Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám · / · UJFALUSI LÁSZLÓ: A VÉN KOPÓ
Reggel frissen ugrott ki az ágyból, jól ledörgölte magát a jeges vízzel, aztán még kabát nélkül kiszaladt az udvarra, előfütyülte a két kopót, megkötötte őket az előszobában. Hamar felöltözött, megivott egy csupor tejet a konyhában jó melegen, egy darab kenyeret, szalonnát a táskába gyömöszölt. Mire a nagy báránybőrös bundát is a nyakába kanyarította, egészen elfogta az a különös, boldog izgalom, amit csak vérbeli vadász érez, ha friss új havon tele reménységgel nekiindul az erdőnek.
Akkorára már hallotta is a szánok csengőit a ház előtt, bekiáltott az apjának. A kutyák bömbölve ugráltak a nyakukba, amikor nagy-bundásan a kapu felé csoszogtak.
A két lapos parasztszánkó már ott állt. Az egyiken egy csomó kutya, a csontosképű vadász egy kézfogással közibök hajította az összeevorkázott Vitézt és Fordíts-ot, rettentő kavarodás támadt, acsargó, dühös gomolyodás, egymás hegyén-hátán tolongtak, a csontosképű Miska rájuk mordult, mire elcsendesedtek, a Dudás vicsorgatta még a fogát, mert Vitéz éppen a feje tetejére repült, ott ült egy pillanatig, négy lábbal balanszírozva a mozgó talajon, aztán elhelyezkedtek, ki-ki meglelte a helyét a szalmán, ki perecre gömbölyödve, ki a szomszédja nyakán nyújtogatva buksi fejét, vagy álmosan lógatva a két első lába között.
Miska letelepedett hátul, a csizmája a hóba ért, a kürtöt a hátára vetette, a puskát a nyakába akasztotta, a pipát a fogára nyomta s azzal - gyű! a lovak vágni kezdték a havat.
A másik szánon két bunda terpeszkedett. Az egyikből nagy fiatal veres orr nyúlt ki a hidegbe, a másikból egy szipkás szivar mögül egy áttetsző, finom, hirtelen görbülő sasorr. Zoltai Pál belepréselte bundáját a kettő közé s eldőlt kényelmesen a fenyőgallyon, amellyel a szánkó meg volt ágyazva.
Roppantul tudta élvezni mindig a szánkázást, - mindent, ami a szabad repüléssel valami összefüggésben volt. Ezt a lapos szánkót meg különösen kedvelte, az ember úszik rajta, mintha nem is a földön, hanem felhőkön ülne. Végigheverni rajta bundástól s akkor a lapos alkotmány elkezd siklani olyan finoman, mintha lágyan ringó vizen vinne egy fenyőillatos hajó.
A fiatal Pataky ekkor megszólalt: "Ni, egy idegen kopó." Mindnyájan hátranéztek s tényleg azon a helyen, ahol az elébb a szánkók voltak, egy ronda, vén kopó állott az úton. Senki sem látta jönni, csak ott termett valahonnan, lehajlott fejjel szaglászott a hóban, ahol a kutyák hagyták nyomaikat a rövid pihenő alatt, aztán felkapta a fejét a ügetve megindult utánuk.
A két laposra kopott gerenda puhán merült a hóba, mely az éjjel magasan borította be a földet. Úsztak benne ütemes ringással, a lovak patája verte a taktust, a csengők zenéje verssorokká lágyult, melyeknek végére pontot tett az ostor pattanása. A hó szaladt kétoldalt, mint sebesen folyó folyó hulláma, lombtalan fűzfák futólépésben iramodtak mögéjük, hogy távolabb meglassítva lépteiket, szorosan egymás mellé felzárkózzanak. Majd hegyek nőttek fel kétoldalt mellettük, egyre magasabbra és szorosabbra s az imént még tengerként szétfolyó szürkés ég összeszorult a hegyek barna partjai között. Hanyattfekve nézett vissza az elmaradó dombokra, az egybefolyó csillogó mezőkre, amiket még összefogott a téli reggel kékes levegője s még nem elemezett részekre a fehérségbe vonalakat rajzoló nap szene.
A nagy bundában, mint valami jó meleg házban ült, fészkelődött nagy kéjesen s úgy érezte, a tagjai megnőnek, megerősödnek benne, vézna lábszára erősen, háziurasan terpeszkedett el a csizmában. Felhúzta a karját s titokban megtapogatta a bicepszét.
