Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám
Hogy ott ült a doktor előszobájában, valami nyugodtság szállt felkavart belsejére. Végre beszélni fog és elmond mindent őszintén, lerázva azt az érthetetlen tartózkodást, amely hónapokon át elzáratta vele a baját, a kínlódásait s kényszerítette, hogy betegen és undorodva, örökös rettegésben dolgozzon és éljen.
A váróteremben asszonyok ültek, mamák és leányaikkal, egy drágakalapos szép asszony, az egyik sarokban két feltűnően öltözött, kifésült szagos lány. Ezek vihogva fecsegtek, tüntetően forgatták a képeslapokat s összebújva megjegyzéseket tettek minden bejövőre. Egy fiatal katonatisztet vettek célba különösen, aki egy nagy képeslap mögött ült sötéten és türelmetlenül.
Ennek is az lehet a baja, mint nekem - gondolta magában a fiú - miért ne? a harctérről sok ember jön így haza, ott fel se tűnik az ilyesmi, neuraszténia, idegség... S már nagy, benső rokonérzést talált magában az idegen barna fiú iránt, amíg vizsgálva nézte sápadt arcát, amelyen valami vénülő vonás húzódott a szájánál kétoldalt, s a szeme nyugtalan, türelmetlen nézéssel szaladt végig időnkint a jelenlevőkön. Már leszedte, lehúzta róla a katonaruhát, ugyan mi lehetett civilben? diák, egyetemista biztosan, egy szegény küszködő gyerek, aki hónaposszobában éjszakákon át rontotta a fiatal életét könyvek mellett vagy a rajztábla felé görnyedve - aztán el kellett mennie egy nap, szegény, nyomorult emberféregnek a többivel, aztán órákig, napokig, vagy évekig - (meg lehet mérni azt az időt?) kuporgott halálfélelem között rettentő ágyútüzekben s éjszakai tanulásokban elkoptatott idegeit csikorgó foggal csitítgatta, hogy szét ne szaggassák a zablát remegésökben, aztán rohamra ment egy éjjel, mely olyan volt mint a pokol s látta az embert állattá kajánulva marcangolni egymást s nem ismert önmagára, hogy ölnie kellett és tudott s nem törölte le a kezéről az embervért, mert nem is ocsúdott rá, hogy gyilkos lett, csak ment a holtakon át és hullákkal cafatolt drótokon át és sikoltva csókolta a földet kínos sebtől rángó ajka. Aztán felébredt a kórház szobájában s a roppant csenden keresztül hallotta zúgni a gépszörnyek nyögve dübörgését, a porcellán falak fényét szuronyhegyeknek nézte s csurgó vérnek, égre lobogó lángnak a nyugvó nap belopódzó arany sugarát, nyögő sóhajoktól és haldoklók kenetlen, fűrészes hörgésétől terhesnek hallotta a néma éjszakát és dermedt rémülettel, hideg-dadogva kérte az édes testvért, hogy vigyék el a szomszéd ágyról azt a hullát, mert nem bírja tovább, megőrjíti a hullaszag, amivel tele van a terem...
Ránézett melegen és részvéttel, keresve a tekintetét, hogy éreztesse vele mennyire meg tudja érteni a baját.
A fiatal tiszt most felkapta fejét, mogorván adta vissza a pillantást visszautasítva a sajnálkozást, sőt idegenül, ellenségesen: "mit akarsz te civil, hisz itthon ültél, mit értesz te ahhoz, itthon a sutban lapítottál, a jó biztos szobában, és asszonyok közt mulattál és alhattál nyugodtan puha ágyban."
De ő nem haragudott meg erre a tekintetre, tovább beszélt hozzá makacsul a szemével, a lelkével: "testvér, ha tudnád, ha sejtenéd, hogy én és mi mindenen mentem át, hogy én is ilyennek borzadoztam magam előtt, én, aki pedig nem jártam csak a békés élet avatlan fülnek hallszólag csendes háborúját. Testvér nem is hiszed, hogy van az életnek is pergőtüze, amikor az ember fülére szorított kézzel áll egy szobában talán és fogcsikorgatva gyeplőzi, verítéksajtoló kétségbeeséssel fékezi lázadó idegeit, vagy vérengző vadállatként ölni és vért inni tudna embertestből, ki komoly fekete kabátban, mint a gőg eleven szobra ül íróasztalánál s hanyagul legyint feléd - kopott senki felé, mutatva az ajtó helyét, s vannak tekintetek, mik jobban beléd vágnak, mint a gránát nyögése, melyről egy meg nem mérhető ideig azt hiszed, hogy neked van szánva, van az életháborúnak olyan véres kézitusája, amikor ölni dühödöl s vannak különben mosolygó, sima arcok, melyek láttára buta félelem fog el s undorodva tűnsz az utca túloldalára, mintha bűzlő hullát kerülnél, vannak a bizonytalanságnak olyan kínjai, mint mikor koromsötét éjjel kúszol drótsövényt vágni, vannak félelmek, amiktől futva-futsz halálraváltan, amíg összeesel, vannak a tehetetlen semmisültségnek tompa idői, amikor látod, hogy omlik össze minden, amiért küzdöttél konok, rajongó, buta akarással, és van, ó van rettentő kábulás és iszonyúbb ébredés amikor rémek hajszolnak már álmaidban is és nincs egyéb vágyad, mint nagy-nagy csendesség tengerén ujjad sem mozdítva úszni lankadtan, nem tudva mi a szép és csúnya, nem érezve élsz-e vagy meghaltál, nem eszmélve mi voltál, voltál-e, vagy-e, leszel-e még valami?
