Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 1. szám
A pionnerek hasztalan fáradtak. Ahol húsz-harminc lépésnyi utat sikerült takarítaniok a kötésig érő hóban, a lelketlen rutén szél, - mely ádázul rohant elő néha s néha csillapulva valósággal melegnek érzett - gondoskodott róla, hogy elegendő hóval hordja be újra a készített csapást s aztán ebben az új, puha akadályban, még keservesebb volt bukdácsolni embernek, állatnak.
Konyhák, trénerek elakadtak s felborultak s a remegő, gőzölgő barmok veszteg tűrték a dühös ostorpüfölést a keservükben is ordítozó katonáktól. Fejöket rázták s hámjuk szakadt, legföllebb szemeim váltak ijedtebbekké s könyörgőbbekké az újabb csapásokra.
Hányszor néztem szemeiket a menetek alatt, kimerülten gubbasztva az út szélén. Egykedvű, riadt, szomorú, megadó, lázadt, konok, tűnődő, mindeniké más volt. Istenemre! több kifejezőt láttam, olykor bennük, mint ama époly nyomorult barmokéban, kik zabláikat rángatták s szokásból, vagy unalomból is végigvágtak rajtok ostorukkal.
A hó szüntelen szakadt dél óta, sűrű, nedves pelyhekben s mikor elállt, még rosszabb lett. A vihar kemény kéreggé fagyasztotta a hó felszínét s most már ezt szaggatta fel s vágta éles szilánkokban arcunkba.
Két órakor délután, már estéli homály ereszkedett alá a dombokra. Olykor rossz félelmem jött, hogy a szél erejére inogni kezd odafönn az egész, roppant, ónszürke fellegmennyezet s összeomolva megfojt minden élőt.
Mégis törtettünk, törtettünk, törtettünk lépésről-lépésre, dombról-völgybe, ember-állat bizonytalanba s vigasztalan.
Ott bukdácsoltam a fekete sorok közt a bataillon első századánál. Égni éreztem arcom s bőrömet egész testemen, mint valami külön tüzes ruhát. De belül vérem, úgy tetszett, egészen kihűlve, mint a vizeshó s külön borzongat s hajszálaim tövét is hideg marja.
Olykor készakarva túlzott lankadásnak engedtem át magam s tántorogni hagytam behunyt szemekkel, mintha valami könnyebbséget kerestem volna ebben. De ha időnként akaratomon kívül jött lankadás tagjaimba s megtámolyogtam, ez megijesztett s erőszakolva szedtem össze erőm s szerelvényemen igazítottam, vagy társaim sötét arcát kémleltem, vagy beszélni kezdtem.
Azt akartam mondani szomszédomnak... Csakhogy az egy szót sem értett belőle a szélzúgásban s egyáltalán nem is volt kíváncsi rá.
Kimondhatatlanul sötéten eresztettem tekintetem a magasba s újra lehorgasztottam fejem.
Azt akartam mondani... s kínzott, vajon hányszor akarom még elmondani ezt: hogy nem bírom tovább, beteg vagyok, de hogy mentem volna maródira, mikor semmi sem látszik rajta, én lemaradok itten, valamelyik házban, bánom is én mi történhet, elvégre is legszívesebben megdöglenék már.
Ám a tanyák egyik a másik után maradoztak el mellettünk. Tornácaikra, meg sövényeik elé bőrködmönös, piros meg kék nadrágos rutének gyűltek ki, sajátságos, rókafarokkal körített sapkáikban, mely megannyi mikulásokká tette őket hasonlóvá a fehér környezetben s a jégcsapokat szopogató gyermekek éppoly apró mikulásoknak maskarázva mint a nagyok, köztük néhány katona mindenütt.
Renyhén, állatian bámultak ránk, csupán néhány fiatalabb némber vihogott össze s vetett ingerlő szemeket kendője alól a sorok közé.
Oh! egy ilyen meleg ruszka mellé feküdni, fűtött házban s egy csésze forró tea - gondoltam nyomorú sóvárgással... Átkozott, zsivány rongyos trénjei!
Már a második falut hagytuk hátra. Újra egy tanya, egy kis erdő, malom, magtárak, kazlak, majd egy magányos vityilló, immár sárgán világló ablakokkal.
Csaknem észrevétlen állott be az éjjel. Tökéletes, vak sötétség, min alig enyhített a viharban a hó világa s mi még mindig mentünk.
Mi ez? Hol vagyunk? Mért állunk?... Ó beszállásolás, végre?
Alig bírtam megfékezni lábaim, hogy rá ne másszak az előttem haladóra.
Úristen! semmisem volt. Már megyünk tovább.
Ettől fogva valóságos folyosók kezdődtek a két oldalra hányt hóban s embermagasságnyit meghaladó falaik közt kissé enyhült a förgeteg.
De egy kanyar után újra szemközt támadott, még ádázabbul.
Egyszerre metsző fájdalom térített magamhoz. Mintha tüzes vas érte volna arcom. Hozzákaptam. Jég. Rémületes volt.
Vékony darabokban szedtem le fél arcomról, ahogy a vihar folyvást egyoldalról vágta.
Meg fog rohadni helyén. Ily áron jő szabadulás. Rémületes volt.
Csakhogy kisvártatva hárman is kezdtek szitkozódni ugyanezen.
Egyszóval semmi s legfőképp nem szabadulás.
Mélyebbre húztam homlokomba sapkám s galléromba fejem a vihar felöli oldalon, mint gubbasztó madarak s többé semmit sem láttam magam körül, csupán lábaim ösztönére bízva, hogy az előttem haladók nyomát keressék a hóban.
Hallga! mi ez? Zenét hallottam. Egészen tisztán kivehettem a klarinétot.
Tiralala... maradj enyém
Szeress úgy, mint régen,
Elfelejtem hűtlenséged,
Mindent megbocsátok néked,
Csak gyere vissza
Szeress úgy, mint régen.
A láz okozza, - ötlött fel agyamon ijedelem nélkül, inkább helyeslőleg s közben tetszésem szerint zenélt füleimben a rejtélyes banda. A klarinét mellett jól kivehettem a brácsát s a prímhegedűt, meg a cimbalom fürge tercét s együtt az egészet. Gyönyörűség. Bánat.
