Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 20. szám · / · Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika
Irodalomkritikánk a 80-as évek óta jórészt Beöthy Zsolt hatása alatt áll. E hatás titka egyéniségének, előadó művészetének szuggeráló ereje s az a lelkes hévben nyilatkozó erős érzelmi kapcsolat, mely őt a reformkorszak vezéralakjaival összefűzi.
Beöthy a régi magyar kultúrpolitikusok méltó utóda s annak az irodalompolitikának folytatója, melynek leghatározottabb képviselője báró Eötvös József volt. Mikor a millennium évében szellemi életünk fejlődését áttekintő szép munkája: A magyar irodalom kis tükrének megírásába fog, a Volgamenti pusztán nyugodtan álló és figyelő magányos őrszem alakja jelenik meg képzeletében. A lovas vigyáz, várja a jövendőt, lelke fajához való ragaszkodással van tele. Lesi az ellenséget, hogy szembeszálljon velük, vagy ha csapatostól jönnek, hírt vigyen a többieknek. Ez a fajáért minden veszéllyel szembeszállni kész s ebben fensőbbségét érző lovas, úgy látja Beöthy századok során mindig feltámadt, ha szükség volt reá s a népéhez való tartozás érzését örökségül hagyta mindnyájunkra. Úgy érezzük: ezzel az örökséggel senki sem sáfárkodott hívebben Beöthynél, sőt mintha az ő szikár alakjában, idegesen fürkésző szemeiben épp a magyarság sorsára vigyázó őrszemet látnók. Megőrizni, ápolni, védeni nemzeti hagyományainkat, erősíteni a nemzeti összetartozás érzelmeit, folyton szem előtt tartani a nemzeti művelődés érdekét, mely nem a külföldtől való elzárkózást, hanem azt a feladatot jelenti, hogy ismerjük meg, óvjuk és erősítsük a magunk szellemét: ez az ő kultúrprogramja, melyet lelkesen szolgál élete egész munkájával. Mint tanár ezt hirdeti katedrájáról, ez adja meg irodalomtörténeti szempontját s mint kritikus ebben a kultúrpolitikai perspektívában nézi és értékeli irodalmi életünk jelenségeit.
Beöthy a közérdektől, az erős nemzeti érzéstől áthatottságot a magyarság uralkodó jellemvonásának tartja, mely szellemi élete egész folyamán és minden ágában megnyilatkozik. "Ez a nemzeti érzése sugallja egész gondolkozását és képzeletét. Amit idegenből a művelődésben előtte járó nyugattól vesz, azokat az eszméket és formákat is, tudatosan vagy ösztönszerűen mindig akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti
Keresvén azokat az erőket és tényezőket, melyek irodalmi művek és irodalmi korszakok kialakulására közrehatottak, mint legfontosabb tényezőre a nemzeti, hazafiúi érzésre mutat rá, melyet szerinte nemcsak egy korszak költészetében találhatunk meg, hanem amely uralkodó vonása lévén a mindenkori magyar életnek, domináló motívuma a magyar irodalomnak is. Minthogy pedig az irodalomtörténet oknyomozó tudomány és feladata: kutatni, megismerni és megismertetni azokat az erőket, melyek az irodalom életének különböző alakulásait, tényeit, az irodalmi munkákat létre hozzák s miután ez erők között Beöthy mint legállandóbban és legerősebben ható okra a nemzeti érzésre talált rá, csak természetes, hogy a magyar irodalomtörténet írójának legfontosabb feladatául tekinti, hogy "az irodalmi művekben ezt a nemzeti érzést és szellemet kutassa ki és ismertesse meg". Hogy az irodalomtörténetnek még más feladatai is vannak, azzal Beöthy nagyon is tisztában van, de e más feladatokat senki sem hanyagolja el zseniálisabban egyoldalúsággal, mint éppen ő.
Mikor irodalmunk múltját búvárolja, mindig azt kutatja, mennyire jut kifejezésre az író munkájában a nemzeti érzés, a nemzeti gondolat és akarat. Vizsgálódásaiban nem az íróművész érdekli elsősorban, hanem az írónak a nemzethez, a nemzetnek az irodalomhoz való viszonya. Neki irodalmunk inkább nemzeti, mint esztétikai érték és irodalmunk története se nem a műfajok evolúciójának, sem nem kiváló lángelmék, vagy írói iskolák hatásának oknyomozó, történeti kutatása, hanem nemzeti dokumentumok tára, a politikai történelem segédtudománya, a nemzeti élet históriájának illusztráló albuma. Innen meríti adatait, bizonyítékait annak a felfogásának erősítésére és igazolására, hogy irodalmunk legfőbb feladata nemzeti erőnk gyarapítása, a hazafiságnak, az erős nemzeti összetartásnak fejlesztése.
