Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 19. szám · / · Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika
Mikor hatvanhétben a kiegyezést törvénykönyvébe iktatta a nemzet, láza egyszerre lelohadt. Nagy megkönnyebbülés érzése vett erőt a lelkeken s mintha az a hit hatalmasodott volna el: hála isten, most már rendben van minden! Úgy látszott: a nemzet élete biztosítva, szabadsága visszaadva, békés fejődése lehetővé téve. Talán a visszanyert jogok örömére gyúlt tüzek fénye derűsebbnek mutatta a jelent, rózsásabbnak a jövőt, mint az valóban volt. A nemzet társadalma osztályokba tagozódik, mohón sietve használja föl a negyvennyolcas demokratikus törvények által szabaddá tett s most tényleg szabaddá vált utakat, az egyéni érvényesülés és boldogulás lehetőségeit. A nemzeti lét vajúdó problémái megoldottaknak, a nemzeti aspirációk kielégítetteknek látszanak s az állam népének nagy tömege békés megnyugvással fordul az egyéni élet apró barázdáihoz, melyek jó ideje vetetlen maradtak. Megkezdődik a társadalmi osztályok élete, az osztályoknak egymás közti harca s e harc esélyei, a várható és elérhető boldogulási eredmények foglalkoztatják s kötik le a figyelmet. Az idő telt, az évek múltak, az emberek dolgoztak és feledtek, a nemzeti függetlenség és önállóság politikai törekvése mindinkább egy politikai párt hangzatos programjává zsugorodott s a nemzeti gondolat egyetemessége, a nemzeti egység ideálja mintha kiszikkadt volna a lelkekből.
Elfogultság volna azt állítani, hogy a hetvenes és nyolcvanas években nem történt semmi a nemzet belső és külső egységének kiépítése körül. Sőt! A nemzetállam kiépítése volt éppen e korszak státusférfiainak kedvenc jelszava. És tényleg is a becsületes lassú részletmunka ideje e kor, bár a részletmunka sokszor válik aprószeressé s az egyetemes érdekeket a pártpolitikai szempontok gyakran elhomályosítják. Nem lehet mondani, hogy a magyar politika teljesen elfedte volna Eötvös József politikai végrendeletét, aki utolsó nagy beszédében figyelmeztette a jövő nemzedéket, hogy a nemzet épülete még nincs tető alatt s még építésre vár, de akik e korban folytatták az építést, azokban nem volt meg mindig a kellő tervszerűség s hiányzottak a bátor koncepciók. A nemzeti élet nagy problémáihoz nem igen nyúltak s a nemzet külső egységének, az állami szuverenitásnak időnként feltolakvó kérdései annyira elfoglalták politikusainkat, hogy a nemzeti egység belső szervezése terén jobbára megelégedtek azzal, hogy az idők el nem hárítható követeléseihez képest cselekedjenek. Így is találkozunk a lassú, fokozatos fejlődés jeleivel, eredményekkel úgy a kultúrpolitika, mint a gazdasági, szociálpolitika és a pénzügyek terén, de ez a lassú, zajtalan munka nem ragadhatta meg a nemzet társadalmának politikai érdeklődését. És ha megállapítjuk is, hogy vezető politikusainkban állandóan élt, sőt olykor alkotó munkában is megnyilatkozott a nemzeti gondolat, ugyanakkor az is kétségtelen előttünk, hogy a társadalom széles rétegei mindjobban és jobban érzéketlenné váltak a nemzeti célok és törekvések iránt.
A közélet képe változásának természetesen meg kellett látszania az irodalom tükrében is. A nemzeti célok háttérbe szorulásával a társadalmi kérdések kezdik érdekelni az írót, figyelmét a mindennapos élet reális világa ragadja meg s a patrióta értések nyugtalanságát az egyéni érzések és szenvedélyek, vágyak és keserűségek váltják fel. A dráma, a regény, a líra lassanként tárgyat cserél, hangja más lesz, mindinkább uralkodó elemmé válik benne az általános emberi vonás s hatásának forrása mind jobban és kizáróbban az esztétikum.