Tiralala... Gyere vissza,
Szeress úgy, mint régen.
Kísérletet tettem. Egyebet, zongorajátékot akartam. Keveset küzködtem, hogy elhallgattassam a láthatatlan zenészeket s már benn is volt fülemben a billentyűk álombeszéde. És csodálatos, mintha saját hangom énekelt volna kíséretet, egy tágas szobában, mint valaha, egy nő háta mögött... Hosszú, édesen csevegő, ismert futam követte, mit azelőtt sohasem bírtam magamban hibátlan végigfütyülni s most ott termett boszorkányos könnyeden hallóidegeimben minden változata.
A láz - állapítottam meg közben. Csakhogy ez még semmi. Hasonló előfordult már álmatlankodás s kimerültségek közben, sőt holmi ártatlan torokgyulladásnál is s most egyszerű kimerültség s egy kis hűlés. Mielőtt elindultunk, a pihenő napok alatt ittam s éjjeleztem. De hátha ezúttal valami súlyos baj előjele? Elhagyom s belepusztulok. Mi lenne, ha kidőlnék itt a hóban? Ki törődnék velem?... Félelem bámult lelkembe... Ám ha lemaradnék s kisül, hogy semmi bajom...
A förgeteg pár szünetet tartott.
A sorok beláthatatlan mezőn állottak meg. Köröskörül merő fehérség, homály s fehérség káprázata, mintha távol a szilárd földtől, örök felhők éjjelébe jutottunk volna. S a zenekar elhallgatott.
És ettől kezdve a sorok ismeretlen okból minduntalan megálltak s újra megindultak, hogy elég volt arra vigyáznom ilyenkor, hogy rá ne másszak az előttem bukdácsolókra... Újra percekig vártunk s mindenki szemét erőltette, mi van? És a törtetésben felhevült s elkínzott testek dideregve érezték a kietlen szél hidegét s undorodva a kihűlő, ragadó átizzadt ruhát. A lábak pedig már szinte maguktól indultak a kényszerű pihenőből, a keservesebb bukdácsolásba. Zúgolódás, tudakolózás, nyögések s káromkodások hallatszottak, de jobbára már csak morgásként törve ki az elkényszeredett torkokból. Valamely hangosabb s dühösebb kifakadás, már szinte erőt tudott önteni a közelállókba.
Egy ideig újra megszakítás nélkül bandukoltunk. Akkor vettem észre, hogy egy emeletes, kivilágított épület elé értünk.
De hisz ezt másutt láttam egy éjjel? Ő rémlett ugyanabban a pillanatban, midőn kimeresztett szemeim elől, már szét is oszlottak a rejtélyes épület falai üres hósivataggá, mint valami csalárd boszorka-mesében. És a Hósivatag mélyén zöldszegélyű, óriás, sárga fénykarikák imbolyogtak, mint világos ablakok távozó kísértete.
Ez is a láztól van, - soroltam észleteim közé előbb kissé megriadva, de nyomban megnyugodva.
Ám attól fogva folyvást épületek, falvak, tanyák rémlettek a kavargó semmiből s éppoly csalódás volt, hogy nem csalódtam, ha valósággal előtűnt egy-két ház, vagy csűr a homályból utunk mentén. Házak melyek hidegtől s elhagyatottságtól kétségbeesve sötétlettek cserények közepén.
Nos, ezúttal biztosra vettem. Talán hídon megyünk át s félreléphetek. Még egy lépés a alázuhanok valahová... egy mély mederbe... vagy mint álmomban, feneketlen mélybe... most... most...
Most is tudtam nyomban, hogy ezzel is a láz incselkedik. És mégis minden újabb lépést csaknem egyidejűleg tova is illanó meg-megrettenéssel tettem. Sőt mintha készakarva ösztökéltem volna bomlott érzékeimet e sötét szórakozásra, csakhogy elfoglaljam magam bizonytalan s egyre növekvő érzéstől, hogy az önkívület réme kerülget.
Társam szólt hozzám s feleltem. Mintegy erőt nyertem szokott szavaim hallva, hogy kevésbé végletes állapotom, mint magamban képzelődöm. És tovább akartam folytatni a beszédet, persze ugyanazokra térve: nem bírom, lemaradok stb. Hangomnak azonban nincs őszinte változata a nyafogásra s talán az utolsókon sem tudnék másként, mintha azon fakadnék ki, hogy a bakkancsom. Társam nem is válaszolt s nem is figyelt többé, láthatólag nem is véve többe közlendőimet mint eddig is, afféle sápításnál.
Egy erdő közeledett régóta... Talán ez rejthet végre valamit, falut, vagy földet, csak egy fekvésnyi helyet, ahová lerogyhatni, hisz egyébnek vágya honnan jöhetne?
De nem sok időre már fái között voltunk.
Váltakozva havas fenyők s csupasz és száraz leveleiket megőrzött bokrok közt, mik néhol alig látszottak ki a hóárból, mint valami fuldoklók... Keresztül hatolva közöttük újra hómező.
Már elviselhetetlen kezdett lenni. Mint egyébkor is végső szorongattatásomban az Örökkévalóhoz fohászkodtam szabadulásért értelmetlen s megalázkodva.
Folyvást erőltetnem kellett szemeimet s megfeszíteni hallásom, hogy erőre ne kapjon akaratomon az álom s ledőlés vágya. Mert eszméletem mögött már ott ólálkodtak a néma, álnok követek: add meg magad, mit hagysz itt? mi van előtted... Egy szédület s felejtesz s merülsz...
Küzdelmemben s félelmemben kedvesemre gondoltam és mindenre sóvárgott, édes teremtésekre, csak rájok, csak rájok, semmi másra. Mint érjen be, ami boldogat eddig életembe hoztak?
Megriadtam.
Az út mentén egy szerencsétlennek körvonalai tűntek szemembe. Sapkája, vállai s előre nyúlt karja sötétlettek elő már csupán a hóból.
Önönmagamon rendültem meg talán, tudva, hogy elhaladok mellette segélye nélkül.