Beöthy módszertani elvének e futó ismertetéséből is észre vehetjük, hogy nála az irodalomtörténész tudományos érdeklődését a nemzeti politikus hajlamai meglehetősen háttérbe szorítják: az irodalomtörténész mellé odaül katedrájába a politikus is. Rögtön látni fogjuk azonban, hogy a legfontosabb pillanatban a tudós szóhoz sem jut, csak a politikus beszél. Beöthy t. i. nemcsak megkeresi költészetünk egyes korszakaiban, az írók műveiben a nemzeti elemet, nemcsak kutatja, hogy a költészet motívumában, tárgyában, célzatában megvan-e a nemzeti érzés és gondolat,
A nemzet politikai fogalom, történeti alapon fejlődött erkölcsi érzelmekkel összefűzött politikai közösség, melynek tagjai érzik összetartozandóságukat és teljesítik kötelességeiket. A nemzeti gondolat a közösséghez tartozás tudatosságát, a nemzeti akarat azt a politikai törekvést jelenti, hogy a nemzet belső és külső egysége - az érzelmi kapcsolat ereje és a nemzet szuverenitása minél teljesebb legyen. - Aki tehát, mint Beöthy, az irodalmat nem az egyén - a művész egyénisége - hanem a nemzet szempontjából vizsgálja, az beviszi a politikát az irodalomkritikába, az a politikus érdeklődésével és céljaival nézi az irodalom életét. Mikor Beöthy a nemzeti irodalom fogalmi körét megvonja, elég könnyen kezelhető meghatározással tágít a logika által emelt korlátokon. Nemcsak azokat a műveket sorozza ide, melyeknek tárgya vagy célzata által az egyénnek nemzetéhez való viszonya, a nemzeti lélek megnyilatkozik, hanem azokat is, melyekben általában az író felfogásán, észjárásán, előadásán valamiképpen meg ismerszik a magyarság szelleme. Kétségtelen, hogy ebben a meghatározásban már tágabb értelmű a nemzeti irodalom fogalma, (annyira tág, hogy a nemzeti jelzőt már bátran el is hagyhatnók, mert melyik az a magyar író, kinek írását valami vonás meg ne különböztetné egy más nemzetbeliétől?) De ez Beöthynek csak elméleti fogalmazványában van így. A gyakorlatban, irodalomtörténeti kritikájában szigorúbb következetességgel megmarad a nemzeti jelző által determinált körben. Epikusainknál Zrínyitől Vörösmartyn át Aranyig azt keresi, hogy műveiknek alapgondolata mennyiben "kristályosodott ki a nemzeti törekvésekből", regény és drámaíróinkban azt értékeli első sorban, hogy nemzetünk múltjával foglalkoztak "például vagy tanulságul", azokat a költőinket érzi irodalmunk klasszikusainak, kik nemzeti lelkesedésükkel és honfibánatukkal nemzeti öntudatunkat folytonosan ébren tartották és buzdították. Szóval Beöthynek mégis csak az a legfőbb értékelő szempontja, vajon az irodalom
Ez az értékelő álláspont jogos lehet a Fáy Andrásék, Gaál Józsefék használni akaró, patrióta irodalmával szemben, de minél inkább közeledünk a legújabb időkhöz, annál egyoldalúbbá válik.
Az irodalom, ha kihatásában fontos tényezője is a közösség életének, ha van is befolyása az intézmények megváltoztatására, ha a reform korban nemzeti fejlődésünknek hatalmas gyújtó anyagja volt is, mégis fejlettebb fokon hatásának titka éppen az, hogy a szépnek egyik megjelenési formája, hogy nyelvben kifejezett művészet. A legnemesebb hazafias szándék sem tesz valakit írásművészé és ha nem politikai szempontból vizsgáljuk az irodalmi élet jelenségeit, a művész munkáját nem a közéletre ható jelentőségében, hanem művészetében kell értékelni. Az irodalom nemzeti szempontból való tárgyalása az iskolai nevelésben kétségkívül kiválóan hasznosítható a hazafias érzelmek fejlesztésére, de mint tudományos módszer nem alkalmazható irodalmunk újabb korszakaira. Abban a pillanatban, mihelyt az író nem mint patrióta kíván hatni, ha kizárólag mint alkotó művész kér meghallgatást, vele szemben a bírálatnak is esztétikainak kell lennie s értékét hatásának művészi motívumaiban kell keresni. Sőt lehetséges: igaza volt Péterfy Jenőnek: "Megerősödtünk már annyira, hogy irodalmunk múltját ne csak a puszta kegyelet, ne csak a nemzeti eszme, hanem a kritika és a tudomány szempontjából is vizsgáljuk." (Imre Sándor tanulmányait dicséri, mikor e szavakat mondja).
Beöthy a megújhodás és a reformkor búvárólja saját kora irodalmát is abból a szempontból bírálja, mint a Bessenyeiék, Vörösmartyék korát. A 80-as, 90-es évek költészetében is a nemzeti érzést keresi és mert nem találja, keserűen kifakad a "városi költészet" ellen, melyből kiapadt a nemzeti érzelem s mely a nemzeti múlt történeti és népies hagyományait megtagadta. Elnöki megnyitóiban, verses könyvekhez írt előszókban, irodalomtörténeti tanulmányokban (pl. Erdélyi Jánosról emlékezvén) keresi és felhasználja az alkalmat, hogy a hanyatló nemzeti szellem érdekében felemelje szavát az ellen az "eszünk járásától merőben idegen eszme és ízlésáramlatok ellen, melyek oly könnyen hatnak be s foglalnak tért költészetünkben". Könnyen megérthető Beöthynek ez az ítélete. Aki olyan szeretettel, lelke egész átengedésével időz régebbi irodalmunk Panteonjában, akit évtizedekre terjedő elmélyedő munkája olyan erős érzelmi és értelmi szállal köt irodalmunk nemzeties korszakához, "azokkal időzvén, akik másszor voltak", nem is veszi észre, hogy a körülötte zajló világ mennyire megváltozott. Ő tele van most is ideális hevülettel a nemzeti eszmények iránt, szemében a kegyelet és a meghatottság könnye csillog s ennek szivárványán át másnak látja a jelent, saját társadalmát, mely új isteneket imád: a társadalmi érdeket, az egyéni célokat. Beöthy csak azt hallja, hogy a költők másképp dalolnak.
