Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
(regény)
IV.

A Pannónia-kávéház hat óra tájra megtelt uzsonnázó társaságokkal. Széles teraszán apró asztaloknál nyolcával, tizével ültek férfiak, nők, leginkább zsidó ügyvédek, kereskedők, bankhivatalnokok, ügynökök és feleségeik, lányaik. Keresztények kisebb számmal voltak, tanárok, néhány ügyvéd, katonatisztek, fiatalabb bírósági és vármegyei emberek, jogakadémiai hallgatók és más egyéb fiatalság. A felekezeti különválás, mint mindenütt, itt is meglehetősen teljes volt s fokozta az is, hogy a keresztények asztalainál alig volt nő. Óváron egy jobb városi polgárember vagy egy törvényszéki bíró felesége be nem ülhet a kávéházba, mert nagyon megszólnak érte a többiek. A különböző asztalok között azonban élénk volt az érintkezés, átszóltak egymáshoz az asztalok fölött, látogatásokat tettek idegen asztaloknál, udvarolgattak a nőknek. Nem egy vegyes flört és szerelem indult ki a Pannónia asztalai közül. Mindenki ismeri egymást, egy külön alkalmilag összeállott kaszt voltak valamennyien, a kávéházi törzsvendégek kasztja, akik a nap többi részében eloszoltak heterogén, sőt egymással ellenséges kasztokba, itt azonban az uzsonna-kávé és szivarfüst kultuszában egyesültek.

Benn, a bolthajtásos, nikotinszínű, nagy belső helyiségben kevesen voltak, magányos újságolvasók, csöndes biliárdozók, sakkozók, a kassza mögötti külön rekesztett s függönnyel félig elválasztott helyiségből asztalcsapkodás és kártyaműszók hallatszottak, s ingujjra vetkőzött alsós partnerek kétes fehérségű mozdulatai villantak ki. Csak a nagy kerek sarokasztalnál ült egy nagyobb számú társaság, különböző életkorú emberek, valamennyi meglehetős gondozatlan külsővel, mindnyájan fanyar képűek és ideges mozgásúak. Az egész embercsoport úgy ült ott, mintha nem szórakozásból volnának együtt, hanem valami fontos munka hozta volna őket össze. Egy ember rítt ki belőlük: magas termetű, hízott, bagolyképű, nagyfejű férfi, borzas és mégsem gondozatlan szőrzettel a szemén csiptetővel, melyet beszéd közben minduntalan leejtett. Ő rajta elégedettség és jókedv látszott, rövidlátó szeme ravasz mosollyal csillogott, a mozdulatai frissek és élénkek voltak. Modrovics Sándor volt, a helybeli jogakadémia tanára és az egyetlen helybeli napilap tulajdonos-szerkesztője, szereplő közéleti ember a városban, városi bizottsági tag, a Lisznyay Kálmánról elnevezett irodalmi társaság alelnöke, mindenütt jelenlévő ügyes ember, aki jóban volt mindenkivel, vámot vett minden közéleti panamácskából. Szép kis vagyonkát is szerzett össze magának, amelyet a szép felesége is szaporított, akinek távoli rokonság jogcímén külön kulcsa volt az óvári nagyprépost palotájának hátsó ajtajához. Modrovics volt az egyetlen, aki úgy ült a társaságban, mint aki rövid ideig szándékozik itt maradni, a társaság többi része úgy viselkedett, mintha már az idők eleje óta ott ülnének és az idők végéig ott szándékoznának maradni. Az egyik belebújt az újságba, de azért odafigyelt a többiek beszédjére, s néha letéve újságját, bele is szólt egy-egy fanyar ellenvetéssel. Mások Modrovics elmélkedéseit hallgatták, ketten külön csoportban bújtak össze és halk hangon, fontos képpel beszéltek valamiről. Minden beszéd arról folyt, amit az egy órával ezelőtt ide érkezett pesti lapokban olvastak, de csaknem kizárólag a tárcák, irodalmi és színházi hírek érdekelték őket. Minden lap minden tárcáját elolvasták, megbírálták, a nevezetesebb írókról, akik szóba kerültek, úgy beszéltek - a Feri, a Sándor bácsi, a Zsiga, mintha minden nap egy asztalnál ülnének velük. Roppant pontosan számon tartottak minden irodalmi és színházi pletykát, az írók személyi adatait, s mintha versenyeztek volna abban, hogy ki van jobban offé a pesti dolgokban. De nem szeretettel beszéltek róluk, hanem irigykedő rosszindulattal és a beszélgetésük akkor volt legélénkebb, mikor egy-egy színdarab bukásáról beszélhettek vagy arról, hogy milyen rossz valamelyik regény mai folytatása. Gyakran használták a divatos irodalmi műszavakat, a pesti szerkesztőségi tolvajnyelv furcsa fordulatait. Ítéleteiknek volt valami penetáns újságpapír szaga, majd minden mondásuk kópiája vagy visszhangja volt valami újságban olvasott cikknek.