Ám ahogy közeledett, hóba-fúlt magányos cserje alakját vette föl a boldogtalan. Mindhiába. A következő percben már négy-öt helyen bukkantam újra másokra a homályból, hogy csalárdul újra, meg újra bokrokká, vagy épen káprázattá változzanak. S a szörnyű művész keze behunyt pilláimra is fáradhatatlan vázolta oda s törülte le ismét ijesztő képeiket.
Egyre elviselhetetlenebb volt.
Mégis, egy idő óta a szélzúgáson át ismerős ropogás kezdett fölneszezni az éjszakából.
A távol harcolók jelentek meg lelkemben komor sejtelmek között. Ömlő, meleg vér e kavargó, fagyos viharban, kínok, halál, borzalmak.
Mégis, Uramisten? még ez is inkább reményt tudott hozni, hisz még valamelyest távoli volt s talán közelgő végét jelentette a mindennél gyötrőbb vánszorgásnak, akármit, valami bizonyosat e szörnyű bizonytalanság helyett.
Tágas, félig leégett fészerben talált ránk a pirkadat.
Szorosan, keresztül-kasul feküdtünk a földön. A hó befútt a gerendák hézagain s pocsékká áztatta a kevés, amúgy is százszor letiport szalmát, min egy-két nap előtt még oroszok fetrengtek. Hulladékok s elhányt rongyaik s eszközeik tanúskodtak erről.
Kissé megvilágosodott s elkezdődött a mozgolódás, mászkálás keresztül-kasul a fekvőkön.
Kiszolgáló bakám még éjjel, megérkeztünk után egy csajka félig főtt kávéval ébresztett föl első szunnyadtomból.
Ez olyan fickó volt, aki alig ismerte mi a fáradt, vagy nehéz, sőt a félsz is, vagy hogy mivel köllene segítenünk magunkon.
Előbb vak dühbe hozott háborgattatásom, de azért elrösteltem magam s kulacsomból minden rumom betöltve a kávéba, nem vettem el ajkaimtól utolsó cseppjéig. Csak aztán tettem szemrehányást magamnak, hogy egy kortyot sem hagytam e derék fickónak.
Megizzadtan s elfeledt, borús álom igézetével ébredtem.
Hanyatt fordulva, renyhén, komoran merengtem a magas, sötét zsindelytetőre.
Két nagyobb nyíláson fehérlett alá az ég s szerteszét sok apróbbon. E két nagy nyílásköré iparkodtam elosztani igazságosan a kisebbeket, két külön csoportba, de sehogy sem akart kialakulni. Rokonszenvem a tőlem távolabb eső vezér-nyílás bírta, melynek tudtam, hogy csalódhatok nagyságában és alakjában. Ennek ékes, fehér hószegély szegte be egyik szélét, miből apró jégcsapok függtek, mint valami csipkedísz. Viszont a másik vezérhézag valami tömzsi, falánk sertéskirályhoz hasonlított s mintha több erőt kölcsönzött volna neki, ha összemérik csapataikat, hogy közvetlen a gerenda mellé húzódott... Tekintetem hirtelen s szinte kárörvendően fedezett fel ekkor egy kis szabálytalan-csillag alakú hézagocskát, aki mintha ravaszul ki akarta volna kerülni beosztását, egy gerenda mögé bújva, hogy csak akkor láthattam egészen, ha balszemem behyúnytam. Míg ha a jobbat hunytam be, akkor csak kis csücskét láttam túl a gerendán. Ha pedig hol a balt, hol a jobbat hunyogattam váltogatva, akkor a kis hézagnak ide, meg túl köllött ugrálnia a gerenda mögött, mintegy büntetésül, ahogy kiképzéskor a henye bakát hasaltatják...
Végre, sok vesződés után, külön tudtam választani igazságosan a két csoportot. Akkor azonban minden számításom tönkre tette, hogy mivel a csűr annak idején közepén gyulladt ki, a tűz megemésztette óriási nyíláson túl, a tető másik feléről is fehérlettek alá hézagok. És az óriás hézag közbeeste mintegy hiábavalóvá nyomasztotta arányaival az apróbbakkal való bíbelődést...
Észrevettem, mily furcsa szórakozásba merültek érzékeim. Ezt éltem örökkön kisértő bámulata követte, létemre eszmélve az időben s önmagam csudájára a térben. De ez most kényelmetlen volt s bántó... Körülnéztem.
Alant már sok helyütt ült s tolakodott rongy tüzecskék körül a bakaság, miket egy szétbontott szekér darabjaiból élesztettek s a láng fölé akasztott csajkában bugyborékoló kávé, vagy sercegő húskonzervek összevegyülő szaga átjárt minden zugot.
Fázni kezdtem s zaklató éhet éreztem.
Feltápászkodtam s vigyázva lépkedve át a szomszéd alvókon, meg ne zavarjam valamelyikök álmát, odahevertem egyik tűzhöz, hol készségesen csináltak helyet számomra.
Az ottlévők élénken s látszólag szörnyüködve, de alapjában kevés gonddal tárgyalták az éjjelt, vagy találgatták mi várja őket. De nem sok kedvvel fogadtam megszólításaikat.
A napos szedte össze a betegeket.
Némelyeknek fülök, vagy ujjaik csöpögtek a fagytól s egyeseket, akiknek megmerevedtek tagjaik, ketten, hárman hurcoltak ki hónuk alól fogva a fekvőkön keresztül.
Ezt figyeltem merően, csaknem irigyen, azon töprengve s mérlegelve beteg vagyok-e hát, vagy sem?
Fejem kifőve, üresen nehezedett nyakszirtemre s úgy éreztem, megcsikordul, ha elfordítom mint a rozsdás ajtósarok s nyelvem bőrét érzékenyen karcolta kilyukadt zápfogam. Erőtlen remegést éreztem mindenemben s ami körülem történt, a rendesnél, valahogy idegenszerű jelentősége is volt s látásom sajátszerű, finom hályogon keresztül érte a dolgokat, mely sárgásszínűnek rémlett. Ám ez éppúgy lehetett egy jó nátha is, amivel visszaküldhettek volna szégyenszemre.
