Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám · / · Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika
A millennium után újra elalélt az egy időre magára eszmélt nemzeti öntudat. Az állam népének etikai egysége: a nemzeti élet legfőbb kapcsa meggyengült, az atomjaira bomlott nemzetet jóformán csak az állami berendezés gépezete tartotta össze. Utilitarizmusba süllyed minden, nő az egoizmus, erőre kapnak a széthúzó törekvések, a szolidaritás érzelme hanyatlik. Az emberek napról-napra élnek, dolgozgatnak és vegetálnak. Nagy közös érzelmek nem zavarják, tervek nem izgatják őket. Minden érdeklődést kitöltött a társadalmi munka és a kicsinyes malomalja politika: az egylet, a kaszinó, a klub. Ami kis, komolyabb közügyek iránti érdeklődés még felesleg volt, azt az állami szűkebb, autonómok körök: a község, a törvényhatóság és némileg az egyházi életben való részvétel teljesen lekötötték, kimerítették, a nemzetnek már semmi se jutott. És mert a nemzeti célok egyesítő gondolata nem foglalkoztatta az agyvelőket, nő az osztályérdek, a nemzetiségi visszavonás és a felekezeti türelmetlenség. Az agrárok támadják a visszaütő merkantilistákat, terjed és termékeny földre talál a nemzetiségi izgatás, az antiszemitizmus, a klerikalizmus és antiklerikalizmus. - Politikai életünk taposó malom: 48 és 67, ezen a két sarkon forgott a magyar világ.
Pedig a föld alól már morajlás hallatszik, mintha a természet a maga titkos jeleivel figyelmeztetne, hogy a magyar glóbus kérgén is változások várhatók. Nyugat felől új szelek fújnak, a szürke magyar égen is feltűnik a szocializmus vörös csillaga. A természettudományos gondolkodás terjed, a szociológia igazságai s különösen a nyers történelmi materializmus hódítanak az intellektuelek közt, s a század fordulóján hirtelen - váratlan, mintha a földből támadna elő a viszonyokkal elégedetlen radikalizmus. - Mind idegesebb türelmetlenséggel hangzik fel a kívánság: a magyar kultúrenergiák zsilipjeit meg kell nyitni, elmaradtunk száz évvel Európa mögött, a nemzeti és társadalmi élet egész körét reformálni kell: építeni, de előbb rombolni.
Az ország közvéleményének nagy része: a történelmi középosztály kelletlen fejcsóválással vonul vissza a régi bástyák mögé s mikor elkeseredett ütések döngetik a kapukat, a gúny fegyvereivel lövöldöz a támadóikra. - A radikalisták hangosan hirdetik, hogy a fejődés útját az érzelmektől felszabadított belátásnak, a raison purenak kell mutatnia, megtagadják a múlt hagyományaival való érzésbeli közösséget, mert a múlt csak arra való, hogy elfeledjük. Támadják a tradíciót, tövében döngetik a fát, mert nem tűrhetik száraz gallyait. Elkeseredetten fordulnak minden konzervatív ideológia ellen, a nacionalizmust reakciónak bélyegzik, a hagyományvédőket osztályérdekekkel vádolják. Az elavult intézményeknek nem fejlesztésére, hanem lerombolására törekszenek. - Elfeledik Spencer tanítását, hogy a társadalmakat nem csinálják, azok nőnek. - A konzervatívok majd gúnnyal, majd dühvel támadják a forradalmárokat, kétségbe vonják szándékaik őszinteségét, az egész mozgalmat mondvacsináltnak, érdekhajszának tartják, magyartalannak, hazafiatlannak, erkölcstelennek, destruktívnak mondják s a reformtörekvéstől megtagadnak minden közösséget. Elfelejtik, hogy az élet fejlődését elzárkózással megakadályozni nem lehet. - Dühös kiáltások hallatszanak a szenvedélytől túlfűtött levegőben. Mind a két párt a legönzőbb rosszhiszeműséggel vádolja egymást s a vádak itt is, ott is a szívek elevenjébe hatolva, mind a két táborban szítják a türelmetlenség parazsát.
Az eszmék és érzelmek e zűrös zavarában megdöbbenve, lenyűgözve, tanácstalanul áll az ifjúság jobbik fele. Merre menjen hát, merre forduljon? Hol az igazság? Gyermekkori emlékei, tanuló korának ideáljai, a hagyományos nevelés, amit kapott, a hazafias érzelmek ezer szála, gondolatok, melyek agyában zsonganak, mind mind megállásra nógatják, imbolygó lábait a "maradiak" felé irányozzák és - mégis tétovázik, határozott lépésre még se szánja magát. Értelmét már az új eszmeáramlat félig-meddig hatalmába kerítette. Úgy hiszi: a radikalizmusnak is van igaza. Érveik súlya megbillenti kritikája mérő serpenyőjét, tarthatatlannak mondott közállapotaink sivárságát elevenen érzi, a jövőnek ragyogóra festett perspektívája lázba hozza. Betelőnek látja Petőfi szavát: "A század viselős, születni fognak nagyszerű napok!" - kigyullad lelkében a nemzeti ideál s a vörös égboltú alkonyt nagy átalakulások előestéjének érzi, várja a fényes holnapot, a reform korszak méltó folytatását. - De a lázas reménykedés izgalmas, tettre serkentő hangulatát egy bénító megdöbbenés zavarja meg. Azt kell látnia, hogy a haladás égő vágyát a régi generáció nemcsak hogy nem érzi, a nemzeti reformot nemcsak nem akarja, de lépten-nyomon felemeli tiltakozó szavát vérrel és könnyel megszentelt hagyományaink megbontása ellen. És éppen az a vezető társadalom, éppen azok, kikhez az ifjúságot a tisztelet és becsülés gyermekies érzelmei kötik. Mit tegyen hát? Szívére hallgasson, vagy értelme ösztönzését kövesse? De szíve reszketve dobol s értelme idegesen lobog, mint viharban a fáklya. Óh, milyen szívesen indulna most a középúton, miről annyit hallott régi tanáraitól! Az arany középút! De úgy látszik középút nincs, csak választás van: jobbra, vagy balra. Egy lépést megy előre, egy lépést hátra és - reménykedve vár. Várja, mikor értik meg álmot rabló vergődését azok, kiket úgy szeretne követni. Hányódó lelkében riadoznak a miértek. Miért marad abba a nagy mű, melynek építését Széchenyi nemes lázzal kezdte, Kossuth, Eötvösék folytatták, de be nem fejezhették? Miért nem akarjuk belátni végre, hogy annyi idő óta újra megkorhadt már egy pár árbocrúd a régi Hajón, melyről Virág énekelt, s hogy a tatarozás többé nem segít. Hogy a politikai egység ereje a népelemek érzelmi egysége s hogy ez az egység az összetartó kapcsok gyengesége folytán meglazult. Miért, miért, miért? - Keserűen és erővel fejezi ki az ifjú szívek vergődését az egykorú vers:
Itt valahol, ott valahol
Esett, szép szomoru fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú - ősi könny, magyar könny:
Miért is?
