Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám · / · Barta Lajos: A zöld ember
A kávéházat nem rég restaurálták. Fehér tapétákkal - melyen az enyhe zöld és rózsaszín minta egészen elveszett - vonták be a falakat. A villanyégők tömegének rikoltó fénye mint a porcelánon szaladt végig a fehér tapétákon, hogy szédület volt a sikamlósan fénylő falak és villogó tükrök közt ülni. 1914 őszén a régi kávés tönkrement, az új kávés azóta már meggazdagodott...
- Te is be fogsz vonulni?
- Van egy fiam az óvodában. Tegnap rüsztungot vettünk neki.
- Gratulálok uraim! Szép kis világ!
- Csak ne gratuláljon! Maga is be fog még vonulni!
- Én már túl vagyok azon!
- Miért? Hány esztendős?
- Hatvanhárom.
- Még a hetvenéveseket is be fogják húzni.
- Pincér! Pincér! Na hát ilyen kiszolgálás! Pincér! Kérek egy kávét! Pincér! Pincér! Egy teát rummal! Van vaj? Vajat is! Cukrász! Cukrász! - Főúr! Főúr! Fizetek! Fizetek! Újságos! Újságos! No ilyen szemtelen! Pikoló! Pikoló! Pincér! Pincér! Főúr! Főúr! Fizetek! - Egy kávét!... Egy teát! Vajat is... nem citrommal!... Pincér! Cukrász! Főúr! Pincér! Pincér! Két tojást pohárban, teát és sonkát! Ruhatár! Ruhatár! Újságos! Főúr! Főúr! Telefon! Telefon! Grün urat kérik a telefonhoz!...
- Azt a Sarrailt bele fogják lökni a tengerbe.
- Fütyülök Sarraillra!
- Na, most jön az orosz Bulgária ellen!
- Hol akar jönni?
- Nem látja: hat divíziót központosított Beszarábiában!
- Az csak olyan maszlag!
- Szhja, ha maga optimista!
- És ha maga olyan bölcs, hol akar az orosz Bulgáriába bevonulni? A Fekete tengeren keresztül? Van neki olyan flottája? mi?
- Na, és maga azt hiszi, hogy nem fognak a Dardanellákon áttörni és akkor az entente-flotta bemegy a Fekete tengerre.
- Akkor az oroszoknak nem kell Bulgáriába bemenni, mert akkor az angolok és a franciák hátba támadják Bulgáriát és a központi hatalmak két tűz közé kerülnek.
- Visszafoglalják Szerbiát!
- Hogyne! Éppen most, mikor a harminc és felesek is ott vannak már a Dardanelláknál...
- És talán az a százezer orosz nem vonulhat át Románián!
- Majd Románia azt csak úgy engedi!
- Ha nem engedi, az oroszok leverik Romániát!
- Belgium! Belgium! Új Belgium keleten.
- Nincs is százezer emberük.
- Az egész csak Szaszanovnak a hencegése.
- Inkább Szent Pétervárra vigyázzanak!
- Maga egy rémlátó! Maga tavaly télen már azt is látta, hogyan lövi el Hidegkútról az első orosz ágyú a bazilika tornyát!
- Főúr! Főúr! Na hát micsoda kiszolgálás! - De kedves Nagysága, csak egy pillanatig tartott! - Cukrász! Cukrász! - Hallatlan! Most már ötven fillér egy ilyen rongy sütemény ára! Béke időben tíz krajcárért meg lehetett kapni a Lukácsnál... Pincér! Pincér!... Na hallja Nagysád! Nekünk még akkor is lesz tejünk, mikor másutt elfogy! És kérem, miért fogyna el? Magyarország agrárország... Újságos! Újságos!... Ruhatár! Ruhatár! - Tessék parancsolni!... Schlangauer úr! Schlangauer őr! Schlangauer urat kéretik a telefonhoz...
- Mici! Mici! Nézd azt a fess főhadnagyot!
- Fogd meg magadnak!
- Nekem már van egy palim!
- Melyik?