A "Mi is meghalunk egyszer" asztaltársaság volt ez, az óvári helyi érdekű írók kompániája. Mindenféle foglalkozású emberek tizenketten, volt köztük tanár, bírósági irodatiszt, öregedő ügyvédbojtár, sőt egy mérnök is. Irodalommal mérgezett lelkű emberek, akikben diákkori mohó olvasás, könnyen kivívott önképzőköri sikerek, vidéki lapoknál kinyomtatott tárcák és versek felköltötték és szították az irodalmi ambíciót, amely nyugtalanná és sóvárrá, iriggyé és acsarkodóvá tette őket, anélkül, hogy valaha adott volna nekik valamit. Egyetlen vágyuk volt bejutni munkájukkal valami pesti laphoz, oda adták volna egész eddigi életüket, hogy legalább egy írásuk megjelenjen Pesten, elárasztották a szerkesztőségeket kéziratokkal, de a szerkesztői üzenet rovatnál nem jutott egyikük sem tovább. Minden visszautasítás csak szította a szenvedélyüket, amely már-már mániává lett. Hiuságuk tele volt sebekkel, mint szent Sebestyén teste, de soha nem fért hozzájuk az a gondolat, hogy munkáik azért nem kellenek senkinek, mert rosszak, tehetségtelenek. Mindent a pesti szerkesztőkre fogtak rá. Fantáziájukban úgy élt az irodalmi élet, hogy az összes már befogadott és hírnévre jutott írók mint egy zárt falanx állják körül a lapokat és az irodalmi érvényesülés egyéb tereit és gonosz, hideg kegyetlenséggel taszigálják vissza a vidékről jelentkező új embert, aki fel akar kapaszkodni magaslataikra. Mindent, ami pesti lapokban megjelent, hozzá mértek az ő visszautasított munkájukhoz s könyörtelenül szigorú kritikusok voltak, az irodalmi erkölcs félelmetes arkangyalai. Ha valaki behunyt szemmel figyelte volna őket, rémülettel vette volna észre, milyen egyformák, mintha ugyanaz az ember tíz példányban reprodukálva ült volna szemben önmagával. De ha valaki külön-külön karonfogja őket és megkérdezi véleményüket egymásról, kiderült volna, hogy a többi mind tehetségtelen tökfilkó, szemtelenség tőle, ha arról mer ábrándozni, hogy író lesz. Kölcsönösen lenézték és utálták egymást, annyi ítéletük mégis, volt hogy az egymás írásainak teljes értéktelenségét felismerjék. Mégis összehozta őket a közös szenvedély, a nyomdafesték mérgétől való inficiáltság. Veszedelmes méreg ez annak, aki hajlamos a hatására: eltorzítja egész lényét, demoralizálja, elsavanyítja kedélyét és aki egyszer inficiálódott vele, nem tud tőle többé szabadulni.

Modrovics, a praktikus, ravasz ember lenézte ezt a társaságot, de néha mégis eljött közéjük, mert ellátták a lapját ingyen tárcákkal, társadalmi vezércikkekkel, krokikkal. Az volt a honoráriumuk, hogy ő minden héten egyszer leült közéjük, pertu volt velük meg dicsérgette, amit írtak. Ha valamelyiküket különösen meg akarta dicsérni, azt mondta:

- Ennek a tárcának a pesti lapban kellene megjelennie.

Ilyenkor az illető tárca egész bizonyosan lemásoltatott még egyszer, beküldetett egy pesti lapnak és a szerkesztő üzenetek rovatában örökre elintéztetett.

