Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám · / · Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika

Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika [+]
I. Bevezető megjegyzések

Elöljáróba néhány meggondolásra szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét. Tanulmányunkban a "nemzet"-et és a "nemzeti"-t következetesen politikai értelemben használjuk. Meggyőződésünk, hogy ez az egyedül helyes, logikus szóhasználat, mely nem a fogalmak összezavarásából ered és nem szül fogalomzavart.

A nemzet politikai egység, történelmileg kialakult, államhatalommal bíró szervezet, melynek alapja és ereje az alkotó népelemek érzelmi egysége. Nemzeti érzés: a nemzeti egységbe tartozás érzelme, nemzeti gondolat: arra irányzott politikai törekvés, hogy egyrészt a népelemek érzelmi egysége minél teljesebbé váljék s hogy másrészt a nemzet, mint önmagával rendelkező egyéniség, önmagát minél függetlenebbül érvényesíthesse, akaratát a legteljesebb szuverenitással, mint állam, megvalósíthassa. Nem ragaszkodunk feltétlenül e fogalommeghatározáshoz. Különösen nem ahhoz a kritériumhoz, hogy a nemzet államhatalommal bíró szervezet. Csak arra akarjuk erős hangsúllyal felhívni a figyelmet, hogy a nemzet politikai fogalom, melynek definíciójából tehát a politikai karakter nem hiányozhatik. E fogalom tisztázása a politika tudományába tartozik, az elemzést ez illetékes tudomány el is végezte, ha tehát a társadalmi tudományok bármelyike is a nemzet fogalmát használni akarja, köteles azt a maga jelentéstartalmával átvenni a politikából. Semmi okunk sincs rá, hogy a nemzet teljeskörű politikai fogalmát összezavarjuk, akár a nemzetiséggel - mely ugyan szintén politikai fogalom, de csak részszerű, a nemzeti lét által feltételezett -, akár más disparat fogalmakkal: a fajjal, a társadalommal vagy esetleg egy társadalmi osztállyal. Esztétikusaink, kritikusaink és az irodalom elméletével foglalkozók rendesen összegabalyítják, egy kalap alá foglalják e különböző fogalmakat s mindegyiket egy nevezőre hozva nemzetről, nemzetiről beszélnek akkor is, mikor csak a nemzetiségről, a fajról, a társadalomról vagy egy társadalmi osztályról van szó. (Talán csak az egy Riedl Frigyes a kivétel!) Különösen a nemzetet és a fajt boronálják össze, egynek véve a nemzeti és faji szellemet. Pedig mennyire kettő a kettő, még olyan államalakulatban is, melyben a nemzetállam polgársága fajilag is egységes, mint pl. Francia- vagy Olaszország.

A nemzet - ismételjük - politikai egység, mely történelmileg, a közös sors folytán alakul ki, a faj pedig, a faji típus a testi és lelki tulajdonságoknak bizonyos egyformaságát jelenti, mely a közös vérségi leszármazás folytán jön létre, az esetleges beolvadások s a környezet változásai dacára is megmarad és melyet a faji átöröklés annyira megszilárdíthat, hogy pl. Ribot szerint a XIX. század franciája alaptermészetére nézve ugyanaz, mint Caesar gallusa. Bárminő jelentőséget tulajdonítsunk is a faji tényezőnek a társadalmi alakulatokban s helyezkedjünk bár az újabb szociológiai irodalom álláspontjára, mely a faji tényező társadalomtudományi fontosságát egyszerűen tagadja vagy ellenkezőleg állítsuk kiváló írókkal (Gumplowitz, Gobineau, Le Bon, Somló Bódog), hogy a faji sajátságoknak befolyásuk van a társadalmak fejlődésére, egy bizonyos: e megkülönböztető jellemvonások megvannak, ha tudományos megállapításuk felette nehéz is. Semmi okunk sincs azonban rá, hogy a fajt jellemző testi-lelki tulajdonságok összegét: a faji habitust egynek vegyük a nemzetivel, a faji szellemet nemzeti szellemnek mondjuk s a kettőt azonosítva, a fogalmakat összezavarjuk.