- Az a zászlós ott a sarokban!
- Béla! Béla?
- Na mi az? Szervusz Aladár!
- Nincs három métermázsa kávéd?
- Hat métermázsa! Öt métermázsa csokoládé! Nyolc láda szappan. Akarsz velem három vagon babot venni?
- Áru, vagy csak kínálat?
- Minek az áru? A kínálat is elég! Én már harminc százalékkal rá vettem. Hússzal rá tovább lehet adni.
- Cirkot akarok venni.
- Bolond vagy?
- Te vagy bolond! A legjobb áru!
- Lehet kínálatban is venni?
- Ezt effektív szállítani kell!
- Nem fogok még árut is felhajszolni!
- Neked is be kell vonulni?
- Százezer nélkül nem akarok bevonulni!
- Mennyi van már?
- Negyven!...
- Mit gondolsz? Hol leszünk eltemetve: északon vagy délen?
- Nahát ilyen kiszolgálás!...
- No de aranyos Nagysád!
- Eh, menjen csak! Egy stammgasztot hagy itt ülni! Szépen igazi tej ez!
- Úgy éljek nagysád! Miért? Talán nincs elég tehén Magyarországon. Magyarország agrárország!
- Telefon! Telefon! Bodonyi urat a telefonhoz!...
- Irmus gyere a Tivoliba! Nagyszerű darab megy a Tivoliba.
- Mi a címe?
- A fejetlen ördög.
- Jó?
- Nagyon jó. Giza néni volt tegnap! Egészen odavan ettől a darabtól. De már csak a harmadik esti előadásra lehet jegyet kapni.
- Telefon! Bérci urat kérik a telefonhoz!
Ezek az emberek nem szédültek a síkos, fehér falak közt, a lángoló tükrök káprázatában, a lámpák őrült fényzuhatagában. Ha a történelmi érzés annyit jelent, mint a legnagyobb dolgokat nyugodtan és hétköznapi természetességükben látni, akkor ezek az emberek történelmi érzésűek voltak. Csakhogy bennük a tömegek lelkének az a nyomora jelentkezett, mely nem tudja, hogy a dolgok honnan erednek és magától értetődőnek fogad el mindent.
Front-tisztek jöttek be és más levegőt hoztak magukkal. Kardjukat csörtetve - mint akik rendkívüli dolgok közül jönnek - egy más stílussal mozdulataikban, fejtartásukban és életvitelükben kiabálták magukból:
- Eh mit? Minden mindegy! A sorsunk már nincs a kezünkben! Élet - vagy halál! Élet - vagy halál!
Nehéz, sötét, nyomorult téli borúlat! De semmiféle természeti borúlat nem volt olyan nyomasztó, olyan ijesztő és nehéz, mint a léleknek az a borulata, mellyel az emberi szellem előre cipelte magát a világ pokoli atmoszférájában, mely csak a vagyont harácsolók és a kéjjel gyilkolók számára volt egészséges levegő... Le kellett már az emberi lélegzetvételről is mondani! És azután mi maradt még az emberi életből? A dolgok összessége így kiáltott:
- Ember, te eltévedt, megátkozott állatja a földnek!
A kávéházból Bózsa a szerkesztőségbe ment. A kőnyomatos első esti kiadása már tudósítást hozott Scheidemann interpellációjáról. Scheidemann megkérdezte Bethmann Hollweget, milyen feltételek mellett hajlandó békét kötni? - A kancellár válaszát csak az éjjeli kiadásban lehetett várni. - Megszólalt a telefon:
- Bózsa urat kérik a telefonhoz!
- Halló! Itt Bózsa!
- Tessék csak várni, egy asszony akar beszélni az úrral!
- Várom!
- Nagyságos úr kérem!
- Ki az?
- Tetszik emlékezni? (vékony, izgatott, remegős hang, mely sohasem szólt még telefonba) A Magas Sándorné! Sádról! Ne tessék megsértődni!
- Maga Pesten van?
