Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám

Schöpflin Aladár: A halottak élén
(Ady Endre háborús költészetéhez)

Ady Endrét még hívei sem ismerik eléggé. Sokszor tapasztaltam, hogy igen sokan még ma is csak az Új versek és a Vér és Arany költőjét látják benne. Ezekkel a könyveivel véste magát az olvasók tudatába s akik nem szeretnek, sokszor nem is tudnak egyszer megalkotott fogalmaikon változtatni, ennek a korszakának a gesztusában látják mindvégig, mint ahogy Petőfi, ha alakját naiv emberek elképzelik, Duna-parti szobrának pózában áll mindig előttük. Pedig Adynak a Vér és Arany óta teljesen megváltozott a gesztusa, a dolgokkal szemben elfoglalt álláspontja s a hangja is. A fiatal Adyt megismerjük a maiban is: látjuk a kapcsot régi gondolatai és a maiak között, látjuk nyomról-nyomra a fejlődést, azt, hogy a régi premisszákból annak kellett következnie, ami ma van, a formái, a szava járása ugyanazok - és mégis van egy döntő különbség. A fiatal Ady teljesen benne volt a dolgokban, mint ahogy a vízárral viaskodó benne van a vízben, egész testével belemerül, minden izmával nekifeszül a hullámoknak. Az életet akkor teljesen, aktíve élte, cselekvően reagált rá, közvetlen viszonyban volt vele, minden jelenségével szemben újra meg újra állást foglalt, sőt fiatal tűzzel és türelmetlenséggel kapkodott utána. Könyveiben fokonként meg lehet figyelni, mint alakul át ez az életérzés, mint fogy belőle az aktivitás, mint válik mindinkább szemlélődéssé, mint lesznek halkabbá és nyugodtabbá a gesztusai s mint ömlik el életfelfogásán mindinkább a régi fiatalos szenvedély helyett a filozófia. A mai Ady már csaknem egészen kívül van az áron, a partról nézi örvénylését, nem elegyedik bele sem akarással, sem cselekvéssel, csak érzésével reagál rá s ez az érzés is mindinkább semlegessé válik, a fájdalmas közömbösség egy nemévé. Néha az az érzésem, mintha keserű szívvel, de igen messziről,v valami idegen égitestről szemlélné a messze alatta kavargó dolgokat. Ady fölébe került az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát, kétségét, dühét, egész boldogtalan díszharmóniáját, de köze hozzá mind kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy úgyis hiába, a fátum sínjein megy tovább eleve- elrendeltetés szerint minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatatlanul... Mégis ez a szkeptikus fatalizmus csak az első, legfelső kéret, amely alatt forró szenvedések lávája kavarog - a költő úgy érzi az életet, az emberek sorsát, mint a közös törzsről levált faág, melyben még benne remeg a törzs minden szenvedése, vagy mint a partra került kagyló, amelyben benne zúg az elhagyott tenger viharzása. Olyan világfölötti szomorúság van az érzéseiben, az emberfajtának, amelynek tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és ostobaságát teljes világossággal látja, olyan szánalmas szeretete, a pusztulásnak rohanó, züllő magyar faj tragédiájának olyan átérzése, amelytől mostani versei sokkal mélyebb emberi veleérzéssel telnek meg, mint heves gesztusú, jajgatva síró fiatalkori lírája.

Ebben a lelki stádiumában érte a háború. Egy megvető gesztussal átengedte másoknak, a félembereknek, a divattal futóknak, a nyáj-embereknek, hogy az elevenek élén szaladjanak, learassák a háború szellemi konjunktúráját s trombitaszóval hirdessék a katonai dicsőség, az olcsó hazafiaskodás frázisait. Ő a halottak élére állott, azzal vállalt közösséget, ami a háborúban szenvedés, gyötrő nyavalya, pusztulás és halál. Ember az embertelenségben - ez akart lenni ő, kifejezője az emberi érzésnek, amely a háború rémségében ott volt minden becsületes lélek tudatában vagy öntudata alatt.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőm, ahogy mindig akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

Ady nem a szó közkeletű, olcsó értelmében pacifista költő, legalább is nem programból az. Az ő szava egyszerűen a természet tiltakozása a háború ellen, az emberi idegrendszer elszörnyedése az ellen a szörnyűség ellen, amibe belekényszerítették. Nem fér hozzá semmi, ami a háborút megszépítheti, sem a hősiesség kultusza, sem a hadi események változatos hullámzása nyomán támadó sokféle érzés, sem a politikának emberietlen szólamai - az ő attitűdje természetszerűen adva van az első pillanattól fogva, nem lehet más, mint düh, megvetés, szánalom s mindenek felett a sírás, kétségbeesett szomorúság az ember fölött, aki ilyen szörnyűségbe cseppent bele. Nem látja a háború részleteit, még az emberi hullákat, a csonka tagokat is alig - összefoglalón látja, mindig az egészet, a maga grandiózus, képtelen szörnyűségével, soha nem érzi külön a háború egy valamely motívumát, mindig a háború tényétől magától szenved s szenvedésében ezért nincs fokozat, mindig egyforma vigasztalan, tompa, kietlen fájdalom. Szinte egy természeti erő, az emberi életösztön megszólalásaként hat a szava. Bár sokszor hangsúlyozottan első személyben szól, különválasztva önmagát minden mástól, mégis mindig az egész emberiség nevében beszél.