Észrevette, hogy költészetünk arculata a kiegyezés után megváltozott, de tévedésbe esett, mikor ezen az új arcon az előző korszak vonásait kereste. Kiss Józsefék is tükröt tartottak lelkükben, költészetükben a korukbeli magyar társadalom elé. És ebben a tükörben az látszott, élesebb, erősebb kontúrokban, tisztán, ami az akkori társas életet is jellemezte. Ha hiányzott a nemzeti gondolat és érzés stigmája a tükörképen, hiányzott az a modellen is. A beati possidentes nem töprenkedtek a haza sorsán, nem zavarta szívüket és lírájuk húrjait a nemzeti érzés, mely sokban hasonlít a szerelemhez, csak a kesergő szerelemnek és a honfi gondnak van igazán költői hangja. Csak a vágy, a reménykedés, a csüggedés, kétségbeesés tör ki dalokban, akár szerelmes, akár hazájáért aggódik az ember. A boldog szerelmes épp úgy élvezi a jelent, mint az a társadalom, melynek nem kell küzdenie kielégítetlen nemzeti vágyakért. Pedig a 80-as évek táján ez volt az eset. És ha e korszak íróitól azt várta Beöthy, hogy a nemzettevők lázas nyugtalansága verjen szíveikben, a régi hév áradjon műveikből, úgy voltaképpen nemzetté alakulásunk izgatott vajúdását kívánta vissza, mert a láz tünet, mely azt mutatja, hogy a szervezet küzd a kóranyaggal. Igaz, hogy nem sok eredetiség van e korszak költőiben -, igaz, hogy külföldi mesterek: Byron, Heine, Victor Hugo, vagy némelyek Arany, Petőfi hatása alatt írnak, de azért nem szolgailag utánoznak, mint 67 előtt a Petőfi epigonok, hanem hatások alatt állva, hatások által megtermékenyülve egy tisztességes középszert produkálnak. Mintha csak Arany János intelmét fogadták volna meg, aki 1860-ban, a Szépirodalmi Figyelőben az irodalom folytonosságának megóvását azoktól a mediocris poétáktól várja, akik a legkülönbözőbb költői lángelméket tanulmányozva, annak a költőnek befolyása alatt írnak, ki legközelebb áll az ő önállóság nélküli lelkükhöz.
Beöthy nem esztétikailag bírálja e korszak mediocris poétáit, hanem nemzeti érzésük hiányát panaszolja. Szembeállítja velük, e kozmopolita városi költőkkel a magyar vidék, a falu érzésvilágát, és arra a meglepő eredményre jut, hogy igazi magyar nemzeties költészet más nincs, mint a magyar vidék, a falu költészete! Minden ettől való elszakadás a nemzeti lélek irányában is elidegenülést jelent. Gyulai Pál volt az első, ki a Szemlében visszautasítja ezeket az "aesthetikátlan kategóriákat" s védelmébe veszi Buda-Pestet. Majd egész irodalmi háború üt ki, s a Beöthyvel szemben álló tábor előharcosa Ignotus, aki az érvek és dialektika minden fegyverével küzd a politikának az irodalomba keverése ellen.
Mert Beöthyt nem a műkritikus, hanem a politikus készteti támadásra. Politikus ő, kultúrpolitikus, nemzeti politikus, aki az irodalomkritika vértjében támad az idegenség ellen amikor támad, tulajdonképpen nemzeti hagyományainkat védi.
A hagyományokban eleven erő él, ennek az erőnek felhasználása nem csak nemzeti, de társadalmi kötelesség is. A jelen bizonnyal a múlton épült s azokat, kik nemzeti közösségben élnek, nem csak a ma kötelességei s a jövő tervei, törekvései, hanem a múlt közös emlékei is összefűzik. A nemzet nem közkereseti társaság, nem egyszerű érdekszövetség, hanem etikai, érzelmi alapon fejlődött politikai egység, melynek erejét a múlt emlékezete hatványozza meg. Minden nagy nemzet gondozza a maga hagyományát, csak a magyar hanyagolja könnyelmű parvenü módjára. Mikor London egy ősrégi kollégiuma a Cityből vidékre költözni kényszerült, a lerombolt öreg iskola köveit új épületébe falaztatta, mert tudta, hogy a múlt kövei beszélnek, szavakat súgnak az unokák fülébe emlékeztetnek a tisztes tradícióra, az összetartás kötelességeire. Mi leromboljuk múltunk emlékeit, egyetlen kődarabot sem mentünk ki a feledés özönvízéből, sárból és vályogból építjük a jövőt. Hagyományainkat veszni hagyjuk, olykor emlegetjük a múltat, de nem építünk reá.
Beöthy Zsolt, a nemzeti politikus bizonyára érzi és tudja ezt. Nagy tévedése azonban, hogy ahelyett, hogy az érzéketlenségbe tompult közszellemet verte volna fel riadó-szavával, az írók ellen fordult s tőlük kérte számon az alvadóba ment nemzeti érzést. Úgy tett, mintha nem tudná a Taine óta annyiszor ismételt igazságot, hogy a költő korának fia, kinek ideológiáját a környező társadalom determinálja.
(Az a meglehetősen elterjedt nézet, mintha a költészetnek a társadalmi, vagy politikai átalakulásokban kezdeményező szerep jutna, nézetünk szerint a legnagyobb tévedés. A költő csak akkor telik meg reformérzéssel, mikor a nemzet, vagy a társadalom testében már felszaporodtak az autotoxinok, az orvoslás szükségességét egyes társadalmi rétegek elevenen érzik s a reformot követeli a publicisztika.)
