Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
Talán két percig sem tartott, már tetőtől-talpig fel voltam öltözködve. Indulásra készen, mint egy rohanó tiszt, aki azonnal jelentést tartozik tenni parancsnokának. Körülnéztem. A szoba irgalmatlanul fel volt forgatva, minden egymásra volt borítva, bútorok helyeikről elmozdítva, szőnyegek lomposan felborzolva, mintha gyilkoltak volna ebben a szobában. a falakon lengyel nemzeti hősök művészietlen portréi, az egyik mellett a cár rút arcképe...
Az ajtóhoz léptem és kinyitottam.
- Kovács, Kovács - kiáltottam rekedt hangon.
Néhány pillanat múlva előttem állott a szolgám.
- Jöjjön be! - mondtam neki.
A szolga belépett. Keményen, szúrón néztem a szemébe s olyan idegen hangon beszéltem vele, ahogy azt azelőtt sohasem tettem.
- Hol aludt - ripakodtam rá.
- A pitvarban.
- Jól aludt?
- Aludtam egész éjjel.
- Hallott valamit?
- Igenis hallottam.
- Mit hallott?
- Egy lövést hallottam az imént.
Nyugtalanul nézett rám. A vállára tettem a kezemet, aztán megfordultam, az ágyra mutattam és ezt mondtam neki:
- Ide figyeljen Kovács! Ha magát megkérdik, maga nem mond egyebet, mint amit tud... Nézze, az az asszony ott agyonlőtte magát.
- Igenis.
- Tudta ezt?
- Nem tudtam.
- És most tudja?
- Most tudom.
- Mehetünk...
Kovács kisietett. Én a véres ágyra szegeztem a tekintetemet, aztán sebes léptekkel követtem a szolgámat.
Kinn csodaszép októberi reggel volt, az ősz még egyszer kipompázott, a nap reggeli fénye elömlött a falun, a távoli halmok vörhenyes színe ide sugárzott, a fák lombja hullatott ágai gyengén hajladoztak az enyhe szél ölelésében, az itt-ott elém bukkanó ép házakról derű villogott felém, amint lázasan magamba szíva az ingyen kapott, felüdítő levegőt, az etapp felé rohantam, hogy jelentést tegyek az asszony öngyilkosságáról. Igen, jelentést kell tennem erről a rettenetes éjszakáról és aztán hátat kell fordítanom ennek a falunak, hogy soha életemben ne lássam többé és ha véletlenül még egyszer ide sodorna a végzet, ne ismerjek rá. Igen, jelentést kell tennem, nehogy azt hihesse bárki, mintha bári részem is lett volna az asszony halálos elhatározásában... De hát ki látta? Ki tud róla? Ki hallott róla?... Kovács mélyen aludt és most olyan egykedvűen ballag mögöttem, mintha csak azon töprengene, hol fogja megfőzni a reggeli teáját... Ki tud erről?... Eh, mindegy, nekem kötelességeim vannak... Vajon így gondolkodnék az én helyzetemben Linkoronszky kapitány is? Nem csúfolna-e ki, ha megtudná, hogy azon töröm a fejemet, milyen jelentést írjak erről az éjszakáról a parancsnokságnak?
Őrülten rohantam az utcán, mintha üldöztek volna. Néhány perc, már benn vagyok az etappnál. A tizedes felugrik, az ágya még nincs rendbe hozva, úgy látszik, ő is csak az imént kelt fel.
- Jött valami a számomra?
- Alázatosan jelentem, nem jött semmi.
- Hol a hadnagy úr?
- Ő reggel később szokott bejönni. Azt hiszem, félórán belül itt lesz.
- Fél óra - mormogtam magamban... Fél óra alatt megtudnak mindent.
A tizedes felé fordultam:
- Nekem egy jelentést kell megírnom, adjon papírost és ceruzát.
- Parancsára főhadnagy őr.
Leültem és írni kezdtem:
Az X...-k hadosztály-parancsnokságnak
Tábori posta... 1915. október 27. Állomáshely.