És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája, akik nem értnek
S akik sohase kérdik s kérdték:
Miért is?
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is
És hömpölyög a hahota,
Hogy soha, soha, soha.
Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van.
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny.
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép szomoru fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?
(Ady)
Cserei Miklós 1824-ben azt írja Kazinczynak: "Itt olyan dolgokban is, ami a fejedelemnek és hazának egyenlő hasznára lenne, minden szokatlan kerültetik s nem szabad a malomnak jobb lisztet őrölni, mint eddig. Ez az, amit unok." - Nem szabad a malomnak jobb lisztet őrölni! Mintha csak az utolsó századfordulónál írná egy békétlen, küszködő magyar.
Az idegek ez állandó fölvontsága, az érzelmek örökös disszonanciája, az értelemnek új és új kétségek közötti hányódása közben elkeseredik a kedély, elvész a bátor hit, meginog a meggyőződés, s beáll a fáradt lemondás, a kiábrándultság, csüggedés. - Fiatal korában hinni kell az embernek valamiben, akármiben, de hinni kell. Ez hozzátartozik a lélek életrendjéhez. Szomorú ifjúság az, mely ily korán elveszti a hitét. Ugyanaz az energia-pusztító reménytelenség üli meg ez ifjú lelkeket, mint Franciaország ifjúságát a napóleoni háborúk után, miről oly bánatos szépen emlékezik Musset a Vallomásokban. - A kishitűséget ugyan néha felváltják a nagy nekibuzdulások, a lehangoltságot izgatott lelkesültség, de a tetterős hit elhervadt, mint a fa lombja nyári rekkenőn. Az íj idege az állandó feszültségtől meglazult - a cselekvőképesség, az akarat energiája béna szárnyú madár.
Milyen költészet születik ebből a korhangulatból, ebből a hamar megkeseredett nemzeti érzésből? Az Ady nemzeties lírája.
Igen! Ady nemzeties lírája. Mert Ady nemcsak Léda asszonyhoz írt pogány zsoltárokat, ő nemcsak a Halál Rokona, aki megénekelte a fáradt lemondást, könnytelen sírást és a békét, hanem tele van keserű, tenni vágyó, nemzeti szándékokkal is. A közönség ezt az Adyt kevésbé ismeri. Talán nem is. Éppen ezért, hogy későbbi mondanivalóinknak biztos alapot építsünk, lehető rövidséggel be akarjuk mutatni Ady nemzeties líráját. Nem mint tudományos értekező, csak egyszerű képmutogatóként, a költő verses könyveit forgatva, fejlődésének fontosabb állomásain kis stációkat tartva.
Megállás nélkül elhaladva a váradi és debreceni poémák mellett, első stációnk az 1906-ban megjelent "Új Versek". Ez a prelúdium. Ebben a verses könyvben már van egy külön ciklus: "A magyar ugaron." Tizennégy vers. Az első: "A Hortobágy poétája." - Szomorú, gyászoló dal a kunsági legényről, ki csordát őrzött a híres, magyar Hortobágyon és kínzotta sok, sok méla vágya. "Alkonyatok és délibábok megfogták százszor is a lelkét, de ha virág nőtt a szívében, a csordanépek lelegelték." - A vers könnyen érthető szimbólum: a poéta Ady. - Arany Jánosnak is van egy töredékkölteménye: "A falu bolondja", melyben szándéka volt feltüntetni: "mivé lesz a nép közt egy olyan költői természet, mely a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődhetve, nyomtalanul vész el." - Belekezdett, abbahagyta. Vajon miért? Talán ugyanazért, amiért Buda Halálával abbahagyta a hun trilógiát, nem folytatta, mert "nem volt kinek". Talán azért, amiért Bolond Istókja is töredék maradt, mert "a belőle megjelent mutatvány semmi figyelmet se gerjesztett, a varjú sem károgott utána." - Arany a Csaba előhangjában felsóhajt: "Bevégzetlen élet, bevégzetlen munka!" - És hány ilyen élet és hány ilyen munka! A magyar élet a torzók világa.
Ezt érzi, ezt keserüli a maga sorsán emésztődve a Hortobágy poétája. Ezt sínyli a porban, megroggyant lábbal, süppedt mellel, érezvén, hogy össze kell esnie.
Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.
Hasztalan kiált, megöli a Puszta, ez a szomorú magyar róna, halálszagú bús magyar róna.
E föld a lelkek temetője
Ciprusos, árva temetője
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belőle.
