Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám · / · Barta Lajos: A zöld ember

Barta Lajos: A zöld ember
II.

Mikor Bózsa bement a váróterembe, a fapadon már egy nő ült, aki iparos asszonyok módjára volt öltözködve. Huszonnyolc éves lehetett, kövéres, érett, még friss volt, abból a kemény fajtából, melynek az acélossága nehezen pusztul el. Kerek arcán önérzet és gondolkodás látszott. Szája akaratos volt, kicsit fölfelé hajlott orra kíváncsi és éber természetre mutatott. Magas szárú, gombos cipőben, amit Pesten vehetett, és úgy nevezett slafrokban volt, de azt fekete, vállas lüszter kötényével átkötötte derékban. Attól mintha szoknya és blúz lett volna rajta... derék fölött kitöltötte kötényét a melle. Látszott rajta, hogy legfeljebb egy gyereke lehet. Mellette viaszkos vászonból való táska állt a padon, abból gyümölcsízzel bélelt tésztát szedett ki, azt egyhangúan ette. Maga elé nézett, hallgatott, tépelődött. Bózsa föl-lejárt a váróteremben. Az asszony megszólalt:

- Kérem nagyságos úr, ha valakit a járásbíróságon elítélnek és az illető azt mondja, föllebbez, de aztán meggondója a dolgot, lehet még a föllebbezéstül elállni?

- Nem vagyok jogász, de ehhez bizonyosan joga van.

- Jaj, de szeretném ezt tudni.

- Magát ítélték el?

- Engem! Éppen ma délelőtt itt Sádon, a járásbíróságon.

- Miért ítélték el.

- Becsületsértésért.

- Kit sértett meg?

- A napamat.

- Miért sértette meg a becsületében?

- El akarja tülem venni, amiben én az urammal együtt dolgoztam nyolc esztendőt.

- Hogy jut az eszébe?

- A másik menye, az neki kedves, annak akarja anni!

- Mennyi az a birtok?

- Az uram bírt tizennégy hód fődet, amit az édes anyja adott át néki. Most az anyós begyün az udvarra: - Ereggy ki a házbul! - Mondok: Még várhat! Hátha még élő az uram! visszagyühet! Ü csak egyre: - Ereggy ki a házbul! Hanem az semmi! De kimén a cselédjeivel a mezőre. Lekaszátatja a szénának valót, begyűjti, elviteti! Learatja elülem a gabonát, elviszi. Pedig én szántottam, én vetettem el. Nem hagy békét. Egyre gyün rám: - Ereggy ki a házból, nincs keresni valód ott! Mondok: - Nem megyek! Mer ha az én uram talán nincs is már meg, az ü kis lánya, nem a maga unokája? Apja után úgy is ő kapna ott mindent. - Kapná ám, hogyha a nevére vóna íratva.

- A maga ura elesett?

- Az én uram fogoly, hogyha még életbe van. Hét hónapja, hogy semmi hír róla! Mások má írtak abbul a Szibériábu, de ü nem írt. Ebbe mén el a szegény asszony esze!

- Hol esett az ura fogságba?

- Semiclibe. De már akkor az én uramon is rajta vót a ződ betegség!

- Mi az a zöld betegség?

- Akik soká vótak Semiclibe a kazemettákba, ott sokáig éheztek, szenvedtek, hogy olyanokká lettek vóna, mint akiket zöld penész ellep. Mintha a ződ rozsda meg akarná üket enni, még a szemük is ződ lett... Hét hónapja, hogy a repülőgép hozta tüle az utolsó kártyát. Ettül mén el az ijen szegény asszonynak az esze!

- Tudakozódott már az ura után?

- Jaj, hogyne tudakozódtam vóna. Odavótam háromszor is az illetékös hivatalba. Egy ojan nagy, vastag ember ül ott az asztalnál, ojan barna, zsíros arca van. De úgy néz az emberre, mint a bika, mikor megvadíttyák. Kérdezi az embert: - csak ordít. Mond az ember valamit -, csak ordít. Felírja az adatokat - ordít. Örül az ember, hogy kinn van a hivatalbul...

- Majd én megpróbálom.

- Áldja meg az isten.

- Mi a maga neve?

- Az én nevem Magas Sándorné.

Bezúgott a belgrádi gyorsvonat, Bózsa felugrott a vonatra. Az ablakhoz ment és köszönt kalapjával Magas Sándornénak. A szibériai felesége ott állt a nyárfák alatt és az éles nyári világításban, szürkésen fénylő selyem kendője körzetében, jól kivált az arca. Semmi különös sem látszott rajta. Jól megalkotott arc volt, melyen a pórusok, a vér és a sejtek folytatták rendes életüket. De Bózsa már tudta, hogy a homlok mögött, melyet csak két barázda szánt föl: ott áll iszonyú és hatalmas nagyságában a zöld ember! Az asszony szeméből szúrós, erős sugár szegeződött a vonat felé... Ez életének kemény akarata volt!... A sugarakban nem látszott a szibériai... az odabent állt a koponyájában nagy, csontos, vállas termetével, éhesen, rongyosan, beteg állat-szemével, zöld penésszel beborított bőrrel, szenvedésből túlvilágiasan.

Bózsa elment a vonattal, az asszony és a szibériai ott maradt... De pár óra múlva Bózsa arra eszmélt, hogy a szibériai az ő koponyájában is ott van, az agyában hordja, látja és érzi a zöld embert...