Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám · / · Barta Lajos: A zöld ember

Barta Lajos: A zöld ember
X.

- Én vagyok a Margit! - mutatkozott be a dunda lány.

Nem merte rögtön kezét nyújtani, csak amikor Bózsa feléje nyújtotta a magáét. Akkor meghajolt, elpirult és csak félve mert fölnézni Bózsához. Az újságíró nagy tekintély volt előtte.

- Itt nagyon meleg van! - mondta neki a szobában Bózsa - Vesse le a kabátját.

Ezt gyorsan és szívesen megtette, mert sokkal többet remélt a termetétől kabát nélkül. A kabát még kurtábbra és zömökebbre szabta. De így kitűnt a csípője és hatalmas, magasra emelt melle, melyen feszesen fénylett a simára domborított selyem. Fent nagyon fejlett, lefelé sokkal gyengébb, csípőben már aránytalanul keskeny volt. Úgyis rövid nyaka elveszett a csipke-garnitúrában. Kövér arcán, az orr tövén, mélyedés omlott le a szemgödrök felé, ez a kínai típusra emlékeztetett, szája olyan volt, mint a véresen serkedő gyümölcs. Barna szeme parázslott, az egész alak tele volt a fűző által összeszorított vérrel.

Leült és hallgatott. Szeretett volna valamit mondani, de korlátolt volt és nem talált megfelelő mondatot. Így néztek egymásra. Hosszabb idő múlva azt mondta:

- Nem is mertem volna olyan bátor lenni, de a Magasnétól tudom, hogy a doktor úr, milyen finom ember... Így vettem magamnak bátorságot... A Magasné úgy biztatott engem...

- Kérem csak tessék...

- Én elhagytam a tejcsarnokot. Az ilyen foglalkozásra mégsem vagyok ráutalva, pedig elég sokáig kitartottam... Annál több a műveltségem... szeretnék valami jobbat... Például valami irodában... de azt mondják, hogy ahhoz gépírás kell és gyorsírás... én hajlandó vagyok megtanulni... az ember a jövőért... nem igaz?... Ha remélni merném, hogy a doktor őr olyan jó volna egy kis útbaigazítást... egy kis támogatást.

- Majd adok egy címet, ott hivatkozzék rám, majd kedvezményes áron megtanítják.

Megkapta a címet, érezte, hogy el kell mennie:

- Köszönöm szépen.

Kövéren, szendén és tisztelettel elment. De pár nap múlva megint eljött.

- Jöttem tudatni a doktor úrral, hogy voltam a gépirodában és mondták, hogy nagyon szívesen tanítanak. És talán fogok is odamenni tanulni... Jaj, itt olyan jó meleg van!

- Tessék a kabátját letenni!

Szoros, kemény melle felett most fehér selyemblúz feszült. Margit súlyt helyezett arra, hogy változatos legyen és bemutassa gardróbja gazdagságát.

Margit most már tulajdonképpen el is mehetett volna. De még nem akart menni. Szeretett volna valami olyasmit mondani, ami érthetővé teszi, hogy ott van, de ehhez nem volt elég okos.

- Én azóta már otthon is voltam a papánál Újvidéken. Szegény papa föl akarja adni a cipészműhelyt, másodszor nősült és olyan peches a feleségével. A mi családunk általában olyan peches a nősüléssel. Itt van a bátyám! Én a bátyámnál lakom, de kérem, annak olyan buta felesége van! Az a nő, az szégyen! Igazán, semmi műveltsége sincs! Na, én megszoktam neki mondani: Kati, maga kész barom! Mondom is a bátyámnak, váljon el tőle!... Meg is van benne a szándék! Avval a nővel nem lehet társaságba menni, olyan butákat beszél és semmi modora sincs! Én mindig úgy csodáltam a doktor urat, hogy tud foglalkozni avval a paraszt asszonnyal...

Abbahagyta kicsit, fölnézett Bózsára, határozottan meleg, hódító pillantást vetett rá és sokáig tartotta rajta a szemét. Volt hozzá ereje és bátorsága. Bózsa csodálkozva nézett rá és a tekintete azt kérdezte:

- Mit akar tulajdonképpen? Maga is azt akarja, mint a fejfájós lány?