Aminthogy a nemzetet és a társadalmat is meg kell egymástól különböztetnünk. A nemzet politikai közösség és célja a nemzeti, állami lét, a nemzet fennmaradása és fejődése, a társadalom viszont a saját külön egyéni érdekeiket szolgáló, egyéni célokra törekvő emberek atomisztikus vagy csoportokba egyesült tömege, alanya és célja végső elemzésben az egyén. A történelemnek vannak nemzeties és társadalmias korszakai, hol a nemzeti érdek az uralkodó, hol az egyéni. A nemzeti válságok és erőkifejtések idején a nemzeti érdek abszorbeál mindent, de ha a nemzeti láz megszűnt, az egyéni, társadalmi érdekek és célok levegőhöz jutnak s "a porszemek nyugton hevernek biztos helyükön". Ez az egészséges állapot: a polgár és egyén életének, a nemzeti és társadalmi törekvéseknek váltógazdasága, habár a minél szilárdabb nemzeti egységre törekvésnek, a nemzeti gondolatnak soha sem volna szabad teljesen elhalványodnia.

Ha egyszer belátjuk, hogy nemzet és társadalom két különböző dolog, mennyire el kell csodálkoznunk annak láttára, hogy irodalomkritikusaink között akadnak kiváló elmék, kik a nemzetet nemcsak a társadalommal, hanem még hozzá annak egy osztályával, a parasztsággal, a földművelő néppel identifikálják. A Beöthyt követő kritikai iskola minden szavából az ütközik ki, hogy e hazában igazán magyar színe, zamata, jellege csak annak van, ami az alföldi falu gondolat- és érzelemvilágával megegyezik, mindaz, ami ettől különbözik, magyartalan, sőt éppen nemzetietlen! Valaha a rendi nemesség magát tartotta a nemzetnek, ma a demokratikus eszmék nagy térfoglalása sem juttathat odáig, hogy a nép legyen a nemzet, hogy a paraszt ember esze járását, az alföldi gazda ideológiáját, az ún. népiest tegyük meg nemzetinek. Hová vezetne ez? Ochlokratiára!

A "nemzeti" körül támadt fogalomzavar nem mai keletű. Körülbelül akkor keletkezett, mikor a "nép-nemzeti" költői iskola, mint a nemzeties irányú költészet egy új hajtása Petőfivel és Arannyal diadalmasan bevonult az irodalomba s ez irány képviselői a nemzeties (hazafias) szellemet összekapcsolták a népiessel s leszállván az alföld fajmagyar népéhez, annak faji vonásait, érzésvilágát is bevitték költészetükbe és dalaikban, epikájukban egyformán képviselői lettek a faji szellemnek, a nép eszme és érzelemkörének és a nemzet törekvéseit kifejező érzéseknek: a nemzeti szellemnek. Könnyelmű általánosítás folytán aztán a faji, a népies és a nemzeties összeolvadtak és a kritikusok - a terminológia pontosságára nem ügyelve - ezt a konglomerátumot állandósították.

Még Gyulai Pál is, aki pedig összes kritikusaink között talán a legvilágosabb elme, okoskodásai, mondatai logikai példákul szolgálhatnának a helyes és tiszta okfejtésre, még ő is összezagyválja a dolgot s elmulasztja a "nemzeti" fogalmának más disparát fogalmak tartalmától való elhatárolását. Meg is van az eredménye: a henye kifejezés fejére lázad, a szó visszapattan az íróra, mint a tatár nyila.

