Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Figyelő
Itt a karácsony és a sáfár urak megcsinálják az évi számadást. Ki fog sáfárja lenni az irodalomnak? Karácsonyi könyvpiac alig van az idén, de az év folyamán csak úgy ömlöttek a különböző kiadványok. Eszembe jut, hogy a Vörösmarty-akadémia Irodalmi díjat alapított, melyet minden decemberben az esztendei termésből leginkább kitűnő szépirodalmi műveknek rendelt kiadatni. A párizsi Goncourt-díj kiadását minden alkalommal hosszú irodalmi kampány előzi meg: irodalmi pártok állítanak jelölteket, a kritikusok elmondják magánvéleményüket. Vajha így lenne minálunk is! Mennyire hozzájárulna ez az irodalmi öntudat ébrentartásához. Egyszer, egy régi cikkemben a régi magyar irodalmat a beteges, megszakadozott öntudatokhoz hasonlítottam. Sajnos, a betegség ma sem múlt el. A mai irodalmunk sem nélkülözi a termelő erőt, de nélkülözi az öntudatot. Az irodalomban a nemzet lelki élete él s az irodalom öntudata a kritika. Lelkiélet elképzelhető öntudat nélkül is: gazdag érzelmek hullámozhatnak a lélekben, képek nyüzsöghetnek, még gondolatok is megvillanhatnak. De a magasabb lelkiéletet mégis csak az a folytonosság adhatja meg, amelyet az öntudat jelent. Ez a folytonosság az emlékezet, a kritika emlékezete, mely a műveket nem engedi eltűnni, mely kiválasztást létesít, mint az emlékezet, és kapcsokat, a mozaikszerűen egymást hajszoló lelki tények között, az irodalmi művek és irányok között. Mint ahogy az emlékezet adja meg a lélek tulajdonképpeni létezését, mert nélküle a lelki tények nem érdemelnék meg ezt az egységes és egyes számú elnevezést, hogy: lélek, úgy az irodalmi öntudat, a kritika adja meg a voltaképpeni létezését az irodalomnak. Nagyon méltóan panaszkodnak nálunk az írók, hogy nincs komoly kritika, mely műveiket számon és tudomásul venné: hisz ez a tudomásulvétel második életet ad műveiknek, egy közös irodalmi életbe való bekapcsolás által, éppúgy, mint ahogy ezekben a művekben magukban második életet nyernek a természet jelenségei, egy emberi lélek életébe való bekapcsolás által. az irodalom a kritika nélkül nem él még egészen, éppoly kevéssé, mint a természet a látó emberi szem nélkül.
Milyen elevenítő hatással lehetne itt egy ilyen közös évi diszkusszió a Vörösmarty-díjról! Akkor mégsem fordulhatna elő - ami ma mindennapos - hogy éppen gyakran a legkitűnőbb művek szinte említés, szinte tudomásulvétel nélkül maradjanak. Hogy csak egyetlen példát hozzak fel rá: az utóbbi évben megjelent verskötetek között kettőt is találok, melyekről a kritika egyáltalán nem vagy csak a szokott frázisokkal vett tudomást s amelyekről egyformán sok szó esne, ha a Vörösmarty-díjat már 1918-ra ki akarnák adni: - és üdvös volna, ha sok szó esne róluk: mert az új magyar irodalom nagy kincseinek jutna bennük tudatára. Mert nem valami reményről vagy ígéretről van szó, hanem kész kincsekről, nem félig kibújt rügyről, hanem teljesen kifejlett virágról - nemes borról, melyet a gazda nem kínál, vagyonról, melyet senki sem leltároz. Más irodalomban cikkeket és tanulmányokat írnának olyan költőkről, mint Juhász Gyula és Lesznai Anna: hadd említsem meg itt legalább a neveiket, addig is, míg méltó méltatással térhet vissza reájuk a