Egy nő suhant be a várószobába, kalaptalan, de a ruha selyme suhogott, "Jó napot" köszönt, leült egy kis asztal mellé s már trécselt is jó hangosan és nevetve: nem, kedves, csak hízni akarok egy kicsit, arzén injekciókat szedek, negyvenet rendelt a doktor, ma lesz a tizenhatodik...
A tapétás ajtó feltárult, a doktor vizsgálva végig nézett a várakozókon.
Hirtelen felpattant, ő következett.
"Zoltai Pál" - mondta.
A doktor kezét dörzsölve, biztatóan mustrálta végig s ő már hadarta is - sebesen, ahogy otthon sokszor elképzelte - a mondókáját.
"Kérem doktor úr, nagyon, nagyon ideges vagyok, nem tudok aludni, valami különös félelem, nem is tudom hogy mondjam... És a hivatalban nem bírom a munkát, nem bírok egy helyben ülni..."
"Legyen szíves a kabátját kérem"...
Még beszélni akart, elmondani mindent, részletesen, kipanaszolni magát, mint a gyerek, de akkor a doktor már végigkopogtatta, lefektette, felültette, sétáltatta.
"Kérem doktor úr", szólt közbe még egy bátortalan kísérlettel, akarta, hogy az orvos tisztába jöjjön jó előre, hogy mi itt a lényeg, "én nekem bizonyítványra volna szükségem, szabadságot kell kapnom okvetlenül, pihennem kell pár hétig."
Az orvos nem zavartatta magát: behunyt szemmel maga felé sétáltatta, megfogta a két kézfejét és széttárta messze, csak az ujja hegyét fogva.
Igyekezett mindent jól csinálni s közbe jól mulatott magában, hogy ő most megfigyeli az orvos arcát és leolvassa róla, mi a véleménye a bajról.
De ez az arc egyformán derült és barátságos maradt mindenre, kissé szürkülő hajó, olyan ötvenes, de fiatalszemű rokonszenves emberarc.
Nem olvasott le semmit róla, csak egyszer, amikor két tenyerét a szemére fektette s felváltva levette hol az egyik, hol a másik kezét s neki ezalatt felfelé kellett néznie egy pontra, hirtelen ránézett félszemmel s valami futó felhőt, ráncot látott a homlokán.
"Ugyan mit jelenthet ez a szemvizsgálás?" kíváncsiskodott magában, de nem merte megkérdezni.
"Eh! hókusz-pókusz, tudom mi a bajom, nekem az orvos arra kell, hogy bizonyítványt írjon, szabadságot kapjak, majd tudom én a többit. Vagy meggyógyulok magamtól, a szabadságtól, a levegőtől, vagy úgyis vége mindennek."
"No, fiatalember! hogy vagyunk a dohányzással? Nem ittunk néha-néha többet a kelleténél? nem lumpoltunk?" kérdezte a doktor barátságos, jóleső atyáskodással. "Mert most ennek vége. Semmi alkohol, nikotin, koffein és egyebekben is a legnagyobb mértékletesség."
A fiú elmosolyodott s egy pillanatra a robotos átkoplalt diákságára gondolt, aztán kissé gúnyosan és cinikusa mondta magában: hiszen ha azon múlna minden, akkor ugyan most nem lennék itt.
A doktor az asztalhoz ült, előbb valami receptet írt, majd bélyeget vett elő: "szabad a nevét? Zoltai? ipszilonnal? nem, ível? hány éves? és már írta is sebesen egy tollvonással szinte: Zoltai Pál, huszonnégy éves... nagyfokú ideggyengeségben (neuraszténia) szenved, részére nyolc heti szabdságidő igen méltányos.
Felállt, összehajtotta az ívet, szaporán és gépiesen adta az utasításokat: "fűszeres ételt ne egyék, kerüljön minden izgalmat, ne olvasson komoly dolgokat, éljen, ahogy a legjobban esik. Egy kis sport - úgy, szeret vadászni? az jó, csak nagyon ki ne fárassza magát, inkább pihenni, egy kis húst szedni magára, jó társaságban lenni, ne egyedül, az nem jó."