- Itt vagyok nagyságos úr! Ne tessék haragudni, hogy bátor vagyok ilyen úton beszélni a nagyságos úrral. De mondom, ha itt vagyok Pesten, csak megmondom a nagyságos úrnak.
- Nagyon jól tette!
- Lám a nagyságos úr úgyis azt mondta, várjak, majd ír nekem, mikor kell a helyet elfoglalni. De már nem volt türelmem odahaza várni. Odahaza mindig nagyon türelmetlen vagyok.
- És mit csinál itt?
- Egy tejcsarnokba vagyok nagyságos úr?
- Onnan telefonál?
- Nem onnan kérem, egy fűszerüzletből. Most tanítottak rá, hogyan kell telefonálni! Olyan különös.
- Ja, itt Pesten művelődni kell!
- Én szívesen művelődöm nagyságos úr! És kérem nagyságos úr, ha meg nem sérteném, szeretném felkeresni a nagyságos urat, élő szóval mindent elmondanék.
- Csak rajta! Jöjjön!
- Kérem nagyságos úr! A férjemről nem tetszett megtudni semmit sem?
- Bizony asszonyom még semmi hír.
- Mikor jöjjek oda a nagyságos úrhoz?
- Jöjjön ide holnap!
Az az ismert belső hang rögtön megkérdezte Bózsát:
- Hűen teljesítetted kötelességedet a szibériaival szemben?
- Nem teljesítettem!
Bensője aztán megpróbált védekezni és tudata alól kiléptek az ott idők folyamán leszűrődött érvek, amikről nem is tudott, hogy ott vannak. Jóhiszeműsége és becsületessége termelte azokat, mialatt kényszerítő körülmények közt másként cselekedett, mint ahogy akart volna. És most, mint jó védőügyvédek, a segítségére siettek:
- Miért nem teljesítetted jobban a kötelességedet?
- Mert magam is csak éppen hogy élek. Nem tudok versenyt futni a nehézségekkel. Még szemlélődni sem tudok! A kor visszhangját, az események reflekszeit el kell temetnem magamban és örökre elvesznek számomra. Leestem már a saját magaslatomról. Megfulladok a néma fájdalmakról! Csatatér nélkül is meghalok. Nem élek, csak lassan pusztulok.
Így ügyvédkedett a láthatatlan törvényszék előtt. De hirtelen megjelent a nagy bíró: - látta a zöld embert. Mint Krisztus a vizek fölött, lebegett a levegőkön. Nem volt vádló, nem volt panaszos. Sem szomorú, sem vidám nem volt. Meztelen bőrét, arcát a zöld penész borította, olyan finoman, mint a serkedő pehely. Haját a szél homlokába csapta és halálfélelmes verejték odaragasztotta. Szeme is zöld volt, de nem ijesztő, csak tökéletesen nyugodalmas, olyan nyugodalom, melyben megmerevedett az ellentmondás és szétterült a küzdelem hiábavalósága. Egészében mintha végső tiszta összege lett volna a nagy tragédiának, melynek címe: A nép háborúba megy...
- Ó! - mondta Bózsa. Azt hitte, hogy hangosan mondta és kartársai majd megkérdezik! - Ki az? Kinek beszélsz? Mit látsz?
Pedig nem is mondta hangosan: Ó! - csak maga-magában hangzott el. Rajtakáprázott a vízión, mely eléje hozta a szibériait, hogy azt hitte megtapogathatja testén a zöld penészt, mely a legendából permetezett reá. Az ismert benső hang azt mondta neki:
- Hiszen te jobban látod, mint a felesége! - Ez nem jó játék!
