Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 1. szám · / · Schöpflin Aladár: A PIROS RUHÁS NŐ

Schöpflin Aladár: A PIROS RUHÁS NŐ
REGÉNY
II.

Ezzel a mosollyal a szívében ment hazafelé Vaymár. Mégegyszer hátranézett, be a kis utcába, amelybe az asszony befordult, ugyanakkor nézett vissza Ilonka is s mindkettőjük arcán megjelent ama mosoly. Vaymár napfényes lélekkel ment tovább a széles Stefánia úton hazafelé. A munkájára gondolt, amelyet készen vitt magával, meg volt vele elégedve, mint még soha semmivel, amit csinált. Ha ezt Szilaveczky látná, ugyan mit mondana? - gondolta magában. Az a könnyű, vidám érzése volt, amely a sikeresen végbevitt erőfeszítés után szokta az embert elfogni. A Kálvária-hegyi rétre gondolt, sugárzó hangulattal, az öreg galagonyára, amelyet bácsikámnak nevezett volt ma reggel s amellyel festés közben úgy beszélt, mint valami furcsa jókedvű, öreg úrral. Aztán arra gondolt, hogy ezt a képet meg fogja mutatni a feleségének. Az is örülni fog neki, nincs ugyan sok érzéke a művészet iránt, de lehetetlen, hogy észre ne vegye szépségét, legalább meg ne érezze. Biztosan örülni fog neki. Most nem pazaroltam hiába a vásznat és a festéket, gondolta nevetve. Aztán arra gondolt, hogy mégis csak kiakasztja a képet, nem a szalonban, hanem a dolgozó szobájában, hogy ne a pletykázó rokon asszonyoknak legyen a szeme előtt, akik Vilmához járnak uzsonnára, hanem azoknak, akiket intelligens embereknek tart s bevezet a szobájába. A siker tudata meghozta a siker learatásának a vágyát is, felébresztette a közlékenység, a maga-mutogatás ösztönét is, ami a művésznek épp oly természetes motora, mint az alkotó-ösztön. Maga elé tartotta a képet mentében, gyönyörködött benne, feltartotta magasra, mintha azt próbálná, hogyan hatna a falon.

- Muzsika, muzsika - mondogatta magában. A szíve annyira tele volt a mai délelőtt lírájával, hogy szinte muzsikát hallott belül.

Elment az Orsolya-templom előtt. A tornyon háromnegyed kettőt mutatott az óra.

- Vilma már bosszankodva vár az ebéddel - gondolta magában.

Mosolyogni próbált ezen a gondolaton. Elképzelte, milyen szemrehányó arccal nyit majd ajtót Vilma, már meg is szólalna, de ő nem engedi, megcsókolja, - nem kezet csókol neki, mint máskor, a száját csókolja meg, oda tartja elébe a képet.

- Nézd, mit csináltam ma!

Vilma arcáról elsimul a bosszúság, örvendve kiált fel... - Jaj de szép! - ...

Nem sikerült a kigondolás. A bosszankodó arcot el tudta képzelni elevenen, pontosan, a megenyhülőt sehogy, öntudatlanul az Ilonka arcát helyettesítette be a Vilmáé helyébe. Nem, Vilma nem fogja szó nélkül hagyni késését, hiszen egy órára mondta, hogy hazajön. Vilma még soha, ötéves házasságuk alatt egyetlen egyszer sem hagyta szó nélkül, ha elkésve jött haza, vagy valami más hibát követett el a házi rend ellen.

Elkedvetlenedve ment tovább, a boldog derült hangulata eloszlott s amint közeledett a házuk felé, mindinkább elfogta valami ólmos érzés, az akaratnak, az életkedvnek nyomasztó lelankadása, kelletlen rossz kedv. Ami benne a délelőtt folyamán napfényre jött, a természetben felszabaduló, új lendületet nyert életörömmel és önmaga közlétének vágyával eltelt művész, az most háttérbe nyomolódott lelkében, az otthoni levegőhöz közeledtében elpárolgott belőle frissesség jókedv, befelhőzött a napfény, amelyet egész délelőtt szívott magába. Egy kelletlen, elszontyolodott rajztanár ment most haza ebédre. A képére sem gondolt már szeretettel, szinte szégyellte, úgy volt vele, mint gyerekkorában, mikor valami otromba, mocskos játékszert hozott haza a kirándulásról s tudta, hogy anyja meg fogja érte szidni, inkább eldugta hát a kerítés mögé. Szerette volna a kabátja alá dugni és úgy csempészni be, de arra nagy volt a vászon. Már csaknem a házuknál volt, mikor találkozott a kótyagos fejű, öreg orientalistával, Mányoky Samu nyugalmazott líceumi tanárral, aki évtizedek óta ismert vastag esernyőjével, csodálatosan rövid és csodálatosan bő nadrágjával, olajtól csapzott kócos hosszú hajával és barna szakállával jött feléje. Szeretett volna elmenni mellette egyszerű köszönéssel, de az öreg megállt előtte és kemény, recsegve pattogó hangon, ideges gesztussal minden bevezetés nélkül ezt mondta neki:

- Kis kolléga, a hegyi ligetben jártam és elmélkedtem. Tudja miről elmélkedtem? Az asszonyokról. És tudja milyen eredményre jutottam? Inkább a pestishez menj közel, mint az asszonyhoz. Az asszony a bűn, a halál, a veszedelem. Szervusz kis kolléga.

A furcsa ember szalutáló mozdulattal a homlokához emelte kezét és kopogó, feszes lépésekkel tovább ment. Hát ezt mi lelte? kérdezte magában Vaymár. Nem volt szokatlan dolog az öreg habókosnak ilyen expektorációja, de azért mégis, hátha jelent valamit ez a mondása? Hátha látta őt Ilonkával a Kálváriánál és erre céloz? Óvni akarja együgyűségében vagy rossz viccet csinál? Csak valami pletykát ne terjesszen a városban ez a meghígult velejű fecsegő. Mégis megnyugtatta magát. Csak beszélt a levegőbe az öreg, szokása szerint. Sajnálta szegényt, egykori görög tanárját, a tragikus élettörténetéért, meghibbant elméjéért, eltévesztett életéért s a nyomorért, amelyben él. Nem tudott róla rosszat gondolni. De a rossz kedve mégis tetőpontra ért a találkozás után. Formálisan félt már hazamenni, mint a rossz gyerek valami csíny után. Mikor az ajtón becsöngetett, már valami dacos érzés kerekedett benne felül. Megelőzi Vilmát, zord arccal lép be, szemrehányó kérdésére nem felel csak szárazon köszön neki...

Belülről civakodás hallatszott, a Vilma hangja, amint a cseléddel pöröl a konyhában egy összetört tányér miatt. A cseléd nyitott neki ajtót, kisírt szemmel, piros arccal és morogva káromkodik:

- A rosseb marad meg ebben a pokolban!

Vaymár szó nélkül ment be a szobájába, a képét kedvetlenül odatámasztotta befestett felével a falhoz, rá se pillantva többet. Most dühös volt rá, szégyellte, mint valami hibáját. Aztán bement az ebédlőbe, ahol az asztal már meg volt terítve két személyre pontosan, kimérten, minden a maga helyén. Szokása szerint tört magának egy darabka kenyeret és rágcsálva járt fel-alá a szobában.

Bejött Vilma, hozta a levest. Vaymár szárazon, rá se nézve köszönt, s leült a helyére, mialatt Vilma a hét tőrrel átszúrt szívű Mária arcával, de pedánsul eligazítva tette a leveses tálat az asztal közepére.

- A nagyságos úrnak sétálgatni tetszik, hát pangjon el mindenétel, én meg menjek tönkre a bosszúságtól - mondta részint az előbbi konyhai pörölés folytatásául, részint egy új házastársi pörölés bekezdéséül.

Vaymár azonban nem reagált a szemrehányásra. Megátalkodott, lazító nyugalommal vett magának a levesből s a tányér fölé hajolt. Néha egy pillantást vetett a vele szemben álló kredencre, amelynek tükrében láthatta a felesége arcát, amint az orra kipirosodik a kitörni készülő sírástól. Ilyenkor valami gonosz árnyék borult Vaymár arcára, ami még jobban felbőszítette Vilmát.

- Legalább mondanád, hol voltál, - mondotta ingadozó hangon, amely minduntalan át akart csuklani a sírásba.

- Hát hiszen magad mondtad, sétálgatni voltam, - felelt Vaymár szárazon. Érezte, hogy most csak egy bocsánatkérő szót kellene mondania, megsimítani az asszony kezét, ránézni arcára és minden jó volna.

De a békítő szó a torkára szorult, a keze megmerevedett, a szemében csak dac volt, amint feltekintett. Nem bírta lerázni magáról ezt a dacos érzést, egész lénye mintha meg lett volna meredve a jeges ellenséges indulatban. Vilma pedig nem szólt többet, érezte, hogy a jégpáncélon, amelybe a férje burkolódzik, nem tud keresztül törni. Ráhajolt a tányérjára, de nem evett, a levese inkább szaporodott a belehulló könnyeitől. Annál buzgóbban evett Vaymár, most vette észre, hogy nagyon éhes s a daragaluskás húslevest különösen szerette. Ha nem röstelte volna a felesége előtt. vett volna belőle még egy tányérral.

