Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám · / · Barta Lajos: A zöld ember
Megszólalt a telefon:
- Bózsa urat kérik a telefonhoz!
- Itt Bózsa.
- Nagyságos úr kérem, elmentem a tejcsarnokból!
- Elment a tejcsarnokból. És mit csinál?
- Nagyságos úr kérem, tetszett mondani, hogy már csak két-három hét választ el attól, hogy elfoglalom azt a felügyelőnői állást, mondom, azt inkább így bevárom.
- Hát jó, rendben van.
- Mert kérem, már négy órakor fel kellett kelni a tejcsarnokban és éjjel tizenegy előtt nem volt lefekvés. Aludni pedig nem lehetett, mert a falak tele vannak poloskával és az ember az ágyat hiába tisztogatja. És a nagysága és a leánya semmit sem csinálnak a tejcsarnokban, mindent csak én csinálok és a kiszolgáló kisasszony! Mert ez olyan tejcsarnok, hogy nagyon-nagyon jól mén. Jaj nagyságos úr, hogy én mennyire örülök, hogy nekem azt a felügyelőnői állást tetszett szerezni, hogy én azt nem is mondhatom. Az éppen nekem való lesz. Csak én mégis félek.
- Mitől fél?
- Hogy talán nem fogok megfelelni?
- Miért nem felelne meg?
- Mert én tanulatlan vagyok.
- Nem kell oda különösebb tanultság!
- Én csak mégis félek.
- Írni-olvasni tud?
- Azt tudok.
- Számolni tud?
- Abban már gyengébb vagyok.
- Hát, hogy ne féljen, majd tanul egy kicsit.
- De vajon ki tanít engem, nagyságos úr?
- Majd én magam tanítom.
- Nahát, ezt nem is mertem volna reményleni a nagyságos úrtól.
- Különben ne gondolja, hogy az a felügyelőség valami nagyon előkelő állás! Mert akkor csalódni fog.
- Nekem az előkelő nagyságos úr! Nekem az nagyon megfelel.
A szibériai felesége kivételes helyzetben érezte magát: bár csak paraszt, mégis megbecsülik. "Felügyelőnő" ez egészen teletöltötte önérzetét és valósággal nagy dolgokat képzelt el. Nem gondolt arra, hogy cseléd lesz a cselédek fölött és megint más cselédek lesznek őfelette, hanem arra volt büszke, hogy nem a legalja cseléd lesz. Még soha senki sem szólt hozzá jó szót azok közül, akik magasabban álltak nálánál, kezdve az útkaparótól, aki úgy ordított vele, ha kocsiját az út szélén állni hagyta, mint ahogy avval ordított az útbiztos, mint ahogy az útbiztossal ordított az útmérnök... Van ember, aki csak arra született hogy parancsoljanak neki. Ha paranccsal nem mozdítják, nem mozdul, tehetetlenségben senyved el, tunyaság és szenny rothadnak körülötte. Mennyivel különb az olyan ember, aki az elvégezni való dolgai közt maga-magát eligazgatja! Az ilyen úgy van a maga egyszerű házában, mint az igazgató valami hivatalban. Nem olyan volt-e ő mindig?...
Nagy Semicli vára! Ha rágondolt: a torkáig emelkedett benne a sötét és iszonyú érzés, a szívét nagy kegyetlenség összemarkolja és a füle lüktetni kezd, mintha csak zúgnának és dobolnának benne!... Más ezt mind nem érzi? Nem olvassák le róla? Senkinek sem változik meg a hangja, amikor neki szól, hogy kihallatsszék a hangjából, mint ha zenekarból kiszól a dörgés: Semicli! Semicli!
- Bózsa úr, kérem egy hölgy várja!
- Milyen hölgy?
- Nem is hölgy, csak egy nő. Egy olyan asszony, feketében.
Az előszobában ott állt a szibériai felesége, kékesfekete, angol szabású, testhez álló hosszú kabátban, melynek széles gallérja és nagy kihajtója volt. A kabát beborította termetét fejétől a sarkáig. Olyan kabát, melynek gallérja alatt belül selyem darabkára ki van varrva: The best qualité és Bécsben készül konfekcióban. A bécsi kapitalista kabátgyára egészen átszabta az alföldi asszony termetét. Szorosabbra fogott rajta mindent, magasabb, karcsúbb és finomabb lett ettől a kabáttól. Feje fekete selyemkendővel volt bekötve, homlokából, mint mindig, most is ki volt fésülve a haja. A homloka okos és tiszta volt. Kerek arcával, kissé felcsapott orrával, határozott szemöldökével, biztos vonalú szájával, arcának a csípős levegőn pirosra festett dombjaival olyan volt, mint idegen kosztümbe bújtatott nagy paraszt-baba.
Észrevette Bózsa elcsodálkozását:
- Édes apám behozott egy fuvar szalmát, annak az árából vettük a Rákóczi úton. Ezt a kis táskát is ott vettük.
Volt neki azelőtt is konfekciós kabátja, azon mód szerint, amint az ő vidékükön a paraszt nők viselik. Már nem paraszt, még nem is úri, különös, beszédes kabát, melyben már van úriasra törekvés, de ez a törekvés aztán olyan otrombán abba van hagyva, hogy ebben a felemásságában gúnyolja a parasztot, aki a viseletével magasabbra akar törni. Kézitáskája is volt azelőtt már. De olyan nagy bőrtáska, hogy akár egy kofa is benne tarthatta volna a pénzét. A mostani kicsiny volt és csinos, hosszúkás és keskeny, amilyenben az Andrássy úton a lányok tartogatják a tükröt, a fésűt, a körömráspolyt, a zsebkendőjüket és a rendőri igazolványukat. A táska ezüstfényű veretébe egy helyütt bele volt préselve: Made in Germany.
A bécsi és berlini ipar készítményeinek a szereplése azt mutatta, hogy ez az asszony nyilvánvalóan kiszakította magát eddigi világából. Mint amikor valaki nagy korában elhatározza, hogy elhagyja hitét, vagy amikor valaki hazájából kivándorol egy új világba. Amit belül gondolt és érzett, avval kapcsolatosan, hogy az árvaházban felügyelőnő lesz, azt szóval nem tudta kifejezni. Olyan szegény volt a kifejezésben, mint minden paraszt, mint azok a katonák, akik egész világot szeretnének kibeszélni magukból és csak annyit írnak haza a levelezőlapra: Én jól érzem magam, tisztelek odahaza mindenkit. De ez a kabát és a kis táska elmondott helyette mindent.
Az asszony egész valója állandóan izgatott volt attól a gondolattól, hogy felügyelőnő lesz. Arcán másfajta feszültségek szorongtak, mint eddig. Homlokán az új élet kilátásai fontoskodtak. Egészen új önérzet remegett a belsejében. A parasztok végtelen szögezett tekintete meleg, pirosas lángocskákká égett a szeme közepének barna domborúságán. Megszárító és a zöld ember miatt való szorongás is alább hagy... Eddig állandóan ott feküdt homlokán a nyomás és szeme sarkából sugárzott az ijedtség, mint létének milliomod része. A nyomás engedett, az ijedtség elmúlt szeme szögletéből. És nemcsak magát, a fajtáját is fölemelve érezte avval, hogy felügyelőnő lesz belőle. Egész történelem folyt le a szemében és az arcán...
- Kérem, Magasné - mondta Bózsa az asszonynak -, menjen el holnap délután négykor a méltóságos úrhoz!
- Igenis, kérem!
Átvette a címet és már most elkezdett félni.