Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám
Szeretném, ha mindenki olyan egyszerűnek látná az önálló Magyarországra való gazdasági átmenetet, mint akármilyen gyakorlati feladatot, amelyen minden felső kormányzás és irányítás nélkül is egy egész nép egységesen dolgozik, tehát amely magától is megoldódik s olyan rosszul nem üthet ki, hogy egészben véve mégis kielégítő ne legyen. Sőt olyan egyszerűnek, amilyen lehet régi munkánk folytatása, amely az önállóság után csak abban különbözik a régitől, hogy az önálló Magyarország kerete egyszerűbb, természetesebb, logikusabb, a tényleges nemzeti viszonyoknak és erőknek sokkal jobban megfelelő lesz, tehát a régi munkának most kezdődő szakasza is egyszerűbb, kevesebb erőfeszítést kívánó s a kifejtett munkát sokkal jobban honoráló lehet, mint volt a régi szakaszában.
Azt azonban nem szeretném, ha félreértenének. Nem azért mondom ezt, mintha az előttünk álló rendkívüli feladat nagyságát - egy ország önállóságát gazdaságilag megalapozni - nem ítélném meg pontosan, annyira pontosan, hogy a mai helyzet bizonytalanságát ne is mérlegelném. Nagyon megokolt az az általában elfogadott gondolatmenet, hogy addig nem lehet megmondani, mik legyenek igényeink és mik lehetnek kilátásaink, reménységeink, programunk az új Magyarország számára, míg nem tudjuk, hogy milyen nagy lesz ez az ország, s hogy milyen lesz az új béke világgazdaságának berendezkedése, szabad forgalmon nyugszik-e majd, vagy a védvámoknak egy akármilyen enyhe, és talán csak helyi érdekekhez alkalmazkodó rendszerén. Elfogadom, hogy ezek a kérdések helyesek, de azt hiszem, másként is lehet reájuk felelni, nemcsak úgy, ahogy a feleletet eddig kerestük, és ez a felet mind a két kérdésnek élét letompítja majd, és igazolni fogja a legelső sorokban kifejezett jóreménységeimet.
Az első kérdés az, hogy milyen nagy lesz az új és önálló Magyarország? Még pedig természetesen azért kérdés, mert éppen az ipar szempontjából tűnik fel igen súlyos következményekkel bíró lehetőségnek az, hogy az ország esetleg elveszíti perifériáit, s velük szenet, vasat, földgázt, vízierőket és fát, tehát röviden azt lehetne mondani, mindent, amit ipari nyersanyagszámba veszünk. Ebből a közvélemény már le is szűrte a maga rettenetes következtetését, azt, hogy tehát az új Magyarország nem lehet ipari állam, mert nem lesz miből ipart folytatnia. Azonban ezzel szemben újabb szempontokat kell felvetnem. Először azt, hogy ez a veszteség, az ország területének ez a körülnyírása még nem bizonyos és nem nekünk, hanem a rajtuk lakó nemzetiségeknek van okuk e lépés nagyon komoly megfontolására. Mert ha a mi veszteségünk ez, mi lesz majd a vesztesége a perifériáknak? Nekünk nem lesz szenünk és vasunk - de nekik meg nem lesz kenyerük, sem népük, sem forgalmi útjaik és nem kérdés, hogy melyik a nagyobb veszteség. Nem lesz kenyerük, mert Csehország nem tudja ellátni a tótságot, hiszen magát sem tudja nélkülünk, és nem lesz emberük, mert ami kevés népe a Felvidéknek és általában a magyar hegyvidékeknek van, abból iparra nem jut, sőt még a földművelésre, az őstermelésre sem elég, s ezért kell ezeknek a vidékeknek olyan aránytalanul és lehetetlenül alacsony színvonalú őstermelést folytatniuk. És ami csaknem a legfontosabb, nem lesznek forgalmi útjaik, csak rajtunk keresztül. Azzal, hogy az ország kisebb lenne, ennek a kisebb, de egészen önálló Magyarországnak fontossága rendkívüli módon megnövekednék a szomszédos apró államok gazdasági életére nézve. És ha az elszakadás csakugyan megtörténik, ezeknek az apró államoknak gazdasági életében olyan szerepet foglalhatunk el, mely határozottan fontosabb, mint volt az a szerep, amelyet eddig a gazdasági kialakulás idején Magyarország határain belül a magyar részek a nem magyar részek gazdasági életében játszottak. S ebből arra kell következtetni, hogy még maga a tótság is meg fogja fontolni, hogy elszakadjon-e tőlünk, vagy nem és ennél a megfontolásnál nemcsak az esik majd mérlegbe, hogy mit veszít a tótság a szakadás esetén, hanem az is, hogy miért igényli Csehország olyan nagyon ezeket a tót lakosságú területeket? Csehországnak a tót vidék korántsem rokonszeretetből kell, hanem gyarmatnak, telepedési területnek, és másrészt azért, hogy a fejlett cseh ipar nyersanyagait ezeknek az ipari nyersanyagokban gazdag területeknek fájával, vasával, szenével gyarapítsa. Nem nemzeti aspirációk tehát ezek, hanem gazdaságiak, s ha nemzetiek, akkor nem azért azok, mert a cseh népet a testvéri szent érzés tüzeli arra, hogy a rokon tótokat "felszabadítsa", hanem azért, mert a cseh nemzet szükségét érzi régi gazdasági keretei kiszélesbítésének, amire a háború után természetesen csak a szlávság felé lesz útja, mert a többi, a nem szláv területek felé megtörténhetik, hogy a csehek gazdasági háborúval találják szembe magukat.