Ebbe a társasságba botlott bele Vaymár, mikor rossz kedvét nagy sétával sem tudta leverni s társaságot keresett, hogy legalább néhány percre szabaduljon önmagától. A többiek őt is maguk közé számították, mint hozzájuk hasonló sorsú művészt és bizonyos tiszteletfélével néztek rá, mert pesti művész-növendék korában benne élt a bohémeben s jól ismert néhány fiatal írót, akik azóta hírnévre jutottak. Ő nem nagyon szerette az "A mi is meghalunk egyszer" asztaltársaságot, de néha mégis elment közéjük, mert hát ez volt az egyetlen hely ebben a városban, ahol legalább meghallgatták az embert, ha művészetről beszélt. Világosan látta, hogy félemberek, hogy belül pudvásak, de valahogy úgy érezte, mégis az ő fajtájából valók. Néha azzal is kínozta magát, hogy ő is csak olyan, mint ők, félbe maradt művész.

Modrovics, aki mindenütt jelen volt és mindent tudott, ami a városban történt, azzal fogadta:

- Hát nem vállaltad a főispán arcképét?

Vaymárt bosszantotta, hogy ez a dolog máris közszájra került.

Micsoda vénasszony ez a Kazi bácsi! Kelletlenül mondta, mintegy elhárítva ezt a témát.

- Nem sok kedvem van rá.

Modrovicsot azonban nem lehetett olyan könnyen elintézni.

- De hát mért nem? Azt hallom, ezer pengőt guberáltak ki rá - mondta, őszinte szertettel ejtve ki az ezer pengő szót.

- Nem szeretek állatképeket festeni - csapta oda Vaymár.

Csak azért mondta ezt, mert bosszús volt, az ingerültségét akarta lecsapolni a goromba szóval és véget akart vetni a faggatásnak. Szavai hatását látva azonban, rögtön meg is bánta. A többiek sunyin, kárörvendőn nevettek, örültek neki, hogy valaki mert ilyet mondani, még jobban annak, hogy Vaymár ezzel a szavával bizonyosan ártott magának. Egy kis zavarodottság is volt rajtuk, mégis az ő jelenlétükben mondtak ilyet a főispánról, aki nagy hatalom és nagy tekintély volt a városban. Hátha ő rájuk is árnyat vet a dolog. Függő helyzetben lévő, szegény emberek voltak, a főispánnál kisebb ember is gáncsot tudott volna nekik vetni. Csak Modrovics mulatott őszintén, ő a főispán házi újságírója volt, biztos volt a maga pozíciójában, a főispánnak épp olyan szüksége volt reá, mint neki a főispánra, többet is tud a főispán dolgairól, semhogy az ki merne vele kezdeni. Már alig várta, hogy végig hurcolhassa ezt a mondást anekdota alakjában a városon. Arra is gondolt egy pillanatig, hogy ki kellene írni a mondást a lapjában kroki formájában. - de nem, ez mégis lehetetlen szubvenciós kormánypárti lapban.

Vaymár haragudott magára, hogy így kiszolgáltatta magát, - lám megint szamárságot csinált, ami kellemetlen lesz a családjának. Mi az ördögnek is jött ide, ezek közé a hülyék közé. Bánta, hogy az arcképfestés ügye most ezzel a mondásával kezd nyilvános botránnyá dagadni. Annyit legalább mégis elért, hogy az arckép ügyét nem feszegették tovább. Nem merték.

Különben is új, izgalmas téma került az asztalra. A pincér odahozott néhány most érkezett új folyóiratot, amelyeket mohón szétkapkodtak. S akinek jutott belőlük, elkezdett buzgón olvasni. Az volt az érdekes, hogy hátulról előlre nézték mindnyájan a lapokat, a szerkesztői üzeneteken kezdve. Szomjas mérnök, akinek a legkívánatosabb zsákmány, az "Európa" című folyóirat jutott, egyszerre felkiáltott:

-Mi a fenét!

Oldalba lökte a szomszédját, Péteri tanárt.

- Nézd ezt itt!

Valamennyien fölfigyeltek: mi az? Péteri elámulva meredt a folyóirat lapjára, aztán tovább adta.

- Ez a taknyos!

- Hogy jutott ez ide?

- Talán nem is ő. Mást is hívhatnak Szenty Bélának!

- De bizony ő. Az egész vers Óvárról szól. Nézd, a Zergehegy ki is van írva benne.

- Ezt nem hittem volna arról a fickóról!

Modrovicshoz nem jutott el a folyóirat, hát megkérdezte:

- Mi az, mi történt Szentyvel?