Ismét előhoztam szomszédomnak, hogy nekem is beteget köllene jelentenem, de elhagytam menni a napost szomorú kíséretével.
Akinek pedig mondottam, az is nyomban régi oldalfájásával hozakodott elő keserves pofával s hatalmasan falta tovább reggelijét. Hogy nevetség s anyámasszonyság utálata kelt magam iránt s nyomán kínos, halálos ernyedés. Hisz itt mindenkiben az motoszkál, valamiképp elszabadulni.
Valamit ettem s cigarettára gyújtottam.
Mellettem a gefreiter közös viszontagságainkól kezdett előadni részleteket, nyilván két másik kedvéért, akik nem rég voltak még idekinn s minden harmadik mondatánál bizonyságul hívott.
- Tetszik emlékezni, Önkéntes úr?
Ami ritkán fordul elő, cigarettám első füstjénél, ugyanazt a kesernyés, gyengén kábító zamatot éreztem szétáradni ínyemen s agyamon mint valaha első, tilos, gyerekkori kísérleteknél. Ez nem volt kellemetlen s egészbenis, itt, elnyúlva a tűz mellett, kezdettem kissé elviselhetőbbnek venni helyzetem. Azon vettem magam észre, hogy fecsegek s kacagok a többivel.
Hirtelen undor s bosszúság fogott el s visszatértek komor gondolataim.
Ám azért továbbra is, ismételten beleelegyedtem az utált locsogásba, mígnem a gefreiternek dolga akadt embereivel s vele a másik kettő is felkelt s új jötte helyükre, kiket kevéssé ismertem.
Mi lesz tehát? Meddig fog még ez tartani? Itt kell megdöglenem valahol? Ezúttal sem lettem beteg, csak áltattam magam. Áltattam?... De tudom-e ezt?...
Ez sajátszerű emléket idézett fel, kusza, rendetlen képekben.
Házak közé értünk támadva, golyók közt, védtelen, lejtős szántóföldeken iramodva. Sokan elestek, sokan megsebesültek... Az út partja mögött hasaló s várun. Az úton véres, fehér kötés a sárban... fűzfa... kerítések... távolabb vörös torony, fakó, őszi ködben... Hívat a hadnagy... Felugrom s szolgálatkészen megyek egy sövény mögött a házig. A ház előtt két várakozó baka. A konyhaajtó nyitva.
- Itt van a hadnagy úr?
- Itt van.
Belépek
Az ablak alatt, fél teste a fal árnyékában, egy szerencsétlen fekszik mozdulatlan, homlokán véres kötés.
- Ez meg van halva: - kérdem félig magamtól, félig a kinnlevőktől, hogy talán azzal folytassam: mért nem viszitek innen eltemetni?
De erre a halottnak vélt mozdul meg s ő felel, félig felnyitott szemmel.
- Nem. Csak meg vagyok sebesülve.
- Fáj?
- Nem.
A hadnagytól valami másra számítottam. Talán, hogy ott akar marasztani maga mellett. De ő öt láda töltényt adott ki csupán, hogy küldjek érte s valamit még kérdve elfordul s legényének kezd sopánkodni a helyzeten, aki zsákjába csomagol... Állok még egy ideig s várok s félszegen elkedvetlenedve távozom.
Amint kilépek, meg kell hökkennem. A szerencsétlen sebesült utolsókat hörög a földön. Szemei üvegesen forognak s a kötés lecsúszott homlokán a véres hasadásról. A kinn álldogálók egyike ép akkor hoz be egy sáros celtet s ráteríti. Valamit motyog s társa szótlan sandít oda szemem szögletéből, míg amaz szerelvényével hátán szuszogva egyengeti el a celtet...
Hirtelen, itt a tűz mellett ugyanaz a szorongás s bátortalanság ragadott meg életemért, ami ott, a házból kilépve, melynek oltalmában akaratlan tétováztam. S ahová bátran, fönnállva jöttem embereimtől, onnan csaknem négykézláb másztam vissza közéjük s egy-egy tévedt golyósivításra percekig hasaltam a földön, hogy tán észrevettek s csak felemelkedésem várják, hogy újra rámlőjenek.
És az erre következett éjjel borzalmai is újra éledtek lelkemben.
Ugyanott a fűzfák alatt s még egyikünk sem sejti mire várunk.
Besötétedik s idegen bakaság vonul el szakadatlan mögöttünk az úton s hiába kérdjük, azok sem tudják mi készül.
A fényszóró, mint valami ördögi szem fürkész az éjszakában, éles ijesztő sávokban. Az égen játszik, mezőkön szalad át, pillanatokig rejtekükön árulkodik s újra merő sötét hull fölénk, mint valami kísérteties előadás szereplőire.
Egyszerre veszett, egymást nyomon követő vijjanások, rázkódó robaj s percek múlva egy ház gyullad ki közelünkben. Hahó! A messze világító lángokra, mint valami pokoli jelre, schrapnell s gránátítélet zúdul alá. Recsegve törnek a fűzek ágai s tüzes pernye hull fölénk. Közelben üvöltés s vad riadalom támad s az újonnan érkezett bakaság névtelen rémületben, egymást tapossa mögöttünk a szűk úton, körösztül gázolva sebesülteken, elesetteken s magával rántva a szemközt jövőket. Valahonnan fegyverropogás keveredik bele a zűrzavarba s megszólal, fölülről a ködben látott vörös toronyból a gépfegyver szaggatott rikoltásokban.
Mi tovább sunyítunk helyünkön, vakon, lélekveszve.
Nos, és ebben a zenebonában, az égő házak világánál, ennek az átkozott freiternek, aki az imént beszélt itt, volt lelke, hogy felkeljen s a szárnyasokat szedje össze a kerítésről, mik szokott helyükre tértek nyugovóra. Hogy rikácsoltak, vergődtek kezei közt, míg nyakukat kitekerte s hogy állt ott karika lábaival s kaján ábrázatával, hóna alatt egy fehér s egy pettyes kakassal, mint valami ördögi martalóc, aki itt talál elemére...