Az új, az önálló Magyarország kérdése tehát csakugyan kétélű. Az egyik éle kétségtelenül a magyarság felé vág, de a másik a szóban forgó nemzetiségek húsába: és előttem nem is kétséges, hogy emezekébe mélyebben. S így ma még az is kérdéses, hogy vajon a csehek nemzeti formába bújt rideg önzése le tudja-e szakítani az ország egy részét. De ha mégis kisebb lesz az ország, akkor az történik, hogy a mai nagy Magyarországból éppen a gazdasági kultúra legmagasabb fokán álló részek maradnak meg, olyan részek, amelyek még egyáltalán nem merültek ki gazdaságilag, hanem ellenkezően, csak most értek el oda, ahonnan igazi intenzív gazdálkodás és fejlődés felé nyíltak meg a lehetőségei. Hitem szerint ennél a cserénél a magyarság gazdasági érdekei egyáltalában nem veszítenének sőt nem veszítenének a nemzeti érdekek sem. Mert vegyenek el tőlünk egy, vagy több olyan területet, amelyen minden kultúra és csaknem gazdasági alkotás - bányászatot, ipart és pénzintézeteket értve - magyar és várják meg, hogy ennek milyen nemzeti következményei lesznek, kombinálva természetesen azt a mainál sokkal teljesebb szabadságot is, amely a szláv uralom alatt nemzetiséggé süllyedt magyarságnak ezeken a területeken rendelkezésére fog állani és várják meg, hogy milyen irredenta lesz ebből. Az irredenta, láttuk, már akkor is veszedelmes, ha alacsonyabb kultúrájú népet állít szembe a magasabb kultúrájúval, mint az történt köztünk és a románok között -, de próbáljuk meg elképzelni, hogy fog ez majd alakulni, ha a viszony fordított lesz, ha majd mi fogunk harcolni a tótság közé szorított magyarságért, s kezdünk olyan harcot, amelyben minden fontos pozíció a miénk. Itt fog kiderülni annak a helyessége, amire sokan utalnak, s amit velem szemben éppen egy horvát testvér hozott fel, mikor ugyanezekről a kérdésekről beszélgetve ugyancsak az irredenta lehetőségére került a szó, hogy az irredenta mozgalomra való kényszerítettség még egy nemzetnek sem ártott. A magyarság nem tüzes, ha a saját nemzeti voltának megőrzéséről van szó -, de most az lesz, mert reá lesz kényszerítve és az lesz, mert elég erős lesz rá, éppen az önállóságánál és az anyagi függetlenségénél, a gazdagságánál fogva. És ha az elszakadás csakugyan bekövetkezik és az olyan rideg lesz, mint amilyen ma az államoknak egymástól való elszigeteltsége, igen rövid idő alatt érezni fogjuk, milyen hatalmas ereje van annak, hogy a Felvidéknek csaknem minden nagy és kis pénzintézete magyar, budapesti nagybank fiókja, vagy affilációja, s hogy az önállók is mind magyarok, hogy a bányaterületek magyar kézen vannak, a gyárak, és minden, ami ipar, magyar érdekekbe kapcsolódik és tényleg magyar tulajdon.
