Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 23. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból

Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból
(Elhunyt írók.)

Peladanról, Nansenról, Dauthendeyról, Keyserlingről, elhunytuk alkalmából, a Sozialistische Monatshefte 25. száma hoz egy-egy éles, bár helyenként hiányos arcképet.

A szellemlátó, okkultista Peladant korán megismerték azok a párizsi és londoni körök, melyek a "titkos tudományokkal" s "titkos áltudományok" leleplezésével foglalkoztak. Peladan értett hozzá, hogy magára vonja a többé-kevésbé előkelő szalonok érdeklődését, de igazi, irodalmi hírét nem csak annak köszönhette, hogy a neurotikus íróknak nálunk is jól ismert csoportjába tartozott, hanem elsősorban jelentős tehetségének, mellyel a túlvilágba kapcsolódott vagy oda kapcsolódni akaró embereket zolai hidegvérűséggel irodalmi életre tudta kelteni. A fentebb megnevezett folyóirat szerint Poe és de Quincey csak ópiummal és alkohollal szétroncsolt idegrendszerek visszhangjai voltak, míg Peladannak sikerült az önboncoló vallomásoknak ezt a módszerét a költészet objektív pszichológiájává felavatni. Legjobban bizonyítja ezt az eredményt "Az ismeretlen végzet" című regénye s egy drámája, "A bizánci herceg". Az ismeretlen végzet Peladan szerint kézzelfogható bizonyosság: a misztikus semmiből határozott rendeltetéssel és előre megszabott útiránnyal lép az ember a földi kálváriába. bárhová fordul és nyújtózik is az ember, már a kezdetek kezdetén meghatároztatott, hogy gyilkos lesz-e vagy uralkodó, akár kedvesével, akár egész háremmel indul a világ felé, maga előtt tartja szemeinek láthatatlanul, a revolvert, mellyel egyszer ölni fog, vagy a kormánypálcát, mellyel egyszer trónra lép. Persze, nem ily külső esetlegességre gondolt Peladan, a "Bizánci herceg" - mely egyébként minden iskolás formát gúnyoló, rossz tragédia - éppen azokkal a belső szükségszerűségekkel foglalkozik, melyek a földi utakon bolyongó embert nyomorult rabszolgává teszik. Ez a probléma, ahol Peladan beállítja, messzi vidékekre nyújt kilátást. Mindez nem minden, amit Peladanról mondani lehet és kell, csak figyelmeztető, hogy munkáját egészében meg kell ismerni. Strindberg, küzdelmes életének egyik korszakában, ő benne kapaszkodott meg.

Peter Nansen, ki most a hatvanas évek küszöbén meghalt, miután hosszú időn át szolgálta egész Európára kiterjedő, örvendetesen megfinomodott ízlésű olvasóközönségét, abban az időben lépett fel első munkájával (Julien naplója, Az első egyetemi esztendők, Egy boldog házasság), mikor különösen Németországban, de a szláv keleten, sőt a francia szalonokban is azt hitték, hogy a heves Björnson, a borongó Ibsen, a zseniálisan megszállott Strindberg ismeretével kimerítették a skandináv irodalmat. A jól fűtött és jobbfajta iparművészeti munkákkal csinosított polgári szobák tragikuma volt e koppenhágai író világa, melynek a jelleme tagadhatatlanul a jellemnélküliség. Ez a világ kedves és vonzó olvasmányok írására buzdította Nansent, ki - hosszú hallgatás után - kevéssel halála előtt két új könyvvel lépett még egyszer a nyilvánosság elé: A Menthe testvérek és Azt élet öröme címűekkel. Ezeknek a formája is a régi, meghitt, meggondolt hang, de a tartalmuk mintha megváltozott, elmélyült és szigorúbb volna, a keserűség és kétségbeesés kiáltásai hangzanak ki itt-ott a sorokból. Akarata itt keményebb volt, a művészete is jelentősebb lett.

*