- Verse jelent meg az "Európában" - kiáltott Péteri szinte dühösen.

- Úgy - szólt Modrovics - mindig mondtam én, hogy annak a fiúnak van tehetsége.

Szenty Béla húsz éves fiú volt, jogászgyerek, az ő lapjának riportere, szükség esetén vezércikk- és tárcaírója, mindenese, ezenkívül az egyetlen ember a világon, aki ettől a laptól az írásért pénzt kapott. Havi harminc forintot.

Ekkor lépett be a kávéházba a kis Szenty. Őt is az "Európa" vonzotta oda, tudta, hogy az új szám most érkezett Óvárra, izgatta beküldött versének sorsa. Mindnyájan odafordultak a sovány, sápadt, szögletes mozgású fiatal ember felé, aki egyszerre meglátta rajtuk, hogy a nagy eset megtörtént: a verse megjelent s ezek már tudják. Az öröm piros hulláma öntötte el fakó arcát.

- Ide jöjjön Szenty - kiáltott felé Péteri, aki jogot tartott a fiúhoz, mert az ő tanítványa volt a kir. kat. főgimnáziumban még másfél év előtt. - Nagy esemény! Gratulálok!

Szenty félénken, elfogódottan jött az asztalhoz, melyhez még eddig sohasem hívták, mert ezek az emberek itt nagyon lenéztek mindenkit, aki fiatal.

Szomjas elébe tartotta a lapot. A fiú valami gyönge, kellemes szédülésfélét érzett, mint mikor valaki hosszabb idei nemdohányzás után rágyújt az első cigarettára. Örült, de nagy zavarban is volt. Az első komoly helyen megjelent vers! A belépés oda, ahova eddig csak kívülről pislogott be! A Pályakezdés, talán a hírnév, a dicsőség első csöppje! Legjobban szeretett volna egyedül lenni, lehunyni a szemét, elereszteni a karjait és nézni befelé, önmagába, hallgatni az öröm muzsikáját a szívében. De itt ezek az emberek hangosan gratulálnak neki, olyan hangon, amelyben minden van, csak a gratulálás öröme nem. Rátekintett Vaymárra és kissé magához tért, ő volt az egyedüli, akinek a szemében igazi jóakaratot és szívességet látott. Ösztönszerűen is felé fordult, mintegy támaszt keresve benne. Vaymár helyet csinált neki maga mellett s mikor leült, átfogta a vállát.

- Gratulálok, fiam. jó verset írt.

A fiú erre a pár közvetlen szóra felvidult s most már szerényen, de némi önérzettel a tartásában nézett körül. Szomjas odanyújtotta neki a lapot, ő kissé reszkető kézzel fogta meg és nézte a saját nevét a vers alatt. Ha most egyedül lenne, hogy elolvasná magában: szép vers, jó vers, az én versem! Talán körül is táncolná a szobát, vagy fél lábra állna örömében, mint gyerekkorában, ha valami nagyon kedvére való ajándékot kapott... Itt most úgy tett, mintha nem találna a dologban semmi különöset, mintha már megszokott dolog volna számára, hogy verseit kiadják. Egy perc múlva letette a lapot.

- Hát csakugyan kiadták! - mondta, csak éppen hogy mondjon valamit.

A többiek bámulták. Imponált nekik a fiú nyugalma és önuralma. Ők azt hitték, legalább is sírva fakad örömében, s íme megnézi a lapot, leteszi és úgy beszél, mintha magától értetődőnek találná, hogy a verse megjelent. Bosszantotta őket ez a magatartás, kezdték már az arrivé író gyűlölt, irigyelt és titokban áhitattal csodált fajzatát látni benne. Öntudatlanul arra gondolt, mivel lehetne a fiú örömét elrontani.

- Hogy tudta ezt megcsinálni? - kérdezte fanyarul Koncz, a második szigorlatnál elakadt ügyvédbojtár.

- Hogy a versemet kiadták? - kérdezte Szenty ártatlanul. - Nem csináltam én semmit. Egyszerűen beküldtem a verset postán és most megjelent.

- De csak van valakije a szerkesztőségben, aki protezsálta? - szólt közbe szomjas. - Protekció nélkül ezek a pestiek nem adnak ki semmit, ami nem az ő klikkjükből való.

- Azt se tudják, ki vagyok, mi vagyok. Nincs nekem Pesten senkim a világon, aki protezsálna.