Ahogy ott feküdt a felszabadult egészségnek, erőnek boldog jóérzésében, különös erővel ragadta meg az az érzékeny, szinte gyerekes melegség, amely mindig feltámadt benne, ha hosszú idő multán hazajött. De soha még ennyire hevesen nem fogta el, mint most: a vágy ezek után a vén hegyek után, ahol a nagyapái éltek. Mint valami szent helyre gondolt ide mindig már mint kis gyerek is s ünnepje lett az életének, egyre ritkuló ünnepje, amikor lelkében magasztos, meghatott érzéssel jött ide. Így érzete ezt mindig, de most megdöbbenve és ijedten érezte, hogy csak itt lehetne boldog, itt is ezt az életet élve, amit ezek ketten, akik vele együtt feküsznek a szán fenyő ágyán, akikben ugyanaz a vér kering, mint az ő ereiben. Valami nagy átkos verésnek, tudta most az élet játékát, mely henye, élvező úri vért oltott bele s megtagadta tőle a nevet s ami azzal együtt jár.
Egy pillanatnyi irigy fellobbanás volt ez s már újra átengedte magát az édes élvezetnek, mely mindenfelől simogatta, melengette a lelke reszkető véznaságát, mint a bunda a testét. A múltra kellett gondolnia, a néhány napos múltra, amit olyan merészen a faképnél hagyott, ettől kacagnia kellett. Faképnél hagyta őket s elbújt ide, ahol senki rá nem találhat. A hegyek, mint a várfalak tornyosulnak két oldalt s egy kanyarulaton bezárul mögötte a kapu. Nagy havak, erdők rengeteg tömegével övezi várát, egy egész világ tiszta levegőjű tájait varázsolja maguk közé, ahová nem hatolhat a nyomába eredt kopók bűzös szájának még a lehelete sem.
A fantáziája élvezettel játszott ennek a szimbolikus gondolatnak az elképzelésével.
Most bezárulnak a hegyek és kint reked minden üldöző. Rohannak utána a csahos szájú kopók s egy nagy sziklafal mered eléjök: azon nem lehet átjutni. Jönnek az aggodalmak, vigyorgó, nagyfejű, lomhán megülő, kísértetei s megrekednek a havak tengerében, mely körülveszi. Kacagott a bundájában az elképzelésen, olyan komikus volt: nehéz totyogású kacsafélék - a méteres hóban. Aztán fekete holló csapatok jönnek magasan - elvesznek a hófelhők között s összegabalyodnak a ködökben. Jön az elhagyott, undok vidékek levegője, mely beette magát még a bútorába is, jön hömpölyög - de megdermed a téli reggel friss, illatos fagyától, mely győzelmesen körül lengi. Megáll a falka fent és alant és bután tűnődve bámul egymásra.
Eltűnt az üldözött, hiába vizsgálódnak, szaglásznak bármerre nincs nyoma se levegőben se földön.
Nincs nyom sehol.
Aggályos és kicsinyes fantáziája, mely mindig a realitás élességével kapaszkodott az elképzeléseibe, most hirtelen görcsös ijedelemmel markolta meg ezt a gondolatot: nincs nyom sehol.
Nyugtalanul ült fel a szános s a szeme borzongva meredt rá a két fényes szalagra, mely fáradhatatlanul és meg nem szakítva siklott ki hátul a szán talpai alól. Szaladt, szaladt a két fényes vonal sebesen vissza az elhagyott világba s a nyomokon - jaj ott bukkant elő a kanyarulatnál egy fekete folt: a rettenetes idegen kopó, mint valami ismeretlen titokzatos üldöző.
Feltámadt, egészséges gondolkodása csak percek múlva tudta kivetni magából a régi félelmet, mely hirtelen ránehezedett.
A völgyben elszórva házak aludtak a hóban megbújva, meleg emberi vackok az eleven élet kicsiny tanyái a havas, holt világ keblén.
Az első szánról lepattant az ember, kibújt a kürt zsinórjából, riadójával megzengette az alvó hegyeket, a kis kunyhók betapasztott parányi ablakait, mire kinyílt egy ajtó és itt, egy bozontos, párás parasztfej bújt ki a gőzölgő ajtónyílásból: egyik kezében a puska, a másikkal úgy jöttében a foltos szűrt dobta magára, mögötte az asszonya nyújtotta a táskát a krumplis bogáccsával. Egyenkint bújtak elő a kerülők, az öregebbje rádült a szánra a kutyák közé, a fiatalabbja lépést sietett bocskoros lábával a lovakkal.
