Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 19. szám · / · Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika

Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika
II. A klasszikus és a nemzeti irány kora

Ha csak futtában tekintjük is át irodalomkritikánknak száz év alatt megtett útját, kell: hogy szemünkbe tessék irányvonalának feltűnő ingadozása, jobbra-balra elhajlása. Két kritikai irányzat, két értékelő szempont váltogatja egymást s utóbb majd harcba kerül egymással. Hol a művészeti (esztétikai), hol a nemzeti (politikai) szempont kerekedik felül. Néha, kis időre az élet megalkuvó fegyverszünetet diktál, de huzamos béke soh' sincs. - Ez a jelenség a nyugati irodalmakban ritka, nem tartós -, mi az oka, hogy nálunk állandósult? S főleg, hogyan került be a politika (nemzeti) szempont az irodalomkritikába?

Ha irodalomkritikánk első szakát: Kazinczy, Kölcsey korát vizsgáljuk, a nemzeti szempontnak még nyoma sincs. Nincs igaza Riedl Frigyesnek, mikor egy helyütt azt mondja, hogy nálunk nem volt l'art pour l'art. Ebben az időben, melyre most rámutatunk, egyéb sem volt. Lehet, hogy ez az állítás anakronizmus, de mégis úgy van. Kazinczy is, Kölcsey is költészetükkel a klasszicizmus magaslataira igyekeznek, irodalmi kritikájukban pedig a minden időben és minden helyen egyformán szép művészinek hódolnak. Kazinczy meg éppen a legerősebb ellenszenvet érez az irodalomba benyomuló nemzeties törekvés iránt és mindkettő távol tartja magát kritikájában a politikától.

Kazinczy ízig-vérig irodalmi ember, az első esztéta irodalmunkban. "Irtózni a rútat, ami szép szeretni! Ez az én szívem érzése, ez az én életem színe" - írja magáról. A görögös eszmény: a kalokagatia él benne, lelkesül a jóért és igazért, mert szép. És különösen a literatúráért hevül. Felsikolt örömében, ha új magyar könyvet lát s maga is szerető, szorgos gonddal írja, rendezi sajtó alá műveit. Valósággal megható az a naiv lelkesség, mely leveleiből árad: "Ha a föld alatt jutalmak és örömök várják a jókat, én azt fogom kérni ott isteneimtől, hogy nekem hozassák meg a legújabb, jobb magyar munkákat s örvendeni fogok, ha magamat feledésre taszítva látandom." (Ezt írja 1822-ben Guzmicsnak.) - Beőthy Zsolt abban a kis munkájában, melyben Kazinczy és Horatius között von párhuzamot, azt mondja róla: senki sincs irodalmunkban, aki annyira író lett volna és semmi más, mint Kazinczy. Igen, ez a legtalálóbb, mindent megmondó jelző: literátor. Szinte látjuk, mint simogatta szelíd szeme az új magyar könyvet, kritikája az új magyar írót. Halk hangú, szelídszavú ez a kritika, a társaságbeli tónus hangján tartott, istenfiakhoz illő, de mindig szigorú és emelkedett szempontú. Kazinczy az íróban a nyelvművészt keresi, a művészt becsüli. Szent hevülettel vallotta és hirdette, hogy "politikai dolgoknak a művészetben semmi helyük, a művészetnek önmagán kívül célja nincs, a művészet célja maga a művészet." Egész élete munkájával szolgálta a nemzeti haladás ügyét, boldogulásunk útjának a közműveltség fejlesztését tekintvén, minden igyekezetével a hazai nyelv "pallérozására" és "kiszélesítésére" törekedett, de a nemzeti gondolat csak mint kultúrprogram hevítette, költészetében és irodalomkritikai elveiben megmaradt a klasszicizmusnak a tisztán emberit és az eszményi, elvont szépet valló esztétikai álláspontján. Lelkes magyar, buzgó patrióta a széphalmi mester, aki póz és affektáció nélkül írhatta a napóleoni háborúk alatt Kiss Jánosnak: "Mindenemet, csak magyar maradhassak!", de nem szívelhette az irodalmi hazafiaskodást. Az irodalommal szemben csak egy szempontja volt: a művészeti szempont. Ebben nem ismer megalkuvást, melléktekintetet. Nemcsak hogy költészetében kerüli a nemzeties tárgyat és a hazafias hangot, de az istenfiaktól is azt várja, hogy: "lírai zengedezéseket kapjunk nyugodt ízlésében." A Zalán futásánál többre becsülte a Kis gyermek halálára írt elégikus strófákat s egyenesen szerencsének tartotta Csokonaira, hogy meghalt, mielőtt a sokat tervezett Árpádiászt megírhatta volna s így "egy neki magának inkább kedvező halál kikapá gyalázatja elől." "Nem szeretem ezt a neki dühödött nemzetiséget, írja 1825-ben Zádornak, szeretném, ha a rein menschlich is szólna emellett, addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre belecsömörlünk."

