Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 1. szám
Hivatalosan nem szerepelt a nyilvánosság előtt, de a Nyugat belső dolgaival ismerősök előtt nyílt titok volt mindig, hogy folyóiratunk tulajdonképpeni szerkesztője kezdettől fogva máig Osvát Ernő volt. A lap élén megjelölt szerkesztők mellett ő volt az, aki a szerkesztési munka tömegét végezte, a közlendő kéziratokat kiválogatta, az írókkal munkáiról tárgyalt, témákat adott nekik, a folyóiratokat kéthétről-kéthétre összeállította. Az ő ízlése és ítélete volt a Nyugat lelke, az ő egyénisége volt egyik legerősebb és legkarakterisztikusabb arcvonása a Nyugat arculatán. Minden irodalmi vállalat valamivel más, mint a bele dolgozó munkatársak munkáinak összege, ez a más, az az észrevétlen és mégis mindig megérezhető szellem, amely az egymásra következő közleményeken túl, ezeket valamiféle egységbe fűzve megmutatkozik, ez volt a Nyugatban az, amit jórészt Osvát Ernő adott hozzá. Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba és mégis ott van szelleme a Nyugat minden lapján. Neki nem egyes közlemények kisebb vagy nagyobb száma az oeuvreje, hanem maga a Nyugat. S ami munkát végzett, azt küldetésszerűen végezte. Akárhogy is keresem azok sorában, akik a Nyugat kezdeteitől fogva együtt jártunk, nem találok senkit, aki az Osvát munkáját el tudta volna s úgy tudta volna elvégezni, mint ő.
Azt hiszem, ő már egész kora fiatalságában életcéljául tűzte ki, hogy egy modern magyar irodalmi folyóirat szerkesztője lesz. Ezért látjuk ott már mint fejledezni kezdő fiatal írót mindenütt, ahol valami ilyen törekvés mutatkozott: az Ambrus Zoltán Új Magyar Szemléjénél, az A Hétnél, később már mint szerkesztőt a Magyar Géniusznál, majd a Figyelőnél, amely a Nyugatnak közvetlen elődje volt. Az ügy iránti szenvedélyes érdeklődés vezette mindenüvé, ahol magyar revueről volt szó s a feladatra való különleges hivatottság hamar az ő kezébe adta a vezetést. Egész irodalmi készültsége erre volt beigazítva. Igen jó ismerője a modern külföldi s főleg a francia irodalomnak, de szenvedélyes érdeklődése első sorban az egykorú magyar irodalomé, amelynek minden zugát ismerte mindig. Aligha jelent meg, akármilyen félreeső lapokban tehetséges írás, amelyet ő észre ne vett volna s minden ma dolgozó magyar író képességéről pontos és a valóságnak megfelelő fogalma van. Ez nála a született revue-szerkesztő érdeklődése: neki céljához kellett ez a tájékozottság, hogy kiválogathassa az írókat, akik a folyóirat körébe bevonjon. Ő volt az első mindig, aki észrevette, ha valahol egy tehetséges fiatal ember bontogatta szárnyait és ha tehetségét megfelelőnek ítélte, azonnal ott is volt mellette meghívásával, kritikájával, mindenféle támogatásával. Akik idők folyamán a Nyugatba dolgoztunk, mind az ő buzdítására kerültünk a folyóirattal összeköttetésbe. Sokunkat önkéntes vagy kényszerű félrevonultságunkból rángatott elő és mindegyikünk tartozik neki köszönettel a buzdításért, tanácsért sürgető szaváért. Nincs közöttünk senki, akit nem segített kifejlődésében és érvényesülésében.
