Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám · / · Figyelő
A
Tihanyi elvonult, hosszú töprengés, intenzív munka közepette mélyítette azokat a megkezdéseket, amelyeknek hat esztendővel ezelőtt, a
Tihanyi elvonult, dolgozott és bárha alkotásainak száma nem áll arányban az elsuhant hetek, hónapok, évek számával, mindössze harminc és egynéhány kép, körülbelül tíz rajz jelzi munkásságának külső jegyekben is kifejezhető részét, az eredmények azonban impozánsak és a művész hatalmas erőfeszítését, szakadatlan előretörését vetítik a szemlélő elé.
A kiállított anyag legkiemelkedőbb, legnagyobb fontosságú részét az arcképek teszik.
Tihanyinál az arckép - a portréfestők túlnyomó többségével ellentétben - nem kereseti forrás, talán nem is életcél, hanem a kifejezés, a közlés leglényegesebb lehetősége. Ezek az arcképek nem mindenben alkalmasak arra, hogy a lefestett ember szalonjába függessze, aminthogy egy főúri család sem íratná meg élete történetét Dosztojevszkijjel vagy Balzachoz hasonló írói nagysággal. Tihanyi sem krónikása az emberi arcnak, ecsetje nem suhan hűvösen végig a felületeken, eltakarva a lélek szakadékainak, a sötét útvesztőknek az emberi arc lárváján áttörni akaró barázdáit, egyenetlenségeit. Mint hideg tekintetű mérnök kegyetlen műszerével felmér mindent, de nem is éri be mindazzal, ami felmérhető, belehasít a mélységekbe és kíméletlenül napvilágra hozza mindazt, amit gondosan elrejtettünk mindenki elől, sőt még azt is, amiről magunk is alig tudtunk és csak sejtéseink alján, a tapasztalások, a tudat egymásra tapadt rétegeivel eltemetve lappangott bennünk észrevétlen. Természetesen kellemesnek egy portréja sem nevezhető. De Tihanyi ilyesmire nem is törekedett. formáit elnyújtja, összezsugorítja, ferdíti vagy kiegyenesíti, ahogy céljának esetenként megfelel. Szuverén gőggel bánik azokkal az elemekkel, melyekből más festő aggodalmas gonddal, az öröklött harmóniákat alázatosan tiszteletben tartva építi fel arcképeit. Ha szükségét érzi, képein ott felejti az első koncepció jeleit, az egymást átszelő vonalakat, a szerkezet hálózatát. Mindezt fensőbbséges öntudattal, makacs szívóssággal teszi. Célja: az ábrázolt jellemét minél nagyobb közvetlenséggel és kérlelhetetlen hűséggel napvilágra hozni, hangsúlyozni és piktori eszközökkel megrögzíteni.
Kosztolányi Dezső arcképe döbbenetbe ejtő példa erre nézve. Az író arcképeire, a róla rajzolt vázlatokra, karikatúrákra emlékezem. A legtöbbje hazug, felületes, Édesded vonalakkal, mint egy ártatlan, kedélyes verselőt, ábrázolják őt, kinek a beérkezett ember elégedettsége ül ki az arcára.
Tihanyi a töprengő embert vetíti vászonra, ez az arc nyugtalanít, szinte feszélyez, a lehántott mosoly helyén a bizonytalanság keserű fájdalma, a kutató boncoló akarás fanyarsága vibrál.
Kassák Lajos arcképén a homlok határait messzire kitolja, konok dac csap ki a fej szögletéből.
Tihanyi szabadjára ereszti a formákat, meglazítja a mellérendeltségük szoros kötelékeit. Minden forma önálló életet él műveiben, ami zártság vagy ziláltság, szétomlás, egymásra torlódás vagy elkanyarodás, megtorpanás vagy nekiiramodás mutatkozik elhasonult mivoltában alárendelve a funkció kényszerének az eleven test részein, annak ő kikeresi és egyben kifejleszti a geometriai egyenértékét. Az ő értelmezésében az alapformák - amennyire a realitás törvényei megengedik - a maguk tisztaságában érvényesülnek.
Tihanyi Lajos Cézanne tanulságaiból indult ki és tanulságait kiszélesítve gazdagítva érkezett el Grecoig, kinek hatása alatt egészen átformálódtak a francia ős hagyományai. Ámde Grecot sem merevítette bálvánnyá és keresztülgázolva tradícióin, önmagán mind messzebbre távolodott múltjától, tanítómestereitől. A kubizmus lázán is átesett és annak értékeit hasznosítva megtisztult, megerősödött és ma gazdagon épen tárul elénk a válságokon átvergődött művészete. Tihanyi minden forradalmisága mellett is erősen és félreérthetetlenül naturalista művész. A való élet realitása fékezi túlfűtött temperamentumát színes fantáziáját és bármennyire eltávolodik a puszta konstatálás lekötöttségétől, amit csinál az mind igaz, az mind logikus és mélyen emberi. Máskülönben nem tudná velünk elhitetni azt, amit más gyengébb lábon járó, ingatag művész hiába próbálna hihetővé tenni.
Tájképein is mindig a jellegzeteset, a fontosat emeli ki. Felkutatja a mezőknek, a hegyeknek, domboknak, erdőknek vázát, szerkezetét és e szerkezet uralkodik az érzékien szép tündöklő színek együttese felett. Tihanyi mint kolorista is elsőrangú. Természetesen nem az olcsó kolorizmus kellékei, a naiv, gyermekes kék, olcsó piros, émelyítő lila rikolt fel vásznain. Színei túltömöttek, erőteljesek, tiszták és mélyen égő tűz forrósága áramlik ki mögülük. Tájképeiben többnyire a vidék valamelyik kiemelkedő, fontos részét emeli ki - például egy hegykúpot, a hegy lába mellől feltörő magános fát stb. stb. Ezt a karakterisztikus részt aztán kifejleszti, hangsúlyozza és alája rendeli a kép többi részét. Tájképei ezáltal annyira karakterisztikusak lesznek,
Minden komoly művész az igazságot keresi, az utak természetesen végzetesen különbözők. Sok művész a legrövidebb utat választja, sokan hosszú kerülővel, zökkenővel tudják csupán megvalósítani törekvéseiket.
Tihanyi Lajos nem tartozik azok közé, kik egy ugrással ott teremnek a dolgok közepén és rövidesen rendet teremtenek az eléjük tornyosuló kérdések nagy tömegében. Nem átlátszó módon egyszerű. Hosszú tépelődés, fárasztó agymunka előzi meg mindazt, amit produkál. Görcsösen megmarkol mindent, szinte érezzük az ábrázolt dolgok vergődését, ahogy titkukat, létük lényegét feltárja, magába szívja. Tihanyi komplikált művész és ki művészetét meg akarja ismerni, meg akar vele barátkozni, annak le kell mondania arról, hogy e művészet célját, velejét rövid pillanatok alatt megismerje, le kell mondania a gyors élvezés könnyű gyönyörűségéről.
Ignotus szavait idézem: - minden irány jogosult, ha a művész meg