Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 20. szám
Október 14-én, mikor e sorok íródnak, még nem bizonyos, hogy
Így állunk most, 1918. október 14-én. S három nap előtt, 11-én, bizonyára nem álltunk jobban. Ezen a napon találkoztam egy kedves barátommal s újságíró írótársammal, művelttel és sokszempontúval, kinek nem volt jobb dolga, mint azt kérdezni tőlem, hogy németpárti vagyok-e még, vagy talán - s ez gúny volt: én is
Én mindössze annyit feleltem, hogy nem, én most is német-párti vagyok s nem vagyok entente-párti. Ha hajlanám rögtönzésre - aminek képességét sok éves tapasztalat és gyakorlat gépiesen megadja az embernek - én meg azt kérdezhettem volna barátomtól, hogy ha elvitatná abbeli jogomat, hogy én ma térjek át az úgynevezett entente-pártiságra, akkor mi jogon tért erre egy vagy két év előtt ő, ki 1914 őszén a szerkesztőség erkélyéről utolsó csepp vérének felajánlásával lelkesítette volt a felkiabáló háborús tüntetőket? Nem hozakodnám elő e kis esettel, ha az eseményekben s a hatalmi lehetőségekben személy szerint érdekeletlen két embernek példáján nem mutatná, hogy az érdekeltebb közt, vagyis azok közt, kiknek a múlt vagy jelen vagy a jövő s a helyzeti érték jogot ád avagy kötelességet szab arra, hogy az ország dolgába beleszóljanak, milyen pszichózisos szakadék kezd feltárulni.
Való igaz, hogy a bolgárok kiugrásával elkövetkezett helyzet túlságos hirtelen következett el, semhogy az emberek fokonként mehettek volna át a politikából, mit a tegnap javallt, az igazolásba, mit a ma parancsol. De a hirtelen határozás sem boszorkányság, s elméletben nem volna benne szükségképp lehetetlenség, nem volna benne hamisság, sőt következetlenség sem, ha az országnak egy hirtelen, megváltozott helyzetével szemben az emberek politikai meggyőződései és szimpátiái akár egy pillanat alatt szöges ellenkezőjükre fordulnának. Igen tiszteletreméltó példa áll előttem, s éppen abból a szempontból, hogy tegnapi múltja kit diszkvalifikál mai hivatására, jelentős példa is: a Jászi Oszkáré. Jászi Oszkár mindig pacifista volt -, mindig azon a gondolaton csüggött, amit most egy ma megjelent könyvében rendszeresen is kifejt, hogy e monarchia szabad országok szövetségévé oszoljék szét és álljon össze, s álljon aztán össze még tovább balkáni konföderációvá - a háborút sem ítélte elkerülhetetlennek, az ententei nemzeteket sem gyűlölte: mindazonáltal egészen az orosz forradalomig velem együtt azt vallotta, hogy monarchiánknak s minden nemzeteinek természetes támasztéka a német birodalom s a német nép, s az ezzel való szoros összefogódzás a bevezetése annak, hogy később, a háború elülte után, mind a kultúrnépek, vagy már fennálló szövetségcsoportjaik, egy nagy világszövetségbe álljanak. Mihelyt az orosz forradalom, egyik napról a másikra, győzött, Jászinak ez az ő mittel-európás hite is egyik napról a másikra megváltozott, de ez az akkori tegnapja bizonyára nem diszkvalifikálta, hogy ezentúl egy szemmel nézze a mát, a holnapot például azzal a Kunfival, ki már elébb sem volt
Ezt nem magamtól mondom, mert én csakugyan még mindig németpárti vagyok s nem vagyok entente-párti - legalább is nem abban az értelemben, hogy hibásnak tartanám a múltra vonatkozóan az Andrássy s a Bismarck koncepcióját, és örömnek és kívánatosságnak például a különben nagyszerű és nagy erejű öreg Clémenceauét. Mindig azt vallottam, írtam is, hogy a német s a vele szövetkezett osztrák-magyar külügyi politikának vagy tizenötesztendős hibái, vagy rövidlátásai és oktalanságai teremtettek 1914-re olyan helyzetet, melyben többé a háborút, kivált mi magyarok, többé el nem kerülhettük, s hasonlóképp nem állítottam soha, sőt az ellenkezőjét sírtam és jajveszékeltem, hogy Burián és Czernin, s Michaelis meg nem tudom ki, jól vitte volna a háborús külpolitikát. De ez csak azt bizonyítja, hogy a német nép, amely dicső nép különben, olyan tehetségtelen a politikában, s hogy mi ebben méltó társa voltunk - nem pedig azt, hogy például Lloyd Georgenak, Clémenceaunak, sőt a nagy tudományú Wilsonnak is csakugyan semmi egyéb gondja nem volna, mint hogy mint tegyen bennünket magyarokat örökre boldoggá, s hogy a magában helyes német-osztrák-magyar szövetség nem csinálhatott volna jó politikát is. Az orosz forradalom csakugyan sok mindent megváltoztatott, egyebek közt, különböző kisugárzásaival, a mi belső frontunkat is úgy, hogy most tisztelettel kell számba vennünk az entente