Margit a tekintetnek a csodálkozó részét rajta való elkáprázásnak vette, szemérmes-győzelmesen elmosolyodott, lesütötte a szemét. De aztán akaratosan megint föltekintett. Ez az akarata olyan kövér és meleg volt, mint a termete. Hirtelen megint beszélni kezdett:

- Azért is haboztam, hogy megtanuljam-e a gépírást és gyorsírást, mert miért erőltessem a fejemet, hogyha esetleg fölösleges? Nem igaz, doktor úr?

- Csak folytassa!

- Fivérem a kivándorlásnál van. Megszűnt a kivándorlás, mit csináljon ő itt? Nem igaz, doktor úr? A társaság kiviszi őt Hamburgba! Mondom neki: hallod, oda csak nem fogod ezt a buta Katit magaddal vinni? Nem is fogja magával vinni. Engem visz magával. Talán már nem is fogom sokáig látni a doktor urat! Milyen kár! De a doktor úr máma olyan barátságtalan! Megyek is már. Talán már nem is jöhetek, csak telefonálok a doktor úrnak!

- Mindenesetre, jó utat kívánok!

A cipész lánya fölállt, megint olyan szemérmesen-győztesen, olyan kövéren mosolygott. Közel ment, kezét adta és kezét sokáig otthagyta.

- Istene vele! - mondta és nem ment, de melegen és szomorúan fölnézett Bózsára. Nagy, piros, meleg szája virított, mintha a leánytól függetlenül, egész külön élne. Bózsa megcsókolta ezt a külön élő szájat. A nagy, meleg, piros vonal azonnal elkezdte a másik két ajkat szívni. Margit behunyta szemét és egészen Bózsára dőlt. A szája uralkodott rajta és az egész egyéb embervolta csak ennek a függeléke volt. Margit szája mint vörös, forró pióca marta magát Bózsa szájára. Nehéz teste megtelt forrósággal és ziháló hőséget árasztott magából.

Künn hallatszott a vöröskeresztes autók különös tülkölése, a csőcselék zaja zászlós katonákat búcsúztatott, sebesültek nyöszörögtek és jajgattak a kórházakban, haldoklók utolsót lihegtek a fonnyasztó matracokon özvegyek és árvák bujdostak az élet mocsarában összeszáradt lélekkel, városok égtek és tízezrek ölték meg egymást abban a pillanatban is!... De mintha mindez nem lett volna más, mint a természet keletkezésének végtelen káosza, vérrel, halállal és tömegkatasztrófákkal, melyek közt a hatalmas sejt éli a maga életét - amíg valami el nem pusztítja - mintha körülötte nem történnék semmi...

Margit szájában volt egy lyukas fog és abból ijesztő, rossz lehelet kezdett kifújni. Bózsa leszakította magát róla. Margit, mihelyt a szája szabad lett, lehűlt és elkezdett kijózanodni. Pár pillanat múlva csendes volt, nem várt és nem akart semmit. Mint aki dolgát jól végezte, vette kabátját, kalapját. Köszönt:

- Isten vele, doktor úr!

Felindulás nélkül elment.

Margit harmadszor is eljött. Letette kabátját, kalapját. De nem tudott beszélgetésbe kezdeni és Bózsa képtelen volt a lánynak bármit is mondani.

- Haragszik rám, doktor úr? - kérdezte a kietlen csend után Margit.

- Szó sincs róla! Hogy gondol ilyent?

Megint csend lett. Margit fölállt:

- Jobb is - vette hirtelen kabátját, kalapját - én menyasszony vagyok.

- Nem is tudtam.

- Tegnapelőtt elvoltam a bátyámmal az orfeumban. Az asztalunkhoz ült egy tüzér-őrmester és a hét végén már meg is lesz az esküvőnk.

- Gratulálok.

- A vőlegényemnek nagy hentes üzlete van Monoron. Most már többet nem látom a doktor urat! - már az ajtóban állt. - Csak azt sajnálom, hogy avval a parasztasszonnyal nem találkozom többet, hogy megmondhatnám neki: - Na lássa! Mégiscsak elvettem magától a doktor urat.

Az egész lány olyan korhadt volt, mint egy szuvas fog. De ő nem tehetett arról.