Beöthy Zsolt érzi a hagyományok kultuszának szükségességét, de túlbuzgóságból, érdeklődése irányánál fogva épp azon a ponton akarja a hagyományt fenntartani, ahol arra legkevesebb szükség van, ahol azzal nem használ, de árt: az irodalomban, a művészetben. A hagyományoknak épp ezen az egy ponton nincs jogosultságuk. (Félre ne értsenek! Nem a nemzeti hagyományok irodalmi műveléséről, hanem egy lezárult irodalmi korszak lelki tartalmának és formakincsének kötelező hagyománnyá tételéről van itt szó.) Míg a nemzeti hagyomány egészséges, szilárd közszellemet fejleszt, az irodalmi hagyomány megköti a fejlődést és epigonizmosra nevel: mesterségesen tart fenn lélek nélküli formákat, őszinte átérzés nélkül való érzelmeket, mumifikál. Hogy ez így van, a művészi alkotás természeténél fogva van így. A művészetben minden az egyéniségen, a művész eredetiségén, újszerű látásán, felfogásán, alkotó módján fordul meg. Az igazi művész a régi nemes formákat új érzéstartalommal tölti ki, ha pedig korszakos lángész, új mondanivalója számára megkeresi, megtalálja az új költői kifejezést. A géniusz újszerűsége nem eredetieskedés, hanem természetes szükségesség, az őszinte, igaz művészet eleven élet, megállás nincs benne, csak haladás. A hagyomány itt kötőfék, gát, mely nem csak a fejlődést teszi lehetetlenné, de föltétlen hanyatlásba sodorja a művészetet. A magyar irodalom története is ezt mutatja. Mi lett volna, ha annak idején elhatalmasodik a Gvadányiék magyarkodó hagyománya? Nem tagadták-e meg Bessenyeiék, Kazinczyék a magyar iskola hagyományát? Vagy követték-e Vörösmartyék az előző korszak irodalmi hagyományát? Nem fordultak-e el Bessenyei "francia emberkéi"-től, Kazinczy selypítő sónettóitól, sőt a "magyar Horácz"-tól is? És vajon Petőfinek, Aranynak a népköltészeten s a nyugati klasszikusokon megújult formakincse, művészi ereje, eszme- és érzésbeli újsága az előző korszak romantikájának hagyományát követi-e? S mikor a forradalom után költészetünk Petőfi lángelméjének kizáró hatása alá kerülve, homokzátonyra jutott, nem Arany János volt-e az, ki nem szűnt meg izgatni, hogy Petőfi hatását gyengítse, s a "mediocris poéták" kis csónakjai nyílt vizekre jussanak? Hát Gyulainak nem az volt-e egyik legnagyobb kritikusi érdeme, hogy az irodalmi fejlődést felszabadította a Petőfi-hagyomány lenyűgözőjű ereje alól?! Arany János, mikor a hatvanas években megjósolta, hogy "költészetünk félszázad múlva ismét egy hatalmas lépésre huzakodik, ...s oly apostola támad, kiben a kor önesztétikai fejlettsége fokát, vezéreszméit, irányát éppen úgy kifejezve találja, mint Petőfiben a magáé s a jelen...", Arany János bizony nem igen álmodta, hogy ez új költészettel szemben a kritika valaha épp az ő költészetét fogja mint kötelező hagyományt vétónak állítani, a fejlődésnek gátul vetni. Hogy Beöthy kritikai iskolája oly kevés megértéssel áll meg legújabb irodalmunk s főleg Ady költői zsenije előtt, ebben nem kis része van Beöthynek magának, ki Arannyal le akarná zárni költészetünk haladása útját a szuggeráló erővel hirdeti tanítványainak: "költészetünk további fejlődésének alapja csak Arany lehet."
Beöthy Zsoltnak ez a második nagy tévedése. Az irodalmi művek alakulására befolyást gyakorló tényezőket kutatva, az előző irodalmi korszak hatásában olyan erőre bukkan, mellyel az oknyomozónak feltétlenül számolnia kell. Beöthy azonban - amint nem érte be azzal, hogy irodalmunk egyes korszakaiban több, vagy kevesebb erővel mutatkozó nemzeti érzés oknyomozója legyen - úgy e ponton sem elégszik meg, hogy az irodalmi hagyomány szerepét, hatóerejét megállapítsa, hanem maga is, mindent elkövet, hogy annak az irodalmi korszaknak hagyománya, melyben szerinte legerősebben nyilatkozott meg a nemzeti érzés, konzerváltassák. Így lép ki újból az oknyomozó történetíró és az irodalomkritikus szerepéből a nemzeti kultúrpolitikus.
Azonkívül, hogy az író nemzeti szellemét különösen értékeli, második kiegészítő értékelő szempontja Beöthynek és egész iskolájának, mennyire érzik meg az írásművön az író faji karaktere. E két értékelő szempontot voltaképpen egybeolvasztják, amennyiben - mint a bevezetésben már bőven sóvá tettük, nem választják el egymástól, sőt egy kévébe kötik a nemzeti és faji szellemet. Valóban a nemzet, nemzetiség és a faj fogalmait Beöthy és iskolája már teljesen összekeveri, nemzet alatt hol a politikai közösséget, hol pedig a szociálantropológiai tulajdonságok összességét érti s mikor nemzeti szellemről, nemzeti érzésről beszél, csak ritkán tudjuk, vajon a politikai közösséghez való tartozás tudatosságára, átérzésére gondoljunk-e, vagy a nemzetet tevő népnek, mint faji egységnek szellemerkölcsi, érzületbeli sajátságaira. Egy azonban bizonyos s számunkra ezúttal ez a fontos: ha Beöthy Zsolt, vagy az iskolájához tartozó kritikusok közül bárki is egy írót nemzetiesnek, vagy nemzetietlennek ítél, ez az értékelés nemcsak azt jelenti, hogy az illető hazafia szellemű vagy hazafiatlan, hanem sokszor főleg azt: képviselője, kifejezője a magyar ember ész- és szívjárásának, vagy ellenkezőleg, nem érezzük rajta a magyar faji lelket, eszünk járásától, érzületünktől idegen.