Itt azok éltek, akik nem éltek,
A legkülönbbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
Mind a tizennégy versnek ez a hangulata, a domináns szólama. - Hiába jön haza álmaival, elűzi a földje, "nem kellenek itt magtalan álmodók!" - Mindenütt gúny, meg nem értés fogadja. Nem kell! A közönség paródiákból ismeri s kacag az új hóbortokon. A kritika nagy hangon utasítja vissza a keresett újszerűsködőt. Adynak a saját sorsán volt módjában kitapasztalni közönségünk esztétikai műveltségének fogyatékát s ebből kulturális elmaradottságunkat is kiérezte. "Minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle...", de itthon a "finom kultúrlegények" meg akarták fojtani, ki akarták pányvázni a lelkét. Csoda-e, ha a magyar földet ugarnak látja, hol a dudva, muhar, a gaz lehúz, altat, befed mindent. Fejét lehajtja a "szent humuszig", s míg a föld alvó lelkét lesi, megérzi a "régmúlt virágok illatát" s észreveszi, hogy: "e szent földön valami rág".
Az Új versekben idáig jut el Ady. Hogy úgy mondjam: a diagnózissal készül el. Az égig nyúló gizgazoktól nincsen, nem lehet itt virág. A magyar föld televény föld, de az "ős buja földön dudva, muhar".
Párizsba menekül s a Szajna partján megértő lelkek közt kultúrsóvár lelke megnyugszik.
A Duna partján
Démonok űznek csufot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle szűz szerelem.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.
És mégis visszajön. Visszajön újra és újra. Inkább állja a gúnyt, kisebbítést, a gáncsvetéseket, de visszajön.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szívek
S a vad pézsma-szagok.
Ez még idáig egyéni tragédia. Magyar költő sorsa, ki érzi, hogy korán jött, hiába dönget kaput, nem hallják meg. - Saját sorsába azokat a poétalelkeket is siratja, kiket a halálszagú, bús magyar róna megölt.
II. verseskönyve:
"Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?"
S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh mind igaz,
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
"Sohse lesz másként, így rendeltetett!"
------
Sorsunk tehát fátum. Hiába minden, így rendeltetett. Hasztalan az igyekvés, erő, akarat, a magyar messiások "ezerszer is meghalnak, s üdve nincs a keresztnek, mert semmit se tehettek."
Ady már nemcsak a maga, de a nemzete sorsát is kilátástalannak érzi. A saját kálvária-útján jut el addig a pontig, ahonnan a magyar nemzet jövőjét is ködbeborultnak látja. Mintegy a maga földúlt lelkén át nézi a magyarságot: romokat lát mindenütt. Mintha betelőnek vélné Herder jóslatát, ki a XVIII. század végén megjövendölte a magyar nemzet korai végét.
"Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre.
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez ami hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe vesztek.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben a bús, magyar élet."
Föl kell hát égetni az ódon vármegyeházat: a régi avult világot. Ez talán még segít. Radikális kúra, orvosság, mely méreg, ölő is lehet. - Az "Új versek"-ben megérzi Ady, hogy e szent földön valami rág (a régi "titkos férgek!") a "Vér és Arany"-ban rátalál a gyógyszerre. Hisz benne, hogy ez az orvosság. A baj súlyos, talán halálos, csak bátor, merész elszánás segíthet. Talán.
III. állomás: az
Mindent a néptől vár, minden kezdést a népért tart érdemesnek. Egynek érzi magát vele, ő is "Dózsa György unokája, népért síró, bús, bocskoros nemes." Ady a "dekadens" költő oly közel áll a néphez, mint Aranyon és Petőfin kívül senki más irodalmunkban. Érdekes jelenség, de nem egyedülálló. A mienkhez sok tekintetben oly hasonló lengyel irodalom egyik alapos ismerője: Brückner feljegyzi, hogy csodálatos ép a francia szimbolistákhoz és dekadensekhez csatlakozó új lengyel költők találták meg az utat a néphez, végtelenül mélyebb és hatalmasabb nyomokon, mint elődeik.
Ady nemcsak szereti, de valósággal rajongásig van a friss vérű, nagy hitű, büszke fejű magyar népért. Sorsát szívén viseli, nem úgy, mint Berzsenyi, ki elűzte lelkéből a jobbágyfelszabadítás gondolatát -, hanem úgy mint Petőfi, ki tördelte láncait. Nem ír ódát a nemességhez, nem hallelujázik a császárnak, csak siratja a "Csák Máté földjén egyre robotoló jobbágyot." "Ami csak szépség s ami reménység, mind ti vagytok a Tisza körül, nincs a világon még annyi bánat s annyi láncosa nincs még a világnak, mint itt s annyi nagy éhség." - "Éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek hajt titeket!" Ady nemzetiessége legjobban a magyar nép szeretetében, ezen keresztül nyilvánul. Így van ez Petőfinél is.
Sokszor túlzásba menő, bizakodással remél a magyarságnak, a népnek jobb jövőt. De ilyenkor is eszébe villan néha: mi lesz ha nem sikerül, ha a nagy akarás hamvába hól? Legényes, eburafakós daccal vágja oda: "Ha meghalunk, hát meghalunk s ha meghalunk, meghalt itt minden!" - "Mi vagyunk Jövő és Igazság Engesztelés és nagy Ítélet és mi vagyunk, csak mi vagyunk jó sors, ha kell s ha nem kell: Végzet!" - Mindig és mindig visszatér nála a gondolat: "Vagy igaz világ lesz, vagy nem lesz itt semmi!" És későbbi köteteiben is nem egyszer találkozunk egy másik megállapításával, hogy: "vérbeli magyart megölne a béke." Ha hát az Isten szeret, ha azt akarja, hogy megéljünk, úgy ne könyörüljön rajtunk, hanem üssön csak, ostorozzon. "Ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk." Ezt a gondolatot a nemzeti politika egyik fundamentumává is akarja tenni: Nem hagyunk halálos békét a magyarnak, míg lelkes csatázások vérében földje bujára nem ázott."
