Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 20. szám · / · Figyelő
Földi Mihály néhány egész fiatal korában írt novellájával a valóság, a tények apróra megfigyelt, realisztikus ábrázolásán kezdte s néhány év alatt eljutott a filozófiai fantasztikumhoz. Hosszú út, csak fiatal emberek tudják megfutni, abban a korban, mikor az ember teljes tudatára jut a körülötte levő világnak, viszonyba lép vele, súrlódik hozzá és ebből a súrlódásból igyekszik megcsinálni élete egész későbbi része számára a világnézet épületét. Akkor vetődnek fel benne a nagy problémák, melyeken ideges, mohó kapkodással vívódik, az erős munkától izgatott agya előbb nagy hevességgel fogadja be és alakítja ki magából a valóság képeit, aztán hirtelen túllendül rajtuk és az elvont gondolatban keresi a világ megoldását.
A gondolat és a valóság. Két különálló, egymástól elhatárolt és mégis összekapcsolódó dolog. Egymásnak reakciói, de melyik melyiké? A valóság-e a reakciója a gondolatnak vagy a gondolat a valóságnak? Azért van-e valami, mert én gondolom, az én képzetem-e a világ, avagy azért gondolok-e valamit, mert van, mert arra kényszerít engem, hogy képzetet alkossak magamnak róla? És mi következnék abból, ha a kettő szétválna, ha kiszorítanám magamból a valóság érzését és csupán a gondolatot fogadnám el létezőnek, ha a realitástól független gondolatban élném le életemet? Ha kizárnám magamból, hogy a tények akárhogy is hassanak rám s csak gondolatommal törődnék? Ha kimaradna belőlem mindennemű érzékenység és minden foglalkozás azzal, ami történik velem és amit teszek, ha cselekedeteimet és mások velem kapcsolatos cselekedeteit nem engedném reflektálódni gondolataimban, semmiféle kapcsolatba jutni velük, ha nem engednék magamra hatni semmit, ami erkölcsi skrupulus? Ezen a gondolatsoron aztán eljutok ahhoz a kérdéshez: vajon a cselekedetemnek a gondolatomban való reflexe, a lelkiismeret csakugyan reálisan létező lelki erő-e, amely visszafojtva is feltámad, rejtekutakon át felszínre jut és döntően beleavatkozik sorsomba, avagy merő konvenció-e, több-kevesebb könnyűséggel negligálható és életemre hatástalan?
Ilyenforma perspektívákban szélesül Földi regénye. Egy fiatal ember története, aki nyilván örökölt, koraéretten ideges, heves gondolati munka által nagyra nevelt beteges hajlammal a gondolataiba búvik a valóság elől, gondolati életét különválasztja a reális életéből, az előbbit túltengővé fejleszti, az utóbbin lehetőleg túlteszi magát. Ebben az állapotában, amely kizár minden erkölcsi meggondolást, igen nagy gyalázatosságokat követ el: halálra juttatja kis húgát, szeretőjét, a kis falusi cselédlányt és annak születendő gyermekét s lázas filozófiai gondolkodó munkával kiszorítja magából ezeket a tényeket és élete minden más szennyes és nyomorúságos tényeit, szofizmáival fojtja meg a benne szunnyadozó természetes érzékenységet és néha el is tudja hitetni magával, hogy tulajdonképpeni élete nem az, ami cselekedeteiben s a vele történő dolgokban van, hanem az, amit a gondolataiban él s az egyedüli realitás az ő gondolkodása. Lassanként kihúzza magát a lehetőség mértékéig a praktikus világból és csaknem kizárólag gondolati életet él. Az elfojtott realitás aztán megbosszulja magát: maga is képzeltté, gondolati valamivé absztrahálódik és mint ilyen vetíti ki magát a világba. Az emlékké vált cselekedetek megszállják agyát, a három megölt lény és közülük különösen, aki a szívéhez legközelebb állt, a húga, mint gondolat-fantomok válnak egyszerre benne létezőkké s megint csak együtt van velük, tébolyító együttélésben, nem tud szabadulni tőlük s végre is az őrületbe menekül előlük.
Nyilvánvaló, hogy az író itt érdekes kísérletet próbált, az absztrakt gondolatból cselekményt alakítani, a gondolkodást áttenni a történésbe. Minden a hőse agyában megy végbe s ami ezenkívül a külvilágban történik, az minden mellékessé válik s csak azért van konstruálva, hogy a hősben zajló gondolatokat megindítsa, bizonyos utakra térítse és rezonanciát adjon nekik. Egy helyen aztán sikerül is az írónak a gondolati folyamatokat drámaivá emelni: a hős éjszakai párbeszédében az öngyilkos leány holttestével. Ebben a párbeszédben, amely szintén a hős gondolatában vagy képzelődésében folyik le, a holttest szava képviseli a lázadó realitások tiltakozását az absztrakt gondolat ellen. A hős már végleg megbomlott agyában harcra kel a tézis és antitézis, az elméje kettéhasonlik jóvátehetetlenül, a rejtett csatornákon filozófiai álruhában feltámadó realitás-érzés, a lelkiismeret összeomlasztja a szofizmák egész épületét és hiába még egy utolsó erőszakos, rettentő cselekvés, végképp összeroppan maga a hős élete is.
Földi nem teszi nagyon könnyűvé, hogy regénye gondolatmenetét kövessük. A regény első fele jórészt filozófiai absztrakciókba mozog, gondolatok és ötletek zsúfolódnak egymásra, csak a vége felé - sajátságosan akkor, mikor mindinkább közel érünk a fantasztikumhoz - csak akkor kapunk a dologról konkrétebb, szemmel is érzékelhető képet. Az író szemünk láttára gondolkozik, mindig érezzük szellemi erőfeszítését, küszködését a saját gondolatai kifejezésével s ezek a gondolatok még nem mindig kapnak minden absztruzitástól mentes formát. (Ha esetleg nem mindenben helyesen adtam elő gondolatmenetének vázát, tulajdonítsa ezt ennek.) De egyet érezni: az írónak el kellett ezt a munkát végeznie, a formába foglalással ki kellett küszöbölnie magából egy gondolatsort, amely különben útjában állott volna további fejlődésének. Hogy ennyire belülről jött, pszichológiai kényszer módjára a regély, ezt mindig érezzük képein, mondanivalói torlódásán, néha izgatott, néha elfáradó stílusán. Ezt nem kicsiny érdem számba vesszük.
A regény jelentékeny elmei erőfeszítés és az írónak becsületére váló filozófiai műveltség bizonysága. Ebben a tekintetben felette áll regényírásunk átlagos színvonalának. Még vannak benne a formával való küszködések, még kissé merev neki a matéria, nem simul alakító kezéhez úgy, ahogy kellene és a stílusa sem egészen kiegyenlítődött még, de fiatalos vívódásában tiszteletreméltó becsületesség van és a tehetség még gyengébb lapjain is meggyőzően bizonyítja magát.