Már föntebb - a bevezetésben - említettük, hogyha elismerjük is a faji tényező társadalomtudományi jelentőségét, magunknak a faji jellemvonásoknak szabatos, elfogultságmentes megállapítása mennyire nehéz. És ha elfogadnók is azokat a tulajdonságjelzőket, melyeket a Beöthy-iskola olykor-olykor felszokott sorolni, a magyar faji lélek jellemzőinek, még mindig nagy kérdés marad: szolgálhatnak-e ezek az irodalomban objektív kritikai értékelés alapjául.
Beöthy Zsolt az irodalomtörténet elméletéről tartott előadásaiban körülményesen vizsgálat alá veszi a kérdést, miben áll a magyar faji jellem, micsoda természeti és történeti ható okok fejlesztették ki azt a lelki típust, mely idegen fajoknak folytonos beolvadása dacára is állandó maradt s mely a magyarságnak megkülönböztető jellemvonásaiból áll.
"A síklakó mindent lát, megnyugszik abban a körben, amelyet szemlélhet, a tapasztalat körében marad, képzelődésre úgy szólva szüksége nincsen. Ebből következik, hogy képzeleti folyamatai lassúbbak lesznek, gyakorlatlan ebben az irányban, de annál gyakorlottam a tapasztalataik tiszta világos szemléletében, összefoglalásában, megkülönböztetésében, szóval a logikai folyamatokban". "A magyar világosan lát, tisztán szemlél, józan belátású, helyes és könnyű ítéletű. Ami szemléletén kívül esik, az igen kevéssé érdekli, nem izgatja képzelődését s nem igen tud úgy képzelődni, mint akik századokon keresztül képzelődéssel, találgatással voltak kénytelenek kielégíteni kíváncsiságukat. De amennyivel szegényebb a képzelet elevenségére, mozgékonyságára nézve, annyival gyakorlottabb a szemlélet világosságában, az ítélet józanságában s biztos felfogásában mind annak, ami szemlélete körébe esik". "Minthogy pedig a képzelet könnyűségével, gyakorlottságával együtt szokott járni az érzelmek hullámzásának nagy könnyűsége és finomsága, természetes, hogy a magyar lelket ebben a tekintetben is nagyobb nyugalom és ebből a nyugalomból való nehezebb kimozdulás jellemzi. A magyar embernek ez az érzelmi maradóssága kapcsolatban van képzeleti folyamainak lassúságával, szegénységével s benne gyökerezik konzervativizmusa is, ragaszkodása a régihez, a megszokotthoz". Ami a magyar lélek akarati folyamatait, erkölcsi felfogását illeti, erre vonatkozólag a sík területen való állandó lakásnak, mint természeti hatásnak eredményeként kifejlett jellemző tulajdonságként Beöthy a egyenességet, a nyíltságot könyveli el, annak a harcmódnak a következményeképpen, amit a sík, a puszta feltételez. A természeti viszonyok által megokolt életmódban találja végül magyarázatát a magyarság szabadság- és fajszeretetének, melyet legfontosabb jellemzőnek tart.
Az itt felsorolt tulajdonságok teszik Beöthy szerint a magyar faji lelket. Nagyon logikus következtetése, hogyha a magyar irodalom e faji lélek megnyilatkozása, úgy e lélek jellemvonásainak ki kell fejeződnie az irodalmi alkotásokban is. Ez a nagy kérdés azonban kifejeződik-e tényleg és hogyan? Melyek irodalmunknak azok a tartalmi és alaki mozzanatai, melyek e forrásra vihetők vissza, amik irodalmunkat más népek irodalmától megkülönböztetik? Beöthy maga is felveti a kérdést, de kielégítő feleletet nem ad. Mert abban csak nem merülhet ki a magyar irodalom faji jelleme, hogy egyrészt "irodalmunk retorikus jellemű, inkább fejtegető és szónokias, mint heves érzésű és képzelődésű" s hogy másrészt a magyarságnak szerinte uralkodó jellemvonás: erős hazafias, nemzeti érzése végig vonul egész irodalmán.
