Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége

Berkes Imre: A halott ember felesége
VII.

Nem tudom, hányszor kértem erre, nem tudom, mikor lobbant ki csöndesen ez a vágyódásom, hogy mezítelenül szeretném látni, lehet, hogy végül már félálomban mormoltam, mert a kéj, a kín s a bor hirtelen zsibbasztani kezdett, a tagjaim elrenyhültek, két ölelő karom szertehullott, a csókom elpernyedt, még mielőtt mezítelenül láttam volna Lodzsát...

Súlyos sötétség borult az agyamra, az álom, mint valami irgalmatlan rém, rám telepedett, milyen utálatos lehettem, alighanem horkolni kezdtem, elaludtam... Vagy talán nem is aludtam el, talán ez is a képzelet rémült tréfája volt, nem, nem tudom, mikor lett a szeretőm az akasztott ember felesége, milyen szégyen, alighanem elaludtam... Órákig aludtam... Hogy miért nem dobott ki az ágyából, miért nem rúgott ki undorral, nem tudom, semmit sem tudok, de mintha Linkoronszky kapitány gúnyos kacagását hallottam volna, utálatos, csúfolkodó, vigyorgó nevetését... Megszégyenítettem Linkoronskyt, s most mégis kikacag a szeretőm előtt.

Alighanem felébredtem. Végigtapogattam a tagjaimat, megfogtam az egyik szememet, azután megfogtam a másik szememet, végigsimítottam az orromat, államat, ébren voltam, még egy kicsit az arcomat is megcsíptem... Csakugyan elszunnyadtam az imént, micsoda szégyen, nem kellett volna egy hajtásra kiinnom azt az üveg bort, nem, nem, ez végzetes, rút hiba volt... Ezt már lehetetlen jóvátennem.

Nem ismerek magamra, nem hiszem el, hogy az, aki itt fekszik tohonyán Lodzsa mellett, én vagyok, nem, ez ellen tiltakozom, valaki más furakodott ide s én még mindig a díványon ülök, Linkoronszkyval beszélgetek s arra kérem Lodzsát, gyújtsa meg a lámpát, mert én mezítelenül akarom őt látni... Hogy ez itt én volnék, ostobaság!... De talán mégis én vagyok s valaki fekszik közöttünk. Meg akarom markolni azt az idegent, hogy kihajítsam az ágyból.

- Lodzsa, Lodzsa, ébredj, miért nem szólsz hozzám, miért nem vigasztalsz meg? Óh, csak egyetlen hangodat, csak egyetlen szavadnak tört sóhaját hallanám, mindjárt nyugodtabb volnék! Úgy látszik, te is elaludtál, elkábultál... Nem akarsz újra a szeretőm lenni? Már nem akarsz a kocsimra ülni, már nem akarsz velem megszökni az éjben, haza, oda, ahol kínos gyötrelemben várnak rád öreg, elfáradt szüleid, akik nem tudják, mi történik veled és gyötrődve, suttogva, agg ajkaikkal egymást vigasztalva reszketnek érted?... Nem hallod, nem hallod?

Rémület fogott el... Miért nem felel ez az asszony, elájult, vagy pedig valóban halálosan megsértődött, mert elnyomott az ostoba álom? A vállához csúsztatom a kezem és költögetni kezdem. Érzem, hogy a szeme héja felpattan, mintha ő is halálos álomból riadt volna föl, vagy talán nem is ezt hallom, nem a szeme héjának a hirtelen percegését, valami más nesz ütötte meg feszült dobhártyámat.

- Lodzsa, Lodzsám! Nem hallottad mire kértelek, óh ne tagadd meg tőlem ezt az egyetlen kérésemet, mit adhatnál te még nekem, megosztottad velem az urad nászágyát, nem kértem tőled mást, csak mezítelenül szeretnélek látni... Meggyújtom a lámpát...

Leugrottam az ágyról, de egy kéz hirtelen megragadott. Lodzsa keze. Most megijedtem a kezétől, megint fagyos volt és a hangja is jéghidegen hasított bele kínlódásaim kavargó kohójába.

- Óh, maradjon csak kérem, most már nem volna semmi értelme ne fáradjon, ne gyújtsa meg a lámpát, most már elkéstünk... Kár volna a lovakat ide fárasztani, kár mindenért, nem kell, nem érdemes!...

- Nem érdemes - tiltakoztam -, de mindig érdemes egy szép asszony szépségébe beleveszni, s te olyan csodálatosan fehér vagy Lodzsa, soha életemben nem láttam még ilyen fehérarcú asszonyt, mint amilyen te vagy és én látni akarom az érző, reszkető, hullámzó márványtestedet.

A szobában szaladgáltam, gyújtót kerestem, vagy gyertyát, vagy lámpát, de nem találtam semmit.

- Itt a fény nálam - mondta bágyadt halksággal az asszony -, mindjárt fellobban, utolsót lobban és akkor látni fogsz, megnézhetsz...

- Látlak, látni foglak...

Az ágy felé közeledtem... Most éles, sikító dörrenés hallatszott... Valahol lőttek. Valaki agyonlőtte magát...

- Lodzsa, Lodzsa!

A homlokomhoz kaptam, mert hirtelen azt hittem, hogy én lőttem magam főbe... De nem, én élek, a kezem üres és a fejemből nem szivárog a vér. Valaki agyonlőtte magát.

- Lodzsa, Lodzsa... Miért nem felelsz? Mi történt? Meg fogok őrülni, vagy már meg is őrültem. Miért nem felelsz?... Baltárovics Lodzsa, felelned kell, szólj, ordíts, még egyszer akarom a hangodat hallani, még egyszer mondd hogy szöktesselek meg, itt van a kocsim, itt vannak a lovaim, jöjj, rohanjunk! Lodzsa!...

Kinn zakatol, mozog valami. Mintha kopognának. Mintha valaki türelmetlenül dörömbölné az ajtót.

- Ki az, ki az? Ki zavar engem, Lodzsa, Lodzsám!

Aléltan támolyogtam az ágyhoz. Végigtapogattam a hideg párnákat, a kihűlt vánkosokat s egyszerre forró, sűrű, olajos nedvesség éritette az ujjaimat. Vér. Vér... Hátraléptem, hátráltam, kezemet magam elé tartottam, mintha egy üldöző rémet akarnék magamtól távol tartani, hátráltam, azt hiszem, az ablakhoz értem, megfordultam, az öklömmel bevertem az ablakot... A roló felpattant, friss levegő és világosság csapódott be a feldúlt szobába. Az ágyra néztem. Lodzsa meghalt... Agyonlőtte magát.