S mi lesz ugyanakkor a megmaradó Magyarország gazdasági programja? Itt arra a már említett, s lassanként különösen gazdasági, ipari körökben általánossá váló felfogásra térek reá, amely szerint az önálló Magyarország, visszaszorítva azokra a határokra, melyeken belül a magyarság számbeli fölénye megvan, nem lehet többé ipari állam, hanem vissza kell süllyednie a mezőgazdaság korába. Ez a felfogás azonban egyrészt hihetetlenül túlzott, másrészt az ipariságnak egy olyan primitív felfogásán alapul -, amelyet csak az magyaráz, hogy azoktól a vállalatoktól ered, amelyek elsősorban vannak érdekelve a hegyvidékekből származó nyersanyagokban. És végül ez a felfogás szerintem nem számol a tényleges helyzettel sem.
Nem is illik utalni rá, annyira egyszerű megállapítás, hogy az ipar nem valami olyan foglalkozási ág -, amely a mezőgazdaság mellett állana, azzal egyenlő rangban, attól függetlenül és attól elkülöníthető módon, nem, az ipar jelenti egyáltalában a magasabb rendű emberi gazdálkodást, a szerszámok készítésétől kezdve a termények feldolgozásának és a fogyasztó rendelkezésére való juttatásnak legutolsó szeméig. S ha az ipart és a mezőgazdaságot elemzem és egész pontosan igyekszem a kettő között a határvonalat úgy megvonni, hogy az egyes elemeket ahhoz a félhez sorolom, amelyhez az éppen tartozik, az ipar mindegyre nyer a mezőgazdaság rovására és végül kiderül,hogy az a mezőgazdaságban csak egyetlen elem marad, amely nem ipari, amelynek az iparhoz, vagy viszont semmi köze sincs -, de ez már nem is emberi többé, hanem a természeti tényező, a nyers természet munkája és produkciója. A mezőgazdaságban minden egyéb ipari és akármilyen különös is, végül az igazság az, hogy a mezőgazdaság az iparnak egy olyan ága, amely a természeti nyerserőnek hasznosítására törekszik, de semmiképpen sem önálló, mert az egyik oldalon ettől a nehezen kormányozható természeti nyers erőtől függ, a másik oldalon meg az ipar többi ágaitól, amelyek nélkül sem egy lépést nem tud tenni, mert azok nélkül nincs szerszáma, a szerszámot a legtágabb értelemben véve, tehát az egész fundus instruktust s a szállítási eszközöket is - és mert azok nélkül nem tud terményeiből semmit sem értékesíteni, hiszen a nyers állapotban felhasználható termények aránya az egész mezőgazdasági termeléshez képest igen csekély és az emberi szükségletek kielégítésére egyáltalában nem elegendő. Mi tehát elvileg a különbség a magyarságra lekisebbített és egészen önálló Magyarország és a tőle elszakadó, másuvá kapcsolódó, s önállóságra nem jutó szélek gazdálkodása között? Az, hogy az önálló Magyarország ipara számára nyersanyagként a mezőgazdasági termények maradnak majd meg, az elszakadó részek számára pedig a bányatermékek, tehát a mi számunkra a legértékesebb anyag, valami, ami elég értékes arra, hogy akár maga is eltartson egy népet és számára a tökéletes függetlenséget biztosítsa, amazoknak pedig olyan valami, ami magában az élet fenntartására egyáltalában nem elegendő, nem is alkalmas, valami, amit el kell adni, be kell cserélni s aminek eladásából és becseréléséből az igazi gazdasági függőség szálai szövődnek.
Ez pedig ipari szempontból nem kedvezőtlen kilátás. Az igaz, hogy gép- és fa- és részben vasiparunk megszenvedheti ezt az átmenetet, ha tényleg az fog bekövetkezni, hogy ezek a részek tőlünk elszakadván, velük való forgalmunk megnehezedik (ami szintén kérdéses), de ez még nem az egész ipar. Annak kell bekövetkeznie és jó lesz, ha ezzel a gondolattal már most leszámolunk, hogy a magyar iparnak a saját nyersterményeihez kell simulnia és mivel rendelkezésére állanak a termények mellett a hazai termésű textilanyagok is, az ipari kilátások egyáltalában nem sivárak. - A magyar iparnak eddig úgyis megvolt az a nagy hibája, hogy nem volt meg ez az összhang a belső gazdasági rátermettség kihasználásában, s ha a szerencsétlenséggel az jár, hogy a viszonyok reákényszerítenek bennünket a logikusabb gazdálkodásra, ez semmiképpen sem súlyosbítja a szerencsétlenséget magát.