Mikor 1880-ban egy beszédében megállapítja, hogy a költészet nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy, mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, kétségtelenül helyes, politikai értelmére gondol a nemzeti szellemnek. De mikor azt mondja, hogy Arany költészete "nemzeti típusunkat" fejezi ki, ez alatt már csak a magyarság faji jellegét akarja érteni, azt, amit a következő mondat állít: "minden jegy rajta egyszersmind fajáé". Tehát előbb a nemzeti egy volt a hazafiassal, most meg a fajival. Ebből ugyan még nem ered zavar, de mennyivel biztosabb volna a kifejezés, ha nem keverné bele a politikai fogalommal bíró nemzeti-t s Aranyra is azt mondaná, amit Petőfire: "ő a magyar líra legkitűnőbb képviselője". És vajon sejthetjük-e, hogy mikor Vörösmarty százados emlékünnepén emlékbeszédét azzal kezdi: ő volt az, "aki a század első felében költészetünknek nemzetibb irányt adott", vajon sejthetjük-e, hogy ezúttal a nemzeti mi mindent foglal majd magában, hogy nemcsak Vörösmarty hazafias irányát, hanem azt is kell alatta értenünk, hogy ő alapította meg a valóban magyar költői nyelvet, hogy történelmi és mondai forrásokat dolgozott fel s végül, hogy "ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét". A nemzeti tehát most már nemcsak hazafiast, nemcsak fajmagyart jelent, hanem ráadásul még népiest, sőt a hagyományokhoz ragaszkodást: konzervativizmust is. Aki a nemzeti-t hol megszűkített, hol megbővített értelemben használgatja, az nem csoda, ha ez összevisszaság révén össze is zavarja a fogalmakat. Mikor pl. a XVIII. század végén elkövetkezett nemzeti megújulásról beszél, azt mondja: "... Ez idegen műveltséget magyarrá tenni volt az ébredő hazafiság jelszava. S valóban ötven év alatt az egészen magyarrá kezdett válni, de kevésbé nemzetivé". Mit értsünk ez alatt? Mit jelent ezúttal a "kevésbé nemzeti?" Hazafiatlanságot? S ugyanerre az irodalmi korszakra, a németes és franciás költői iskolák korára mondja később, hogy Aranyra Kazinczyék inkább elidegenítő hatással voltak, mert érezte, hogy ha több is bennük a művészet, "de kevesebb a magyarság". Szegény Kazinczyék! Az imént egészen magyarok voltak, de kevésbé nemzetiek, most meg művészek, de kevésbé magyarok. (V. ö. Beszédek, I. k. 234. és 239. lap.)

Értik ezt Önök?... Én sem. Gyulainak megvan az a mentsége, hogy az ő korában még bizonytalan volt a terminológia, de azóta már elváltak egymástól a politikai és társadalmi tudományok. És mégis peccatur intra et extra. E henye szóhasználat révén valóságos embarras de richesse áll elő, a nemzeti-ből misztikus, bizonytalan jelentéstartalmú fogalom keletkezik, a totemizmus egy új fajtája van fejlődőben "s a nemzeti örve alatt terjed a hiú önteltség s a korlátolt felfogás" mint azt egy elhunyt jelesünk már félszázaddal ezelőtt észrevette.