Irodalomkritikai elve volt: "A szépíró nem ismer más törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segítheti, ez neki mind szabad, akár engedi a grammatika és szokás, akár nem." Kazinczy ugyan ezt az írói szabadságot főleg a nyelvhasználatra értette, de hát neki a nyelv volt érdeklődésének jóformán kizárólagos tárgya, neki a nyelvművelés volt a: minden. És éppen ebben neológ. Gondolkodásmódja és érzésvilága, egész ideológiája különben eléggé konzervatív, de kritikáiban konzervativizmusa alig érvényesül, minden érdeklődését lekötik az írásmű stilisztikai szépségei.

Amint Kazinczy, úgy Kölcsey is a német klasszicizmus iskolájába járt s úgy költészetében, mint kritikáiban az egyetemes érvényű, eszményi szépre törekszik, mely "minden kor hely és éghajlat embereiben egyforma alapvonásokkal tündöklik". Szerinte mindenki, "ki a józan ízlés magvait keblében hordja, nyomós stúdium által kifejtvén, készíthet magának bizonyos egyetemi, de személyiségi sajátságok s szokásba ment formák által félre nem vezetett mértéket, amit saját és idegen művekre csalódás félelme nélkül alkalmazhat". A kritikusnak nem azt kell tehát kimutatnia, hogy "ez vagy amaz íróban mi tetszett, vagy mi nem tetszett", hanem hogy az író "előadása megegyezik-e a jónak, szépnek, nagynak és valónak egyetemi princípiumaival".

Az egyetemesnek, a mindenkor és mindenütt szép szépnek hangsúlyozása természetesen nem fér össze a nemzet szempontjaival. Kölcsey irodalomkritikai "jobbítgatásaiban" távol is tartotta magától a nemzeti, hazafias szempontokat. Kritikái igazolják esztétikai álláspontját. Legjobb példa erre Körner Zrínyijéről a Kritikai Lapok második kötetében megjelent bírálata.

Körner drámát írt Zrínyiről, Szemere lefordítá s 1833-ban a magyar játékszínben előadták. A közönség lázba jött a magyar múlt színes képein, a nézőtér lelkes tapsoktól zúgott, a színpadon a magyar nyelv zengett, Kölcsey meghatódott. Az előadás alatt, írja, a közönség örömkifakadásai közé vegyülve felejté Körnert, a német szentimentalizmus üres csevegéseit, csak azt érezé, hogy magyar, csak azt, hogy az új Leonidas dicsősége reá is, mint hazafira, visszafénylik. Színház után hazamegy, de kerüli az álom. Hazájának múltján hányódik képzelete. Fölkel, világot gyújt s egy barátjának levelet írva, kiönti patrióta érzelmeit, melyek "a kritikát ha csak pillanatokra is megszelídítik". Másnap elolvassa a drámát az eredeti kemény német nyelven s most midőn recenzióba fog, már nem Zrínyi dicsősége tüzeli, hanem Körner bombasztjainak, a dráma fogyatékos művészetének elfogulatlan bírálója. Egyedül a művészeti szempont, az irodalom érdeke diktálja mondatait s bár érzi, hogy "a nyugalomnak egyedül való útja a hallgatás", szól, még ha "hazabecsmérlőnek neveztetnék is... a coujonoktól... kik a maguk személyes bajait a patriotizmus leplével szokták takargatni".

