Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám · / · Barta Lajos: A zöld ember
Igen tisztelt uram! - írta az orvos - B. levele alapján megvizsgáltam a szóba hozott pénztári tag ügyét. Hogy az illető mennyire megbízható, kitűnik már abból is, hogy varrónőnek mondta magát, pedig tulajdonképpen csak kasszírnő. Ügyét rendbe fogom hozni.
Ebben a levélben sokkal több volt az erkölcsi kritikából, mint az orvosi és emberi állásfoglalásból. Egyáltalán nem mutatott olyan rendszerre, mely annál több megértéssel fordul valakihez, mennél nyomorultabb az élete, hanem ellenkezőleg: lelkiismeretét csak azoknál volt hajlandó teljesen működésbe hozni, akik olyan szerencsések, hogy egészséges föltételek közt élhetnek. Ez az erkölcstelenség nem átallotta, az erkölcsre tenni célzást. Ez volt a huszadik század közforgalmi humanizmusa.
A szolga odajött az asztalhoz:
- Egy szép, fiatal hölgy keresi Bózsa urat. Egy nagyon elegáns nő!
A beteg leány volt. Csakugyan értett hozzá, hogy úgy tűnjék föl, mintha nagyon elegáns volna. Közelebbről megnézve, olcsó és elhasznált volt a felső téli ruhája.
Mosolygott és nagy nő módjára nyújtotta a kezét.
- Parancsoljon!
Bevezette a külön szobába.
- Szabad a kabátomat levetni? Meleg van!
- Hogyne kérem, tessék!
Segített a kabátját levetni és felakasztotta a fogasra.
- A kalapomat is leteszem?
- Tessék.
A szoba félig iroda, félig várószoba volt. A lány úgy érezte magát benne, mintha férfi lakásán lenne. Leült a székre, egyik lábát a másikra vetette, kissé hátradőlt és evvel csakugyan elért valami előkelőséget. Haja olyan hatalmasra volt fésülve, mint bálban, vagy nyilvános házban, kapcsokkal és fésűkkel volt teletűzdelve, mint megpántolt torony. Haja fénylett és a fény szétlobbant egész fejére. Arcán halk árnyalatnyi púder feküdt, rizsporos homloka két oldalán kisütött haja, két lendületes kuszáltságban viharzott, homlokát széthúzta és megfeszítette a fejfájás. A nedvesség most is ott úszott a szemén, de hatalmas és kacér erőfeszítés lenyomta benne a fájdalom reflekszeit. Ez az egész testi erőlködés, a lelkiharc külsőségeihez hasonlított és mintha ez a leány nagy dráma tetőpontján túl, a szélsőséges elhatározások végzetes bátorságába vetette volna magát... Első mondata így hangzott:
- Kaphatok egy cigarettát doktor úr?
Ebben a doktorban benne volt a műveltsége.
- Parancsoljon! - a lány rágyújtott. - Hát a feje, hogy van?
- Köszönöm, máma jobb napom van.
- Ma nem fáj a feje?
- Nem! Abszolute nem fáj.
Elnyomott fájdalma, rózsaszín izzással verte ki homloka két dombját és sápadtan áramlott arca és füle közt a sarkokból, a hajak tövéből.
- Künn volt akkoriban az orvos kegyednél?
- Künn volt. Köszönöm szépen a doktor úrnak!
- És most másképp bánnak kegyeddel?
- Az egész annyi, hogy áttettek a villany-osztályra. Minden megy úgy, mint eddig. - De máma egészen jól érzem magam.
Nagy mozdulatot tett a két kezével és azok a karikák, melyek eddig keze tövénél függtek, visszahulltak a könyöke felé, mintha a ló büszkén és kényesen megrázza szerszámát.
Nehezen tudta bevezetni azt a társalgást, melyet akart. De aztán hirtelen azt mondta:
- A Magasné elutazott.
- Igen, ő elment.
- Akkor nagyon hideg volt a szobánk. De hozattam szenet. Most már egész kellemesen lehet nálunk az időt eltölteni - felállt, pár lépést tett föl és le -. Azért ez a Magasné mégis csak egy parasztasszony volt, ha voltak is benne jobb vonások.
- Nem is akart egyéb lenni.
- Buta paraszt.
- Nem volt buta!
- Pardon! Nem akartam semmi rosszat mondani.
- Azt nem is kell tennie!
- Nem sértem meg, ha még egy cigarettát kérek!
- Parancsoljon.
Rágyújtott.
- Nem csodálom, ha ő úgy csüngött a doktor úron!
- Köszönöm!
- Nem is tudom, mit mondjak a doktor úrnak. A doktor úr, mintha csak annyit akarna nekem mondani: igen, nem.
- Szívesen beszélgetek magával.
- Igazán?
Alulról oldalt és kacéran a szemébe nézett.
- Mondjon valamit magáról!
- Magamról? Ha-ha-ha!
- Hol él? Hogyan él?
- Ha-ha-ha! Én özvegy vagyok!
- Kinek az özvegye?
- A vőlegényemé!
- Tehát mennyasszony?
- A szerelem áldozata vagyok.
- Megcsalták?
- Augusztus huszonhetedikén ment el a harctérre, augusztus 24-én megtörtént a dolog. Két éjjel, két nap együtt voltunk. És mondtam: - Pubi, igyunk mérget! - De ő azt mondta: - Ostobaság! Ráérek a harctéren meghalni! - Elutazott. Azóta nimolé! Pedig él a svihák! Tudom is a tábori posta számát. De nem írok neki! Úgy éljen az ő feje, minthogy rákössem magamat! - Nem akarna nekem egy kis gyűrűt venni, doktor úr! Egy ici-pici kis gyűrűt, akkora kis gyémánt van benne, mint egy mákszem. De olyan édes! Vegye meg nekem azt a pirinyót?
Egészen közel ment hozzá, hogy érezni kellett a teste melegségét és azt a feszültséget, ami fiatal mellében domborodott. Valósággal rajta gázolt elfojtott fejgörcsén és várta, hogy majd most megölelik és akkor a férfi beleszédül. Mint a legtöbb nő, ő is azt hitte hogy olyan ellenállhatatlan erő van benne, mint senki másban és olyan dolgokat tud, mint senki más.
De hogy az ölelés elmaradt, csalódottan és zavarában gyorsan szólt:
- Szabad még egy cigarettát! - rágyújtott. - Azt gondoltam, olyan még én is vagyok, mint az a paraszt! Jaj de fáj a fejem!
Hirtelen felrántotta a kabátját, feltette a kalapját. Miután most már biztos volt, hogy nem sikerült barátot szereznie, felrohantak arcára felszabadult fejgörcsének iszonyú reflekszei, arcát martiriumos vonások lepték el és egy pillanat alatt elment. Nagystílű kabátját és kalapját, mintha kölcsön kapta volna. Vitte ezeket a ruhadarabokat magán és magával, mint egész, tőle idegen, magára stilizált életét.