De ahogy mondtam, ez a felfogás még a tényleges helyzettel sem számol, mert szerintem még a gyakorlati szempont is amellett szól, hogy egy területcsonkítás nem lenne a mi iparunk effektív kárára. Nem tudom elképzelni, hogy a szorosan vett magyar területen már tényleg meglevő iparvállalatoknak anyagellátását ez a politikai változás tényleg befolyásolhatná, mert a politikai határok megváltozásának még abban az esetben sem szabad a magánjogi viszonyokat befolyásolni, ha az új határok szigorúan gazdasági természetűek és még kevésbé most, amikor egyáltalában arról van szó és annak is kell bekövetkeznie, hogy az államhatárok az eddigi ridegségünkből veszítsenek, mert az, hogy a nemzetek önmaguk felett rendelkezhessenek, ilyen helyes gondolat, amellyel szemben a magyarság részéről is csak támogatásra szabad gondolni s amelynek megvalósítása a magyarságnak életbevágóbb érdeke mint bármelyik más népnek -, de a teljes szabadság nem is jelenthet a teljes szabadságnál kevesebbet és képtelenség az, hogy ha az ország egyes részei esetleg csakugyan elszakadnának tőlünk, ez olyan formában történhessék meg, hogy köztünk és az ország régi darabjai között akármilyen gazdasági elválasztó fal emeltessék. A nemzeti gondolatnak teljesen érvényesülnie kell, de ennek nem lehet más következménye, mint az, hogy ez a gondolat elveszti gazdasági tartalmát, gazdasági ártóképességét, mert egy nemzetnek sem lehet érdekében, hogy egy más nemzetet gazdaságilag leigázzon -, mi tapasztaltuk legjobban ennek képtelenségét és kárát, midőn a nemzetiségeket tudatosan alacsony kultúrnívón tartottuk azért, hogy olcsó napszámosunk legyen és ezzel kénytelenek voltunk a saját népünket is ugyanazon a nívón tartani -, de nemcsak akkor nem lehet, ha két néptömegnek egymással szemben való viszonyáról van szó, hanem akkor sem, ha az idegen nép közepén, saját nemzetétől fizikailag elszigetelve csak egyetlenegy tagja él is egy idegen nemzetnek. - A jövő a teljes nemzeti szabadság jegyében fog folyni, mert meg kell már erre érnünk, de ez, ismétlem, csak azt jelentheti, hogy a nemzeti gondolatnak hajtóereje és gazdasági dolgokban tanúsított nemzeti vonzódás és taszítás törvényei teljesen hatástalanokká lesznek. - A nemzeti gondolat teljes érvényesülése után jutunk csak el a gazdasági törvények teljes érvényesüléséhez, amelyek levetik nemzeti jellegüket. S ez szerencse, mert a nemzeti köntösben járó gazdálkodásnak mindig rövidlátás volt az oka és nemzeti szerencse helyett nemzeti kár, elmaradás a következménye. S ha nálunk fejlődhetett a textilipar, amelyhez tengerentúli pamut és juta kellett, bizonyára tovább is megállhat a gép és a faárugyártás, amelynek forrása, a bánya és az erdő tényleg az érdekelt magyar vállalatok tulajdonában van, ha mindjárt nemzetiségi területen is.
Mindezt röviden ebben foglalhatom össze.
Még nem bizonyos, hogy Magyarország kisebb lesz, mint most - Horvátországról nem beszélek -, mert ezt maguk a perifériák is meg fogják gondolni, meg kell gondolniuk, mert bármilyen értékes is nekünk az a sok ipari nyersanyag, ami ott van, azért nekik mégis sokkal több veszíteni valójuk van, mint nekünk és mert ha ők elszakadnak tőlünk, mindent elveszítenek, ami jó csak abból a közvetlen kapcsolatból számukra megvolt, hogy velünk, éléstárukkal egységben lehettek, mi ellenben a szakadás esetén és még egy gazdasági elkülönítést, vámhatárt véve is egyrészt élelmiszereink nélkülözhetetlenségénél fogva, másrészt magasabb kultúránknál és harmadszor földrajzi helyzetünknél, de negyedszer a tényleges tulajdonjogi viszonyoknál fogva is, olyan kedvező helyzetben maradnánk, hogy még mindig ugyanúgy tudnánk használni az elszakadt területeket, mint ma.