Baconnak mindenorra igaz megállapításából, hogy t. i. a tudomány az értelemhez, a költészet a képzelethez szól, következni is kell ám valaminek, elsősorban a tudományos és költői kifejezés különbségét illetőleg. A költő élhet rembrandti világítással, Leonardo lágy sfumatójába öltöztetheti mondatait, fokozhatja a hatást, ha tompítja a fényt, ha tud elhallgatni, sejtetni, nem magyarázva meg feleslegesen mindent, tápot adva képzeletünknek. Sok igazság rejlik Goethe mondatában: "Je inkommensurabeler und für den Verstand unfasslicher eine poetische Produktion, desto besser". A realista poétikának a kifejezés világosságát hangoztató követelése tulajdonképpen nem a költészetre áll, hanem az értekező prózára. A tudomány, még ha akármilyen távol áll is a népszerűsítéstől, mindig felvilágosít, tanít, feladata a kifejtés, a meggyőzés s erre a kifejezés biztossága, világossága a legcélravezetőbb eszköz, viszont csak annak az előadása lehet világos, aki teljesen tisztában van a mondanivalójával, képzetei, fogalmai határozottak, gondolkodása rendezett. Igen, az auditóriumnak napfényben kell úsznia, egyetlen sarok se maradhat homályban, egyetlen hallgató se bizonytalanságban. Mire jó hát az a miszticizmus, mely a változó, sokféle értelmű nemzetiből támad? Sokszor bizony csak arra, hogy mélységeket és magasságokat sejtessen s a jótékony köd eltakarja a gondolatszegénységet, az emelkedettség nélkül való laposságot. S a legjobb esetben is arra jó, hogy nagyszerű dialektikájú viták eredjenek meg, kilátástalanok, mint a Medárd napon megindult esők, az egynyelvűek bábeli zűrzavara, mikor mindenki ugyanazt mondja bár, egyik sem érti a másikat. Ehhez fogható összevisszasággal vitatkoztak a XVII. század esztétikusai, csakhogy ők megfordítva ugyanazon fogalom: az imagináció megjelölésére törekedtek az ízlés, tehetség, érzelem, képzelő erő különböző jelentésű szavainak használatával, de épp úgy elmulasztották a szavak értelmét világosan meghatározni. Amint B. Croce mondja: e szavak rájuk nézve árnyékok voltak s mikor meg akarták ölelni őket, üresen fonódtak karjaik saját keblükre.

Mi következik mindebből? Némely fürgébb elmejárású olvasó már bizonyára sejti: mi minden. Nem kívánunk útjába állani annak a kevés fáradtsággal járó élvezetnek, mi a kitalálások nyomában jár s ezúttal beérjük annyival, hogy senkit sem késztetve apológiákra vagy támadásra, egyszerűen minden félreértést és belemagyarázást elkerülendő, figyelmeztetjük az olvasót álláspontunkra. Tanulmányunkban a nemzetet és a nemzetit tisztára politikumnak tekintjük. Eszerint tehát nemzeties líra alatt a költészetnek azt a fajtáját értjük, mely a nemzeti összetartozás érzelmeiből fakad, melyet a hazafias érzés fűt melegre vagy betegít haloványra, amelyet a nemzet sorsán való töprengés, jövőjében rendületlen vagy megrendült hittel, szenvedélyes erővel vagy fáradt lemondással reménykedve, bízás különböztet meg az egyéni érzéseket: vágyakat és kiábrándulásokat tükröző lírától. Minthogy pedig ez érzés a nemzeti gondolat természetes velejárója, a nemzeties líra gyökerére nézve politikai természetű. Ez az egyik megjegyzésünk. A másik meg ez: A nemzeti szempontú kritika a műbírálatnak az a fajtája, mely a nyelvben kifejezett művészetet: az irodalmat elsősorban és főképpen a nemzeti érdek szempontjából vizsgálja és értékeli s a művészet érdekét alárendeli vagy mellérendelni igyekszik a politikai közösség érdekeinek. Minthogy pedig arra a kérdésre, vajon a jelenben a jövő előkészítésére tekintve milyen állásfoglalás és cselekvés a nemzet érdekében álló - eltérőek a vélemények s így tehát a nemzet jelenére és jövőjére vonatkozó politikai meggyőződés szükségképpen mindig pártpolitikai színezetű, ennélfogva természetes, hogy aki az egykorú irodalom jelenségeit nemzeti szempontból értékeli, aki azt nézi, hogy az íróművész munkásságával mennyiben fejt ki a nemzet javára váló működést, az nemcsak beviszi a politikát a kritikába, de szükségképpen pártpolitikai szemüvegen is nézvén, az irodalombírálat cégére alatt pártpolitikát szolgál, ítélete ilyen vagy olyan irányban pártos leszen. Hogy ez így van s hogy ennek mik a következményei, azt fogjuk az alábbiakban bizonyítani és kimutatni. Vállalkozásunk egyben példa és argumentum lesz arra is, hogy a kísérlet, a demonstráció bizonyos fokig az irodalomelméletben is alkalmazható.

 

[+] * E tanulmány során lesz szó Beöthy Zsolt irodalomtörténeti jelentőségeiről is. Szerk.