Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám

Fenyő Miksa: Kaffka Margit

A háború elején volt, gondolom 1915 januárjában vagy februárjában. A Kárpátokból jött vissza, ahol az urát látogatta meg. Látta a mi nyomorúságos visszavonulásunkat, embertelen, céltalan küzdelmünket orosszal, téli faggyal, nyavalyákkal, "emberi gonoszságokkal s butaságokkal"... nem tudott másról beszélni. Alig ismertem embert, kinél a pacifizmus annyira vérré vált volna, mint Kaffka Margitnál. Minden szava lázított. Csaknem gyűlölködő gyanakvással nézett mindenkire, aki itthon volt: valami olyasféle érzése lehetett, hogy ez a háború okait fűtött szobában fejtegető, higgadt gondolkozású úr csinálta a háborút, csak hogy neki ne kelljen a harctérre elmennie. Valami csodás előrelátással - olyan időben, mikor a pacifizmus és annak minden konzekvenciája még botor álomnak tetszett - fejtegette az ő szép kerek, akácmézízű mondataiban, hogy annak a bakának, akinek lefagyott lábáról úgy kell lefűrészelni a csizmáit, annak semmi köze az egész dologhoz, idegen, hitvány érdekekért kell mártíromságot szenvednie (akinek fejtegette, magára érthette - ideges volt, általában bizalmatlan természetű, könnyen agresszív), az ő számára nincsen győzelem és nincsen csatavesztés. Elvesztettük a háborút, mondotta, mi is, ellenségeink is, mindannyian elvesztettük a háborút. Megvetette azokat, akik filozófiával mérték a vérengzést, osteológiát űztek, vagy akik "élmény", "átélés", "szenzáció" után lelkendeztek, neki rém volt, szenny volt, sós könnyek tengere, meg egy olaszországi út brutális megszakítása, elmaradt levelek, szép ruhás nők, kiknek semmi közük a ma rettenetéhez, letelt szabadságok -, mert egy kicsit ilyenekből is tevődik össze a háborús rettenet. Ekkor írta a "Lírai jegyzetek"-et és a "Két nyár" című novelláját, ezt a mély meggyőződésű, pompás elbeszélést, melynek tolsztoji egyszerűségű menetében minden gyűlölete elfogulatlan meglátássá nemesül, hogy így - a művészi írás kérlelhetetlenségével - annál hatásosabban szálljon szembe mindennek és mindenkivel, aki felidézheti ezt a rémületes öldöklést "a számok, a lélek, a porszemnyi egyek leírhatatlan sokaságában".

Négy esztendőn át küzdött a háború ellen, a várva várt békének, szegény, csak valami távoli ígéretét érhette meg, meghalt, mielőtt ebből bármi beváltódott volna. Régen nem láttam, de úgy el tudom képzelni, hogy a forradalmat szenvedélyesen helyeselte és helyeselt volna minden újabb forradalmat - bolsevizmust, anarchiát - mindaddig, míg azt nem érezte volna, hogy most már nincs ember a föld kerekségén, akinek érdeke lehet embertömegeket egymásra uszítani, s akinek alávalósága veszélyeztetheti azt a két szobát, melybe bútorait, könyveit, az ura laboratóriumát s utolsó öt esztendejének igaz boldogságát mentette. Most látott volna hozzá igazán. - Egy nagy regényt készült írni a Nyugat számára, melynek hőse Josephus Flavius lett volna: kutatott, olvasott, olvastatott, jegyzeteket gyűjtött, általában rendkívüli kitartással igyekezett pótolni műveltsége hiányait - okos szemei mögött nőtt-nőtt a dolog - s mellékhajtásként bizonyára egy csomó más novella, komoly ígéretek - s most hogy hozzáfogott volna...

Huszonkét esztendős volt, amikor megismerkedtünk. Osvát Ernő 1902 nyarán vette át a Magyar Géniusz szerkesztését, egy csomó félredobott kézirat között akadt néhány versére, az egyiket - Társaság-ban volt a címe - ki is adta s azóta Kaffka Margit részese volt, mind komolyabb tényezője azoknak a folyóirat-kísérleteknek, melyeknek kedves emlékű balsikerein keresztül a Nyugathoz jutottunk. A Magyar Géniuszban több verse jelent meg - az egyikre "Magdolna", jól emlékszek, már sejtette Kaffka Margit fantáziájának, dramatizáló képességének erejét, ahogy tárgyát felfogta, már látszott, hogy van érzéke a művészi koncepcióhoz - s egy másik szeretetreméltó versére "Palika jár", mely még ma is frissnek, őszintének, közvetlennek hat. Nem tudom, első kötete megjelenése után ismerkedtünk-e meg, vagy később, amikor a Figyelőbe küldözgette írásait és ezek között első prózai dolgát "Levelek a zárdából", mely tíz esztendő múlva a capriccioszerű, de azért érett, fölényes Hangyaboly című regénnyé izmosult, mondom, a dátumra nem emlékszek, de igenis egy napos délelőttre, csenevész fákkal szegény udvarra a "Művelt nők otthoná"-ban, valahol a Józsefvárosban, ahol Kaffka Margittal, aki ott nagyanyja vendége volt, először találkoztam. Szíves és finom jelenség volt, csupa közvetlenség, elfogulatlanság és tágra nyitott szemű kíváncsiság. Már úgy látszott rajta a százfelé való nyugtalankodás, de életet még alig élt, könyvet még keveset olvasott, jó-rossz fordításban néhány külföldi regényt, egy-egy foszlánya valamely modernebb filozófia, szociológiai gondolatnak is eljutott hozzá, de már megvolt az a talentuma, hogy e töredékeket feldúsítsa s később - művészi fejlődése folyamán - igazi élettel telítse.

