb csinosan és felettébb fiatalosan, beröppent a kocsiba, követte ragyogó katonaruhában az úr, egy még nagyon fiatal ember, s alig csapta be a portás a kocsiajtót, a fiatalember nyomban rátapadt a csinos hölgy ajkaira, aki a csókot boldogan fogadta. Ezt az egész pillanatképet úgy láttam meg a kocsi ablakon át. Ők nem vettek engem észre: a kocsi tovagördült és én a gyalogjárón állva, vidám nevetésbe törtem ki. Kétségtelenül, fiatal házasok voltak, akik látogatásokat tettek. A mézeshetek után nem szoktak a kocsiban csókolózni a házaspárok.
Ugyanezen a napon, délután 5 órakor Vosnyesenszkij proszpekten mentem át. Hirtelen félénk, gyenge hang hallatszott mögöttem, körülnéztem 12-13 éves fiú állott előttem s kedves, jóindulatú arca könyörögve és szégyenkezve tekintett reám. Mondott valamit, de a hangja könnyen reszketett és elakadt. Szegényesen, de nagyon tisztán volt öltözve, könnyű nyári ruhában, sapkában, de nagyon elnyűtt cipőben. Egy régi selyemkendő volt gondosan a nyaka köré csavarva. Mindebből látszott, hogy a fiú szegény, de tisztességes családhoz tartozott, amely jobb napokat is élt. Az is meglátszott, hogy a nyaka köré a kendőt maga az anyja vagy idősebb nővére kötötte. A fiú egyszerűen és udvariasan viselkedett. Fáradt arcának sokkal előkelőbb, őszintébb volt a kifejezése.
- Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom, mondta, legyen oly jó adjon nekem valamit... És könnyű pír futotta át arcát.
Meglepestésemben egy lépést hátráltam.
Oly különösnek találtam a kérését.
- De hát kicsoda ön? kérdeztem csodálkozva - és hogy van... hogy ön kér? Ezt igazán nem vártam volna.
- Apám és anyám kora reggel elküldtek rokonaikhoz, a pétervári negyedbe. Azt hitték, hogy ott ebédelhetek. De ott... nem ebédelhettem, és most hazamegyek, nagyon fáradt és nagyon éhes vagyok...
- És hol lakik?
- A Smolenszkij kolostornál... Adjon nekem 6 kopejkát, itt az üzletben lehet kapni kenyeret, az ablakban láttam, ezek a kis kenyerek, 6 kopejkába kerülnek, egyet vásárolnék és aztán kipihenném magam a boltban és aztán továbbmegyek... - Mondja, kik a szülei? kérdeztem.
- Papának azelőtt állása volt, felelte a fiú és én azelőtt gimnáziumba jártam.
- De mikor a papa ebben az évben elvesztette a helyét, nem járhattam többé iskolába, nem volt pénzünk rá, és mi most... nagyon szegények vagyunk...
Egy történet rövid szavakban.
Nagyon szegények, nagyon szegények!
A szegénység persze - no, mondjuk - kivétel, efölött ne vitatkozzunk. Hisz vannak itt gazdag és tekintélyes emberek, akiknek kedves, okos jól nevelt gyerekeik vannak, akiknek a zuavokat veszik s a zuávok talán nem fogják meggátolni, hogy idővel jó emberek legyenek belőlük. Nagyon különösen élünk mi, valami ismeretlen törvény szerint, kell itt valami törvénynek lenni, mert törvények szerint él a természet és az ember. És mégis különös.
A parasztcsaládban hirtelen egy költő születik, és micsoda költő [*] , egy szakiskolából - egy gondolkodó!
Ezért nem féltem a fiút, akivel találkoztam. Nem fog elpusztulni. Persze kár az apáért: de majd csak fog segíteni magán, majd talál valami állást, valami menedéket. Ő már valószínűleg kész ember. Aztán meg nem élhet az ember a földön apró-cseprő bajok nélkül, nem ő az egyetlen, nem igaz? De mégis elviselhetetlen a gondolat, mennyi komor cinizmust, mennyi nehéz emléket visz magával ez a fiú a gyermekkorából. Nem fogja majd ez a cinizmus erkölcsi fejlődését befolyásolni? És mi módon? Vajon utálat marad meg benne ettől a cinizmustól, vagy megszerzi azt az alkalmazkodó képességet, mely örökre elrontja a lelket? Ez a fiú már járt iskolába, már sok mindent megért, elpirul és szégyenkezik. Ő tisztességes fiú és már eltűnődött a dolgokon, mert a szerencsétlenség megtanít gondolkozni, néha nagyon is korán. Tehát mily nyomokat fog benne ez a véletlen koldulás hátrahagyni? Utálattal és borzalommal fog-e erre a napra visszagondolni vagy lezüllik-e azok közé az állástalan semmittevők közé, akik katonaköpenyben járnak és akiknek külseje olyan előkelő és ellenszenves? mégis... nyugodjunk meg. Minek ezek a haszontalan kérdések? A szegénység mindig kivétel: mindenki él és éldegél valahogy. A társadalomban nem lehet mindenki gazdag, a társadalom nem állhat meg véletlen balszerencse nélkül. Nem igaz? Sőt tudnék elbeszélni egy történetet egy rendkívül eredeti és szinte kecses szegénységről. De tegyük el magunknak ezt a históriát. Még csak annyit tennék hozzá, hogyha - mondjuk - mindnyájan gazdagok volnánk, nagyon egyhangú volna az élet, azonkívül a szegénység kifejleszti az embereket, néha az erényre neveli őket... nem igaz?
[+]
[*]
[*]
[*]