A lovak már hasig taposták a havat. Leszállottak. A bundáktól megszabadulva jókedvűen és karcsóan üdvözölték egymást, mintha most találkoznának, az emberek frissen is bizakodó, arcokkal tárgyalták a hajtás kilátásait, szép nap ígérkezett tiszta és csillogó, a kutyák hemperegtek a fagytól porló hóban s türelmetlenül bömböltek.
Egyszerre vicsorogni és ugatni kezdett a megláncolt falka: az idegen kopó termett közöttük.
Undorító kinézésű vén állat volt. Minden csontja kimeredt a bőréből, a csontvégeknél le volt kopva a szőr, mely másutt összegubancolt piszkos csomókban lógott le róla. A fején, a pofája körül deres-fehéren meredt széjjel a szálkás szőr, mint borzas-beteg arcok gondozatlan összes szakálla, feje fáradtan csüngött a földbe, füle lelógó gubancos csomó, az egyik lába bénán nyúlt utána. Az egész állat alig látszott élni, hívásra, füttyre nem reagált, a szeme valami hólyagos fátyol mögül vakon bámulta a földet. Félénk emberek ilyen kutyákat látnak, ha szürkületkor temetők sövénye mellett visz el az útjuk, vagy ha holdas éjjel elhagyott, düledező ház mellett haladnak el.
A kerülők röhögve ingerkedtek vele, a legszebb becéző neveken szólongatták.
"Ez ugyan elbánna egy kannal, egy olyan ötévessel" - nevetett az egyik nyitott-inges legény s egészséges, állati humorral oldalba rúgta a bocskoros lábával. Különös kongó hangot adtak a bordák s a szegény dög torkából olyan földöntúli, átható hangon tört ki a panasz, hogy Zoltai idegesen rándult össze, ez a hang agyába, az idegeibe szaladt s megremegett tőle még a lábszára is.
"Nem hagyjátok abba" rivallt rájuk az öreg Pataky "Miska, kösd corkára, hátha még hasznát vesszük."
Az embersor hegynek kanyarodott. Az oldalakat nehéz, régi havak borították, miket mindig újabbakkal tetéztek a sűrűn szálló felhők. A fenyvesek be voltak burkolva a vastag takaróba, némelyiknek terpeszkedve lecsüngő ágai fölött tágas sátorrá tornyosodott a hó. Néhol fehér tisztássá nyílott szét az erdők derengő tejszínű sűrűje s a nehezen, lihegve törtető emberléptek goromba vonalakat húztak az érintetlen fehér habokba.
A sor egyre rövidült, itt is ott is elmaradt hangtalanul valaki, szétrúgva a havat a lába körül aztán megmerevedett, mint a téltől dermedő fák törzse. A többiek vonultak tovább, az egymás nyomába lépő lábak nesze - st, st - hamar elaludt a puhaságban.
Egy kéz némán kijelölte a helyét, aztán ráborult a csend, amelyben a vér lüktetése, a szív dobbanása is dörgő robajnak tetszik. Az idő ellenőrizhetetlen nesztelenséggel suhant a holt világ felett. Ebben a várásban elalszik minden érzék, az ember állva álmodik, a szeme előtt a fény is hanggá lesz, a napsugár pattanva zenél a fák tűhegyén, napsütésben zsongva zümmög minden hókristály. Az én felolvad a környezetben, s szinte megszűnik külön érzékelő egyeddé lenni s minden érzékelés a létnek valami homályos, alig derengő megérzésévé zsugorodik össze.
Az embert úgy rázza fel az első hang ebből az álmodó várakozásból, mintha nehezen alvót tűzilárma riaszt fel. Egy vakkanó hang, egy feljajduló szóló, amire felzúg az egész teli orkeszter fortisszimója: a hajsza megindult. Egyszerre tele lesz élettel minden ami eddig észrevétlen élt, a vér lüktetve indul sebes körútra a testben s a nyugtalan szemekből reppenő szikrák életet varázsolnak minden megrebbenő faágba, minden lecsisszanó hógörgetegbe. Ide-oda hullámzik a harc a völgyfenéken s amint közelebb vagy távolabb zeng a viaskodás acsarkodó zaja, a dobogó láz vagy irigy csüggedés sebesen váltakozik a harcra vágyó lélekben.