Jelentem, hogy századommal tegnap este a faluba érkeztem. Egész nap zuhogott az eső, de a legénység jól bírta a menetelést. Az volt a parancsom, hogy itt pihenjek meg és itt várjam be az indulásra való további utasítást. A századot elhelyezvén, tisztiszolgámmal bementem az etappra, hogy jelentkezzem, és hogy szállást kérjek. Ugyanakkor az etapp helyiségében egy feldúlt asszonyt találtam, amint később megtudtam, az illetőt Baltárovics Lodzsának hívták. Nevezett hölgy teljesen exaltált állapotban volt, hosszabb vitája lehetett az etapp parancsnoksággal, Prohászka Zdenko hadnaggyal és valami Blick nevű zsidóval, aki itt kémszolgálatot teljesít. Amint később értesültem, arról volt szó, hogy megtagadták tőle az útlevelet, holott a hölgy mindenáron a szüleihez akart utazni. Baltárovics Lodzsa ekkor kétségbeesésében hozzám fordult, tőlem kért segítséget, de én nem tudván, miről van szó, természetesen nem állhattam rendelkezésére. Amikor Prohászka hadnagyot megkérdeztem, mi okozta az asszony különös lelki felindulását, a hadnagy a felvilágosítást megtagadta. Én ezután szolgámmal elmentem a szállásomra. Ott azonban nem tudtam aludni. Felkeltem és kimentem az utcára. Rövid ideig kószálhattam, amikor a sötét estbe elém került egy nő, akiről hamarosan megállapítottam, hogy azonos azzal a nővel, akivel megérkezésemkor az etappon találkoztam. Nevezett úrinő magához invitált, én a meghívást elfogadtam. Bementem a házába. Sötétben beszélgettem vele, az asszony nem akart lámpát gyújtani, arra hivatkozott, hogy este kilenc után minden világítás tilos a faluban. Nekem tetszett, hogy a parancsoknak ilyen szigorúan engedelmeskedik. Később arra akart rávenni, hogy adjak neki kosit és kísérjem el a szüleihez. Sokáig faggatott és könyörgött és be kell vallanom, hogy kínos unszolásai és szorongató kérései közben női nemének minden pokoli ingerével próbált rám hatni, de én megmagyaráztam neki, hogy én tiszt vagyok s hogy én inkorrektséget nem követhetek el. Amikor látta, hogy minden kérése hiábavaló, megtört s elmondta, hogy hadbírósági eljárás van ellene, később pedig azt is bevallotta, hogy az urát - bizonyos Baltárovics János nevű orvost - hazaárulás miatt statáriálisan kivégezték. Én, teljesen ki lévén merülve, ezután még egész éjjel ott maradtam a sötét szobában. Az asszony közben lefeküdt és reggel felé az ágyában, anélkül, hogy láttam és meg tudtam volna akadályozni, kivégzett ura után való bánatában eszét vesztve, öngyilkosságot követett el. Az asszony azonnal meghalt.
Jelentem, hogy parancsot várok az indulásra s hogy a helybeli etapp tudja hogy innen hova irányítottak.
Aláírtam a jelentést, összehajtogattam és a zsebembe csúsztattam. Vártam.
Ekkor megszólalt a telefon. A tizedes a telefonhoz ugrott, talán negyedóráig beszélt és jegyzett. A szavaiból azt vettem ki, hogy Lodzsát is említették előtte és hogy a századomra vonatkozólag is kapott valami utasítást. Ránéztem, de nem kérdeztem tőle semmit.
Öt perc múlva megérkezett a hadnagy. A szakálla gondosan meg volt fésülve, látszott rajta, hogy jól kialudta magát. Alaposan szemügyre vettem s még mielőtt szólhatott volna hozzám, már tudtam hogy még nem tud semmit.
- Jól aludtál? - kérdezte tőlem.
- Köszönöm, kitűnően.
- Meg is látszik rajtad. Ma sokkal nyugodtabb az arcod.
Aztán a tizedeshez fordult.
- Jött valami?
- Épp az imént jött a parancs - jelentette a tizedes. A főhadnagy úr századából szabadságolni kell azokat az embereket, akik a nyáron nem kaptak aratási szabadságot. Azután a századnak X faluba kell mennie... Jelentem alássan, parancs jött arra is, hogy Baltárovicsné ellen megszüntették az eljárást, ki lehet neki adni az útlevelét.
Bambán néztem mindkettőjükre... Tehát Lodzsa ártatlan volt. Hiába halt meg, nem kellett volna meghalnia, ha az idegei meg nem bomlanak, ma boldogan távozhatott volna innen... Ártatlan volt, ártatlan volt!
A hadnagy, mintha tegnap esti merevségét akarta volna enyhíteni, felém fordult:
- Tudod, arról az asszonyról van szó, akit tegnap este itt láttál.
Nem feleltem neki semmit. Csak a kezemmel legyintettem, hogy az ügy nem érdekel.
A tisztiszolgámat kiküldtem a századhoz azzal a paranccsal, hogy azonnal jöjjenek az etapp elé. A század negyedóra múlva frissen, jókedvvel állt meg a ház előtt. Ekkor megmondtam Kovácsnak, hogy még ma indulhat visszafelé. Mehet haza. Felszánthatja a földjét, megcsókolhatja az eke alatt fölserkedő göröngyöket, kitombolhatja magát rég nem látott kis birtokán és magába temetheti, elfeledheti ezt az éjszakát, amit a pitvarban töltött.
Amikor megtudta, hogy haza mehet, elnyűtt képe széles kacagásba derült, apró szeme vidáman felragyogott. Valami bennem is felragyogott. Elszakadok ettől az embertől, akit nagyon szerettem, de akire most semmi szükségem nincs. Örültem, hogy elmegy, hogy nem látom többet, hogy ha zaklatná a kíváncsiság, nem kutathat, nem kérdezősködhetik, mert most minden vágya, gondolata és érzése haza röpíti és ez neki minden, mindennél több és mindennél drágább... Miért áll még itt? Miért nem indul?