A többieket ez még jobban ingerelte. A saját kudarcaik magyarázatául egész rémtörténeteket gondoltak ki az irodalomban dívó protekcióról, klikk-rendszerről s most ez a fiú azt akarja velük elhitetni, hogy a lapokhoz úgy is be lehet jutni, hogy az ember egyszerűen beküldi ismeretlenül egy kéziratát és azonnal kiadják. Hát akkor mért nem adták ki soha, még véletlenül sem az ő dolgaikat?

- Persze az újságírók összetartanak. Csak azt eresztik be, aki újságíró - szólt Békei telekkönyvvezető, aki eddig szótlanul ült. - Biztosan zsidónak nézték. Manapság Pesten csak a zsidó érvényesül.

A kis Szenty már nagyon megbánta, hogy idejött. Egy kis leckét kapott az emberi rosszaságból. A mindenünnen felé áramló rosszindulattól nagyon lehangolódott. Modrovics sietett segítségére.

- Az a vers bizony nekem is tetszik. Közölni fogjuk a vasárnapi számban. Ne felejtse el alája írni. "Kitűnő fiatal belmunkatársunk e szép verse az "Európa" legújabb számában jelent meg s onnan közöljük."

Olyan hangon mondta ezt, mintha legalább is duplájára emelné a fiú fizetését. Szerette az ilyen olcsó jutalmazásokat s ő különben is mindig annak a pártján állott, akinek valami sikerült. Hátha csakugyan lesz valami ebből a fiúból, híres pesti író, tekintélyes újságíró s még valami hasznát veheti valamikor? Egy ilyen fiatal gyerekből minden lehet, ha lehetséges.

Péteri tanár külön fogta Szentyt és tanári oktató hangon magyarázott neki, mint mikor az önképzőkörben bírálgatta próbálkozásait.

- A verse szép, csak a szerkezetében van egy hiba. Elégiának nem szabad ilyen keserűen végződnie, a végére valami kibékítő mozzanat kell...

Szenty megadással hallgatta. Lassankint elcsitult az izgalom s a legnagyobb esemény, amely az asztaltársaságot évek óta érte, minden események sorsára jutott: kibeszélték, kimerítették, letárgyalták.

Változott a téma. A nőket kezdték bírálgatni, a teraszon ülőket, az utcán arra sétálókat. Ez volt az egyetlen tárgy, amely az irodalmon kívül érdekelte őket, papirossal és nyomdafestékkel bélelt lelkük ebben tartott kapcsolatot az eleven élete. Minden csinosabb nőt megtárgyaltak, egy-egy szóval célzást tettek a róluk szóló pletykákra, a férjükre vagy gavallérjukra, aki gyanútlanul és teljesen ártatlanul sétált egy férfivel, azt körülvették, a gyanú és rágalom gőzfelhőjével és mindenekfölött a testi valójukat tárgyalták csámcsogó élvezettel Ebben a szórakozásban Modrovics is velük tartott, pedig már menni készült. A közönséges fajta férfiakat valahogy egy színvonalra állítja a nőkről való beszéd, egyesíti őket a nyers, trágár érzékiség demokráciájában. A rizsporos arcok, vékony vagy gömbölyű vállak, a karoknak a könnyű nyári blúz alól kirózsálló formái, a drága asszonyi gömbölyűségek - mindaz a készség, amivel az asszonyi test a ránéző férfiembert folytonos tudatában tartja saját szexualitásának, egyformán hat mindegyikre s a férfitársaság majd minden körben egyformán durva tónusa eloszlat minden műveltségbeli különbséget. Az asztaltársaság mind harminc és negyven közötti férfiak voltak, agglegények, vagy unt házasságban élők, az élet minden vonatkozásában kielégítetlenek és sóvárgók, fülledt lelkükben sistergett a tehetetlen bujaság. Felizgatódtak egymás trágár szavaitól, az asszonyok előttük sétálgató áradata felgőzölte fantáziájukat. Csupa olyan emberek, akiknek a feleségükön kívül, akinek vonzerejét rég elvette a gyerek-gond, cselédvesződség, a szegényes élet unottsága, életükben nem volt úri nővel dolguk s most a fiatalkori cseléd és olcsó kokott szerelmeik analógiáit alkalmazták minden nőre, kikapósra és szentre egyaránt.