Ha pedig mégis kisebb lesz Magyarország, akkor nem lehet gazdaságilag káros és veszedelmes az, hogy az országról leszakadt mindaz ami arra terhes volt, mindaz, ami kultúra szempontjából alacsonyabban állott, gazdaságilag nehezebben volt kihasználható. Ha a magyarság magában marad, az országnak az a része marad meg, amely az egésznek a terhét hordta, amelynél a vagyon volt, amely a széleknek csak áldozatokat hozott. Itt maradnak a vasutak, amelyek azonnal kétszeresen hasznothajtó üzemmé lesznek, először mert a magyar vonalak eddig is azok voltak, másodszor mert a szélek ezután is ugyanúgy reánk lesznek utalva gazdaságilag, tehát forgalmilag is, mint eddig, ellenben ha eddig mi tartottuk fenn őket, ezután majd fizetni fognak nekünk. S itt maradunk egy olyan helyen, amely közvetítő kereskedelem szempontjából végtelenül kedvező és határtalan fejlődés lehetőségeit hordja magában. Ha Magyarország kisebb lesz és teljesen önálló lesz, akkor igen rövid idő alatt eljutunk ahhoz az állapothoz, amit a monarchikus formában egész nyilvánosan és erőszakkal és a természetes egyensúly törvényeinek meghamisításával elraboltak tőlünk, eljutunk a dunai államok között minket megillető túlsúlyhoz, aminek legelső jele és mértéke majd az lesz, hogy Budapest hogy fejlődik és Bécs hogy fog majd lesüllyedni s hogy fogja átadni minden értékét az újonnan születő Budapestnek.
Mondom, az önálló Magyarországnak csak reményekre van oka, mert csak jó kilátásai vannak. Hitem szerint annak az előnynek, amelyet helyzetünk magában hordott eddig is, mint ki nem használt energiát, magától is feltétlenül érvényesülnie kell, mert az emberi munka meg nem állhat. De jobb volna természetesen, ha a tudatos nemzeti politika is ebben az irányban igyekeznék dolgozni és segíteni ezeknek az erőknek a minél hamarabb való érvényesülésben. Az emberek haza jönnek és magukkal hozzák azt az egyetlen tőkét, amelyet az ember jelent és dolgozni fognak. Épülni fognak a házak, egy-két évi, bizonyára súlyos természetű helyi válságok után újra bizonyos rendbe verődik majd a nemzeti munka és tovább folyik az a már megindult folyamat, amely a magyarság gazdasági felvirágoztatását jelenti. Ezen azonban lehet egyrészt rontani és lehet másrészt ugyanezt javítani, segíteni is. Ezek már gyakorlati kérdések, amelyekkel itt nem akarok foglalkozni. Ezek azok a dolgok, amelyekre azt mondtam, hogy maguktól is előteremtődnek és észrevétlenül, maguktól oldódnak meg, mint minden gyakorlati feladat a világon. Az ország fejlődése biztosítva van, mert nem nemzetközi törvények biztosítják azt, hanem a nemzet belső ereje és kultúrára való készsége, amelyet a háború alatt felgyűlt papírpénz is hatalmasat tud majd lendíteni, ha korlátolt ésszel magunk nem vetünk gátat annak, hogy ez mind helyesen érvényesülhessen. Erre azonban egész külön megbeszélésekre lenne szükség, még pedig igen gyorsan.
Azonban mindeddig csak arról volt szó, hogy miért vigasztaló a jövő és ha nagyok is, miért egyszerűek mégis a feladatok, amelyek előtt állunk, holott az igazság az, hogy ez a mostani háború, amely megoldja a nemzeti kérdést, egy másik végtelenül fontos kérdést hagy átkos örökségül az újjá alakuló világra, a gazdasági kérdést.