Ebben a kötetben is, mint a többiekben, a nagy reménykedés kiábrándultsággal a hit hitetlenséggel váltakozik. Akárcsak a Széchenyi korszak nemzeties lírájában. Ha Ady szól, mintha csak újra hallanók "Zrínyi dalá"-t és "Zrínyi második éneké"-t, Bajza "Sóhajtás"-át és az "Apotheosis" bizakodó hangjait. Kölcseyék lelke is folyton két part közt hányódott: lenni vagy nem lenni. Olykor hinni tudtak a lehetetlenben is, olykor meg teljes kilátástalansággal várták a Herder által megjósolt összeomlást. Így Ady is. Nem egyszer csüggedten horgasztja le fejét. "Hiába minden, mind lehullunk, húz a halál-tó, elveszünk. Hiába lelkünk, lángolásunk,... erőt mi rajta nem veszünk, halál-tó marad Magyarország."
Hallgassuk meg végül, mit suttognak el a "
"Minden, minden ideálunk
Másutt megúnt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
Csak cammogva fonjuk éltünk
Mások elhányt gúzsalyáról
S nem kár értünk,
Ha elvágják fonalunkat.
------
Husvéttalan a magyarság
S írni, tenni
Mégis űznek nagy parancsok.
Nem tudom, hogy mi a célja
Ennek a hazug életnek,
Mégis néha
Ezért mindent lángba dobnék."
"Tervek fogytán, hitek apadtán" vigasztalásul, nyugtatóul saját múltjába fordul: "óh múltam, adj egy szalmaszálat!" - "Akartam-e szent indulatban feledni magam kis személyét, hogy majdanta boldogan éljék életüket jövendő mások? - - - Látom magam magam tagadva, eldobva minden hiúságot, fehér lovagként mint csatázok, meg se született milliókért, - - - - Éltem, mert néha éltem - másnak."
Későbbi verseskönyveiben a nemzeti érzés friss közvetlenségét, a kifejezés költőiségét, mindinkább a radikalista politikus elkeseredett kritikája és programos buzdítása váltja fel, szóval: kifejezetten politika kerül költészetébe művészete nem kevés kárára. Épp úgy, mint Petőfinél a Talpra Magyar után, a politikus hangja erőre kap, de a költői szólam veszít bensőségéből. Hogy ezek a politikai versek nem léphetnek régebbi, nemzeties lírája nyomába, az egyszer bizonyos, de ugyanaz az egy érzelem termetté őket, az is kétségtelen. Ezek is hozzátartoznak Adyhoz, mint Petőfihez republikánus versei, de inkább érdekelhetik a politikust, mint az esztétikust. Költészetének nemzeties jelleme első négy-öt könyvében teljesedik ki, azért foglalkoztunk velük bővebben s azért állunk meg itt.
Mikor az újabb irodalmunkra fejlesztőleg ható sugarak közül csak e legfontosabb sugárkévét vettük spektroanalízis alá s amidőn Ady lírájában megkerestük és kimutattuk e hatás megfelelőjét: a nemzeti érzést, szándékosan maradtunk egyoldalúak. Kétségtelen, hogy újabb irodalmunk, így Ady lírája is - napjainknak ez az ízes és érett gyümölcse - az egykorú életnek még sok más egyéb ható eleméből szítt magába élettartalmat, e líra által kifejezésre jutó érzelemvilág épp oly sokszerűen gazdag, mint maga a modern élet. Talán műértékre nem is azok a versei legteljesebbek, melyek népe sorsán való nehéz gondjából születtek. Mindegy. Most csak az volt a célunk és magunk elé tűzött feladatunk, hogy lírája tükrében bemutassuk Ady nemzeti karakterét. Hálás és vonzó tanulmány volna megvizsgálnunk patrióta érzelmeinek mélységét és terjedelmét. Megkeresni a belső kapcsolatokat egyéni és nemzeties lírája, élete és kora között, kikutatni a szálakat, melyek őt hazafias költészetünk nagy alakjaival összefűzik. Sajnos azonban, ezúttal erre nem vállalkozhatunk. Nagyon messze vinne el kitűzött célunktól. Egy bizonyos: Petőfit kivéve az újabb korban nincs költőnk, kit annyit emelt és kínzott volna a nemzetéhe és fajához tartozás érzése, annyit foglalkoztatott volna a nemzet jövendője mint Adyt. És aki annyi művészi ihletést köszönhetne épp ennek az érzelemnek, mint Ady. Mert az ő hazafias verseit igazán érzés fűzi és ez az érzés művészi formákban jelentkezik. Nem strófákban szorított publicisztika, hanem érzés diktálta, érzéshez szóló költészet az ő nemzeties lírája. Ezt alig lehet eléggé hangsúlyozni. - A költő és a politikus közt mindvégig meg lesz a súlyos különbség, hogy egyik az érzést fejezi ki, másik az eszmét fejti ki. Költőnél az érzés kifejezése a fődolog, politikusnál a gondolat, a meggyőzés. A publicistának, ha hatni akar ránk, meg kell győznie bennünket argumentumai igazságával, hatása csak így lesz teljes és maradandó. Költőtől ezt nem várjuk. Ha ő okoskodik, kapacitál, vezércikkezővé válik, hatása csökken. Csak arra van szükség, hogy érzése őszinte legyen és ez az őszinteség a kifejezés erejében és szépségeiben olyan ellenállhatatlanul nyilatkozzék, hogy mielőtt kritikai értelmünknek ideje volna közbeavatkozni, már rabul ejtette megkötözte és magával ragadta szívünket.