Lelkiismeretessége munkájában szinte példátlan. Bizonyos, hogy soha kéziratot nem hagyott olvasatlanul, pedig időnkint ugyancsak el szokták halmozni olvasni valóval kezdő írók és dilettánsok, akik a Nyugat kapuján át igyekeznek érintkezésbe jutni a nyilvánossággal. Őt nem kedvetlenítette el, hogy száz kéziratot kellett elolvasni, amíg egy valamit érőt talált köztük, türelmét nem merítette ki a töméntelen silányság, ami a szeme elé került, el nem fásuló figyelemmel kereste a tehetség jeleit minden írásban. A tehetség az ő bálványa. Ha sikerült neki valahol tehetséget találni, amely el volt dugva vagy el volt nyomva, nem nyugodott addig, amíg napfényre nem hozta, amíg utat nem talált számára az érvényesülésre. Milyen szeretettel tudta becézni, védeni, támogatni a tehetséges fiatal embereket. Ez neki egészen különleges sajátsága volt, az apostoli vonás egyéniségében: a tehetséges fiatal emberek iránti szeretete. Emiatt csúfolkodtak is rajta, nem egyszer olyanok is, akik nemrég még élvezték részéről ugyanezt a szeretetet, beszéltek felfedező mániájáról. Pedig ez a tulajdonsága a legnemesebb forrásból fakadt s modern irodalmunknak nem csekély értéke volt. Osvát mindenekelőtt rajongója az irodalomnak, a legtisztábban irodalmi ember közöttünk, életének fő gondja, lelkének legfontosabb ügye, szenvedélyes szeretetének tárgya az irodalom. Minden tehetséget fontosnak tart, mert mindegyik az irodalmat gazdagítja s ezért örül annyira, ha tehetségek száma szaporodik. S a mi irodalmi életünk berendezkedése ilyen nehéz akadályokat támaszt a fiatal tehetségek elé. Ha nincs meg benne az érvényesülésre való ügyessé, a tehetséges fiatal emberrel nincs aki törődjék, s ez sokakat akadályozott meg fejlődésükban. Osvát úgynevezett felfedező mániája valósággal felszabadító erő volt, jótétemény az írókra és irodalomra. Nem egy van ma az első sorban dolgozó íróink között, akiket ő emelt ki a homályból, ahova a közöny és rosszakarat szorította. S végeredményben neki volt mindig igaza: azok között, akiknek ő nyitott utat, vannak különböző méretű és színű tehetségek, de alig van eset arra, hogy tehetségtelenre vesztegette volna szeretetét és viszont egész sora az ő fefedezetteinek ma irodalmunk büszkesége. Abban, hogy szerette a Nyugat gárdáját új nevekkel és hangokkal felfrissíteni, elvi meggondolás is vezette. Az ő meggyőződése szerint, amiben magam is egyetértek vele, az olyan folyóiratnak, mint a Nyugat nem szabad megmerevedni egy generáció vagy egy irány szolgálatában, teljes érvényt kell adni mindenfajta egyéniségnek, ha érték van benne s bizonyos tekintetben trambulinul kell szolgálnia új emberek és új hangok számára, hogy publicitásba ugorhassanak rajta. A Nyugatnak megindulásakor főérték az volt, hogy egy sereg becses tehetségnek szerzett levegőt, egy kiváló tehetségekben gazdag nemzedéknek tette lehetővé a nyilvánossággal valóérintkezést, - ezt a tradicióját meg kell őriznie és mindenkor magához vonnia a felnövekvő új nemzedékek tehetségesebb és komolyabb törekvésű embereit. Csak így maradhat az, aminek lennie kell: a mindenkori magyar irodalom legmagasabb színvonalát mutató, az élettel szoros kapcsolatot fenntartó és komoly irodalmi eszmények szolgálatában álló orgánum: amely az olvasóközönséget nem kiszolgálni akarja, hanem nevelni és irányítani. Osvátnak e meggyőződéshez való hajthatatlan ragaszkodása miatt éles konfliktusai támadtak, - de én ma is azt hittem, azoknak volt igazunk, akik akkor a dolog elvi részében ő mellette állottunk.