A gazdasági kérdés már fel volt vetve a háború előtt és már kerestük rá a feleletet. Talán már lassan kezdett is valami kialakulni válaszként, legalább erre vall az, hogy a szocializmus erősbödését már olyan komolyan vettük, hogy attól reméltük egy nemzeti okokból kitörő rettenetes vérontás megakadályozását, de ami csakugyan kialakult, még nem volt életerős. A háború szétszakította a szocializmusban jelentkezett nemzetköziséget s a háború idejére eltüntette a vagyonos és a vagyontalan, a tőkés és a munkás közötti szakadékot, nemzetek között való szakadékkal választván mindent kétfelé, ami egészen olyan, mintha azt, ami addig vízszintesen volt kétfelé választva, most egyszerre függőleges falakkal tagolták volna szét. De a háború elmúlik s vele a nemzeti kérdés megoldásához remélhetően eljutunk. Annál erősebben támad tehát fel a gazdasági kérdés, minél inkább egyetlen ellentét és probléma lesz az a világ számára. S ha van nehézség és ha van gondra ok a jövőben, én nem abban látom, amiről eddig szó volt, hanem ebben, a gazdasági kérdés tisztázatlanságában. S ha van valami, ami a most küszöbön álló békében félelmetesnek tűnik fel előttem, ez az. A gazdasági harc felújulásának veszedelme ez, amelyet a másik békével együtt szintén legalább annyira kellene juttatnunk, hogy fegyverszünetet érhessünk el. Úgy látom, hogy már meg lehet fogalmazni az ellenfélnek, a birtokon kívül valóknak, az el nem intézetteknek wilsoni pontjait és hitem, hogy most vagyunk abban a februárban, amelynek elszalasztása majd egy kegyetlen októberre vezet. S a pontok elfogadása annál okosabb, mert most már példánk van rá, hogy lehet megegyezni úgy is, hogy senki se veszítsen, úgy is, hogy mindenki kedvezőbb helyre s olyan körülmények közé kerüljön, amelyek saját értékeinek kifejtésében a réginél sokkalta jobban segítik. Most már el lehet hinni, hogy van olyan béke is, amely nem új háborúra készít elő, hanem munkás, termelésre berendezett és a fejlődés korszakaira készülő béke.
Nincs okunk rá, hogy a most folyó háborúra való tekintettel a másik háború tényezőiről ne beszéljünk, sőt ez kötelességünk,mert nem szabad elhanyagolni egyetlen határkérdést sem, hogy az új lángra lobbanásnak elejét vegyük.
A kérdés az, hogy a régi gazdasági rend helyes-e és helyes jövőre vezethet-e az, ha ezekre az alapokra térünk vissza. A háború ezekkel a kérdésekkel közvetlenül nem foglalkozott, de közvetve annál inkább. A háború a magántulajdon szigorú formái között folyt le és az állam gondosan ügyelt arra, hogy ezeket a formákat meg ne sértse. Amit vett és amit elvett, azt mind gondosan megfizette és amit használt, annál mindig igen figyelmesen különböztetett a birtok és a tulajdon közt, hogy ha majd már nem lesz szüksége rá, a tulajdonosnak visszaadhassa. De azért mégis az történt, hogy papírpénzzel fizetett, ami gazdaságilag nem sokkal különbözik egy egyszerű zsákmányolástól és ami a legforradalmibb az egészben ennek gazdasági felvirágzás lett a következménye és az, hogy az emberek, akik ezzel a nem fizető, mert papírral fizető állammal gazdasági viszonyba kerültek, mind úgy érezték, hogy a cserén nyertek s most arra készülnek, hogy a békében fogják használni a háború alatt gyűjtött pénzt, amelynek értékében hisznek és amellyel a béke legelső jeleire takarékoskodni kezdtek. Az állam mindig fizetett, de olyan utalványokkal, amelyeknek fedezete nem a bankpincében, hanem magában az ország gazdasági erejében volt, tehát annak, akitől vásárolt, olyan utalvánnyal fizetett, amely nem reá, a vevőre, hanem amarra, az eladóra szólt és ez a rendszer nagyszerűen bevált. Az állam elárasztotta a piacot bankjegyekkel és az infláció kárát sokan panaszolták, de közben a földbirtok kifizette az adósságait, az iparos invesztált vagy nagy összegeket tartalékolt erre a célra, az állam hallatlan összegű hadikölcsönöket vett fel és ezzel pénzbőséget, tőkegazdaságot teremtett, mintha adósságok helyett, amelyek nyomnak, felszabadította volna a nemzetnek lekötött és megfelelő szerszám híján érvényesülni nem tudó erőit. Ha van példa a kommunizmus mellett és ha van érv a magántulajdon ellen, akkor ez az. Mert ebben a fedezetben nemcsak a magántulajdon van benne, s nemcsak az anyagi javak, hiszen az mindig megvolt és a háború alatt csak csökkent, nem növekedett, de benne van az ország munkaereje is és legelsősorban az, mert ennek a munkaerőnek kell majd érvényesülnie, hogy ami a háború alatt megszületett, mint formális pénz, az a háború után belső tartalmat is nyerjen és eljusson ahhoz az értékhez, amelyet igazán csak a béke adhat meg számára s amelyről a háborúban nem is álmodhatott.