Kölcsey mint politikus és szónok már teljesen át van hatva a nemzet eszméjétől, költői működése már erősen beleesik a patrióta húrokat érintő romantikába, de a kritikus Kölcsey még a kozmopolita szép eszményének hódol, melyre a görög és német klasszicizmusban találja meg a példákat. Megírja ugyan a "Nemzeti Hagyományok"-at s ebben már kimondja a rákövetkezett irodalmi korszak vezérelvét: "minden igazi nagy költészet a nemzeti hagyományokban gyökerezik", de ezt a felfogását se kevés számú kritikájában nem alkalmazza, sem pedig a kritikáról írott elméleti tanulmányába nem viszi bele. Sőt mikor a "Nemzeti Hagyományok"-ban felveti a kérdést: vajon a modern költő és nemzete között lehet-e olyan belső kapcsolat, mint volt a régi korokban -, nemmel felel s az okot erre a modern kozmopolita jellegében s a keresztény vallás egyetemes voltában találja meg.

Irodalomkritikusaink közül valóban senki sem mondhatta el több igazsággal és következetességgel magáról, amit Kölcsey: "...Én prózában és versben a művészséget teszem a kritika fő szempontjává."

A klasszicizmus ezüstfényű napja azonban nem ért már rá szárba szöktetni a Kazinczyék vetését. Egy tüzes hajnalom új nap támadt az égen, s a nemzeti trikolor friss színeibe öltözött romantika verőfényén a klasszikus eszmény, mint reggel a hold sarlója elhalványodott. Az Idő, ez a nagy rendező, ki korszakokba tördeli a históriát, Kazinczyékkal lezárta a magyar élet, a magyar literatúra és kritika egy szép fejezetét. A szín egy-kettőre megváltozik, új megvetők jönnek, új reménység zöldell, még a bánat színe is nemzeti színű. S ahogy mássá lesz az élet, átalakul az élet képe-mása: az irodalom is. Mert mindig az élet az, mely az írónak benyomásokat szállít s jobbadán az egykorú élet szabja meg a módot is, ahogy az író agya a benyomásokat feldolgozza s képzetvilágából, a képzetekhez tapadó hangulatemlékekből megszületik az írásmű: a műalkotás.

S milyen volt a magyar világ Kölcseytől Aranyig? Nyugtalan, örökös átalakulásban izzó láva. A Vörösmarty-korszakban nyugatról eredő, földalatti lökésekre tör ki vulkáni erővel a nemzetiesítés Széchenyi-gondolata, megrázva a Berzsenyiék világát. Petőfi korában elér hozzánk a demokrácia tisztító vihara s még jóformán el sem ült, már újra feltámadt az "események szele" s jött Világos, Arad. S mert nem úgy fejlett semmi, ahogy indult, Arany-Jókai korának jutott a Garamvölgyi Ádámok magyar szkepszise.

Egy félszázadon keresztül a vajúdó nemzet arca tekint a magyar íróra. Hol reménykedő, hol lelkesült, majd lázas, majd reményvesztetten, bágyadt ez az arc, a nemzet arca. A magyar író mindig ezt az arcot látja s nem nézheti közömbös szenvtelenséggel. Nem élhet apró örömeinek, nem adhatja át magát a maga bánatának, mikor ez az arc bízón mindig reá tekint. E korszakban az egyéni érzéseket jóformán kiszorítják a patrióta érzelmek: minden a nemzet. az írónak legőszintébb érzése diktálja, hogy a születendő gyermek bölcsőjénél dajkálkodjék - később: kísérője, biztatója, vigasztalója legyen az életharcban -, hogy sírjon a sírókkal, vagy meséljen a csüggedőnek régi szép időkről, amelyek talán még visszatérnek. Nem kiosztott volt ez a szerep, hanem így kellett -, így érzett a világ, így érzett az író.

