Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám
Ady Endrét még hívei sem ismerik eléggé. Sokszor tapasztaltam, hogy igen sokan még ma is csak az
Ebben a lelki stádiumában érte a háború. Egy megvető gesztussal átengedte másoknak, a félembereknek, a divattal futóknak, a nyáj-embereknek, hogy az elevenek élén szaladjanak, learassák a háború szellemi konjunktúráját s trombitaszóval hirdessék a katonai dicsőség, az olcsó hazafiaskodás frázisait.
Borzalmak tiport országútján,
Tetőm, ahogy mindig akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
Ady nem a szó közkeletű, olcsó értelmében pacifista költő, legalább is nem programból az. Az ő szava egyszerűen a természet tiltakozása a háború ellen, az emberi idegrendszer elszörnyedése az ellen a szörnyűség ellen, amibe belekényszerítették. Nem fér hozzá semmi, ami a háborút megszépítheti, sem a hősiesség kultusza, sem a hadi események változatos hullámzása nyomán támadó sokféle érzés, sem a politikának emberietlen szólamai - az ő attitűdje természetszerűen adva van az első pillanattól fogva, nem lehet más, mint düh, megvetés, szánalom s mindenek felett a sírás, kétségbeesett szomorúság az ember fölött, aki ilyen szörnyűségbe cseppent bele. Nem látja a háború részleteit, még az emberi hullákat, a csonka tagokat is alig - összefoglalón látja, mindig az egészet, a maga grandiózus, képtelen szörnyűségével, soha nem érzi külön a háború egy valamely motívumát, mindig a háború tényétől magától szenved s szenvedésében ezért nincs fokozat, mindig egyforma vigasztalan, tompa, kietlen fájdalom. Szinte egy természeti erő, az emberi életösztön megszólalásaként hat a szava. Bár sokszor hangsúlyozottan első személyben szól, különválasztva önmagát minden mástól, mégis mindig az egész emberiség nevében beszél.
Legmélyebben emberi ott, ahol szeme nem az egész emberiségre tekint, hanem csak annak egy kis csoportjára, amely azonban hozzá legközelebb áll, amelyen keresztül az emberiséget nézi: magyar fajtájára. A magyarság háborús tragédiáját egyedül ő látta és fejezte ki tisztán és teljesen. Soha egy pillanatig sem látta a magyar ember sorsát a háborúban másnak, mint amilyennek ma utólag, az események világításában mindenkinek látnia kell: vak rohanásnak a pusztulásba olyan célokért, amelyeket nem ismer, olyan érdekekért, melyek nem az ő érdekei, az ősi magyar átok megújulásának, talán betetőzésének.
Így járnak a végezés ormán
Ezer és ezer évek óta,
Mindig a halálba loholtak
S el nem hagyta őket a nóta.
Miért? kiért? mikor?: erősön
Állták, mert így rendelteték el
S be szép ilyen végzetes néppel
Ugyanaznak tudni magunkat.
Fajával való szolidaritása, amely lényének mindig egyik gyökere volt, sohasem szólalt meg forróbban és búsabban, mint a háború alatt s a magyarnak hadba vonulását ő foglalta össze legpregnánsabban
Jaj, vajjon mit akarnak vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa:
A sorsom nagy tragédiája.
Éppen ez a szoros lelki közösség nyitotta meg annyira tisztán-látóvá a szemét, hogy ma, a beteljesedés keserű napjaiban, újra olvasva Ady háború alatti verseit, megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ő kezdettől fogva azt látta, ami most bekövetkezik. S régebbi hazafias és politikai verseinek kétségbeesett, jajgató s dühtől vonagló hangjai is magyarázatot és igazolást kapnak a mai dolgok világításában. a forró szolidaritás közösségében ő valami titokzatos érzékkel előre megsejtette a bekövetkező katasztrófát, érezte elkerülhetetlenségét, rettegett tőle, lelke úgy repkedett körülötte, mint a vihartól hányt hajó körül a megriadt madár, vészt jósló riogatással próbálta a magyart tudatára hozni annak, ami rája vár, ütötte a harang korbácsával, töprengett kétségbeesve sorsa fölött és halálos szomorúsággal nézte, hogy minden hiába, mindannak be kell következnie, amit a sors ránk ért.
Ady háborús költészete teljesen egyedül áll nemcsak a magyar, hanem - amennyire tudomást szerezhettünk róla - az egész világ háborús költészetébe. Az ő hangja a háború reménytelen szomorúsága: számára elveszett a háborúban a legnagyobb érték, az élet szépsége.
Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mind gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.
Ez, ami a legfájdalmasabb, mert a kultúra lelke az, amit elvesztettünk és nem fogunk visszakapni többé: azt az örömöt, amit az élet finomságai, az embernek önmagából való kiemelkedésére adott lehetőségek szereznek a kiválasztottaknak, az
...minden oda-van,
Minden, a miben hittünk,
Zászlók, kiket ormokon vittünk,
Ma minden oda-van
S boldog, a ki boldogtalan.
A reménytelen bánat filozófiájában való meghiggadás Ady formáit is teljesen kiegyenlítve. Most már eltűnt belőle minden, ami egykor póz és modorosság volt, a szó mintegy magától, a forrásból buggyanó víz módjára folyik ajkáról, mintha útjában nem volna semmi akadály. A legnehezebb formai problémákkal magától értetődő könnyűséggel bánik el s csakis magával a formai megoldással hatalmas dolgokat tud kifejezni. Legszembetűnőbb példa erre a