Az Illetékes Hivatal utcára szóló boltjának ajtaja előtt az aszfalton ültek az özvegyek és az anyák. Csak ültek ott mereven és a levegőbe néztek. Mintha gondos kéz válogatta volna össze ezt a néprajzi gyűjteményt. És az a néplélekről beszélt, mely határtalan és alaktalan hömpölygése közben az ősi szolgaságból a távoli szabadság felé, gazdag cifrával verődött ki ezen a ruhákon. És bár ott volt Erdély magyarja, a Felvidék tótja, a rutén nyomor és a dunántúli teltség, a délvidék kövérje és a hegyvidékek aszottsága, volt ezekben az asszonyi arcokban közösség! Mindannyiuk szeme egy nagyon messzi pont felé látszott igazodni. Ez a pont a végtelenben volt. Csak ott, annak a végtelennek a határain volt az ő feloldozásuk az értelmetlen és oktalan szenvedések alól. Arra a pontra volt valamennyiük tekintete irányítva anélkül, hogy tudták volna, miért néznek arra? És valamennyiük tekintetének fényében volt egy elem, mely úgy bukdácsolt, csillámlott ebben a fényben, mint halacska teste a sugárzó vízben és ez a suhanó, iramló, megfoghatatlan megtörtség így szólt ki a szemekből: - Sohasem! Ó sohasem!...
A helyiség egykor borozó volt és bordópiros fakárpittal volt borítva a mennyezetig. A padokon a fal mellett ugyanolyan asszony-szobrok ültek. Megfagyott arcú anyák és özvegyek. Régi ezredévek királyi temetkező helyeinek kőerkélyein ülnek így a kőbe faragott ősök, királyok, vagy istenek. Magas asztal-állvány előtt volt ott a kövér, barna, izzadt, vastag orrú is. E király- és istenszobrok reá vártak, hogy majd maga elé hívja őket! Hogy majd szól nekik a férjről, vagy a fiúról, akinek régóta nincs híre, aki az életből beleszakadt a korlátok nélküli mindenségbe... Várták a kövér, barna, izzadt, vastag orrú szavát. Láthatatlan sebeiket odacipelték eléje és várták:
- Tégy rá malasztot.
Az anya-szobrok egyike megmozdult, kendőjéből kibogozott és enni kezdett valamit. Foghagymaszag ütötte ki magát a levegőbe. Az izzadt, kövér, vastag orrú barnának remegni kezdtek az orrcimpái. Bordópirosság rohant föl arcába, szeme megtelt vérrel és gurgulázni kezdett. Felordított.
- Ki az a disznó már megint, aki büdöset eszik?
Az Illetékes Hivatal főirodája az első emelten volt.
Az előszobában egy asztalnál egymással szemben két vékony előszobás hivatalnok ült. Az egyik fiatal ember szőke volt, a másik barna. A szőke tükörből a haját igazgatta, a barna a körmét ráspolta.
- Itt van az elnök úr, vagy a helyettese, vagy a titkár?
- A Mici mindig azt mondja, miért fésülöm középen a hajam, mikor oldalt választja jobban áll nekem? Pedig nincs is igaza! - mondta a szőke a barnának.
- Na én a Nusit jól megmaceráltam tegnap a moziban. Azt súgja nekem: - Gyula, ne legyen szemtelen, mert már izzadok kínomban! De én annál jobban kínoztam - mondta a barna.
Feléje se néztek a kérdezősködőnek.
Bózsa a titkárt találta hivatalában. Elmondta miért jött. A titkár csengetett. Egy hivatalnokleány, százhatvan korona havi fizetéssel, nagy frizurával, selyemruhában, selyemharisnyában, lebbent be. Utasítást kapott, mire kiment, majd ismét bejött és behozta egy nagyon sok fiókos szekrénynek az egyik fiókját. Sárga volt az elő-lapja és barna a deszkája. A hosszúkás fiók beül sok kicsiny rekeszre volt osztva. A fiók közepén egy egészen üres rekesz mélyedt. Mély és keskeny odú, melynek fenekén már homály borongott. Ez a kis ketrec ebben a fiókban, egy másik, aránytalanul nagyobb ketrecnek: a mindenségnek a képmása volt. A zöld ember ki volt dobva a mindenségbe, ha a nyomozás odakinn rábukkant volna az ő pontjára, idebenn, ebben a rekeszben is lett volna már valami.
- Még egészen üres! - mondta a titkár.
- Igen! - mondta Bózsa és elment.