A kritika - az irodalom reflexe - az írók politikai munkáját pártolta, szentesítette. Sem ideje, sem kedve, készültsége sem volt hozzá, hogy az irodalmat a művészet szempontjából vizsgálgassa, azt tartotta, amit Eötvös báró: "Nagy kötelességeink háttérbe szorítják a tisztán művészi és irodalmi érdeklődést." A kor általános hangulatából folyt, hogy kulturális életünk minden nyilvánulását, első sorban pedig fejlődő irodalmunkat aszerint becsülték és értékelték, mennyi közvetlen haszon háramlik belőle a nemzetre, mennyire fokozza erejét. Így lett a nemzeti érdek minden kulturális jelenség értékmérője s így alakult ki a kritikának az az álláspontja, hogy az irodalom és művészet eszköz a nemzet, az állam s benne a magyar faj fenntartására, erősítésére, fejlesztésére.

Hogy a nemzeti érdek kizárólagos kultusza azt jelenti: a politika benyomult az irodalomkritikába, ez azok után, miket elöljáróba a nemzetről és a nemzeti szempontú kritikáról mondottunk, csak természetes. Így állapítja ezt meg Gyulai Pál is, mikor 1855-ben a Budapesti Hírlapban az előző korszak kritikájára visszatekint. Kritikánk - írja - "évek előtt politikai jellemű volt. A pártok küzdelme átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak fegyverhordozói voltak s a költőt nem mindig széptani szempont ítélte el, vagy dicsőíté." Így volt -, és ha korviszonyainkat tekintjük, ámulnunk kellene rajt, ha másképp lett volna. A kor írója első sorban hazafi s másodsorban sem mindig művész. Ugyanígy volt a kritikussal is, a kritikában is háttérbe szorul az esztétikum, a művészet vizsgálata s a hazafias kritikus főleg a tendenciát értékeli. Bajza, a kor elismert legnagyobb kritikusa, bár esztétikai műveltségének természete inkább Kölcsey, mint Vörösmartyék felé húzta és Péterfy Jenő szerint voltaképpen nem is volt az új irány heroldja, Bajza is meggyőződéssel vallja már, hogy: "Nekünk mindent, még a művészetet is ez eszme szolgálatába kell hajtanunk: nemzetiség!" A színháztól, a színészektől is azt várja, hogy színészetünk az lesz, minek rendeltetésénél fogva lennie kell, egyik hatalmas támoszlopa lételemünk legfőbb eszközének a nemzetiségnek. (Őszintén politikai és nem irodalmi szempont ez s mintha nem is kritikustól hanem politikustól eredne. Kossuth sem tudja másképp kifejezni magát, mikor 1842-ben a Pesti Hírlapban ezt írja: "A nemzetiségi érdek előtt minden más tekintetnek háttérbe kell vonulni s ami a nemzetiséget veszéllyel fenyegeti, átok a nemzetnek, öntse bár fölébe a bőség szarva minden áldását!!")

Toldy Ferenc, irodalomtörténetünk első igazi rendszerzője, egyik tanulmányában (A magyar irodalom befolyásáról a nemzeti életre) keresvén az okot, amiért nálunk az irodalom, mint művészet és lelki szükség háttérben áll, ezt nem a gondolat iránti fogékonytalanságban, vagy a szép iránti hidegségben látja, hanem a nekünk jutott szomorú sorsban, hogy "vajmi rövidek történetünkben azon percek, melyekben a magyar reá ér egyéb is lenni, mint hazája épségének, mint intézményei és szabadságának őrkatonája". Horváth Mihályhoz intézett levelében pedig magáról és író barátairól azt mondja: "Életünk feladata a magyar nyelv s a magyar irodalom művelése és terjesztése volt s mindkettőt nem mint végcélt tekintettük, hanem mint eszközt a nemzetiség s ezáltal a nemzet, s ha lehet, a magyar állam fenntartására!"

Míg azonban Bajza és Toldy szavai csak saját koruk irodalmi felfogását jellemzik, addig Eötvös József már a jövőnek beszél s mikor irodalmunk fejlődését attól teszi függővé, hogy mennyire azonosítja magát jövőre is a nemzet törekvéseivel, tulajdonképpen először formulázza azt a később annyiszor hangoztatott és kategorikus imperativusnak tekintett irodalompolitikai elvet, hogy irodalmunk minden időben a hazafiasság, a nemzeti szellem élesztője legyen.