Kissé szokatlan volt, már neki ennek a lármás hajtásnak túlerős izgalma s úgy viselkedett a standján, mint egy igazi kezdő-vadász: a legelső hangra felkapta a puskát, minden ágreccsenésre azt hitte jön a vaddisznó, a keze megdermedt, a folytonos készenléttől, míg végre kifáradva és megfagyva zsebre kellett dugnia.
A kopó együttesből egy hang vált észrevehetővé s mindjobban erősödött. Szabályos, egytempójú, recsegő hang, mely egyre közeledett.
Zoltai ujja izgatottan járt a ravasz körül.
Valami mozdul előtte a sűrűben, jön feléje, a szíve zakatol. Céloz, milyen furcsa, ez vaddisznó? hiszen ez szürke és kicsinynek látszik, vagy csak a távolság miatt van? Egy pillanatig nem látni, de biztosan jön feléje a bokor mögött. Itt, valahol itt kell előtörnie, most... és a fegyver az archoz szorítva, a szeme a bokor két oldalán táncol eszeveszetten. Most mozdul valami, az ujja már a ravaszt éri, de elernyed hirtelen... Egy nyúl, egy szegény, nyavalyás kis nyúl suhan el mellette, a pofája milyen kétségbeesett, s milyen óriásit ugrik, amikor őt meglátja, milyen nesztelenül suhan, a lába alig éri a talajt, már nincs is sehol, de a havon élesen rajzolt nyom marad a napos kis réten át, szinte érzi a szem, hogy borzolódik a rohanó lábtól a finom hó... már semmi sincs.
Csak a rekedt, átható kopóhang riszálja az agyát s a nyúlnyomon a sánta lábát vonva megy a fekete, undok vén kopó a szűz havon.
Milyen lassan megy, csak éppen hogy lép, olyan egyenletesen kimérten és minden nyomnál kitátja a száját s olyan a hangja, mint egy vén varjúé, nem az a tisztán recsegő, éles: kár, kár, hanem valami eltompult, elhasznált s mégis mindent átjáró tömör és kérlelhetetlen hang. Zoltai halkan felkacagott, a kis izgalom után jólesően és szükségszerűen jött, olyan komikus volt a látvány: ez a vén szélütött dög erőlködik a nyúl nyomában, amely azóta a harmadik hegyen hányja a fittyet neki.
De már nincs is sehol, s csudálkozva látta, hogy a lassú lépésével milyen messzire jutott. Mintha nem is lett volna semmi oly nyugodt a hó fehérsége, és szikrázik a napban. De mégis ott a nyom, ami többé el nem törülhető. Ha nem látná, azt hinné, hogy pillanatnyi káprázat volt az egész.
De nem, hiszen még mindig hallja a hangot. Hogy lehet egy állatnak ilyen rémes hangja. Mintha érdes felülethez visszájáról dörgölnek valamit. Brrr!
Le kellett volna puffantani azt a dögöt, gondolta dühösen, nem neheztelt volna érte senki, csak a hajtást s esetleg lecsalja a többi kutyát a disznónyomról. Hogy nem jutott eszébe!
Ez a vén bitang most egy szegény, nyomorult nyulat fog hajkurászni, kínozni alattomos gyáva módon, egy tehetetlen párát, míg a többiek odalent bátran viaskodnak élet-halálra.
Végre halkul tompul a hang, még egyszer-egyszer felzúg, mint távoli darázsdöngés s aztán minden elhal a hegy túloldalán.
Milyen gyönyörű idő van - eszmélt végre. A hegyek, körül ragyogó fényözönben sütkéreztek s a sötét nedves színű fenyvesek cukros taréja ragyogott, mint a folyó ezüst. A nap meleg volt és bizalmas érintésű s olyan derűs minden, mint a friss falusi emberarcok reggelenkint. A faágak hegyein apró gyémántok gyülekeznek időnkint s csacsogva cseppennek bele a hóba. A csizmaszár milyen jó meleg, egy csöppet sem fázik benne a láb, pedig térdig ér a hó.
Durr - hangzik élesen a völgyben és őrült harsonázás támad, majd sustorog a hegyek koszorúja s végül eéporlik messze a lövés döreje.
Fellobban a hajtás eddig vontatott lármája s mintha közelebb vonulna, a szaggatott, változó zene: aff, aff, tyajajaj, uff, huv, huv...