Nem az a kérdés, mennyire van Adynak igaza, mikor elkeseredik azon, hogy a magyar föld nem mozog, mikor úgy látja, hogy megannyi Vaskapu: a kulturális, gazdasági és politikai élet szirtjei közt véresen hömpölyög a nagy magyar folyó - mikor arra izgat: tegyük szabaddá az utat: robbantsuk fel a sziklazátonyokat. Nem az a fontos: túloz-e, vagy nem helyes politika volna-e az ő radikalizmusa, vagy éppen veszedelmes, csupán arról eshetik szó, őszintének, nemzeti érzésből fakadónak érezzük-e azt, amit mond és művészetnek tartjuk-e, ahogy mondja. Mert Ady költő és nem politikus. - Goethe egy alkalommal azt mondta Eckermannak: "Lebendiges Gefühl der Zustände und Fähigkeit es auszudrücken, macht den Posten." Hogy Ady egyetlen mondatot se írt le soha, melynek szíve ellent mondhatott, azt igazán csak a rosszakarat vonhatja kétségbe. Mi azt is merjük állítani, hogy nincs magyar költő, kinél a nemzeti gondolat művészibb formában, érzésbe átvíve, szuggerálóbb erővel jelennék meg, mint Adynál. Hatásának eszköze nemzeties lírájában is nem az egyszerű gondolatközlés, hanem a gondolatkeltés és érzésátvitel. Itt is lehántja a szavakról az évszázados használat alatt rajtuk képződött fogalomburkot s az így kiszabadított, friss szavak természetes, érzékeltető erejére bízza magát, vagy a szimbólum új, színes ruháját adja rájuk. Nemzeties lírája - legalább is ismertetett első köteteiben - épp olyan művészi veretű, mint egyéni lírája. Mindennek részletes vizsgálata azonban már a műbírálat feladata, abba ezúttal nem bocsátkozhatunk.
A műbírálat, a kritika! Nos, ideje már rátérnünk erre is. Hogyan fogadta Adyt a kritika és főként az a kritikai irány, mely a Beöthy által megújított Eötvös-féle hagyományt követve, az írásmű értékét főleg abban az összeköttetésben keresi, mely az író ideológiája és a nemzeti törekvések között fennáll. Milyen szavakat használt a dicséret és magasztalás kifejezésére a nemzeti szempontú kritika, mikor íme végre annyi idő múltán ismét előterem egy költő a szónak carlylei értelmében - akiben újra meg van, ég, lobog, gyújt az ötvenes évek költőnemzedékének letűnte óta annyiszor hiányolt nemzeti érzelem. Aki nem a márciusi ünnepek hivatalos programjába beillesztett ódák hangján hazafias, hanem Kölcsey és Bajza olykor lemondó, olykor korholó, de mindig keserű magyarságával, s a negyvennyolc előtti Petőfi türelmetlen haladni vágyásával. akiből hiányzik ugyan Kossuth, de él Széchenyi s akire épp úgy ráillenek Aranynak Petőfire mondott szavai: "a jelenre hág, azon tipor s jövőbe néz."
És itt egy érdekes, meglepő, módfelett tanúságos jelenséget állapíthatunk meg, mely szinte páratlanul áll irodalomkritikánk történetében. A nemzeti szempontból értékelő kritikának egyetlen elismerő szava sem volt Adyra. Az ország visszhangzott már nevétől, alig volt literátus ember, aki így vagy úgy véleményt nem formált volna már költészetéről, a pesti kávéházak asztalai körül épp oly elkeseredetten vitáztak róla, mint a vidéki városok kaszinóiban, az irodalomban a művészetet értékelő kritikusok egyhangú magasztalással emlegették, csak a nemzeties irányú kritika hallgatott. Mikor pedig nagy sokára megszólalt, dicséret helyett ócsárolt, elismerés helyett korholt s legfeljebb odáig ment, hogy vállveregetőleg, fejcsóválva megadta a költőnek a "pedig tehetséges" jelzőt.
Ha jól emlékszünk: maga Beöthy Zsolt volt az, aki a Kisfaludy Társaság elnöki székéből tartott beszédével megtörte a hallgatás jegét. Szép és tartalmas szavakat mondott a kultúra és nemzetiség kapcsolatáról, hogy ítéletet mondhasson újabb irodalmunkról. Fő tétele az a megállapítása, hogy egész történetünkben nincs külön apostola a kultúrának és magyarságnak, csak közös apostolai vannak. Kulturális, vagy irodalmi mozgalmaink vezetői: Pázmány és Apáczai, Bod Péter és Faludi, Bessenyei és társai, a két Kisfaludy és Széchenyi törekvéseik magvait mind idegenből hozták és bevetették a magyar földbe. Nyugaton ébredtek kulturmissziójuk tudatára, de európai műveltségük nem gyengítette magyarságukat, sőt erősítette. - Ezeket a kétségtelen pramessiákat előrebocsátván, áttér Beöthy arra a zajos mozgalomra, mely újabb irodalmunkban terjed s mely a kultúra harcát hirdeti. Megállapítja, hogy az új írók a kultúra nevében nemzeti műveltségünk ellen sorakoznak s elfeledkeznek a bölcsőről, mely magyarrá ringatta őket. A vád, bár külön nem emlékezik róla, elsősorban Adynak szól, mert 1910-ben, mikor e beszéd elhangzott, az irodalmi csatákban az ő neve röpködött, mint zászló. A dátum fontos. 1910-ben jelent meg Ady ötödik verseskönyve s ez idő tájt már teljes pompájában teli hangon zengett a költő lírájának hatalmas nemzeti skálája.