Eötvös előtt a kritika csak hozzáigazodott az irodalom nemzeti karakteréhez, kritikai elvként fejezte ki azt a hazafias szempontot, ami amúgy is megvolt az irodalomban, de nem akart az íróknak diktálni. Eötvössel változik a helyzet. Ő teszi hagyománnyá a nemzeti törekvések irodalmi ápolását, ő fejezi ki először azt a kritikai felfogást, hogy az írásmű értékét és jelentőségét mindenkor nemzeti, hazafias szelleme adja meg. Az új életre ébredő Kisfaludy társaság elnöki székéből állandóan hangoztatja, "hogy irodalmunk jövőjét nem a pártolás biztosítja, sőt még azon lelkesedés sem, mellyel azok, kik az irodalom mezején működnek, feladatukat teljesítik -, minden azon összeköttetéstől függ, mely a nemzet és irodalom közt létezik". Nem lehet kétségünk, vajon mit ért Eötvös az írónak azon a hivatásán, hogy: "magát a nemzeti szellem képviselőjének tekintve, azt méltóan képviselője". "Az élet küzdelmeiben állók fölött magasa kell lobogtatnia a közös zászlót s kettőzött lelkesedéssel kell teljesítenie a költészetnek azt a hivatását,... mely egykor nemzetiségi törekvéseink összegét foglalta magában."

A falu jegyzőjének írója azért számítja a költészetet a közélet legfontosabb érdekei közé, mert: "A köztársaság szabad polgárai s a belátóbb zsarnokok... semmiben sem versenyezhetnek inkább, mint abban, hogy azon művészetet, mely a nép kifejlődésköre olyan hatalmas befolyást gyakorol, saját céljaik előmozdítására megnyerjék."

Eötvös fogalmazványában tehát az irodalomnak célja van, főleg politikai célja. "A cél, szerinte, a fődolog, ez az, ami köszönetre vagy átokra teszi érdemessé a költőt, ez, ami sok hibát menteget, ami nélkül művet csodálhatunk, de nem szerethetünk." Vörösmarty fejére is azért tesz költői babért, mert őt a polgári koszorú is megillette.

Eötvösnek egész élete a jónak és igaznak lelkes kultuszában telt el filozófus volt és politikus, a reformkor politika, nem csoda, ha bevitte a teológiát a művészetbe is, mely pedig nehezen tűri a célzatosságot. Senki sem érezte és tudta jobban nálánál, mily nagy feladatok teljesítése vár reánk, nem csoda, ha nemes lelkességében azt vallotta: "nagy kötelességeink háttérbe szorítják a tisztán művészi és irodalmi érdekeket". Ez az oka és magyarázata, hogy a nagy liberalizmusát nem terjesztette ki a literatúrára. Nem legteljesebb szabadság. Eötvösben a politikus megölte az esztétikust, de azok közül való volt, akik viszont megmentettek egy nemzetet az emberiségnek. Az ő életmunkájuk nagy eredménye, hogy a magyar irodalom önálló értékű s számunkra már lehető ezt az értéket a nemzet érdekétől, a politikától elhatárolva megmérni. De a reformkor erősen nemzeties iránya, mely íme a kritikába is bevitte a politikát, volt a kiváltó oka annak a reakciónak is, mely Aranyban és Gyulaiban föltámadt, a csöndes költőt kritikai munkára, a művészet autonómiájának védelmére késztette, a harcos természetű Gyulainak pedig lökést adott, hogy a hazafiaskodó kritikának hadat üzenve, irodalmunkat megtisztítsa a tulipános frázisoktól s megújítva Kölcsey hagyományát: a "művészség"-et tegye a kritika főszempontjává.

Tisztában vagyunk vele, hogy a nemzeties irányú kritikának most vázolt első virágzási korát talán túlzottan is leegyszerűsítettük (hiszen Vörösmarty is írt dramaturgiát!), de hogy e rövid vázlatban odavetett erős színfolt lényegében jellemzi a kort, semmisem mutatja inkább, mint az Aranyban és Gyulaiban föltámadt ellenhatás.