Vilma a húsból is alig evett. Szótlanul ültek az asztalnál. Kívülről nézve komikus látvány volt az egészséges étvággyal falatozó férj és a könnyben ázó feleség, de belül tele voltak egymás ellen keserű indulattal.

A palacsintánál végre megszólalt az asszony:

- Milyen jó volt ez a palacsinta, mikor kisütöttem! Most persze mind összeszáradt.

Vaymár érezte, hogy ezek a szavak azt jelentik, az asszony már elgyengült, híd akar lenni a békülésre. Mégse lépett rá a hídra. Hűvösen, egykedvűen mondta:

- Igy szeretem a palacsintát, ha a két vége jó ropogós.

Megbontotta a palacsinták szép szabályosra rakott máglyáját és újra elmerült az evésbe. Maga sem vette észre, hogy a kedve megenyhül az evéstől, lassankint eltűnik ingerült, ellenséges érzése. Hiába, akármit lehet mondani Vilmáról, de főzni, azt tud! Mikor letette a kést, villát, szinte akaratlanul mondta:

- No, ez jó volt!

Ránézett a feleségére és elnevette magát.

- De hát hol is jártál ennyi ideig, - mondta az asszony békülékenyen, most már szemrehányás nélkül.

- Festettem a Kálvária-hegyen és nem bírtam abbahagyni, amíg el nem készült, - felelt Vaymár, most már rendes beszélgető hangon.

Ha most Vilma csak egy szóval is kérdi, mit festett, hogy ment a munka, előhozta volna a képet, megmutatta volna, beszélt volna róla, közben úgy összemelegedtek volna, mint már régen nem. Vilmának azonban az jutott eszébe, hogy a cseléd talán elfelejtette a tűzre tenni a feketekávét és kiment a szobából. Nem volt érzéke a kialakulni kezdő hangulatok iránt s a férje festése kevésbé érdekelte. Úgy tekintette, mint urának olyan szórakozását, amelyben ő nem vesz részt s ezért nem is szerette, hogy fest. Az asszonyok nem szeretik férjük olyan örömeit, amelyeket nem ők szereznek nekik vagy legalább nem adnak részt nekik is belőlük.

Vaymár hát előkereste az újságot, cigarettára gyújtott és várta a feketekávét, kissé idegesen az ebéd lefolyásától, még inkább attól, amiről maga sem tudta, hogy készült, de abba maradt.

Feketekávéra feljött hozzájuk Vilma nagybátyja, az öreg Privigyey Kázmér, egy igen kedves, szép öreg úr, akinek még mindig egyenes termete szinte folyton díszmagyarba kívánkozott. Az öreg úr a legszeretetreméltóbb ember volt a világon, mindenkivel szeretett jóban lenni, mindenkinek kedvében járni, sohasem haragudott senkire és sohasem bántott senkit. Egész világ életében nem dolgozott semmit. Mint daliás külsejű jogászgyerek került annak idején Trencsénmegyéből, a Privigyeyek őshazájából Óvárra, magába bolondította a város leggazdagabb leányát, elvette feleségül s az asszony pénzéből éldegélt szépen, gondtalanul, elegánsan, de pazarlás és fitogtatás nélkül. Mindezért mindenki azt tartotta róla, hogy ízig-vérig úriember s mivel emellett folyékony beszédű szónoki is volt, bár meglehetősen tótos kiejtéssel, - ő volt Óváron mindennek az elnöke, a mindenkori kormánypártnak, a takarékpénztárnak, a kaszinónak, az evangélikus egyházi közgyűlésnek és maga se tudta mi mindennek még. A zsebe mindég tele volt bonbonnal hölgyek és gyerekek részére, médiával az urak számára, szép tiszta fehér szakálla, mint a békességes élnitudás lobogója lengett körül minden délben a városon, a korzón és a promenádon. Ő volt az egyetemes keresztapa, a fiatal lányok Kazi bácsija s mosolyogva köszöntek neki még a fiakker kocsisok is, bár nem sok hasznát vették, mert fogatot tartott és azon járt még a takarékpénztárba is, amely háromszáz lépésnyire volt a Zöld-piacon álló ódon empire-stílusú házától.

- No gyerekek, mi újság? - köszöntött be Vaymárékhoz és két ujjával megfogta Vilma állát.