E korszak egész költészetét jellemzik Kiss Józsefnek magáról írott sorai:
"Nem adatott nekem fennszárnyaló ének
Zengni daliákat, régi dicsőséget, -
Mélázó honfibú lágy zengzete kongva
Bele nem cseng az én útszéli dalomba, -
Akiknek nevére
Az én árva nevem nincs az ő sorsukban."
Még a legnagyobbak, mint pl. Mikszáth se tudnak a nemzeti érzés és gondolat egyetemességéhez fölemelkedni, a társadalmi osztályok résszerű ideológiájából kibontakozni. Míg Jókai nagy regényeiben az osztályok fölött áll s az egész nemzetet, a nemzet csüggedt, félénken bizakodó arcát látja, ezt a szomorú, könnyes arcot, mely folyton reá tekint néma fátyolos szemével biztatásért, búfelejtő álmokért, addig Mikszáth, bár látja a magyar középosztály pusztulását, kedélyeskedik, mint egy alispán, vagy régi megyei követ. Legföljebb csak humorra fakad -, igazi könnyekre, mély nemzeti keserűségre, honfibánatra soha. Igen, a Kiss Józsefék, Mikszáthék írói generációja műveiben tükröt tartott a társadalom elé, épp úgy, mint a reformkor, vagy az ötvenes évek írója s ha erről a tükörképről most elmaradt a nemzeti vonás, kikopott az a való életből is.
Nem hiányzott ugyan teljesen e korszak irodalmából se a patrióta hang, de Vajda János líráját kivéve a hazafias költészet csak alkalmi ódák üres ropogása, nagy füstöt csapó fáklya, melyet a nemzeti kegyelet ünnepén szokás szerint meggyújtanak s a jövő tavasz márciusáig elraktároznak. Mondom: kivéve Vajda Jánost. De ki törődött Vajda János keserű magyarságával? "Nehéz felhő megkönnyezte, fülemüle megsiratta, sötét erdő elgyászolta", de a közönségnek, a nemzeti érzéseiben megfogyatkozott közönségnek nem volt köze a "magános különc sirámai"-hoz.
Az irodalom, mely az elmúlt nehéz időkben hol mint lázító, hol mint lázcsillapító hatott, e korszakban öncélúvá fejlődik, a művész egyéni érzéseiből, alkotó kedvéből születik s nem a hazafiakhoz, hanem az emberhez szól. Az író, mint művész s nem mint patrióta igyekszik hatást kelteni és a közönség is esztétikai érdeklődése gyarapodásával, a külföldi klasszikusokon iskolázott műízlése fejlődésével szívesen veszi az irodalomnak ez átalakulását.
Csak természetes, hogy e megváltozott korhangulat az irodalomkritikában is kifejezésre jut. A nyolcvanas, kilencvenes évek hírlapkritikájából csaknem teljesen hiányzik a politikai tendencia s a recenzorok előtt több-kevesebb tudatossággal ott lebeg a l'art pour l'art eszmény. Nem várják az írótól, hogy javítson, hogy tanítson, hogy a nemzet érdekében izgasson, vagy akár csak a társadalmi közjót: az erkölcsöt védelmezze, megelégszenek azzal a sokkal többel: hogy az író művész legyen, akinek - akár tudatosan, akár ösztönösen - sikerül minél teljesebb művészettel kifejeznie önmagát. Nem mernők azt állítani, hogy e csaknem általánossá vált kritikai álláspont Arany János hatása lett volna, aki a hatvanas években megjelent bírálataiban hadat üzent a patrióta és moralista kritikának s a vérbeli művész lelkességével hirdette a l'art pour l'art jogát s azt az emelkedett művészi hitvallást, hogy a "költőnek a költői célt semmi más célnak, a legnemesebb hazafias szándéknak se szabad alárendelnie." Arany kritikai irányáról szóló tanulmányunkban (megjelent a Nyugat 1917. évi májusi számában) épp azt a tényt hangoztattuk, hogy Arany preceptorsága a maga korában nem kellett senkinek, sem szélesebb körben, sem messzebb időkre nem hatott. Hogy e korszakban az esztétikai szempont irodalomkritikánkban általánossá vált, azt inkább az egész társadalom közhangulatának megváltozásával, a nemzeti szempontok elhomályosulásával magyarázhatjuk, vagy legfeljebb még azzal a nyugati hatással, hogy a Th. Gauthier-féle irodalmi elvek a francia irodalom és művészettel történt erősebb érintkezés révén hozzánk is eljutottak. E tekintetben különösen Ignotus közvetítő szerepe a legfontosabb, az ő kritikusi izgatása volt legtermékenyítőbb a fiatalabb generációra. De erről majd máskor és máshol. Itt egyenlőre csak magát a tényt állapítjuk meg.