Arra volnánk kíváncsiak, hogy e fajlélektani megállapítások hogyan értékesíthetők irodalomtörténetileg és főleg az irodalomkritikában? Ha Beöthyék a fajiságot értékmérőnek, irodalomkritikai szempontnak tekintik, úgy tudományos feleletet kellene adniuk nemcsak arra a kérdésre: miben áll a magyar faji lélek, hanem arra is, mi teszi az írásművet mindenki által felismerhetőleg magyarrá? Talán a józanság, a képzelet szegénysége, mértéktartás az érzelmekben? De hiszen akkor legnagyobb íróinkra sütjük rá, hogy nem a magyar fajiság képviselői? A Beöthy-iskola megkerüli a kérdést. Úgy segít magán, hogy az alföldi magyar parasztot, eleven ősünket, mint ahogy Beöthy Zsolt szellemesen mondja, megteszi a magyar faj képviselőjének, az ő érzés, gondolatvilágát akarja kizárólag magyarnak elfogadtatni, mindent, ami ezzel ellentétes, vagy ettől eltérő, idegennek állítva. Hogy az alföldi paraszt fajmagyar, az egyszer bizonyos, de hogy az ő szellemi arcvonásait a faji átöröklésen kívül az őstermeléssel való több százados foglalkozás megbarázdálta, az is kétségtelen. Az alföldi magyar paraszt sok tekintetben olyan mint a régi latin földműves, vagy akár a germán közszabadok voltak, vagy amilyen lelkiképű mindenki, aki extenzív őstermelést űz. A magyar fajiság problémája tehát zsákutcába kerül, ha a faji karaktert a népiesben keressük és itt lezárjuk. Ha pedig könnyemű általánosítással az alföldi paraszt ember ideológiájához mérjük a modern városi kultúra zaklatott idegéletét élő és kifejező magyar írót és az érzések, gondolatok bonyolultságát, esetleg szertelenségét, az élettel békétlen pesszimizmust, a sóvárgó elégedetlenséget, a nőies lágyságot, vagy az érzelmek viharzását, a kifejezés misztikus homályát, szóval mind azt, ami az alföld egyszerű népének lelkéből csakugyan hiányzik, magyartalannak mondjuk, úgy nemcsak konzervatív fajpolitikát csinálunk, hanem a legnagyobb mértékben igazságtalanok is vagyunk. Ezen az úton lehet odáig eljutni, ahová a Beöthy-iskola egyik különben kiváló tagja: Pekár Károly eltévedt, aki "a magyar nemzeti szépről" írott munkájában költészetünk magyarságát abban a tartalmi mozzanatban találja meg, hogy az igazi magyar költő benyomásait a magyar föld és népélet képeiből nyeri s hasonlatait, metaforáit is az alföldi falu világából szedi. Íme ilyen szűkre szorul előttünk a horizont, ha egyszer ebbe a zsákutcába tévedtünk.
Nézetünk szerint az irodalomkritika, ha igazán művészetkritika, az író magyarságát csak egy ponton vonhatja értékelő vizsgálat alá, ha t. i. azt veszi szemügyre, mennyire bírja az író a nyelvet, hogy tud bánni a nyelvvel. A nyelv az írónak épp úgy anyaga, mint szobrásznak a kő. A művész kell, hogy ismerje anyagának legbelsőbb természetét, nemcsak felületét, hanem inden sajátságát, egész karakterét, hogy bánni tudjon vele. Amint a homokkőnek, a márványnak, a gránitnak megvan a maga egyénisége, s amint ez az egyéni sajátság megszabja a művészi kifejezés lehetőségeit, úgy van ez az író anyagánál: a nyelvnél is. Az író ha művész, nemcsak durva grammatikai vétségekbe nem esik, hanem ismerve a nyelvnek mindazt a kifejező erejét és képességét, mely annak több százados fejlődési útján sajátjává vált s mely együttvéve a nyelv stílusát, karakterét teszi, ezt a nagy erőt nemcsak el nem hanyagolja, hanem maradék nélkül kihasználja. Amint a napsugár megkövülve alszik a kőszénben, úgy él, úgy szunnyad a faji lélek a nyelv formáiban. A nyelv szókincsében, szókötő-, képző, mondatalkotó módjában magának a nyelvvel élő népfajnak a természete, jelleme, ész- és szívjárása fejeződik ki s abból a készségből, ahogy a nyelv szelleme az írónak engedelmeskedik, vagy nyakára lázad, nemcsak az író művészete, de az is kitetszik: milyen fokban egy, vagy rokon az író lelke a nyelv szellemével: a faji lélekkel. Ez az ősi, elzárt szellem, ha rokonlelket érez, felszabadul, a maga hatalmas erejével meghatványozza az író kifejező erejét, titkos rejtett szépségekhez segíti, a szavak életre pezsdülnek, fényt, színt vesznek magukra, könnyedén kötődnek, a mondatok kezesen kapcsolódnak s mint engedelmes szolgálók viszik, segítik az író mondanivalóját. Ha "a szó vérzik" ha a mondaton erőszakot kell tenni, hogy kényszeredve engedjen az író akaratának, a beavatott kritikus mindjárt sejti, hol a baj: a nyelv szelleme nem tűri, hogy idegen lélek legyen úr a testén. A kritikusnak nem kell hát szempontját változtatnia, az író művészetét értékelvén elsősorban az anyagszerűség kérdésében ítél s ezzel már döntött abban is: kongeniális-e az író a nyelv szellemével: a faji lélekkel.