És hajnalra csönd, egy-két lövés a ködben s ép így heverünk vagy ödögünk ugyanott a házak közt s mindenki csak arról beszél, hogy egy óra múlva jön a felváltás.
Gondolataimból a gyülekező híre zavart fel.
Váratlan jött, mindenki arra számított, legalább délig nyugton hagynak itt, ez után az éj után.
Mozgolódás, moraj keletkezett, goromba szitkok hangzottak s a tűz mellett oly szíves barátokból ingerült, mással nem törődő idegenek lettek.
Hirtelen künn az ég is elborult, mintha újra éjszaka közelednék, mintegy megfelelő színváltozásról gondoskodva a komoran sorakozók lelkének.
S lassan, gonddal induló soraink után még jó ideig szaladtak, zakatoló, nehéz szerelvényeik alatt bosszúsan szuszogó késlekedők.
Kevés menet után faluba értünk.
Domb tetején fatemplom emelkedett aranycikornyás, havas kupoláival a borús kék égre. Körötte házak vastag hóréteg alatt, jégcsapokkal ékesen. Lakóik, nyilván a katonai parancsnokság rendelkezésére nők-férfiak, kicsik-nagyok, mind az utakon nyüzsögtek sajátos maskaráikban s lapátokkal, kapákkal, hányva, hordva, kaparva a havat. Messziről puskaropogás hallott már elvétve.
Úton-útfélen, házak előtt, barakkonyhák körül ácsorgó katonák, trénerek, zsandárok, sokféle jólismert naplopók.
Csörömpölő, dübörgő ágyúfogatok hajtottak el. Apró lovacskás szekerek kanyarodtak alá szemközt a dombról, fagyottakkal, betegekkel, sebesültekkel, vígan kocogva s prüszkölve s zötyögtetve szomorú terhüket. Majd lovasok, majd konyhák s málhásfogatok sorai... és e zagyva, nyüzsgő, tarka. zajos sokadalomra, egy időre kisütött a nap.
Akkor az ég borús-kékje még sötétebb, a hó fehérje még fehérebb, a színek tarkasága még zagyvább s úgy tetszett a lárma is hangosabb lett.
Álmatagon s bágyadtan pihentem a többiek közt egy alacsony, útjelző kövön, hátam szerelvényemmel egy kétfejű sasos tábla oszlopának vetve a puskám térdeim közt.
Mi lesz tehát? Meddig fog még tartani? Itt kell megdöglenem?
Rossz előérzet súgta, hogy itt vár rám a befejezés, ahová tartunk. Erre gondolataim mélyén az örökös hiedelem-játék termett nyomon. Ez olybá ment, mintha végzetem rettegett árnyékával kezdenék alakoskodást. Ha biztosan hiszem kikerülhetetlen vesztem: szabadulás jön. Ha remélek: a rém elveszt. Ahá! ha ez már maga nem volna remény, hogy kijátszhatom ezzel a rémet... Nem, nem, nem! nem akarok bízni. Félnem, félnem kell őt alázatosan, óh Isten? hinni, hinni, hinni... No most merj! ilyenkor is merj! mondd, no mondd most is magadban, hogy nélküle élsz, értesz, sejtesz, önönmagad őrjítő eszméletében, akit lesújtva csak rettegned adatott.
Ám mit javasolt a végzet? - jött egyszerre baljóslatúan emlékembe.
Az éjjeli út akkor sötét enyvek közt rekedt el, ragadó, mélyretúrt sarában zűrzavarával, emberi, állati sokadalmával. Igen talán maga az út is belelankadt a vánszorgók végetudhatlan gyötrelmébe. Amint szekérsorokba gabalyodtak s elszakadtak egymástól felgyülemlő, veszteg csoportokba a hideg latyakban, hogy aztán kínnal iramodjanak egyenkint a tovahaladtak után... Ott lerekedt, kétoldalt ritka fenyvek közt s a tisztásokon öles lángok lobogtak a törzsek közt, keserű füstöt keverve a pörkölődő tűlevelek erős illatába... a tiszta hűvös égen annyi csillag, hogy tán azoknak is tülekedniük kellett egymással odafönn helyeikért.
Én éppígy hallgattam akkor is a vonulók riadozását egy tűz mellé rogyva kimerülten. Hátam a fenyőderéknak vetve, fegyverem két térdem közt. S egy csillag bomlott vergődését bámultam, mely a gyéren emelkedő füstbolyhok közé került s mintha szabadulni iparkodnék.
Mi lesz tehát? Meddig tart még ez?
Nehéz ágyuk fekete vázai csörömpöltek tova. Óriás lovak, óriás kerekek, csattogtak, dübörögtek, földindulást csinálva alattam.
Összevontam szemöldökeim... Ha, nos, ha egy ilyen kerék alá dugnám lábam fejét s összemorzsoltatnám ujjaim sáros, véres péppé...
Töprengtem, tűnődtem... Egyszerre felemelkedtem féltestemmel s pénztárcámat akartam nadrágzsebemből. Kisebb rekeszében babonafillér, mi itt leltem néhány napja az úton. Kínosan erőlködve férhettem hozzá az izzadt zsebben, derékszíjam, meg köpönyegemtől... Épp kivettem, mikor kiabálás terjedt szájról-szájra, elnyújtottan, mint az átok. - Mars! Maaars!... Cihelődés, nyögések s addig észrevehetetlen sokaság tápászkodik elő mindenünnen, árkok, fák tövéből s áll össze tömeggé az úton s indul... Ám a fillért kezemben szorongattam a bandukolók közt, alkalomra várva.
Homályos mezők közt álltunk meg újra. Akkor, háttal az útnak felvettem a fillért s óvatosan, kissé izgulón hajoltam érte, mintha már készen tartanám hitetlenségem, holmi ostoba babonában... Nem bírtam kivenni: igen-e, vagy nem? Cigarettám tüzével világítottam rá aztán. Nos a fillér igent mondott.
-
Egy major udvarán rakatták velünk gúlába fegyvereinket, miután egy, vagy másfélórányit kutyagoltunk tovább, onnan, ahol a kétfejű sasos tábla alatt feküdtem.