1906-ban két könyve is megjelent, egy novellás füzetecske a Magyar Könyvtárban és egy kötet verse az Athenaeumnál. Még mindig csak a kezdet: ragaszkodás bevált kedves formákhoz, de már a bátortalan botorkálások az út felé mutatnak, melyen később Kaffka Margit önmagára talált. A Nyugat megindulásával kezdődik tulajdonképpen az igazi írói korszaka: a "Csöndes válságok" című novellájában már a kész írónő áll előttünk, amilyet a magyar irodalom soha, a külföldi is keveset produkált. A ragyogó intelligencia, mely gyémántjával bevilágít a lelkek legrejtettebb zugaiba. A tökéletes elbeszélő, aki könnyen, természetesen, acélhajlékonysággal bánik a maga anyagával, a magyar nyelvvel. Ragyogó intelligencia volt, alig tudom párját. Persze megsejtés, megérzés nélkül nem lehet produkálni azt, amivel ő bennünket megajándékozott, de mégis elsősorban intelligenciája volt, amely az élet telijéből kihozta számára mindazt, ami érdekelte s amit érdemesnek talált az alakításra. Nem hiszem, hogy valaha igazán látott volna képet, faragást, vonalat, színeket, tónusokat, nem hiszem, hogy Mozarttal vagy Beethovennel igazán szembeült volna: látása, hallása, szaglása, minden érzéke intelligencia volt, a dolgok gyökeréig ható megértés. Úgy valahogy benne élt az egész világ, nem volt szüksége, hogy a külvilággal érzékei kapcsolják egybe, magából vetítette ki a képeket, élményeket, embereket. S amit így kivetített, az igaz volt, művészi és emberi értelemben is jelentős. Hányszor esett meg velem s bizonyára barátai közül mindenkivel, hogy életük valami hétköznapi eseményét, holnap már elfeledtet, elmondották neki, néha csak egy felelőtlen megjegyzést, véleményt, miegymást s idő múltán valamelyik Kaffka-regényt vagy novellát olvasva, egyszerre csak szembetalálkoznak ezzel, de már - mint a mesében szokott történni - paripán és királyi palástban. Tolla nyomán színt, életet, művészi jelentőséget kaptak, mesévé, életté terebélyesedtek. "Szent Ildefonso", olvassa valahol s kitaláló képessége (nem szívesen nevezném nála fantáziának) a név köré legendát kerekít, szinte azt mondanám, hogy a névből szükségszerűen következőt (olyan kényszerítő hatás az intelligenciája), művészi elgondolásút és érdekeset. "Lám maga olyan" mondotta egyik-másik barátjának s akkor következett egy jellemzés, mely a legtöbbször nem is talált az illetőre, de markáns és nagyon érdekes volt. (Aminthogy minden érdekes volt, ami kikerült a keze alól.)

Beérkezését a "Színek és évek" regény jelentette. Milyen boldog volt, mikor Móricz Zsigmond hozsannáját olvasta a Nyugatban művéről, ami művészi vagy emberi ingadozás volt benne, itt már mind céltudatossá, határozottá egyenesedett.

Sok apró, összefüggéstelen dolog jut eszembe most, hogy búcsúzok tőle, s milyen kevéssé formálódik ki ezekből felejthetetlen alakja. Ahogy napokon át futkosott tehetősebb ismerőseihez, írói segélyegyletekhez, hogy egy tehetséges fiatal, beteg barátunkat Davosba küldjék. Pontosságáról, megbízhatóságáról, önérzetéről, arról a kedves igyekezetről benne, hogy mindenért megdolgozzon, de viszont hogy amiért megdolgozott, komoly ellenértéket kapjon s ne pedig holmi "tiszteletdíjat". (Ingyen semmit sem fogadott el, örökké apró elszámolásai voltak barátaival, melyeket makacs pontossággal levél útján bélyeggel egyenlített ki.)

Most búcsúzunk tőle. Azt írja egy régebbi, szép versében:

Komolyan, némán fövegét levetve
Virrasszon egy-két hallgatag barát...
Csak meddő jajszót, szennyes könnyeket ne!
A két, hideg kezem tegyék keresztbe
S mormoljanak halk, suttogó imát.

Búcsúzunk tőle. Három tökéletes kötetet hagyott a magyarságnak "Csöndes válságok" című novelláskönyvét, "Az élet útján" kötetet: verseinek gyűjteményét és mindenekfölött a "Színek és évek" című regényét, melynél ellensúlyozottabb, arányaiban művészibb, történetében őszintébb és magyarabb könyvet keveset ismerünk.