Legmélyebben emberi ott, ahol szeme nem az egész emberiségre tekint, hanem csak annak egy kis csoportjára, amely azonban hozzá legközelebb áll, amelyen keresztül az emberiséget nézi: magyar fajtájára. A magyarság háborús tragédiáját egyedül ő látta és fejezte ki tisztán és teljesen. Soha egy pillanatig sem látta a magyar ember sorsát a háborúban másnak, mint amilyennek ma utólag, az események világításában mindenkinek látnia kell: vak rohanásnak a pusztulásba olyan célokért, amelyeket nem ismer, olyan érdekekért, melyek nem az ő érdekei, az ősi magyar átok megújulásának, talán betetőzésének.

Így járnak a végezés ormán
Ezer és ezer évek óta,
Mindig a halálba loholtak
S el nem hagyta őket a nóta.
Miért? kiért? mikor?: erősön
Állták, mert így rendelteték el
S be szép ilyen végzetes néppel
Ugyanaznak tudni magunkat.

Fajával való szolidaritása, amely lényének mindig egyik gyökere volt, sohasem szólalt meg forróbban és búsabban, mint a háború alatt s a magyarnak hadba vonulását ő foglalta össze legpregnánsabban A harcok kényszerültje, A fajtám sorsa, A mesebeli város című verseiben. Ady teljesen egynek érzi magát a magyarsággal, ő a "magyar bánatok legvertebb siratója", fajtája sorsa az ő sorsa:

Jaj, vajjon mit akarnak vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa:
A sorsom nagy tragédiája.

Éppen ez a szoros lelki közösség nyitotta meg annyira tisztán-látóvá a szemét, hogy ma, a beteljesedés keserű napjaiban, újra olvasva Ady háború alatti verseit, megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ő kezdettől fogva azt látta, ami most bekövetkezik. S régebbi hazafias és politikai verseinek kétségbeesett, jajgató s dühtől vonagló hangjai is magyarázatot és igazolást kapnak a mai dolgok világításában. a forró szolidaritás közösségében ő valami titokzatos érzékkel előre megsejtette a bekövetkező katasztrófát, érezte elkerülhetetlenségét, rettegett tőle, lelke úgy repkedett körülötte, mint a vihartól hányt hajó körül a megriadt madár, vészt jósló riogatással próbálta a magyart tudatára hozni annak, ami rája vár, ütötte a harang korbácsával, töprengett kétségbeesve sorsa fölött és halálos szomorúsággal nézte, hogy minden hiába, mindannak be kell következnie, amit a sors ránk ért.

Ady háborús költészete teljesen egyedül áll nemcsak a magyar, hanem - amennyire tudomást szerezhettünk róla - az egész világ háborús költészetébe. Az ő hangja a háború reménytelen szomorúsága: számára elveszett a háborúban a legnagyobb érték, az élet szépsége.

Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mind gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.

Ez, ami a legfájdalmasabb, mert a kultúra lelke az, amit elvesztettünk és nem fogunk visszakapni többé: azt az örömöt, amit az élet finomságai, az embernek önmagából való kiemelkedésére adott lehetőségek szereznek a kiválasztottaknak, az Ember különbjeinek. Most már

...minden oda-van,
Minden, a miben hittünk,
Zászlók, kiket ormokon vittünk,
Ma minden oda-van
S boldog, a ki boldogtalan.

A reménytelen bánat filozófiájában való meghiggadás Ady formáit is teljesen kiegyenlítve. Most már eltűnt belőle minden, ami egykor póz és modorosság volt, a szó mintegy magától, a forrásból buggyanó víz módjára folyik ajkáról, mintha útjában nem volna semmi akadály. A legnehezebb formai problémákkal magától értetődő könnyűséggel bánik el s csakis magával a formai megoldással hatalmas dolgokat tud kifejezni. Legszembetűnőbb példa erre a Krónikás ének 1918-ból: az egész tíz strófás versen végigmenő azonos rímmel, a végig egyforma főmondatokkal, melyeknek mindig a végén van az állítmány, csodálatos tökéletességgel tudja kifejezni a háború rettentő lármájának ijesztő egyhangúságát s az összes egyforma rímek közül az egyetlen nem-pontos rím: ölnek, mint a fölrobbanó akna dörrenése rebbenti fel a háborúi képzetek legszörnyűbbikét Az egész versnek régies formája és nyelve pedig a költőnek a dolgoktól való distanciáját mutatja meg, az eseményektől való félreállást, azt a távolságot, amelyben csak fájdalmas szívével tud részt venni bennük.