Ez már közvetlen a tűz közelében volt. Az égen srapnel fellegek tűntek fel olykor s aki fáradtságot vett, hogy a domb tetejére másszék, minek takarásában a major épülete állott, kivehette az állások zegzugos vonalát, miknek hosszában itt is, amott is parányi alakok tünedeztek elő. Elvétve gránátok zuhantak a domboldalakra s füstjük enyésztével kerek fekete gödrök maradtak a tiszta havon, mint megannyi undorító fekély.
Két század más ezredbeli baka jött közben a major udvarára. Éktelen s züllötten festettek annyi bizonyos. Magától értetődően tüstént kikérdeztettek: hanyasok, mióta vannak itt, milyenek az állapotok? s persze magától értetődőbben semmi bíztatót sem hallottunk tőlük. Visszaverettetések, veszteségek, harcokról a puszta hóban, meg ehhez hasonlókról... Ám magyarok voltak s akárhánynak tréfákra volt kedve s soknak viszontagságosan fülére konyuló sapkája alatt aggódástalanabb ábrázata, itt a parancsnokság körül ácsorgó s az ágyúdörgésekre figyelgető, jól borotvált naplopókénál. És kivétel nélkül hatalmas étvágyuk.
Evés alatt furcsa vendégek jöttek az udvarra.
Egy öreg, reszketeg, csujes, vak mindkét szemére. Vézna lányka vezette kezénél, meztelen, vörös lábain otromba, szakadt katona bakancsok s velök egy fiúcska, kis arcát egészen elborító katonasapkában.
A bakaság körülvette őket.
A közeli faluról, nyilván otthonukról kérdezősködtek, amennyire megtudták érteni magukat s csüggedten, tétován kezdtek hadrálni egymásnak, hallva, hogy ott oroszok vannak.
A szakácsoktól ételt kaptak s a bakák egyike dohányt adott az öregnek, másik bagót, mit láthatólag jobban kedvelt. S ingerkedni kezdtek a kisfiúval.
Az öreg több ízben valami “Villa-Frankát" emlegetett mellére ütögetve s harcias tartásba állva.
- Villa-franka, villa-franka, villa-franka - mondta utána egymásnak kacagva a bakaság, egyikőjük sem értve, miacsoda bogarat tesz.
- Az őrmester a parancsnokságtól magyarázni kezdte a hadnagynak, aki közben odajött, hogy már napok óta így jelenik meg az öreg pereputtyával, pont evés időben faluját kérdezni a jövő-menő századoktól, holott előre tudja a választ.
Röhögve mondott valamit az öregnek csujeszül, mire az ijedten s alázatosan hebegett választ. A hadnagy is nevetett s barátságosan intett nekem is fejével.
Gyűlölködően s megvetőleg fordítottam el fejem megszólítása elől, vissza újra az otthontalanokra s magam is csodáltam merészségem.
Orroltam rá s kerültem, mert tapasztaltam, hogy csak olyankor vesz észre, ha véletlen senki más sincs kezeügyében hasonrangú s unja magát. Nos, hordd nyakadon barátom emberséged.
-
Akkor, egy völgyhajlásban feküdtünk a havon, egyik század a másik mögött, két ritka sorban.
Előttünk a domb élén tél-túl nyomorúságos, hevenyén ásott lyukak jelölték az első vonalat. Mögöttünk, valami partba ásva, könnyű ágyúk puffantak néha, akkorákat, mintha apró szörnyeteg létükre legalább hangjukkal iparkodnának figyelembe vetni magukat. Mellettük a dombról egy út jött alá, mentében fakó-piros kereszt s balról egy borzas cserjés nyúlt tova az ellenséges láthatár távolába.
A bakaság üregeket kezdett vájni magának a hóba. Inkább ösztönből, mert hisz nem védett semmi ellen, legföllebb búvó hellyé lett, az pedig szükségtelen volt, minthogy a domb amúgy is takart. És aki jeges földig jutott alá, ismét havat hintett vackának az utált sár helyett.
Ki sem ástam magamnak odvam, már odább vittek néhány lépéssel s ott kupacok emelkedtek ki sorban a sima hófelületből.
Akkor vijjogott el fölöttünk az első srapnel. A nyakak kényszerűen csavarodta hátra a magasba, ahol szétpukkant. A szél elkapta füstjét s kapzsian hozta visszafelé magával, mint valami, már haszontalan, büdös győzelmi zsákmányt.
Azonban még el sem foglalhatta helyét az arcokon sápadó aggodalom s a szorongás a szívekben, már suhogott a következő rémmadár az első nyomán. Ez közelebb csapott le s utána hosszú csönd maradt.
Közelemben rövid nevetés hangzott el, egyik bakából, aki közben szomszédjához futott valamiért s újra visszaugrott odvába. Erre beszéd és mozgás támadt.
- Észrevettek a piszkosok. Látják az utat onnan, ahol lejöttünk, - szólt valaki.
- Az ágyukat keresik azok, -vélte más.
- Hát kiálts nekik, hogy hátrább vannak, - vihogott ötletének az első.
Feleletül borzalmas robbanás ordított a szélbe. Utána másik, harmadik... szünet... negyedik, ötödik s minden két-három pillanatban újabb s mind közelebb fröcskölve szét a havat s jeges sárral hányva be a közelben sunyító rettegőket.
Már jajgatás is felhangzott távolabb s újra szünet s riadt beszéd.
- Ki volt?
- Hol sebesült meg?
- Súlyosan?
- Kettő.
- Egyik meghalt.
- Most viszik azt.
- Kettő halt meg, egy megsebesült. Közéjük vágott.
Ebben a pillanatban újra, minden előzőnél siketítőbb harsogás kábított el s rá kínüvöltés közvetlen közelemben.
- “Végem!" - cikázott át agyamon s halálos meredten lapultam homlokommal odvam fenekén pillanatokig.
Ám kénes, fojtó bűzön s hátamra hulló ártalmatlan földdarabokon kívül, még mindig nem tapasztaltam semmit.
- “Itt ér, bizonyos, a következő pillanatban", - gyötrődtem. De bódult csend következett.
- “Jól hallom-e? Nevem, mögöttem felülről".