Senki sem helyezkedett az új alakulattal szemben a régiek közül megértőbb álláspontra, mint Gyulai Pál. Ő aki egyik 1886-ból való beszédében társadalmunk hanyatló közszellemét is védelmébe veszi, (... "a nemzet politikai láza nem tarthatott örökké... A közéletet nem merítheti ki a politikai küzdelem s minél több oldalú valamely nemzet munkássága, fejlődése annál összhangzatosabb!") csak természetesnek találhatta, hogy az eszmék és érzelmek módosulásával "a kor saját küzdelmei, szenvedélyei, örömei és fájdalmai visszhangját várja költőitől, saját típusa kinyomatát keresi a képzelem műveiben." Fáj ugyan neki, hogy a nemzeti lelkesség, a történeti érzék kikopott a jelenkor irodalmából, de nem jut eszébe mégse azt tanácsolni a költőknek: forduljatok el a jelentől, meneküljetek a múltba. Ismeri a műalkotás genezisét és tudja, hogy "a szellemnek nem parancsolhatni, az arra fú, amerre neki tetszik s ha egy költőt élményei, tehetsége, szellemének iránya a jelen felé vonzzák, semminemű okoskodás, ékesszólás nem fogja a múlthoz csábítani." Gyulai, ki a hatvanas években még maga is némileg Eötvös szellemében fogja fel az irodalom jelentőségét, eszközt lát benne, mely még nemzetiségünk ápolására fennmaradt, közviszonyaink, életünk megváltoztával határozottan szakít a reformkor irodalompolitikai felfogásával s bár e fényes korszak politikájának minden egyébbel továbbra is híve maradt, a nyolcvanas évek elején a Kisfaludy társaságban mondott egyik férfias beszédében kijelenti, hogy "a költészet s a szoros értelemben vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy, mondhatni kizáró befolyást, mint eddig."
Beszédeiben, bírálataiban minduntalan hangoztatja, hogy a kritikának határozott szempontúnak kell lennie, és ez a szempont nem lehet se patrióta, se moralista, hanem lélektani alapon nyugvó esztétikai. Mikor pedig azzal vádolták meg, hogy bírálataiban hazafias elfogultság vezeti, a legenergikusabb hangon utasította vissza e meggyanúsítást. Nincs itt helye annak, hogy Gyulai kritikai elveivel részletesebben foglalkozzunk, de annyit meg kell jegyeznünk, hogy Gyulai minden ellenkező látszat és beállítás dacára sem tartozik a nemzeties irányú, politikus kritikusok sorába. Habár kevesebb finomsággal, de annál több rendszerességgel az irodalomban épp úgy a művészetet értékeli, mint nagy kortársa Arany János és ha műelvei egyéni ízléséből merevültek is ki, mindig esztétikai, vagy legalább is lélektani princípiumok voltak s egy az irodalmat művészszemmel néző, se nem moralista, se nem politikus elfogultságú kritikus mérőeszközeiül szolgáltak. Az ő megítélésénél nem az az elsősorban fontos, hogy értékelő és nem deskriptív, hogy objektivitásra törekvő és nem impresszionista kritikákat írt, hanem az, hogy mindig esztétikai szempontra törekedett. Hogy ez a törekvése nem mindig sikerült neki teljesen, az más lapra tartozik.
E korszak általános kritikai irányzatával szemben jóformán egyetlen számottevő egyéniség képviseli az Eötvös-féle irodalompolitikai hagyományt: Beöthy Zsolt. Bármily tisztán lássuk is tévedéseit, el kell ismernünk, hogy a nemzeti irányú kritika zászlaját a legtisztább meggyőződéssel és oly buzgó lelkességgel lobogtatta évtizedeken keresztül, hogy a kor áramlatával szemben iskolát alapított és egyenesen az ő munkásságának eredménye nálunk a nemzeti irányú irodalomkritika másodvirágzása.