Beöthy ezt nem vette észre, bár bizonyára hallotta. Valami akusztikai tévedés folytán kikerülte figyelmét, hogy az új írók a régi kótára énekelnek új szöveget. Hogy Ady és társainak ügye, éppúgy mint a Bessenyeiké a kultúra és a magyarság ügye egyszerre. Hogy ugyanaz a természetes folyamat ismétlődik most is a maga szükségszerűségével, ami irodalmi mozgalmainkat mindig jellemezte: az író a nyugati kultúra részesévé válik s ugyanakkor nemzeti öntudatra ébred, egy fejlettebb élet és irodalom hatása alatt magára eszmél s a befogadott idegen elem lelke kohójában magyarrá, sőt nemzetivé izzik. És mennyivel teljesebb izzású, szélesebb körre sugárzó az Ady nemzeti érzése, mint akár a Bessenyeié, akár a Kazinczyé. Buzgó magyarok, lelkes patrióták ők, de sokkal inkább be vannak szorítva a rendi világ szűkös láthatárába, semhogy lelkük új horizontok felé szárnyalhatna. Sőt az omlatag falak közt még jól is érzik magukat. "Bessenyei nemcsak elismeri, de védi is a rendi társadalomban a nemesség és jobbágyság fennállását. Hálálkodik az istennek, hogy földesúri nemzet vagyunk, félti a jobbágyságot a felszabadítás veszedelmétől" - írja róla Széchy Károly. - Kazinczy pedig a nagy forradalomra intézve szemét a világ innenső hemispheriumáról, e félelmes látvány hatása alatt azt jegyzi be pályája emlékezetébe: "...Boldog, ki őseinek erős és régisége által is tiszteletes, régisége miatt is kedves lakjókban bátorságban élhet és örömét találhatja, bár annak repedései igazításokat kívánnak." Rousseau már kimondta a bátor elvet, hogy monarchiában és respublikában az államhatalom egyformán a népet illeti, a nagy königsbergi bölcsész meg szintén a népszuverenitásra alapítá államtanát - s bár Bessenyei folyton Párizs felé tekint, Kazinczy pedig a német kultúra iskolájába jár, mégis mindkettő híven kitart a rendi társadalom hamvába holt ideológiája mellett, a nemzeti egység nagy gondolata nem vert gyökeret elméjükben, nem jut kifejezésre írásaikban. Egész életük munkájával szolgálják közmíveltségünk ügyét, de abból a tényből, hogy literatúránk megteremtése volt minden áldott igyekezetük, következtethetünk bízvást arra is, hogy minden jóra fordulást ettől az egy tényezőtől vártak és reméltek. Azokat az utakat, melyek a nemzeti emelkedéshez vezetnek, az irodalmin kívül másfelé nem keresték s legfeljebb ha csírázó sejtelmét érezhették annak, hogy fejlődésünket az akkori politikai és gazdasági szervezet torlaszolta el s a legfőbb feladat volt ezt romba dönteni s a romokat elhordva építésbe fogni. Munkájuk eredményeiben mégis korszakos, de csak az álkegyelet húzódozhatik annak a megállapításától, hogy ők maguk a politikai, nemzeti eredményeket nem szándékolták. Egész Vörösmarty váteszi alakjáig kell lapoznunk költészetünk történetében, míg a nemzeti egység tudatosságára s a Széchenyi-gondolat költői kifejezésére akadunk: "A nemzetet ...olyan magasra tenni, mint lehet!" És csak Petőfinél zendül meg bongva a sok húrú hárfa, mely a nemzeti érzés és gondolat körét olyan teljességgel zengi, mint Ady lírája. Olvassák el Petőfinek 1847-ben a XIX. század költőihez kiáltó versét, mely a nemzeti egységre törő politikának legteljesebb költői visszhangja.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a kánaán!
És addig? addig nincs megállás,
Addig folyvást küzködni kell.
---
---
Úgy lüktet ebben a versszakban a nemzeti egység gondolata, mint mikor pár hetes sasfiókot veszünk kezünkbe s a pihés tollakon át szinte karunkba száll szíve heves dobogása. Hogy fog még ez az eszme szárnyalni a magyar alföld kék azúrjában!
A nemzet politikai egység, melynek alapja és ereje az alkotó népelemek érzelmi, etikai egysége. Mi teremti meg ezt az érzelmi egységet? Renan mondja valahol, hogy a közös múlt nagy tetteinek emléke, de még inkább a jövőbe néző közös remények, tervek, szándékok és hitek. És mi bontja meg az egység, az együvé tartozás érzését? Minden, ami a történelem folyamán természetesen kialakult, de romlatag kapcsolatba beékelődik. Erősíteni az összetartozás materiális-gazdasági, politikai, kulturális kapcsait, lerontani az egységesülés akadályait: ez a nemzeti gondolat, mint politikai törekvés, ez a "nemzettevői" munka és feladat. Így szándékoljuk a nemzet belső egységét, de a külső egységet: a szuverenitást is, mert az állam ereje a nemzeti érzelmek erősségén épül.
(De mondhatná valaki, hiszen az, amiről itt most szó esik, a demokrácia eszmeköre!? Igen, a demokráciáé. Ez azonban csak azt jelenti, hogy a nemzeti egység állandóságra való megszervezése már régóta csak a demokrácia útján lehető. Régen, a rendi világban a nemzet érzelmi egysége arisztokratikus szervezet mellett is megvolt, ma csak a legteljesebb demokrácia: a születésre és vagyonra nem tekintő egységesítés mellett lehetséges. De a demokrácia csak eszköz, a nemzeti egység a cél.)