Végigmustráltam a századomat, meghallgattam az őrmester jelentését, aztán, mintha valami ócska kis, szemét papíros lett volna, ott a szeme láttára kihúztam a zsebemből a jelentést, összegyűrtem széthasogattam. A lassan megerősbödő szél felkapkodta a tovaszálló, áruló papírrongyokat, megkavarta és szétteregette a kocsiút pocsolyájában. Két fáradt, sovány tehén kullogott arra, trágyás patáikkal eltaposták a jelentésemet...
Elmúlt, megsemmisült. Senki nem tud róla semmit. Én sem tudom. Senki sem tudja...
Unott, butító csönd mindenfelé. Csak a katonák nyüzsögnek, az őrmester válogatja ki a szabadságra indulókat. Azok egy csoportba verődnek, azt tárgyalják, kit merre visz a vonat, ki mikor ér haza, merre van Magyarország, hol a Balaton, merre folyik a Tisza és hogy esik-e már a hó a Kárpátokban?... Mert tavaly ilyenkor ott már esett a hó. Kovács áll a csoport közepén, ő a leghangosabb közöttük, valamit magyaráz nekik, erősen hadonász a kezével. Odafülelek. Idegesen hallgatom, szeretném megérteni, miről beszél, de nem tudok elindulni, hogy elkaptam a hangját, állok egy helyben és várok. De azért a félszemem állandóan rajta csüng, figyelem, de sohasem néz felém, nincs szüksége rá, hogy rám nézzen, hogy a beszédébe belevonja az én alakomat is. Nem rólam beszél.
Mit fecseg annyit? Miért nem takarodik?
Megsürgetem a dolgot. Indulni akarok. Menjünk! Meghagyom az őrmesternek, hogy egy-kettőre végezzenek. Aztán hozza rendbe a századot... kis tér van a ház előtt, azon baktatok föl-alá. A szemem fölvetem a napra, áhítozva, fázósan nézek az októberi nap erőlködő fényébe, talán át tudnék melegedni, a bőröm hideg, borzongós, meg-megrázkódom, a köpenyemet egyre jobban csavarom a testem köré, hideglelés kerülget, a szám ki van cserepesedve beteg vagyok, olyan vagyok, mint a sebesült akinek a fele vére kifolyt... A szemem fakó héja fáj a nagy megerőltetéstől, ahogy szakadatlanul a napba bámulok. Magamba akarom szívni a nap minden melegét s közben arra gondolok, milyen jó volna, ha a nap ki tudná szívni belőlem a véres emléket, a parázna éjt, s a vacogó rettegést valamitől, hogy hátha mégis... Milyen volna, ha savóra, aszottra szívna ki engem a nap és tíz perc múlva itt más ember állna nem én, s többé nem ismerne rám senki...
- Indulás! - kiáltom az őrmesternek
A század elindul. Én az élén megyek, sietve, erőltetett menettempóban. Kis zsongás, mormolás ütődik felém, hátraintek, hogy csönd legyen. A hang zavar, úgy szeretem ezt a pánikszerű hallgatagságot, ami ráfeszül a falura... Valahonnan a távolból tompa kongás hallatszik ide. Az ágyú szól, de itt csak olyan, mint a hazatérő csorda elszálló kolompja. Vagy repülőgép indult el?... A géppuskákat nem hallom. Lehet, hogy tegnap este is mást hallottam.
Hirtelen kirántom a kardomat, megvillogtatom a napfényben, hátranézek és vigyázzt vezénylek. A legények kihúzzák magukat, sűrűn verik bakancsaikkal az úr porhanyó sarát... Megismerem azt a boldogtalan házat, meglátom az ablakban az öklöm nyomát... A jobb kezemre nézek, sajog, most látom, hogy véres. Elfelejtettem megmosakodni. Tizenegyedik napja, hogy nem mosakodtam... Mintha csak otthon lennének, a fiúk keményen vágják a taktust.
- Század, jobbra nézz! - vezénylem harsányan.
A legények mereven néznek az idegen házra. Nem látnak semmit sem, nem tudják, ki lakik ott benn. Nem is törődnek vele. Nem is kíváncsiak. Tisztelegnek. Ugyanúgy, mint máskor, láthatatlan, surranó rémeknek, láthatatlan, istenített bálványoknak, ismeretlen hatalmaknak, hangtalan, sötét, nagy uraknak, most is csak tisztelegnek és mennek feszesen kemény testtartással és talán arra gondolnak, hogy ebben a házban is valami rettentő, félelmetes élet-halál ura lakik, aki még csak arra sem érdemesíti őket, hogy zord, csontos, vértelen arcát megmutassa az ő halálba induló, engedelmes legényeinek...
...Azt hiszem, így történt. Ilyen siváran, ilyen lelketlenül hazudva rohantam ki Lodzsa véres falujából.