- Nono pityeregtünk? - kérdezte aztán, meglátva a könnyek nyomait az asszony arcán. - Hát mi baj? Összevesztünk a férjecskével? Rosszalkodott az emberke, nem dicsérte meg a leveskét? No, annál jobb lesz a kibékülés. Estére ki kell békülni. Sohase szabad haragot eltenni másnapra, mert az nem olyan, mint a lekvár, hogy édesebb lesz, ha áll, hanem bizony keserűbb lesz, mindig csak keserűbb. Én minden este megcsókoltam a feleségemet negyven éven át és minden este megbocsájtottuk egymásnak minden bűnünket. Azért éltünk negyven évig, mint a galambok. Hát csak szépen mosolyogni uracskádra, menyecske és adj a bácsikádnek, kedves keresztapádnak egy csésze feketét igen kevés tejecskével. Te meg piktor ide azzal trabukkóval.

Vilma megenyhülten buzgólkodott a feketekávé körül s Vaymár is kedveskedve hozta a szivaros dobozt. Az öreg úr új levegőt hozott be a szobába: a semmit komolyan vevő, könnyed és felületes élni-tudás oxygéndús levegőjét.

- No, öcskös, kezdte talán az öreg úr elhelyezkedve az öreg hímzett ripsz-karosszékben, amelyet Vaymár tolt neki oda. - Nem jöttem én most fecsegni, mert dologban jöttem. Hoztam neked valamit... Tudjátok, hogy most ősszel lesz az én kedves barátomnak, a főispán úrnak tíz éves jubileuma. Hogyne tudnátok, - hiszen én jelentettem ezt a városi közgyűlésen és én indítványoztam, hogy ezt a nagy évfordulót ünnepeljük meg és festessük meg a városháza számára őméltósága arcképét olajfestménnyel. Hát mondja tegnap a főispán: köszönöm, pajtás a barátságot, én most majd elmegyek Pestre, keresni egy piktort, aki lefesti a pofámat. Ne menj te barátocskám Pestre, mondtam neki én, hanem maradj szépen idehaza, mer ott fenn ki tudja, micsoda zsidót találsz kiválasztani, itt pedig van egy derék fiatal piktor, nem csak keresztény, hanem olyan lutheránus, akárcsak te meg én és ezenkívül az én legkedvesebb unokahúgomnak a férjecskéje, rajztanár az itteni líceumban: Vaymár Sándor, ha ismered. Fest ez rólad olyan képet, hogy örömében megugatja még a vizslád is, ha meglátja. Jól van, mondta a főispán barátom uram, ha az a fiú olyan jól tud festeni, hát küldd csak hozzám, majd beszélünk vele. Hát én most azért jöttem. Holnap, öcskös, fölveszed a fekete kabátot, tisztelegj délben a főispán úrnál és meglesz a megbízás.

- Milyen jó maga, - Kazi bácsi, - kiáltott és megsimogatta az öreg úr szakállát.

- Ilyen dicsőség! Milyen büszke leszek, mikor a képet leleplezik! Látszott, hogy gondolatban már eszkomptállta a dicsőséget: amint ott ül a díszközgyűlésen, kiöltözve selyem ruhában, a régi gyöngynyakláncával a nyakán, legyezővel a kezében, ura mellett, mikor a képet leleplezik. Harsogó éljenzés, ami nekik is szól, a többi asszonyok mosolygó irigykedése, a többi tanárnék csöndes pukkadása - úgyis, hogy irigylik a fiatalságáért, a pénzéért, a szép házáért, az uráért - a főispán és a többi urak gratulációja - Istenem, ha a főherceg is eljönne és gratulálna az urának!

Vaymár teljesen megértette, mire gondol, minek örül a felesége és elkeseredett. Amúgy sem tetszett neki az ajánlat, nem volt rá semmi kedve és nagyon nem szerette a portré-festést. Művésznövendék korában sok olcsó arcképet festett a betevő falatért, fehérneműkereskedőkről, kocsmárosnékról, ötven forintért, százért, ekkor utálta meg ezt a mesterséget. Kazi bácsi ajánlata úgy tűnt föl neki, mint mikor Pesten a borbélya vitt fel hozzá egy megrendelőt. A felesége gondolatait, melyeket könnyen kitalált, még jobban elkedvetlenítették. Ez ennek az asszonynak a művészet, az ő művészete! Nem szólt, csak mereven nézett bele a feketekávés csészéjébe.

- Hát te nem szólsz semmit, barátocskám? - szólt rá az öreg úr megütődve.

- Nincs valami nagy kedvem ehhez az arcképhez, - felelt Vaymár húzódozva.

- Nincs kedved? kiáltott Kazi bácsi elámulva. - Meg vagy te bolondulva barátocskám? Én ide hozom neki a szerencsét a tenyeremben, olyan szerencsét, amilyen tíz évben egyszer jön, és ő neki nincs kedve. Vilmuskám, nincs a te uradnak valami baja?