Hajthatatlan ragaszkodás a meggyőződéséhez - ez is elsőrendű jellemvonása Osvátnak, a szerkesztőnek és a kritikusnak. A mi meggyőződéstelen, kompromisszumos világunkban kevesen tudtak olyan erővel és meggyőződéssel megállni amellett, amit igaznak ismertek, mint ő. Neki az irodalmi dolgok megítélésében igen kemény és határozott szempontjai vannak s kritikáját mindig ezek vezetik, minden mellékszemponttól függetlenül és megvesztegethetetlenül. Ebben a tekintetben irodalmunkban Gyulai Pál óta nem volt ennyire hajthatatlan kritikai jellem, aminthogy karakterre a Gyulai típusából való ember, sok tekintetben a kritikai alapelvek dolgában is, mint pl. a forma fontosságának hangsúlyozása, az irodalmi műnek mint egésznek szemlélése, nemcsak egyes részletek szépsége, hanem az egésznek befejezett összhangzása szempontjából. Viszont azonban ellentétbe juttatja Gyulaival és iskolájával az irodalmi szabadság tágabb, liberálisabb értelmezése. Osvát nem állít a művész elébe sem a konvenciókból, sem a köznapi illedelmi szabályokból, sem a tradícióból akadályokat, szerinte az írónak minden szabad, amit jól meg tud csinálni. Az egyéniségnek tisztelete mindenek felett való nála egész odáig, ahol az egyéniség erőszakosan, különcködésben nyilvánul. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy ő a tehetség legelső ismertető jelének az egyéni hangot tartja, amely mindenki mástól, az egész többi világtól megkülönbözteti az embert. S ezt érvényesítette a Nyugat szerkesztésében is, nem egyszer szembeszállva a közvéleménnyel, amely szeret reakciót támasztani annak, ami nagyon is egyéni és újszerű. De hány író van, akinek eleinte talán fiatalosan vakmerő, egyéni hangja annak idején megütközést keltett, ma pedig már megszokták, megszerették és megadták magukat neki a legkonzervatívabb olvasók is! Osvátnak volt bátorsága a tehetségekül felismert írók mellett síkra szállni a közvéleménnyel szemben, - e miatt sokat kritizálták a Nyugatot és őt is, de ez is hozzátartozott a Nyugat programjához, amelynek csak két jelszava volt: tehetség és szabadság.
Meggyőződésem szerint Osvát a legkiválóbb magyar kritikus a ma dolgozók között. Még a ki nem mindenben egyezik is az ő felfogásával, annak is el kell ismerni ítéletének energiáját és élességét, meggyőződéses bátorságát, munkálkodásának lendületét és eredetiségét, megfigyelésének finomságát. Emlékezőtehetsége ily sokat és közte sok silányat olvasó embernél csodálatraméltó, az olvasott művet - erről nem egyszer meggyőződtem - teljesen látja, egészében és minden apró részletében, figyelmét nem kerüli el semmi. Kritikusi kiválóságát csak az írók ismerik, akikkel érintkezik, mert sajnálatos módon nem írja meg gondolatait, csak élőszó útján közli írótársaival, barátaival, de akik hallgatják beszédét irodalmi dolgokról, bizonyára mások is gondolták már, amit én nem egyszer, hogy milyen kár, hogy nincs itten valaki, aki lestenografálná ítéleteit, amelyeknek nem volna szabad megrögzítetlenül maradniok. Mint minden erős meggyőződésű embernek, neki is megvannak a maga elfogultságai s mint az erős meggyőződésű emberek legtöbbjét, őt is a szempontoknak inkább szilárdsága, mint sokasága jellemzi, de ítéleteiben legalább a magva az igazságnak mindig megvan.
Mindezt nem azért írom, hogy Osvát szerkesztői és kritikusi tevékenységének kimerítő képét adjam. Inkább csak megemlékezésül és azért, hogy nyoma maradjon a Nyugat írói részéről az elismerésnek, barátságnak és bajtársi szeretetnek, most amikor Osvát Ernő kiválik a Nyugat szerkesztőségéből. Bár ez a kiválás nem jelenti a Nyugattól való megválást, mert ő segítségével, tanácsával és talán most majd írásával továbbra is közreműködik a Nyugat virágzásában s bár ő üresen maradó helyét arra mindenkinél leginkább hivatott társunk, Babits Mihály foglalja el, - mégis fájdalommal búcsúzunk Osváttól, a szerkesztőtől, akivel egy évtized együttes munkájában összeforrottunk és összeforrottnak érezzük a Nyugatot.