Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 20. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból

Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból
Belga frontversek

A Sozialitische Monatsheftének idei 16. száma szerint a belga igazságügy-miniszter, Havreban, Henri Carton de Wiart kiadott egy verskötetet: Recuenil de počmes du front belge (Paris, Jouve) s előszót írt hozzá. Ez a dogmatikus katolikus azt kívánja, hogy ifjú honfitársai készítsék elő azt a kort, melyben a költészet nem egy kiváltságos ország élvezete, hanem az egész emberiség kincse. Ebből a szempontból érdekes átlapozni a külföldi versköteteket és figyelemmel kísérni annak az elméletnek a gondolatmenetét, mellyel ez erősen lírai verseket világgá bocsátják. Különösen Tolsztojra támaszkodik ez a háborúban elhatalmasodott irány, mely egyelőre még inkább elmélet, mint az idegeknek érett költészete. Már Tolsztoj kívánta, hogy a művészet ne lebegjen a szellemi megközelíthetetlenség világában, hanem törekedjék elérni azt a közvetlenséget, mely a bibliai iratokat a szegény emberek számára is hozzáférhetővé teszi. Művészet a tömegek s ne egyes különvált, kiváltságos osztályok számára, ezt kívánta Tolsztoj. S ma, ha átnézzük a külföldi verstermelést, éppen a legjelentékenyebb kötetekből gyakran száll felénk ez az óhaj. Carton de Wiart is, aki egyébként nem tolsztoji szellemű (ahhoz túlságosan felesküdött az egyoldalúan dogmatikus katolicizmusra), azt követeli ifjú honfitársaitól, hogy készítsék elő a jövőnek ezt a költészetét, mely többé nem egyesek külön joga, hanem az egész emberiség közkincse. Ugyanezért a célért emeli fel szavát a német költészetnek egy még fiatal és befejezetlen, de szenvedélyes forró alakja, Iwan Goll (Requiem, Zürich, Racher). Iwan Goll meg akarja szüntetni azt az ellenséges viszonyt, mely a szellemet és a műveltséget szerinte eddig elválasztotta egymástól, s be akarja bizonyítani, hogy az alkotó szellem ezerszer értékesebb az elmúlt századoktól átvett fontoskodó és lenyűgöző kultúránál. Ő is arra az időre vágyik, melyben az új költészet a legelhagyatottabb embert is magához csókolja. Tolsztoji kívánságában egyesül a belga politikus és költő-műkedvelő a német költővel - azonban milyen legyen az a költészet, mely egyszerre megmozgatja a tömegek szívét és megindítja az elefántcsonttoronyba zárt egyéniséget? Carton de Wiart azt gondolja, hogy a jövő általánosan érvényes lírájának el kell némítania Baudelaire és Catulle Mendés stílusát, mely az ő füleinek már hamisan hangzik. Catulle Mendés: vele talán nem sokat áldozunk fel. De Baudelaire, Éppen ez az ifjú katona-költő (poétes-soldats) nemzedék, melyhez Carton de Wiart szól, rendkívül sok hasonlatosságot mutat úgy formában, mint világnézetben, Baudelairerel, míg például Verhaerennek alig van hatása. Carton de Wiart könyvében is van néhány gyűlöletdal, de az egész kötetre mégis az az emberiesség és a halálra való különös elszántság a jellemző, mely ma már közös kincse a nemesebb szellemeknek A Fleurs du mal, a Spleen de Paris levegője elárasztotta a lövészárkokat és az elvérző belga ifjúság szívére szívta ezt az édes mámort. Az ifjúság megkapó kíváncsisággal és szenvedésre való készséggel burkolja be lelkét a világfájdalommal. A költők azokat a vércsöppeket fecskendik szét, melyeket szellemi ősüktől, Baudelairetől és de Quincey-től örököltek.