Még messze lehet.
Dehogy is messze. Egyszerre támad őrült marakodás közvetlen alatta a sűrűben. Az egész falka harsog és üvölt, a hang néha a torokba fúl, ilyenkor fogják a disznót. Aztán egy-két nyiffanás - lerázta magáról a kutyákat, egy pillanatnyi csend, majd hallani, hogy töri az ágat valami, zúz maga alatt mindent. Erre, erre tart, a kutyák újra: tyajajaj, aff, aff, huv, huv...
Na most, na most... a szíve rettentően kalapál, merre csörtet, hol tör ki, ott, ott látni egy pillanatra egy rohanó feketeséget, csak erre jönne. Céloz, érzi, hogy remeg a keze, a torkában dobog a szíve verése, türelmetlen feszültség fogja el, ah nem félelem ez, hisz csak úgy várja, hogy jöjjön az a vad, lőhessen, történjek valami, de rögtön, mert nem bírja sokáig ezt a feszülést, hiába ideg kell ide...
A rohanás jobbra tart, még jöhet, még... de dörren egy lövés, majd még egy, a második élesebb csattanással, aztán csend, hosszú, talán három-négy másodperc is eltelik, aztán a kutyák marnak, tépnek valamit, hörgő röffenés, ahá ez a disznó, majd vonítás, dühös emberhang, persze a vadász veri le a vadról a kutyákat, majd egy hahó - milyen messziről jön ez a hang, mindig azt hitte, hogy a szomszédja közelebb van, majd egy másik hang felel s beszélgetés, amit már nem lehet érteni.
Valami bágyadt zsibbadás száll a tagjaira, mint kínos, menekülő futás után ha megáll az ember, ernyesztő gyengeség, érzi, hogy reszket, a bordáit érzi, hogy szorulnak össze és fájnak mintha vasabroncs szorulna a dereka köré, a szív meg belülről kifelé kalapál. Hiába nem vagyok még egészen rendben, gondolja. A feje a halánték körül fájni kezd s jön valami tompaság. Jaj, már megint, mint mikor hosszan ült az íróasztalánál bele az éjszakába s mikor felállt, olyan mély csend volt a szobában, a tollat lecsapta a mappára s mintha a falak, a képek, a függönyárnyékok őt nézték volna.
Hideg lett hirtelen és fenyegető, ellenséges minden. Hideg lett, érezni lehetett, hogy a nap letűnt s a fénnyel együtt a világ bizalmas, kedves hangulata is. Kifáradt a világ, elsápadt, ellankadt. Fakó felhők futnak kétségbeesetten a lehull- nap után. De már zárul, zárul sebesen a fénykapu, odaérnek-e még, vagy kint rekednek a dermesztő éjszakában a fenyegetve feketedő komor erdők rémeitől körülvéve.
Milyen lilára vált a tölgyek cserjefiainak bronz-aranyos arca s milyen borzongva bújnak a hó alá. Ni a vízcseppek is megfagytak már az ágak hegyein, vagy ahol éppen útban voltak a bükkfának fehér-mintás törzsén. Úgy maradtak dermedten, ahogy a közelgő éj rémes szele érte őket, megfagytak, mint a pillára szivárgó könnycsepp, melyért kár a hidegre fárasztani a meleg zsebbe ágyazott kezet.
Most érezte meg Zoltai, hogy fázik. Nem a keze, a lába, valami tagja, csak hideg borzongást érzett végig a testén. Minden lélegzettel érezte fogyni magából a meleget, az élet száll, száll avval a kis párával észrevétlen és mérhetetlen kis mennyiségben ugyan, de illan pillanatról, pillanatra, hűvös remegés fut a bőrön és bordákon végig és át.
Mily távol mentek a hegyek, mintha sietnének el valahova innen, oly különös, hogy minden más és minden kisebb vagy nagyobb lett: a fák, a cserjék s a hómező, amelyen áll a végtelenbe nyúl talán, s a szem káprázva vész el kéklő és kontúrtalan árnyékaiban, ha a végire akar látni, a hegy amelyen elvesznek a távlatok, végződik e valahol?
Fázik a föld - érezte határozottan s az ő testének fájt most, hogy éjjel itt minden meg fog dermedni.
Csak ez a fakó szín ne ülne mindenen, ez a szürkeség, mint a nyugtalanul alvó színtelen álmai. Vagy mint a halálosan fáradt agy testetlen félelme, a névtelen rém, a szürke rettegés, nem tudni mitől, miért? Vigasztalan, halálos szürkeség.