- Azt nézzétek, az a tyúk! - mondta Modrovics a kávéház előtti nagy tér közepe tájára mutatva. - Az aztán a mell! A combjai, amint lépéskor szétválnak!

Baltazár Ilona volt. Lassan könnyed, hosszú lépésekkel ment át a téren, egyedül mint mindig. A szolid óvári konvenciók szerint kissé túl merész, de jó ízlésű és elegáns ruhája, szellemes modellű kalapja, szabad, minden feszesség nélküli mozdulatai valahogy olyan benyomást tettek, mintha idegen volna, véletlenül e városba csöppent. Egész viselkedésén, mozgásán meglátszott, hogy megszokta az egyedüljárást, a magányosság levegője vette körül s ez még jobban fokozta megjelenésének idegenszerűségét. Vaymár már messziről látta közeledni, előbb vette észre, mint a többiek s most nyugtalan lett. Modrovics szavaira az az ijedt érzés fogta el, amely megszokta előzni dühkitörését. A férfiak mind Ilonát nézték.

- Ezért lennék juhászkutya három évig és három hónapig - folytatta Modrovics. - Egész Óváron nincs asszony, aki így tud főzni, csak azzal, hogy van.

- Merre jár mindig egyedül? - tűnődött Péteri.

- Merre jár! nem tehozzád jár, sajnos énhozzám se - felelt neki a telekkönyvvezető. - Ő tudja, kihez jár.

- Fene egy asszony - tódította szomjas. - Fene ügyes asszony. Soha senki sem tud róla bizonyosat, pedig senki sem hiszi el, hogy nincs valakije.

- Majd ennek nincs... Olyan asszonynak, elvált asszony, aki megtanulta a jót...

Vaymár kezdett elsápadni. Maga sem tudta miért, hisz máskor ő is részt vett ilyen diszkurzusokban, de most émelyítő undor fogta el ezek iránt az emberek iránt. Úgy érezte, hogy most valakit, mindegy hogy kit közülük, tarkón kell ragadni és pofozni agyba-főbe. Egyelőre azonban lenyűgözte a megszokás, hogy gátakat állítson impulzusai elé. Ha most ezért botrányt csinál, egy óra múlva róla fog beszélni az egész város. Kombinálni fognak, biztosra veszik, hogy ő az a titkos valakije Ilonának, akit az egész város már két év óta les, akinek létezéséről Vilma is meg van győződve anélkül, hogy a legcsekélyebb gyanúok vagy bizonyság volna rá. Mi lenne ebből a városban és mi odahaza? Vaymár Sándor a Baltazár Ilona lovagja, pofozkodott érte, párbajozott érte, most már végre világos minden, szegény Molitor Vilma - ez volna a közvélemény felfogása s ezt nem venné le semmi sem róla, sem Ilonáról. Micsoda helyzet volna ez a fiatal asszonynak! A magányos élete, a többi asszonyoktól való elzárkózottsága, bátor, szabad mozgása a ránézve ellenséges indulatú levegőben, az, hogy elvált asszony, hogy jobb ízléssel öltözik, mint a többi nők, a személye körüli rejtelmesség - minden közrehatott arra, hogy Ilonáról szünet nélkül beszéljenek az óvári asszonyok és mindig rosszmájúan. Ha tudtak volna róla valami pozitív rosszat, akkor a pletyka hirtelen fellángolt volna, aztán hamar lecsappan, a ballépést jól kiélvezik, aztán belenyugosznak, aztán megbocsátják és végül megszokják az emberek. Ilona élhetett volna kedve szerint, mint akárhány asszony, akiről mindenki tudta, hogy udvarlót tart, nem is mindig ugyanazt s aki a megszokás révén türelmi jogot nyert, társadalmi pozícióját is megtartotta, ha tudott vigyázni magára és ügyesen csinálta a dolgát. De Ilonát sohasem látták olyan férfivel, akivel hírbe lehetett volna hozni, otthoni életéről sem tudtak semmi rosszat, pedig ugyancsak igyekeztek megtudni. Svirián táblabíróné még azt is megtette, hogy elcsalta Ilona szobalányát nagy anyagi áldozattal (havi 5 koronával több fizetést adott neki), de attól is csak azt tudta meg, hogy Ilonánál semmi gyanús dolog nincs. Éppen ez ejtette kétségbe az asszonyokat. Izgatta őket Ilona, veszettül vágytak róla beszélni, de nem volt mit, mindig csak az általánosságban tartott gyanúsításokat és találgatásokat ismételték s ennél nincs bosszantóbb a világon. A ki nem elégült pletykavágy az asszonyokban éppúgy megáporodik, mint a ki nem elégült szerelem. Csak azért, mert nem tudtak Ilonáról semmit kifürkészni, dühösek voltak rá, gyűlölték. Ha most valami botrány középpontjába kerül, darabokra tépik és felfalják. Vaymár tudta ezt, hiszen az ő Vilmája tevékeny részt vett az Ilona körüli szóbeszédekben. Nagy erőfeszítéssel megfékezte tehát a dühét. Inkább felállt és elköszönt a társaságtól. Vele állt fel Szenty is. Vaymár meglepetve látta a fiú arcán, hogy ugyanazért távozik, mint ő. Kicsit még marasztalták, különösen a fiatal költőt. Péteri tanár ezzel búcsúzott tőle:

- Legyen máskor is szerencsénk ennél az asztalnál.

Úgy mondta ezt, mintha a Kisfaludy-társaság tagjává avatta volna fel Szentyt.

- Micsoda butaság, hogy az ember ezek közé a patkányok közé jár - szólt Vaymár, mikor kiértek az utcára.

- Jó pofák - mondta a fiú elnevetve magát... Azt hiszem, most alaposan lecsépelik a versemet.

- Kaján, irigy kutyák. Nyugodt lélekkel megfojtanák magát, amiért egy kis sikere van.

Vaymár olyan mozdulatot tett a vállával, mintha le akarná rázni ennek a társaságnak a levegőjét magáról. Aztán habozva kérdezte.

- Úgy vettem észre, magának sem tetszett, ahogy Baltazár Ilonáról beszéltek. Ismeri őt?

- A volt férje unokabátyám, voltam náluk Szőlősön, mikor még együtt voltak. Ilona most is tartja ezt a rokonságot s megengedi, hogy néha fölmenjek hozzá.

- Hisz akkor mi is atyafiak vagyunk szegről-végről - mondta Vaymár és kezet nyújtott a fiúnak. - Hát akkor szervusz Béla.

A kis Szenty azzal a megtisztelt örömmel fogott vele kezet, amelyet minden húszéves fiú érez, mikor egy nála tíz évvel idősebb, kész férfi felajánlja neki a tegeződést.

- Tulajdonképpen mért vált el Ilona Szőllősy Miklóstól olyan hamar? - kérdezte aztán Vaymár.

- Én nem tudom. Senki sem tudja. Talán ők maguk sem tudják. Én csak azt tudom, hogy a házasság kezdettől fogva nem volt szerencsés. Észrevettem már akkor - egyszer húsvétkor náluk voltam Szőlősön, - hogy nincsenek egymással megelégedve. Ilona mindig rosszkedvű és ideges volt, párszor sírni is láttam. Nem is csodálom a dolgot, ismerem Miklóst. Szép, erőteljes fiatalember, az első pillanatra megnyer mindenkit, de aki megismeri, hamar észreveszi, hogy belül csupa nyál. Minden szín és karakter nélküli ember, semmi lélek. Nekem az az érzésem vele szemben, mintha nem is férfi volna, hanem valami osztriga. Olyan asszony, mint Ilona, tévedhetett benne, mikor hozzá ment, de aztán hamar kiábrándulhatott belőle. Még valami lehetett ott, amit én nem tudok, de az anyám, aki az ilyenekben jószemű asszony s aki iránt talán Ilona is valamicskével őszintébb volt, alighanem sejti. Tett előttem olyan célzásokat, melyeket én nem értettem. Talán azért, mert még kevés tapasztalatom van a férfi és nő közti dologokról. Szegény Ilona. És azok a vén disznók, hogy beszélnek róla!

Vaymárt megkapta valami a fiú hangjában, mikor Ilonáról beszélt, valami szomorú, rezignált hangszín, mintha a közönséges társalgó beszédbe valami titkos szívhang csengene bele. Megállt és felülről, a felnőtt embernek a gyerekkel szemben használt kedélyeskedő hangján szólt rá:

- Te fiú, nem vagy te szerelmes Ilonába?

A fiú elpirult, szörnyű zavarba jött, aztán belül összeomlott s a tehetetlen gyerek szomorúságával csaknem sírva mondta:

- Rettenetesen szeretem.

(Folyt. köv.)