A nemzeti gondolatnak ez az egyetemessége Petőfin és Adyn kívül nincs meg egyetlen más számottevő magyar költőnél sem. Csakhogy míg Petőfi inkább politikai programot hirdet, a nemzeti gondolatnak eszmei fogalmazványát adja, addig Adynál a gondolat érzelmi velejárója pezsdíti a vért. Sőt Ady nemzeti érzése még a Petőfiénél is szélesebb körre terjedő. Petőfi "Erdélyben" még csak az "elvált magyarok"-at buzdítja a "szép, szent kézfogás"-ra, mert "a porszemet, mely csak magában áll, elfújja egy kis szellő, egy lehelet, de hogyha összeolvad, összenő, ha porszemekből szikra alakul: a fergeteg sem ingathatja meg!" - Ady a "Magyar jakobinus dalá"-t énekelve összes nemzetiségeink fülébe süvölti: "Mikor találkozunk az eszme-barikádokon?" - "Mikor fogunk már összefogni?" - "Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz végül egy erős akarat?" Bizonyos, hogy a hazai tótok, németek, szerbek, oláhok nemcsak állampolgárok - a magyar nemzet köre elég széles ahhoz, hogy az összes nemzetiségek is beletartozzanak s midőn Ady az összetartozás érzelmi egységének szükségét hirdeti, először fejezi ki költészetünkben azt a közös nemzeti érzést, mely egy szebb jövendőben talán még általánossá válhatik.
Vajon mindebből semmit se vett volna észre Beöthy? Éppen ő, ki irodalmuk jelenségeit főképpen nemzeti szempontból szokta értékelni! Hogyan lehetséges, hogy aki az "apostolok iskolájá"-ról csak könnybeborult szemmel tud emlékezni s hangja reszket az elfogódottságtól - az elismerésből egy jelzőcskét se juttat Adynak? A cserfakoszorúból - melyből pedig a Lampérth Gézák is kapnak - egy levelet se szakít neki, semmit se ad, egy fosztóképzőn kívül! Van ennek a rejtélynek magyarázata, vagy megoldhatatlan, mint du Bois-Reymunk problémái? Meglátjuk, hogy van, de előbb halljuk a többieket.
A zsilipeket megnyitották, haragos zúgással megindult a kritika árja. A Beöthy iskola legkiválóbb, művészet iránt legfogékonyabb tagja: Horváth János hosszabb tanulmányt, részletesen elemző munkát írt Adyról és az új magyar líráról. Könyvében "gőgös nemzetköziséggel" vádolja meg a költőt. "Jóllehet - mondja róla - olykor magyar voltát hánytorgatja, támad mindent, mi egy korlátlan nemzetköziségnek útjában állhat". - A Hortobágy poétájának van egy lemondó, a meg nem értés keserűségében fogant verse - ezzel a sorral végződik: "... A Tisza partján mit keresek?" Megmondom mit, felel rá a kritikus, olvasóközönséget. - Az élc hatott, a dühös, gúnyos kacagás széles gyűrűkben terjedt s Ady a gőgös nemzetköziség stigmájával helyeződött el az alig olvasó magyar közönség tudatában. Az idő telt, múlt s hiába vérzett a költő magyar lelke, hiába vágyott magát megmutatni, hasztalan szerette volna, hogy szeressék, homlokán már ott égett a bélyeg. A kritika, a nemzeti szempontú bírálat aztán érdemlegesen nem is foglalkozott, nem törődött vele. Mindig kínálkozott azonban alkalom, akár egy nagy emberünk elhunyta, akár egy régi nagyunk emlékezete, egy új költői talentum feltűnte, sokszor a leglehetetlenebb apropós is, mikor a kritika nem mulasztotta el, hogy legalább egy tőr, vagy tűszúrással pezsgő életre keltse a Halál Rokonát. Újabban Császár Elemér a Révai Lexikonban halhatatlanította, megújítván a homlokára sütött Káin bélyeget. Költészete s az egész új magyar líra legfőbb jelleméül könyvelte el, hogy megtagadták a nemzeti érzést. (Csakugyan van is némi közösség Ady és az új magyar lírikusok között a neki tulajdonított nemzetietlenségben. Nem sok, de van. Ugyanaz a magasabb rendű, teljesebb élet utáni vágy kergeti őket s egyformán sínylik sorvasztónak érzett közállapotainkat. És érdekes, minél közelebb áll egy közöttük faji eredetre a törzsökös magyarsághoz, annál jobban senyveszti az Ady-féle "nemzetietlenség". Így a hajdúságból eredő Oláh Gábort, ezt a nyugatot megjárt keleti magyart valósággal kétségbeesett tompultság nyűgözi le, mikor Párizsból hazajövet, szétnéz maga körül a cívis város sivárságában. "Alacsony szintes városoknak bosszantja lenyomott kalapja", toronyépítő-kultúrára sóvárog, de rezignáltan érzi, hogy: "avar dombok fölött nem kél virulás, nekünk nincs hátra más, mint szép kimúlás". - Babits Mihálynak már csak a reménytelenség jut Ady "gőgös nemzetköziség"-éből. A "Recitatív"-ban így versel: "...És mégis érzem, hogy nem olcsó a fény, mely szememben ragyog és érzem, hogy talán utolsó láng a nagy lángból én vagyok. Láng a lángból, mely ezer éve kifáradt nemzetemben ég és lángol, önmagát eléve, amíg a Párka szól: Elég!")