Mint fakóra vált halott test olyan a föld, a távoli cserjék sötétje mint beretválatlan holt arc kuszált szakálla.
Ahogy végignézett most a réten, hihetetlennek érezte, mint a mesét, hogy itt valaha nyár is lehetett. Hogy itt ezernyi élet nyüzsgött, s a rét pazar virágdísszel volt tarkázva. Hogy zöldelt minden fa és bokor, madarak énekeltek s ő itt feküdt egyszer napsütésben. S hogy lesz itt újra élet, tavasz, virulás? Összeszorult a szíve: soha, soha.
Megrázkódott. "Már megint ilyen ostobaságokkal kínzom magam" - gondolta. "Legjobb lesz elindulni."
Még várt egy kissé, a lefúvást várta. Egyszerre megszólalt a kürt, mintha nagyon messziről jönne, a hangja fásult, tompa élettelen. Milyen más, mint reggel. Akkor harsogott, zengett, biztatott, ujjongás, reménység volt a dallama, most aggódó messzi ivás a dermedő völgyek mélyéből.
"Menni kell, menni kell, gyerünk" - mondogatta magában s nem mozdult. Valami fogta, lenyűgözte, anélkül, hogy maga is tudta volna.
Észrevette, hogy a füle figyel valamire s akkor már hallotta is a hangot, mely addig nem lépett a tudatába, csak a hallóérzékén keresztül hatott rá.
Kínosan borzolta a lelke érzékeny síkját ez a hang s mindjobban borzadozott tőle. Eleinte nem akart ráismerni, - menni kell - mondogatta gépiesen, hogy ne hallja a hangot és maradt és figyelt.
S a hang jött, nőtt, dagadt, mintha a végtelenből jönne.
Alul? felül? a magasból? a mélyből? vagy a hó alól, a halott föld alól? Csak jött egyre könyörtelenebbül, rejtelmes zúgásként, mintha a fák alól, az ágak, a minden lelke beszélne zagyva, recsegő nyelven.
Jön, jön a rekedt hang, mint ezer dögre szálló vén varjú rekedt: kra kra-ja.
A vén kopó hangja.
Azóta még mindig azt a nyulat hajszolja. Dél lett a délelőttből, a dél estébe hanyatlott s a hóhér nem hagyja áldozatát.
Beleborzongott s az az érzése támadt, hogy menekülnie kell valami elől. Mi elől? A hang elől, mely rettenetes a fülének, a babonás érzése elől, mely reggel a szánon elfogta. Nem szabad, hogy ez az érzés erőt vegyen rajta. Mennie kell, mozdulnia kell, hogy lerázza ezt a kábulatot magáról. S nem mozdult, mereven állva nézett a hegyoldalba, ahonnan a hang jött.
Milyen lehet az, meleg vacokból kiverve futni neki egy havas hegynek? Eleinte vígan, ruganyosan, fittyet hányva és legyőzve az első ijedelem rettenését, s cinikus önbizalommal, szinte ujjongva örülni a fiatal izom játékának. Megjárni a hegyeket és völgyeket, szakadékokat, s elhagyva az üldözőt, meg-meg bújni a sűrűben. Közbe érezni, hogy a játékból halálos küzdelem lesz, az üldöző nem tágít, elővenni az öröklött fortélyokat, köröket vágni, duplázni a nyomot, óriási ugrásokkal változtatni irányt, reménykedni és rémülten pattanni ki a rejtett búvóhelyből, mert újra közeledik a megőrjítő zene, fáradva itt-ott pihenőket tartani, egy percre csak, de mindig sűrűbben. S nem lehet, nem lehet, a hóhér ott jön a nyomon. Aztán rettegve bizakodni: "kitartás, majd elunja", egy botlás után: "ő sem bírhatja már sokáig", gépiesen rohanni, letorkolni a kérlelhetetlen aggodalmakat. Aztán érezni a hirtelen jött nagy fáradtságot: a tüdő, mint a rossz motor kihagy, a láb görcsbe rándul, s végül halálfélelemtől dermedt tagokkal futni, rohanni, nem félni már és nem remélni, elhomályosult érzékkel valami kényszertől hajtva vergődni tovább, tudva, hogy jön, közeledik s hogy úgyis mindegy.