elveit, ha talán nem is egyenesen és csakis azért állapíttattak meg, hogy végre nekünk szegény magyaroknak is elkövetkezzék a mi időnk. Ha ez az idő csakugyan rosszabbal nem következik fölénk, mint hogy világparancs gyanánt rója ránk azt, amit parancstalanabb időkben is sokan kívántunk és ajánlottunk, még pedig hitünk szerint magyar érdekből és magyar elhelyezkedésül, vagyis Magyarországon is minden itt élő nemzetek tökéletes szabadságát, jogosságát, és egyenlőségét - s ha, ami előtt ma meg kell hódolnunk, csakugyan nem lesz egyéb, mint az a boldog és szívdobogtatóan gyönyörű világrend, hogy nem lesz többé háború, nem lesz fegyverkezés, nem lesz katonaság, nem lesz gyűlölség, nem lesznek vámsorompók, nem lesz fontos az államhatár s a nemzeti különbség, ellenben minden nemzet úgy, mint minden ember, védett és jogosított egyenlő polgára lesz a művelt emberiség világszövetségének: még akkor sem változik meg egy történeti valóság s egy, hogy úgy mondjam, földtekei adottság. Az egyik az, hogy a mindezen jókat nekilendített orosz változás nem vagy csak igen hosszú idő múlva következett volna el, ha a mi központi szövetségünk kényszerű ellent állása s visszatámadása össze nem töri az orosz hatalmi szervezetnek cári formáját. A második az, hogy akármiként alakuljon most a békében a világ, akármily üdvösen és nemzetfelettien: még mindig itt lesz nyugaton a mi magyar hátunk mögött egy tagban kilencven milliós dolgos és erős német, aki e széles integráltságánál fogva mindenesetre jelent a világban valamit, s minden kisebb-nagyobb, jelentősebb vagy jelentéktelenebb szomszédaink közt még az egy akol, egy pásztor új világrendje közepett is az egyetlen lesz, kinek semmi érdeke sem ellenkezik a mienkkel, s nemcsak hogy útjában nem állunk, de jó neki, hogy vagyunk. Ez jóleső tudat, sőt nem erős szó, ha azt mondom, hogy biztosíték még olyan világrenden belül is, ahol nem kellenek külön biztosítékok. Nincs okunk szánni-bánni, hogy a némethez közünk volt, és van kinek örülni, hogy az igazsághoz igazodó világból sem fognak hiányozni a németek.
Amily hevesen vallottam és hirdettem, sokkal a háború előtt, hogy tőlünk magyaroktól őrület és öngyilkosság, útjába állunk például a délszlávok természetes kialakulásának és érvényesülésének, s ha nem tudtuk, Bosznia után igenis lemenve akár Szalonikig, monarchiánkon belül megoldani a délszláv kérdést, akkor nincs jogunk a tehetetlen féltékenységével elzárnunk Szerbiát a tengernél s megakasztanunk az együvé valók találkozását - amennyire javallom és remélem, hogy ha csakugyan kialakulnak az új nemzeti országok, a mi független Magyarországunk nemcsak a testvéri indulat plátóiságával, de valóságos szövetségben fogjon és foghasson össze új szomszédaival: annyira nem felejtem el, hogy a világszövetség elméleti gondolatával a régi német-osztrák-magyar külön szövetség nem ellenkezett semmivel jobban, mint ellenkeznék ilyen új külön szövetség, s annyira jól esik, ha sor kerül ilyen igazodásra, mondom: a mi magyar hátunk mögött támasztékul tudnom a kilencven milliós homogén németséget. S amily nagyra becsülöm a tegnap még nacionalista és imperialista ententenak az igazság s a kozmopolitaság rendjére való áttérését, s amily méltányosságot várok és remélek a világ e nagy urainak hite változásától a mi kis országunk számára, annyira jól esik tudnom, hogy még ha e nagyok kisebbek is volnának lélekben, s a békével, amit elénk szabhatnak, nem megerősítenének, hanem megcsonkítanának bennünket: akkor is, mint az orosz földön, ezen a mi magyar földünkön is még őnáluknál is nagyobb úr a földrajz és a piac, mely egy nemzetfeletti Magyarország szabadságában még szabadabban hathat, mint hathatott volt a most összeomló feudális Magyarországon. Itt a Kárpátokon belül az Alföld medencéje s a kisebb erdélyi medence. A vizek folyása, a termelés eloszlása, a hegyvidék vágyakozása, hogy etessék, a róna kényszerűsége, hogy etessen, a hegyekben az érc, a szén, a vízierő s az ipari lakosság, a síkon az iparnak született fogyasztói... és így tovább... és így tovább: mindez világossá teszi, hogy a most összeomló feudalizmus csak egy, és elmaradt szervezkedési formája volt a Kárpátok medence lakosai örök egymásrautaltságának. Igen bízom a Wilson tizennégy usque huszonöt pontjában, de a geográfiában s a piac törvényében még jobban bízom. Mert ezek nélkül még szinte az a hamis színe lehetne, hogy ezt a huszonötöt elverték rajtunk.