Mi lehet az oka, hogy épp a nemzeties irányú kritika nem tudja kiérezni e keserű, panaszos hangokból azt a nemzet sorsán gyötrődő közérzést, mely mindenben a Széchenyi előtti és korabeli líra zokogó magyarságára, nemzeti keservére, félénk reménykedésére emlékeztet? Széchenyi vajúdó magyar lelke rokonnak érezte a Kölcseyék költőgenerációját, "keblében édes rokon kínt öntenek honunk lelkes lantosai, kik a gyászoló természet hangjain keseregve elzengék nemzetünk tenger bánatát". (Széchenyi) Mert ő épp úgy szenvedett elmaradottságunk érzetében, mert épp úgy a gyökeres változástól várta a kibékítő megoldást, épp úgy hányta lelkét a bizonytalanság: a sarkaló tettvágy és a csüggedt kilátástalanság, mint a költőkét. Fáradt óráiban az betegítette, hogy "múltunkban nincs öröm, jövőnkben nincs remény", majd fölizgatott képzelete azzal biztatta: "még távol tőlünk a vénség s koporsó" s hazánk "örömre készült kert". Nemzeti gondolata a költők nemzeti érzésében kongeniális társára akadt. (A konzervatívok viszont csak azt látták meg bennük, hogy "a nemzetet lepiszkolták"). Ha mai kritikusaink egy része elfordul Adytól s elvitatják tőle és véreitől a nemzeti érzést, ennek csak egy érthető és elfogadható oka lehet: lelki berendezkedésük, egész ideológiájuk eltérő, ellentétes volta s főleg nemzeti konzervativizmusuk. Konzervatív irányban fejlődött erős nemzeti gondolat és érzelemviláguk természetszerűleg elfogulttá teszi őket
Circulus vitiosus: a nemzeti szempontú kritikát épp maga e szempont zárja el a lehetőségtől, hogy Ady lírájának erősen nemzeties jellegét észrevegye.
Nem hisszük, hogy tévednénk felfogásunkban. A nemzeties irányú kritikának Ady lírájától való elfordulását másként magyarázni lehetetlennek látszik előttünk. (Aminthogy meggyőződésünk: az a sok magasztalás, mely Ady előtt tömjénez, jórészt az ő türelmetlen, radikalizmusra hajló szellemének szól. Kevesen vagyunk, akik Adyban a költőt, a művészt értékeljük.) A kritikusok rosszindulatáról, tájékozatlanságáról beszélni sem akarunk. Miért volnának rosszhiszeműek, vagy felületesek éppen most ezek a különben jeles férfiak, kik a lelkiismeretes, elmélyedő irodalomtörténeti munkásságnak annyi tanújelét adták. Ezzel csak az elkeseredés vádolhatná őket, vagy olyas valaki, aki ekkora antagonizmus magyarázatára nem talál más kiutat.
De ha már Ady nemzeti érzését nem bírják nemzetinek elfogadni, hogy nincs semmi fogékonyságuk, méltánylásuk művészete iránt? Nem érthetetlen-e az ízlésnek akkora különbözése éppen az ízlés dolgaiban véleménymondásra hivatottaknál, hogy míg a kritikusok egy tábora csak hódolni tud és nem bírálni, addig a Beöthy-iskola megtagadja tőle még a művészetet is? (Talán az egy Horváth János a kivétel.) Erre a kérdésre az előbb mondottak után közel esik a felelet. Az esztétikai tetszés - ami a kritikai ítéletet mindig befolyásolja - nagyon kényes valami. Hogy egy műalkotás hatása alá kerüljünk, nemcsak testi közérzésünk zavartalanságára, a művészi hatás nyugodt befogadására van szükségünk, de lelkileg is diszponálva kell lennünk, elfogultságainknak nem szabad akadályozókul feltolakodniuk közibénk és a művész közé. A műélvezet csak akkor lehet teljes, ha az élvező és az alkotó érzés és gondolatvilága közt teljes a kongruencia, vagy legalább is nem zavarja meg jelentékenyen ezt az összetalálkozást valamely előítélet. A kritika feltétele, a kritikus legfőbb erénye az elfogulatlanság, a mindenféle szempontok kikapcsolására született képesség. És kell-e nagyobb zavaró, hatást gyöngítő momentum a nemzeti jövőre vonatkozó politikai felfogás szöges ellentéténél. Ez az ellentét, ha erős, csaknem kizárja a művészeti hatás lehetőségét. Az a kritikus, aki ezt az ellentétet nem bírja áthidalni, aki a maga életfelfogásától, politikai szempontjaitól nem tud, s nem is akar szabadulni, sőt épp ezt a szempontot teszi kritikai ítélete kiindulópontjává, az lehet talán kiváló politikus, de jó irodalom-, művészetkritikus soha.
Igen, a kritikusnak vájt fülűnek kell lennie, mint Arany mondotta Kazinczy után, tágra nyitott szemmel kell néznie a művészet világát s nem pápaszemen át. S különösen nem dupla pápaszemmel, mint sok kritikusunk, ki politikai konzervativizmusán kívül még művészetbeli dogmatizmussal is zavarja optikája tisztaságát. mert nem lesz-e megbízhatatlan az esztétikai tárgyról kapott benyomásom s szükségképpen ítéletem is, ha egy lezárult fényes korszak ideológiáját és formakincsét teszem meg irodalmi mértéknek, ha azt kívánom, hogy a mai költő úgy érezzen, mint a tegnapi, azt mondja és úgy próbálja mondani, mint a tegnapi. Pedig a Beöthy-iskola, mikor Arany János költői hagyatékát hagyománnyá teszi, kötelező kánonná avatja, valósággal ezt cselekszi és ezt akarja. Kinek használ vele? A maga lábán járni tudó költőnek nem árt, az nem törődik vele, de a kritikus, mikor Arany lángelméjéhez viszonyítja a költői utódot, még újra önmagát teszi képtelenné arra, hogy szeme az új élet: az újfajta művészi szépség másfajta természetéhez igazodjék.
Ismételjük: a kritika csak akkor töltheti be hivatását, ha pártatlan, elfogulatlan tud maradni. "Nem lehet az irodalmon kívül eső célok küzdőtere" (Gyulai), sem az erkölcsi rend őre, sem a nemzeti érdek szolgálója. Az ízlést, az esztétikai műveltséget kell fejlesztenie, termékenyítőleg hatva az irodalomra és közönségre. Pártatlanul kell állania a kettő között és közelebb kell őket hoznia egymáshoz. - Anatole France mondta: "a művész szeresse a természetet és mutassa meg, mi benne a szép." - A jó kritikus a művészet szerelmese és nem fárad el soha, hogy megmutogassa szépségeit.