"Úgy fiatalember - mondta - s a kezét bizalmasan tette a vállára - nem szabad kétségbeesni huszonnégyéves korban. Micsoda legény maga? Nem szabad kétségbeesni, élni kell és vígnak lenni. Hát csak mulasson jól s ha jól érzi magát gondoljon néha rám is. No, Isten áldja".
Valami túláradó nagy hálaérzés buggyant fel a melléből, szólni akart, megköszönni, de már kint is volt az előszobában, sietve, zavartan szedte magára a kabátját, a kalapját csillogó szeme biztatóan villant rá a sötét katonaarcra, s már rohant le a lépcsőn az utcára.
Odalent nagy, fehér pelyhekben havazott, a lába alatt ropogott a friss fehérség, a villanyfényben aranylott és csillogott minden, kacagtak mellette a prémes leányfejek, a hajukra hullott hó angyalokká varázsolta őket, kacagtak a korcsolyák a karjukon, kacagtak a villamosok és a szánkók csengői, kacagtak a karácsonyi kirakatok, - s valami nagyszerű, édes képe volt az egész világnak, kedves és ragyogó, amilyennek már régen, nagyon régen látta. Rohant, beleütközött az emberekbe, egy cilinderes, magas úr elvágódott mellette a járó szélén, nagyszerű, olyat esett, mint egy meglőtt nyúl. A sarokban megcsapta az orrát a friss, virágzó, finom patikaillat, megállt, előhalászta a zsebéből a receptet, próbálta elolvasni kint a lámpafénynél, egy nagy hópehely hullt a hieroglifákra, eh, minek ez? összehajtotta, széthasogatta s beleszórta a hópelyhek közé.
Úgy érezte, hogy már semmi baja, hogy rémes álomból ocsúdott fel hirtelen egy gyönyörű havas reggelre a falujában, a hegyek közt és most megy puskával a vállán neki a gyönyörű szűz havaknak, gondtalanul, úgy ahogy annyiszor elképzelte. Egy telet egy őszt otthon tölteni ez volt a vágya, az elérhetetlen, egyetlen álma a félszeg, rabos diákéleten át nyomorgó egyetemi években s különösen most, most, amikor bezárt falak közt ölte magát a vérével, idegeivel írt ír minden buta betűt s mint a haldokló, úgy vágyott az egészség, a nyugalom után, az élet után. Most övé minden, minden, amire vágyott az egészség, a nyugalom után, az élet után. Most övé minden, minden, amire vágyott betegen és szinte gyerekes sírással a torkában, amikor futni, menekülni szeretett volna a meggyűlölt szobától, az önző és kegyetlen emberektől, olyan volt köztük, mint valami félénk szegény kisfiú, csak fojtotta magába a baját, ugyan ki értette volna meg őt.
Most hirtelen melegen és kínzó édességgel öntötte el a torkát a felszabadult sírni vágyás, a nagy örömtől, hogy mind ennek vége s olyan ágya támadt egy kapuhoz dőle kisírni magát.
"Milyen ostoba gyerek vagyok" gondolta, mikor egy kirakatban puskák csillantak meg előtte. Azokat mustrálgatta, éhes, vágyódó szemmel, aztán hirtelen befordult az üzletbe, patront kért, golyósat, disznóra, őzre valót, meg egy jó rókahívót választott ki figyelmesen és hosszan próbálgatva.
Két nap múlva otthon volt, a régi házban, a gyerekkori emlékei között s úgy érezte, egy furcsa, idegen valakit rázott le magáról, egy szánandó szegény nyomorultat hagyott el valahol, aki nem is ő volt, egy más az ő ruhájában. Csudálkozva kérdezte: lehet ilyesmi? aztán nem gondolt rá, el akarta felejteni az egészet.
Az apja aggódó szeretettel fogadta, nézegette az arcát s csak másnap, mikor jól kialudva találkoztak, próbálta faggatni bátortalanul, hogy mi baja? A tüdejére gyanakodott s a fiú megkönnyebbülve mondta: " dehogy, az rendben van, csak egy kissé sok volt a dolgom az utóbbi időben, a kollégáim sorra bevonultak s én mint boldog felmentett agyon voltam ölve dologgal. Pihennem kell, semmi egyéb, nem szabad semmivel foglalkoznom, jól enni és vadászni". Elnevette magát: "azt lehet ugye itthon?"
Örült, hogy ilyen könnyen túlesett rajta, előre félt ezektől a kimagyarázkodásoktól s hogy hiába próbálná, ezek a falusi emberek úgy sem értenék meg itthon: mi az? Nem is tudta volna megmagyarázni, valami ostoba érzékenység volt az egész, úgy érezte most maga is és ahogy ott álltak szemben egymással, két férfi, gyerekkorától együtt hegyeket járó, kemény vadász, szánalmas nyavalygásnak látszott az egész baja, ostoba, érthetetlen érzékenységnek, melyről lehetetlen volna egy másik férfi előtt komolyan beszélni.
• II.