Az irodalom magyarságának problémája a Beöthy-iskolában nem talált eléggé termékeny talajra. A terméseredmény szalmára sok, de szemre kevés. A kalász vagy megszorul: a magyarság, a fajiság szempontja a népiesség szempontjává zsugorodik - vagy éppen üres a kalász: kritikai alapul felhasználható, objektív magot nem hoz, csak hajladozik a szélben az egyéni, esztétikai tetszés ingatag bizonytalanságával. Beöthy Zsolt egy másik érdemes tanítványa: Mitrovics Gyula, akinek esztétikai kutatásait különben csak a legnagyobb elismeréssel említhetjük, szubjektív oldalról próbálja megoldani a problémát. A Beöthy-albumban felveti a kérdést. irodalomban, művészetben mi az, ami a magyar léleknek tetszik? Tehát amint ő mondja: keresi az esztétikai tetszés nemzeti elemet. Ha mindenáron keresi, persze, hogy meg is találja. Summázzuk röviden eredményeit. Mi tetszik hát a magyar léleknek az irodalomban?: a tiszta, világos, áttekinthető szerkezet, reális felfogása a tárgynak s egyszerű, világos, erőteljes előadása, az érzelmek kifejezésében mértéktartó férfiasság, a költői tartalomban az eszmék kultusza és erkölcsi komolyság. Bár Mitrovics válaszában megvan a megtalált igazság látszata, nézetünk szerint nem volt jól feltéve a kérdés. Így kellene kérdezni: milyen tényezők határozzák meg az esztétikai szükséglet kielégítési módját? Szerepelhet-e azok között számba vehetőleg a faji tényező? Az olvasóközönség esztétikai szükséglete nem tekinthető egységesnek. A társadalom ebből a szempontból is osztályokra tagozódik. Az a bizonyos átlagolvasó egyforma mondhatni mindenütt. Az irodalom művészetbeli része nem érdekli, csak a parlagon heverő fantáziáját izgató, minél kalandosabb mese. A csecsemő nem kíván mást, mint tejet. A fejlődő gyermeknek már ébred a fantáziája s ezt kielégíti a mese és a játék. A nagyközönség széles körei is beérik ezzel a kettővel: mese és játék. A francia rémregényekkel a 80-as években épp úgy tele voltak a kölcsönkönyvtárak polcai, mint ma az antikváriusok kirakatai, mindenféle német és angol fantasztikumokkal. A klasszikus irodalmat az átlag magyar olvasó épp úgy nem olvassa, mint akár a francia vagy az angol. Jókai fogy, de Arany, akire pedig Mitrovics megállapítása legjobban ráillik, kinek kell? Csak a művészetszerető intellektuelnek. Bizony ő rá is ráillik Vojtina strófája: "Hol a közönség, mely keresne gyöngyöt, mit a feledség pókhálóba göngyölt?"
Aztán, jól mondja Taine valamelyik tanulmányában: mindig vannak írók, kik csak arra jók, hogy a fiatal lányokat és a vidéki asszonyokat megríkassák. Bármennyire nem tartják is magyar vonásnak a szentimentalizmust, sehol sincs nagyobb közönsége a németből fordított érzelgősségnek, mint nálunk. És így tovább, sokat lehetne még beszélni a magyar átlagolvasó ízléséről. Viszont az igazi esztéta? Az körülbelül egyforma az egész világon. Az nem ideológus, hanem művészetszerető. Épp úgy élvezi Homeros egyszerű világát, fénydús egét, mint Ossian ködös, homályos énekét. És bármennyire értelemember, reális észjárású is különben, bizony elfogódva áll meg Dante vizeinek mélységei fölött, értelme mér-onja fönnakad s "a gondolat elvész csodás sejtelemben". Mert Dante nem átlátszó medrű patak, de mélyvizű tengerszem, ő maga írja egy terzináljában: "Ti, akik éltek józan értelemmel, keressétek: mi rejlik homályos rímemben". Az igazi esztéta szereti a Faust második részét is, bár szerkezete nem áttekinthető. És talán hiányzik könyvtárából Aristophanes, a selma Boccaccio vagy esetleg Aretino, a Pucelle? Az igazi esztétának nem vértelen az akadémizmus, nem ocsmányság a naturalizmus és nem nyavalygós a dekadens. Másfajta művészi szépségeket lát csak bennük, de nem az ideológiát értékelvén, hanem a művészi kifejezést, egyként kedves neki mindenik. Az az olvasó, aki nem ilyen, csillagot verheti a műveltségével, esztétikailag mégis csak elemi iskolás. Az esztétikai műveltség az intelligencia betetőzése, koronája, úgy nyugszik rajta, mint a fizikai szépség, az egészségen. Beteges, csenevész szervezet az életben aligha keltheti a szépség benyomását, de az egészség magában még nem szépség. Hány kiváló intellektus van, akinek nincs esztétikai műveltsége, mert ebben az irányban hiányos volt a műveltség-megszerző fogékonysága. Ezért az úgynevezett átlag nagy közönség soraiban a legkiválóbb elméket, államférfiakat, tudósokat ott találhatjuk.