- Önkéntes úr!
Felpillantva bakámat láttam, az égen magasodva, a dombok pereme fölött. Más kettő támogatta. Viaszszín arcában mereven lobogtak fekete szemei s köpenye csupán egyik karjára húzva, másik vállán átvetves csücskéről vér csöpögött bakancsa orrára, vagy a hóra, amint megmozdult.
- Isten áldja meg Önkéntes úr, minden a brótzsákban van, - szólott furcsán, megvékonyodott hanggal.
- El akar köszönni, - magyarázta egyik, késve.
- Megsebesültél? - kérdeztem félig felemelkedve, szinte bárgyúan s éreztem, mint süti arcomat lélekzetem szavaimnál. Ám azok további nélkül, már fordultak el s egyik hátraszólt.
- A vállát érte, ezt a húst, nem súlyos, - s odamutatott.
- Ne félj, jó lesz a kórházban, - hadartam mint egy leckét utánok, bizonytalan, bántó szemrehányással önmagam ellen, tán, hogy csak alig emelkedek ki üregemből, míg ők, félelmetlen fönnjárnak s elmennek.
Merőn tekintettem nyomukba s egyszerre, mintegy megoldásként, éreztem, hogy könnyek gyűlnek szemeimbe s kimossák tikkadt, kába sajgásukat.
Sírok, - gondoltam, - nem színpadias. De körülnéztem nem vehetik-e észre s visszafordulva tiszta havat akartam keresni homlokomnak. Ám megfordult fejemben, hogy ezzel is betegebb lehetek, épp úgy mint a velejáró kétség: de bele is pusztulhatok. Erre ismét visszahajtottam fejem zsákomra, mit előzőleg tettem aljául.
-
A nap elég alant járt, de a párátlan, hideg levegőn annál tisztábban s távolabbra volt kivehető minden.
Már ismét más helyre hoztak, odább, közvetlen az erdő mellé s az első vonalat váltottuk fel. Felváltáskor mindenki támadásról beszélt, de annyi történt mindössze, hogy éjjelre feldwachék mennek előre az erdőbe.
A hadnagy már több tízpercénél magyarázott nekem.
- Igenis - mondottam rá végül.
Valójában szemeim csak gépien eredtek mutogató karja irányába s csak azzal lettem tisztában, hogy mennem kell s a fák közt jutok odáig, ahol egy háznak födele látszott az erdő szélén. Ám ezúttal másodízben kérdeztem meg ugyanazt.
- És most induljak mindjárt?
- Noshát mégse értetted meg? - nézett rám kissé bosszúsan csalódva a hadnagy. - Takarásban mehetsz az erdőben s azzal is idő telik míg összeszeded az embereket. Inkább sötétben akarsz botorkálni?... Ott aztán majd meglátod...
S újra végigmagyarázta elölről az egészet s én ugyanúgy mondottam rá végül: igenis. De közben cigarettát vett elő s gyufát keresett s nekem az az érzésem volt, még várnom kell, még közölni akar talán valamit és álmatag zavarban csaknem újra nyelvemre jött harmadszor is: indulnom kell-e azonnal?
Hisz az járt elmémben: szólanom kellene, hogy újra nem jól érzem magam, újra tüzes kéreg keletkezik arcomon, míg bensőm, mint a vizes hó külön kezd borzongatni s hajszálaim tövét is hideg marja. De most hoznám már ezt elő? Most már mi mást jelentene, mint szurkolást s kibúvót. Hisz alapjában egész rendesen mozgok s beszélek s délben a napon még bágyadtságot is alig éreztem, mikor megkérdett, akarok-e menni?
Mégis szólanom köllene, intett bizonytalan növekvő bágyadtságom s reszketésem, miközben kezdtem összeválogatni az embereket s elindultam velök.
Egy patak pallóján, már meglehetős elől, benne az erdőben, ért utol váratlan s fenyegetőleg rosszullét. Vakító szikrák pattogtak elő szemeimből s veríték tolult ki homlokomon s kezeim fején s támaszt kerestem, hogy összeroskadhatok. De elmúlt.
Mögöttem követőim is megálltak egyenkint.
Ép úgy tettem, mintha valami elvesztett holmit kutatnék magam körül a havon.
- Én visszamegyek. Rosszul vagyok, becsületemre, - mondtam elkalandozó tekintettel. - Én nem tudom, mit tegyek.
Azok szemöldökvonva, szótlan bámultak rám. Láthatták sápadtságom s reszketésem. De aztán ismét megfordultam s tovább indultam, mintha mi sem történt volna.
Ezek félsznek tudják be viselkedésem, - bántott bizonytalan, vagy inkább az, hogy tudtam, mily könnyen kész valamennyi begyulladni pipogya vezetővel.
Valóban hallottam már hátam mögül.
- Én nem mondok semmit, majd meglásd, hogy benn vannak a házban a muszkák.
Egy percre dühbe hozott e sugdosás. Vissza akartam fordulni s felvágni állát öklömmel. Te rongyos! Kedvesebb az életed, mint nekem az enyém, ha én megyek? Ha a parancs, hogy odamenjünk, odamegyünk s ha benn vannak, nem a mi dolgunk... De mindez elsenyvedt kábalankadtságomon.
Egy régi versszak küszködött be egyre elmémbe, valami középkori héber költőé, de utolsó sorának csak üteme zakatolt, kínzóan.
Lám ilyen pogány szokás nincs,
Lám ilyen pogány szokás nincs,
Akit élve megköveztünk
Mi azt...
El akartam űzni, de annál tolakodóbb lett s féltem, ha tovább erőltet, újra rosszul leszek. Vagy ép az küldi...
Egész váratlanul bukkant fel a ház a fák közül. Hátulról megrántottak.
- Önkéntes úr! Vigyázzunk!
- Mi kell?
- Ott a ház.
Megállottunk.
- Jó lesz megvárni, míg egy kicsit sötétebb lesz. Hátha benn vannak csakugyan, - tanácsolta a freiter.
Mindannyian aggón, élesen fürkészett s egy percre rám is átragadt félszük.