A béke feladata tehát az lesz, hogy azt, amit a háború alatt az ország önmagának hitelezett, mind értékesítse. S ha ez sikerül, pedig semmi ok sincs rá, hogy ne sikerüljön, akkor a szakadék a tulajdonosok és a tulajdonon kívül állók között még nagyobb lesz, mint békében volt, mert a tőkék nagyobbak lesznek, tehát a skála is szélesebbedik. Ez pedig éppen elég lesz arra, hogy a gazdasági harc olyan erővel törjön ki, amit ma még nem is sejtünk, különösen mert ezt a különbséget még élesíteni fogja az a meggondolás, amelyet a munkások elől természeten nem lehet elzárni, hogy ennek a nagyobb gazdaságnak a megteremtése és a kiválasztottak számára való kiszolgáltatása a munkásság megkérdeztetése nélkül, de az ő erejénél fogva és az ő rovására történt. Nem akarok olyan színben tűnni fel, mintha egy ilyen összeütközésre az érveket igyekeznék összeszedni, de azt hiszem, ezek olyan objektív tények, mint az, hogy hány óra van, és ezek elől éppen olyan kevéssé lehet kitérni, mint ahogy nem lehet soha az óráról elfeledkeznünk, s ha megtesszük, csak a magunk kárára történik. Azt hiszem, jó ezzel a feketébb oldallal is foglalkozni, és a legnagyobb szerencsének azt tartanám, ha ma, mikor még mindenkit elfoglal a másik háború likvidálása, ebben a harcban legalább fegyverszünetet tudnánk kieszközölni, egy olyan fegyverszünetet, amelynek feladata az lenne, hogy az ellenséges táborokat közös munkára bírja, a kutatásnak, a tények megállapításának és a tervek kovácsolásának, a kivezető út megtalálásának közös munkájára. Mert minden egyéb elpusztulhat és tönkremehet, ami jó csak a háborúból születhet, ha ebben a nagyobb harcban nem tudunk szintén olyan megállapodást létrehozni, amely a két fél számára közösen használható terepül szolgálhatna.
Azt hiszem, a helyes eljárás ebben ez lenne: Mindenekelőtt gazdasági értelemben helyesen likvidálni a most befejeződő politikai háborút, ami csak annyit jelenthet, hogy a nemzeti kérdés ezzel a háborúval az ütközőpontok közül egyszersmindenkorra kikapcsolandó, tehát a békepontokat úgy kell megformulázni, hogy gazdasági összeütközésekre többé semmi a nemzetek közt ne vezethessen, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nemzetek között nem szabad többé gazdasági határoknak lenniük, hogy ne legyen olyan fal, amellyel szemben a nemzeti erőnek oka volna robbanásra vezethető erőt kifejtenie.
Ezután mindjárt magának a gazdasági harcnak részleteire kell reátérni, és itt mindenekelőtt azokat a pontokat állapítani meg, amelyekre nézve a két fél között ellentétes felfogás voltaképpen nem lehet, bár amelyek eddig számos ellentétnek voltak forrásai. Ilyenek a szociális természetű feladatok, amelyekben többé nem lehet egyet nem érteni, s amelyeket úgy fogalmaznék, hogy
Ezután sor kerülhetne a gazdálkodó társadalom egyes intézményeinek revíziójára, amelyek körül számos helytelen gyakorlat alakult ki. Igen fontos az, hogy a gazdálkodó társadalom egyes szervei tényleg úgy működjenek, ahogy az természetüknek s feladataik igazi körének megfelel. Itt elsősorban például arra gondolok, hogy a pénzintézetek a maguk centrális helyzetét, amelynek lényege annyi, hogy nekik mindenkit egyformán ki kell szolgálniuk, arra használják fel, hogy lehetőleg mindenkinek parancsoljanak és mindenkin uralkodjanak, továbbá arra, hogy általában a termelés nem azért folyik, amiért kellene, nem azért, hogy minél több gazdaságilag használható jószágot termeljünk, hogy azt minél szélesebb körű egyetemesség szükségleteinek kielégítésére fordíthassuk, hanem a haszonért. Aminek gyakorlati következménye az a visszásság, hogy nem ott folyik a munka, ahol javakra szükség lenne, hanem ott, ahol a haszonra megfelelő kilátás van. S ez végeredményben ugyan talán