De végre is, amit az olvasó megengedhet magának, hogy egyéni tetszése szerint válogass meg íróit, azt nem teheti meg az objektív szempontra köteles kritikus. Úgy gondolkozik-e az író az élet és világ dolgairól, mint én, tudattartalma azonos-e az enyémmel, nekem tetsző tárgykörből veszi-e meséje anyagát, ez lehet az olvasó válogató szempontja, de nem lehet kritikai alap, melyre építeni lehessen. A kritika nem merülhet ki abban, hogy egyszerűen beszámoljon az esztétikai tetszés eredményéről Más a kritikai ítélet és más az esztétikai tetszésről való beszámolás. Az egyik objektív értékelés, a másik szubjektív vallomás. Az a kritikai kijelentés, hogy egy írásmű művészi munka, a dologhoz értő műértőnek az artisztikumot felismerő és elismerő ítélete, az a bevallás pedig, hogy az írásmű tetszik, beszámolás egy élményről, arról a lelkiállapotról, hogy a mű érzelmeimnek azt a körét, melyet esztétikaiaknak mondunk, kielégítette, ez irány szükségletemnek megfelelt. Közepes művész is kiválthatja az esztétikai tetszést s tökéletes művészetben is lehetnek a műélvezést gátló (tartalmi) momentumok. A kritikustól azonban értékelést várok s nem élményekről való beszámolást. Mert mit mond az esztétikai ítélet, hogy a művész, mint ember, ilyen és ilyen érzületű, világnézetű, gondolkodású s mivel én is olyan vagyok, tehát közel állunk egymáshoz: munkája tetszik. De kíváncsi-e erre a vallomásra a közönség? Talán igen, ha a kritikus művész vagy nagyszabású egyéniség, de különben mi közünk vallomásaihoz. Elismerem, hogy az esztétikai tetszés befolyásolja a kritikai ítéletet és viszont jól tudom,hogy esztétikai tetszés nem jöhet létre, ha a művész és a műélvező között nagy a gondolat és érzésbeli ellentét. Csak ha az érzésbeli kongruencia létrejött, ha a mű megfogott, csak akkor fogunk érdeklődni artisztikuma iránt. De éppen mivel így áll a dolog, kétszeresen fontos a tárgyilagosságra köteles kritikusra nézve, hogy győzze le magában rokon és ellenszenveit, ne akadjon föl az írásmű tartalmi elemein, ne azt vizsgálgassa: hogy az író műve milyen képzettömegeket képes benne megmozgatni, illetőleg hogy ennek az asszociálódási folyamatnak hangulati velejárója reá nézve kellemes-e vagy kellemetlen, hanem a legteljesebb mértékben megőrizvén elfogulatlanságát, igyekezzék az íróval érzésbeli kapcsolatot keresni, ne zárkózzék el a művész szuggesztiójától, sőt inkább mindenképpen engedje hatni magára és vizsgálja meg a hatást, a szuggesztió eszközeit: mennyi bennük a művészet. Ez a feladata. Művészetkritikusnak sohasem volna szabad azt kutatni: idegen-e az író ész és szívjárása az övétől. Ezzel a bevallással csak esztétikai élvezetkörének szűkös voltáról tesz tanúságot. És ha a saját tetszését általánosítva, hozzáteszi: az író lelke idegen tőlem,tehát idegen a magyar lélektől is, nagy kérdés, vajon az ellenkező véleményűek esetleg nem ugyanannyi joggal és erővel ütnek-e mellükre: mi is magyarok vagyunk. Irodalomkritikai viták így mérgesednek el, betorkolván a politika ingoványaiba. Természetszerűleg jut idáig a dolog. Mert aki az író hatását és értékét ideológiájában és nem művészetében keresi, az politikus vagy moralista.
A politikus, vagy moralista, ha kritizál, nem jut tovább az írásmű gondolati és érzelmi tartalmának vizsgálatánál. Itt fönnakad. Azaz hogy nem is akar továbbmenni. Őt nem az alkotás mikéntje, a jellemzés módja, nem a kifejezés szépségei érdeklik, vagy legalább is elsősorban nem ezek, hanem az író életfelfogása, világnézete és erkölcse. Nem arra figyel, hogy az író érzelmei mint nyilatkoznak meg az "idom"-ban, vagy az "idom" által (Arany János szavai), hanem magát az érzelmet vizsgálgatja, azt értékeli: hasznos-e a közre, kívánatos-e hogy terjedjen, hogy a társadalomban visszhangra kapjon. Ha az írásmű a múlté, hatását kizárólag az író és az akkori társadalom ideológiájának megegyezésével magyarázza s irodalomtörténeti értékét e hatás mennyiségének és milyenségének lemérésével elintézettnek véli.
Kétségtelen, hogy az irodalomkritika a lelki tényező vizsgálatát nem mellőzheti. Ha a mű hatásának minden motívumáról be akar számolni s ha a művész művészetének nemcsak terebélyére, de gyökérszálaira is rá akar mutatni,úgy vizsgálnia kell az író lelki világát. De nem a morál, a társadalmi, vagy nemzeti érdek, hanem a művészet szempontjából. A kritikus előtt nem lehet közömbös, hogy lángelmével talentummal, vagy hétköznapi átlagemberrel találkozik-e: hogy vérbeli művésszel, vagy ügyes technikussal, bűvésszel van-e dolga. Igazi nagy művész csak nagy szellem lehet, akinél erős induktív értelem hatalmas szemléleti és kombináló fantáziával párosul, akiben épp úgy megvan az élet jelenségeinek pontos megfigyelésére való képesség a látó szem, az analitikus értelem, mint a képzeletnek az az ereje, hogy a világot (a tudatba jutott képzeteket) eleven szemléletességben látja és tapasztalatait minél új szerűbb, eredeti módon új gondolatösszefüggésekbe, sokféle kombinációba hozza. Az átlagíró és a lángész között - legalább ahogy ma látjuk - az a különbség, hogy míg az elsőnek gyönge a szeme, hiányos a megfigyelő ereje, passzív a fantáziája, sekélyes érzelmi élete s színtelen, kiskörű szemléleteiből lelkében visszamaradt képzetei is homályosak, kicsinyesek, részszerűek, s ennélfogva alkotásai is felszínesek, sem mélybe nem szállók, sem magasságokba nem emelkedők, múló értékűek, addig a lángész az élet jól megfigyelt jelenségeit a maguk tiszta és teljes valóságukban érzékeli, észreveszi a dolgoknak legapróbb részleteit, épp úgy, mint jellemző tulajdonságait, behatol a jelenségek egymáshozi viszonyába, meglátja a titkos összefüggéseket s az
Az író lelki életének fejlettségétől
Ha a kritikus nem az aisthesis, a művészi hatás forrását bírálja, ha nem éli magát bele a műalkotásba fenntartás nélkül, ha nem merül el az író lelkébe, ellenszenv nélkül, úgy kritikája nem művészkritika s a kritikus leple alatt ott kuporog a politikus, vagy moralista, a maga rokon- és ellenszenveivel, a maga politikai, vagy etikai mérlegével, hogy súlya szerint mérje le a lélek színes és illatos virágát: a művészetet.
(Folytatjuk)