Ellenséget látni mindenben, ami azelőtt jó volt: a bokor, mely rejtett eddig, most útban van, a hó, a melengető takaró, most roskasztó akadály, az éltető levegő most szúr a tüdőben, a fül csak arra jó, hogy a borzalmas hangot közvetítse s az élet, az a néhány végső pillanat: hogy kínok és gyötrelmek sűrített valósága legyen.
Zizegő láz van elszórva a levegőben. Gyötrő fájdalommal hatol agyába minden rekedt vibrálása a hangnak. A vén kopó minden vakkantására az ő agyának helyi telepe zárult s ezerszeresen visszhangozta a saját nyomorúságát. Finom szálai kelnek a hangnak, amelyek visszanyúlnak a múltba. Hegyeken és völgyeken át, havak tengerén keresztül nyúlnak és rávezetik a nyomára az üldözők hadát.
A nyomok a hóban, amiket nem lehet eltörülni. A gondolatai kényszerülve tapadnak a babonás érzéseihez. Halálos rettegés fut végig rajta: hiába hegyek, a futás, a nyomok ott vannak mindenütt a hóban, a levegőben.
Meredten, tehetetlen kényszerrel siet végig a szeme a szemben levő hegyoldalon.
Ah! ott, amerre az erdőt szegélyező sávok széles mezőbe futnak, ahol a régi vár omló bástyája szakadozz bele az ég fátylába, ijesztően lógó üres ablak-ívével, a vár alatt, a fehér mezőn át egy fekete pont vonul végig: a nyulat üldöző kopó.
Tágra nyílik a szem és önkínzó mohósággal keres tovább..., már látja, nem messze előtte ott van a nyúl, lassú ugrásokkal menekül, még menekül.
Megmeredve nézi mi lesz. Nem lehet oda nem nézni. Mintha az a nyomorult két pont az ő agyában kergetné egymást.
A szeme fájt a megerőltetéstől.
A nyúl egy bokorba bújt, a kutya egyenletes tempóban közeledett feléje.
Most érzi, hogy valami megváltozott, valami nincs, amíg eddig volt. Mi ez? Nem is vette észre, hogy a kutya hangja mennyire hozzánőtt a jelenethez, ami a szeme előtt lefolyt, s most megszűnt a hang, a kopó némán üget áldozata felé. Eléri a bokrot...
Most, most mi lesz?
Éles sivítás, a dermedt nyúlderék a kutya szájában van.
Végigsüvít még egyszer a haláljaj.
"Nem, nem nézem tovább" szabadul fel hirtelen, mint valami varázs alól s utolsó akaraterejével megindul, az utolsó józan gondolata: menekülni.
De - ni - a kutya cipeli a nyúlhullát ki a rét közepére.
Mi lesz még itt?
A kutya leteszi áldozatát s ásni kezd. Kaparja a havat szaporán, csak úgy porzik hátra. Aztán beleteszi a gödörbe a nyulat. Behányja hóval, dombot hord rá.
Huh! Mi lesz?
Aztán ráül a dombra, a fejét felemeli, a szája kinyílik. Ásít? Másodszor is felemeli a fejét, megint ásít, a feje lekonyul.
S ekkor valami borzalmas, üvöltő hang támad a levegőben, csak most ért ide onnan a másik hegyoldalból.
Elnyúlva vonaglik a hang, a dermedt világ hallgatja.
Zoltai megrázkódik s iszonyodva néz körül. Az éj már megülte a hegyeket s mozdulatlanságba kényszerített mindent. A fák: az elátkozott élők kétségbeesetten és reménytelenül nyújtják dermedt karjaikat az égnek, a rétek tahatatlanül kígyóznak, vonaglanak a cserjések gyönge remegéssel megmerevedő vonalai közt.
Ebben a vigasztalan némaságban az egyetlen élő lény az áldozata tetemén ülő gyilkos, az egyetlen hang a halál győzelmét világgá üvöltő vonítás.
El, el innen, menekülni.
De hová? Mikor az egész élet, a világ, a lélek borzalmas titkokkal van tele körülötte. Hová fusson előlük?
És mégis rohanni készti a kétségbeesés, futni valami elől, ami jön, közeledik kérlelhetetlenül.
Rohan le a hegyen, az erdőn, az éjben, a hóban.
A hang nő, tágul mögötte s betölti a mindenséget.
Rohan, ahogy a tüdeje, a lába bírja, s tudja, hogy hiába, hiába.