oda vezet, hogy a szükségleteket kielégítjük, mert hiszen a haszonnál érvényesülnek a piac törvényei, amelyek ezt az eltolódást bizonyos mértékben befolyásolják, de egyrészt igen nagy a társadalom erővesztesége amiatt, hogy mindez kerülő úton megy, másrészt ez a fogyasztót alantas helyzetbe hozza a termelővel szemben, ami nem helyes állapot, és végül a vagyonnal bíróknak valami hallatlan kezdeményezését jelenti a vagyontalanokkal szemben, mert nem az hitelképes, aki termelni tudna, hanem az, akinek vagyona van, ami olyan, mintha a régi vagyonnak minden újonnan keletkező vagyonra kijátszhatatlan és elkerülhetetlen elsőbbségi joga lenne. Azt hiszem tehát, ki kellene mondani, de egész megingathatatlan alapelvként, hogy
Így rendezvén a gyakorlati teendőket, még pedig mélyebb gazdasági alapok megbolygatása nélkül, azt hiszem, el lehetne jutni a fegyverszünetre. Erre pedig annál nagyobb szükség volna, mert magukra a legmélyebb kérdésekre nézve kielégítő felelet még nincs, s azt közösen kell megkeresni. Így nem lehet megmondani, hogy vajon a magántulajdon már csakugyan idejétmúlt intézmény-e, vagy az államiság elvének bizonyos mértékű érvényesítésével megfelelően korrigálva, tovább is megmaradhat a társadalmi gazdálkodás alapjának és legszélső keretének. A tőkére nézve is eltérőek a vélemények, de az egész bizonyos, hogy a tőkét, amely már kialakult, nem szabad elpusztítani, mert ha a múlt adósságokat hagyott a számunkra, viszont a tőkében ezeknek az adósságoknak a fedezetét is reánk hagyta, hanem csak arra van szükség, hogy a tőkét a közérdek számára lehessen gyümölcsöztetni. Az is bizonyos, hogy a tőkének a magántulajdonhoz való viszonyát szabályozni kell, de arra sincs feleletünk, hogy ez milyen módon történhetnék a leghelyesebben és milyen módon lehetne a tőke ellenőrzésébe a munkásságnak szerepet, még pedig az őt megillető szerepet juttatni.
Ezek a legnagyobb kérdések, amelyek nemcsak a magyarságnak, hanem az egész világ gazdasági életének kérdései és amelyek a most jövő béke sorsát magukban hordják. Ezért kellene a fegyverszünet a gazdasági harcban, hogy eddigi birtokában senki se zavartassék, s hogy az átalakulás, amelyre feltétlenül szükségünk van, a lehető legkevesebb erőpazarlással következzék be. Mindez azonban nagyon sürgős, mert mindenek felett való nemzeti érdek, hogy a nemzetnek a termelésben részes két fele végre egymásra találjon és hogy a végre felszabadult nemzeti érzés még megmaradó bilincsei is lehulljanak.
*
A béke tehát eljön és bizonyos vagyok benne, hogy csak jót hozhat reánk. A magyarság helyzete elég szerencsés a régi Magyarország határain belül ahhoz, hogy ha osztozkodásra kerül a sor, mindenütt a legértékesebb részeket kapja meg és tartsa meg s ha egyszer a nemzeti szempont többé nem lesz háborúszerző faktor, akkor a veszteség védelmi szempontból sem tehet számot, a magyarság kultúrája és kultúrképessége pedig elég fejlett ahhoz, hogy ne kellessen féltenünk magunkat nálunk sokkal alacsonyabb kultúrájú népek között. S azokat a gazdasági feladatokat, amelyeket a mindennap hoz elénk, egész biztosan és minden komoly zökkenő nélkül el fogjuk végezni. De ha elfeledkezünk arról, hogy a béke számunkra egy új és a most folyónál is végzetesebb háborút hozhat, amely elsősorban a kultúra ellen folyik és amelyben mindkét oldalon csak magyarok lesznek érdekelve, a meg nem nyert háború után még elveszthetjük a magyarságot, a világ pedig elvesztheti a kultúrát. Elvesztheti, mert ebben a harcban az egész világ egyszerre ég el, és bár annyiban nemzetközi ez a harc, hogy mindenütt egyszerre lett aktuális, mégis mindenütt befelé folyik ez és benne az egyes nemzeteknek két legjobb, az egész nemzetet felölelő fele áll egymással szemben.