Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Babits Mihály: Mythologia
Herakles súlyos, de óvatos léptekkel haladt fölfelé az Erymanthos sűrűjében. Puha, nyers bőrcsizmái alig adtak hangot a szikkadó talajon, tegezét gallyal tömködte szorosra a vállán, hogy a nyilak ne zöröghessenek. Szeme mindenfelé kémlelt, füle a legkisebb neszre hegyeződött, amint egy-egy állat surrant el jobbra vagy balra. Hatalmas marka görcsösen fogta nehéz ívét. Szorosan övette az iszonyú Kannak csapását. Maga is valami rettenetes vadhoz hasonlított, egy erős és ügyes erdei állathoz, aki megfeszített léptekkel s éhes akarattal megy a zsákmány után.
Jól tudta hol jár: hogy az Erymanthos a legveszedelmesebb vadak tanyája és hogy az üldözött Kanon kívül még ezer meg ezer állati rémmel találkozhatik itt. De rendíthetetlenül bízott erejében és sok diadalának emléke fenntartotta. Nem volt a földön több olyan hős, mint ő! Akarata megedzett, szíve megkeményedett a sok küzdelemben: már meg se tudott volna tán élni e nélkül. Szívből megvetette az Eurystheusokat, akik uralkodtak fölötte és munkákat adtak neki: maguk pedig még egy kisebbfajta vaddal sem mertek volna szembeszállni. Szűk épületekbe, nagy kerítések mögé kell rejtőzködniük, fegyveres szolgákat tartani, ha nem akarnak elpusztulni.
Mert idekünn az élet csupa küzdelem és csak az élhet meg, akinek ereje van. Mindenfelé ellenségek leselkednek és minden ellensége mindennek. Éles szem kell, észrevenni az ellenséget, gyors láb, megelőzni, erős és ügyes kéz, leteríteni. Karmok, fogak, óriás állkapcsok, mérges kígyók fullánkjai rejtőzhetnek minden bokor mögött. És az élet maga erő és művészet.
Herakles büszke fölénnyel érezte erejét, amilyen még nem adatott halandónak. szinte maga sem gondolta halandónak magát: az bizonyos, hogy nem az Amphitryo fia. Amphitryo maga is, mondhatni tisztelettel bánt ővele mindig és egyáltalán nem uralkodott rajta avval a hatalommal, amivel az Apák uralkodnak. Mert már gyermekkorában megmutatta ereje tüneményét és Amphitryo hajlandó volt hinni, hogy valami isten látogatta meg az ő asszonyát. Herakles maga is hitte ezt. Egy lopott, isteni násznak, egy halhatatlan kéjekkel teli éjszakának gyümölcse lehet ő.
Herakles fölkacagott. Arra a gondolatra kacagott föl, hogy micsoda születési ajándékot kaphatott ő az istenektől - igen, ezt a nagy erőt, de ki tudja, mit nem még! győzhetetlenséget, hallhatatlanságot - titkos ajándékot, amiről neki még magának sincsen tudomása. Kárörvendve gondolt erre a biztosított Előnyre, amit testében érzett - és az állatokra, és az emberekre, akik mit sem sejtve megmérkőznek vele: akiket ő még le fog teríteni! Kárörvendve gondolt a Vadkanra. Szinte kéjelgett a feladat nehézségében - kacagott, nevetett, nevette az ellenség erejét! Vele nevetett a nap, amint átsütött a lombokon. Vele nevetett az erdő. Láthatatlan madaraktól ujjongott, bogaraktól zengett, derűs-zöld színekben csillogott... Ó, jól ismerte ezt a derűt Herakles, jól tudta mit takar. Éles szeme meglátta a rejtező madarakat, észrevette a bokrok alatt a surranó zajok okozóit, bár zöldes, foltos színük egészen beolvadt a lombokéba. Füle meg tudta különböztetni az elvegyült zengésekben és vijjogásokban az üldöző és üldözött hangját, a rajtaért jajkiáltását, a diadalmas vagy fájdalomvonító jelentőségeket. Minden idegével érezte, hogy a borzasztó örök küzdelem, a kegyetlen mészárlás, egy pillanatra sem szűnik körülötte. Tudta és kacagott! Mert mindez a sötét és küszködő élet derű és gyönyörűség annak, aki ereje tudatában és félelem nélkül nézheti.
De senki sem engedheti át magát gondtalan a gyönyörűségnek. Résen kell lenni minden pillanatban. Ki olyan erős, hogy titkos hatalmak tőrbe ne csalhatnák? Herakles is sokszor érezte ezt. Valami féltékeny istennő haragja üldözte tán, azért a titkos éjszakáért, mely életét adta? Vagy maguk az istenek voltak irigyek erejére? Fukarok és féltékenyek az erősre és kiválóra, és ha másképp nem ejthetik tőrbe, a saját keblében ébresztenek rettenetes szenvedélyeket, hogy olyant tétessenek vele, amit később megbán.
Ez a legborzasztóbb és Heraklesben még mindig megmelegedett a vér, még mindig hemperegni szeretett volna a földön és tépni és ütni magamagát, amint arra gondolt, mikor egy iszonyú dührohamában agyonütötte a feleségét és a kis fiát. Bizonnyal egy ellenséges isten szállt beléje akkor. Nem tudott semmit, nem látott semmit, elöntötte a vér, a sűrű vér és csak dühének a kéjét élvezte, a verés kéjét a puha asszonyi és gyermeki húson, belemarkolni! tépni! és nem gondolt arra, hogy rettenetes kezének egyetlen csapása halálos lehet a gyengékre!
És aztán a kijózanodás iszonyai, amint a két holttestet látta maga előtt! Lefeküdt melléjük a porba, sírt és átkozódott, élesztgette őket, csókolta, tapogatta és rettenetes szavakban szidta magát és az isteneke. Aztán kirohant a hegyre, az erdők közé és egy egész hétig dühöngött ott. Gyökerestül tépte ki a fákat, egymással verte agyon az állatokat, fölragadva őket a magas levegőbe és messze hajigálva mindent ami a kezébe akadt. Még egy embert is agyonütött, aki közel talált menni hozzá és békíteni próbálta. Még élesen szemében volt, amint a véres agyveleje kiloccsant... soha olyan örömet nem érzett azon, hogy megölt valakit, mint akkor.
Lassan lecsillapodott és az ellenkező végletbe esett. Bután, komolyan, levert bikafejjel ment a jóshely felé, nagy bunkóját szorongatta a kezében és senkivel sem állt szóba az úton. Érezte, hogy valamit cselekednie kell és a jósdától akarta megkérdezni, mit tegyen. A papok nem adtak azonnal feleletet. Herakles gyanúsnak találta ezt a hallgatást és a jóslatot, mely Eurystheus szolgálatára kötelezte. De mindegy volt neki. Ment és hagyta magát vezetni mint egy célvesztett, szelíden és gondolkodás nélkül, örülve, hogy van valami feladat előtte, valami határozott cselekvés, veszélyek, amikbe belefeledkezhet.
És azóta járja a hegyeket és sűrűségeket, hogy Eurystheusnek és barátainak erdeit megtisztítsa a fenevadaktól és szörnyetegektől. Éjjel különös rejtekhelyeken hál, nappal megmássza a meredélyeket, átgázolja a folyókat, gyönyörködik pompás erejében és vigyázva követi az óriás vadak csapását.