Az öreg úr a kezével egy bizonyos mozdulatot tett a feje körül. Vilma elhalványodva nézett az urára, nem tudott szólni ámulatában, csak állt, még mindig a bácsi vállán hagyva kezét s úgy nézett, mint a csalódás, az álmélkodás és megbotránkozás szimbóluma.

- De hát miért nem? - kérdezte aztán olyan hangon, amely már csak hajszálnyira különbözött a sírástól.

Vaymár erre a természetes kérdésre dühbe jött. Érezte, hogy ez a kérdés az, amelyre nem tud felelni, hiába is felelne. Beszéljen nekik a kocsmárosnék arcképeiről? Megmondja azt, hogy ő most bele van bolonduva a tájképbe s másra oda se tud gondolni? Mondja azt, hogy a lelkében már ott virít Ilona piros ruhás alakja, amint a napfényes orgonabokrok között áll? Mondja, hogy azért nem, amit Vilma a főispán arcképétől vár? Akármelyiket mondaná, akármit mondana, nem értenék meg, félreértenék. Most szakadt föl benne hirtelen az eddig homályos tudata helyzetéről a családban, ebben az egész környezetben. Ezeknek az embereknek, akikkel a legszorosabban együtt él, más az egész levegőjük, mint az övé, másnak örülnek, máson búsulnak, más tetszik nekik, mások a rokon és ellenszenveik, az ideáljaik, az életről, az emberekről a dolgokról való fogalmaik, ezek ugyanazon szavakkal más nyelven beszélnek, az ő számára érthetetlenül. Abból, hogy nekik igazuk van, nem következik, hogy neki ne lehessen igaza, két különböző világban élnek, melyek között nem lehet érintkezés, nem lehet súrlódás sem csak összeütközés vagy az egymással párhuzamosan haladó vonalak teljes közönye. A felesége, a közeli rokon öreg úr, az egész többi rokonság olyan idegennek tűnt fel előzze ebben a pillanatban, mintha sohasem látták volna egymást. Mi közük nekik hozzá? Mi köze neki hozzájuk?

Vállat vont a felesége kérdésére és nem felelt. De a bácsi felpattant, mérgesen, a minden dolgában biztos ember fölényes hangján.

- Csakhogy az nemcsak úgy van barátocskám - mondta a rendesnél is felvidékiesebb kiejtéssel. - Talán a feleségednek is tartozol valamivel, meg a családodnak is, meg talán nekem is, aki latba vetettem befolyásomat érted és angazsáltam magam ebben a dologban s a te vonakodásod nekem blamázs a főispán előtt.

- Nagyon köszönöm a szíves fáradozásodat, Kazi bácsi - felelt vissza Vaymár ironikus hangon, provokáló tekintettel nézve az öreg úr arcába. - Nem emlékszem azonban, hogy valaha is megkértelek volna, hogy szerezz nekem arckép-megrendelést. Máskor talán lennél szíves előbb nekem szólni, mielőtt rendelkeznél velem. Azt a képet pedig nem fogom megfesteni.

Akaratlanul, anélkül, hogy észrevette volna, kissé tótosan ejtette ki a szavakat, ami az öreg urat mérétktelen dühbe hozta. Mindig sértésnek fogta fel, ha valaki az ő jelenlétében tótosan beszélt.

- Hát édes leánykám - mondta az öreg erre fojtott haraggal Vilmához fordulva - ha a te urad bolond, meg van őrülve, eltaszít magától egy ilyen jó alkalmat, kidob az ablakon ezer pengőt, mert ennyit kapna az arcképért, aztán velem gorombáskodik és kicsúfol, mert jót akartam neki, - hát akkor üssön belé a mennykő. Csak téged sajnállak lányocskám...

Megcsókolta Vilmát és vérig sértve, mélységes aprehenzióval, ahogy csak egy felvidéki nemes ember tud aprehendálni, ott hagyta őket a faképnél.

- Kisztihand Kazi bácsi - kiáltotta utána Vaymár, de ő nem is reagált a köszönésre.

Vilma kikísérte az öreget, az előszobában siránkozó hangon suttogott neki valamit, amire az öreg úr hangosan, de már elpárolgó méreggel azt mondta:- Egye meg a fene...

Vaymár nem várta meg, amíg Vilma visszajön, kitért az esetleges jelenet vagy legalább is az asszony mártír arca elől, bement a szobájába és betette az ajtót. Tudta, hogy erre Vilma úgy megaprehendál, hogy nem fog utána menni.