A ház nyílt hósíkon állt, közvetlen mellette jött le a patak, kissé elé kanyarodva az erdőbe.
- Ne álljunk itt egy csomóban, - nyugtalankodott valamelyik.
Ez újra ingerültté tett s rárivalltam.
- Bánomisén? kedvesebb az a rongyos életed, mint nekem az enyém? Ha azt parancsolták...
Kifakadásomra a frejter, aki közben azt kezdte fejtegetni, hogy legjobb lesz lemászni a patakba s úgy közeledni a házhoz, egy hanggal meghunyászkodóbbá lett s a többi is hökkentebben s tartózkodóbban nézett. Mégis meghallgattam, amint egyikök azt súgja társának.
- Na mink bizony bánjuk. Senki sem bolond.
Én egyeben tűnődtem, magam sem tudtam min. Leheletem perzselően érte orrcimpáimat s fogaim összeverődtek. De határozatlanságomban alig volt szerepe, hogy veszélytől tartanék. Talán ifjúkori olvasmányok hangulata lengett meg előttem egy pillanatra, e vigasztalan szépségen... Hanyatló nap... magányos ház... rózsavilágú havon... Fegyveres kalandorok állnak az erdőben... hanyatló nap... mohos törzsek közt kékszárnyú árnyék szörnyek... leskelődő halálveszély...
- Na gyerünk, - mondtam s ami vont egyenest a háznak, csak az volt, hogy falak közé jutok a hó, a fák kietlensége közül, ahol leülök vagy ledőlök, rosszabb mi érhet?
-
A ház üres volt. A bútorok csaknem épek, Csaknem eltaszigálva helyeikről. A fiókok kihúzgálva s kiürítve. Rongyok, lim-lom a padlón. Egy üres bölcső. Fenekére egy fazék poshadt, savanyú káposzta borítva., keményre fagyottan. Néhány ablak kitörve s a falról egy Jézus kép szemlélte mindezt s nyilván ép oly szemekkel annak idején a fosztogatókat, mint ezúttal bennünket jövevényeket.
A frejter újra magyarázni kezdett nekem a teendőkről, elővigyázatról s én ráhagytam. Lelöktem zsákomat s egy székre ereszkedtem erőtlen lábaimról. A bakák tüstént a kacatnak estek s fél perc alatt már ép úgy hallható volt motozásuk fönn a padláson, mint lenn a pincében.
Egyszerre aggasztó észletekkel jött be egyikük. Az oroszok állásairól lelkendezett, meg nyomokról s a patakról s csupa nyugtalan arcokat láttam magam körül. Ám mindebből csupán már esendően támadt valami zavaros képzelmem. Amint leültem, szemeim többé alig bírtam nyitva tartani s nehéz álmosságomon, mint a mesebeli elátkozott házon, hiába kerestek bejáratot: veszély, vigyázat, felelősség érzetei.
Azt hittem, csak félórára dülök le az üres ágy deszkáira. Akkor költsenek fel, meghagytam, feltétlen, mielőtt besötétednék. Ám mikor felemelkedtem s kínosan az ágyig támolyogtam, koponyám óriás légnemű gömbbé növekedett, melyből tűz áradt s súlytalan lebegett velem, elválva tagjaimtól, mik olybá függtek hozzá, mint valami haszontalan, terhes alkatrészek.
-
Talán eleven, sajátságos álom emléke lehetett: valami szobában voltam, ahol álomból rángatnak magamhoz a bakák, hogy valósággal érzem... Hohó! oroszok arcai, még zagyva beszédjük is fülemben van... Vagy mivel küszködök? Úgy rémlik...
Zavaros álom emléke suhanhatott tova bennem, miközben itt állunk végtelen sorokban s várjuk a főherceg szemléjét, órák óta a sárban, havazik, hideg szél fú s a főherceg még mindig várat magára... Aha! Tararara - tararara -tarrarrarrarrararararattara. Generalmars! egyszerre három fújja. Oly megkapó ez!... Mereven állok, míg rám mutat. - Und Sie, diese silberne...- Hogy miért kapta, azt kérdi a fenség, feleljen bátran, milyen az ütközet? (Bátran! nevetséges.) - Kaiserliche Hocheit, én szívesen elmondom... A fenség halad tovább... Lehetetlen vékony lábai vannak, prémes bundája alatt egynek a kiséretből, vicklkamásniba csavarva... Végig bámulnak... Nem lett szabad volna leengednem kezem a szijjon... Hohó! ezek az átkozott bakák még mindig alusznak. Auf! rongyos társaság! Öklömmel esek nekik. Mit tegyek velük? Alig mozognak s nekem elveszett erőm tagjaimból, hogy döföljem, rázzam őket. Siessetek, mert megbolondítalak! Egy fél óra múlva állni kell, jön a főherceg!...Vagy mi van? Hol vagytok? Mivel küszködöm? Úgy rémlik...
-
Most itt ülök s emlékezni kisérlettem.
Hónapok múlva találkoztam véletlen itt Oroszországban a frejterrel s ő elmondta nekem mi történt akkor ott a házban.
Miután elaludtam, valamelyikök észrevette, hogy az oroszok jönnek le a patakon. Hiába költögettek, nem tudtak magamhoz téríteni. Ki akartak menekülni a házból az erdőbe, de kettejöket, akik legelőbb szaladtak ki a nyílt hósíkra, lelőtték s míg ők visszafutottak újra a házba, azok ott vergődtek ordítva. Én akkor egyszerre felkeltem s ökleimmel mentem nekik, hogy siessenek mert jön a főherceg. Ám az oroszok sem mertek előbújni a patakból s hallották tisztjüket, amint dühösen kergeti őket. Sortüzeket adtak házra, majd kiabálni kezdtek. Végül mégis felbátorodtak s később már annyira tolultak be a házba, hogy tisztjöknek kellett kihajtani őket. Engem ép úgy költögettek hasztalan s tanácskoztak felettem jó ideig, miközben úgy tetszett eszméletre térek egy pillanatra. De aztán, a tiszt rendelkezésére összeszedték a frejtert és társait s magukkal vitték. Engem otthagytak. Ennyit tudott. Nyilván később jöttek értem.