Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
El akartam innen menekülni. Csak ki innen, el innen, ki az éjszakába, a friss, szabad levegőre! Éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy egy pillanatig sem maradhatok, az idegeim, ezek a fáradt, vékony, hajszálfinom rongyok, már közel voltak a megpattanáshoz... Elindultam. Azt hiszem, egyenesen az ajtó felé tartottam, a szememet megerőltettem a sötétségben, szinte fájtak, égtek, majdnem kiugrottak az üregükből, a két kezem tapogatózva, védően magam elé emeltem, úgy akartam suttyomban, zajtalanul kiszökni. De mintha körbe forogtam volna, előre nem tudtam lépni, mindig beleütődtem valamibe képtelen voltam a szoba bútorai és láthatatlan tárgyai között egy keskeny kis sávot találni, amelyen keresztülbújhattam volna. Hol a falba vágtam a fejemet, hol meg a térdem ütődött bele valami kemény tárgyba, hogy szinte lüktetően megsajdult, hol meg a kezem ragadott meg egy súlyos, elmozdíthatatlan valamit, amit, bárhogy is erőlködtem, nem tudtam az utamból odébb lódítani... Nem tudom, hogy ez meddig tartott, nem tudom, hogy a menekülésre ösztökélő gondolataim mennyi ideig marcangoltak, de egyszerre csak azon kaptam magam rajta, hogy megint a díványon ülök, mozdulatlanul és kábán, az agyam zsong, a fülemben még mindig benne harsog az asszony unszoló, vérfagyasztó kiáltása, hogy akarok-e a szeretője lenni... Lehet, hogy föl sem álltam, el sem indultam lehet, hogy azóta csak pillanatok iramlottak tova s e pillanatok súlya megzavart, megbomlasztott... Akarok-e az akasztott ember feleségének a szeretője lenni?... Akasztott ember feleségének a szeretője?...
Az ágy felől nem hallatszott semmi. Csönd ült a szoba kegyetlen rejtelmességében és mégis mintha ezer és ezer rikoltó, fülnyiszáló, zagyva hang táncolt volna körül, egy megbomlott orcheszternek szabadjára eresztett, kusza és vad hangjai, mélyek és búgók, felsikoltók és elernyedők, orkánosak és fuvallatszerűek, őrjítő összevisszaságban nyikorogtak, minden hang az agyamba fúródott, az agyamat csiklandozta, tépte és tébolyította...
Akasztott ember kötele...
Azt mondják, erre határozottan emlékeztem, hogy az akasztott ember kötele szerencsét hoz! Talán ez is szerencsét hozna, ha elfogadnám az akasztott ember feleségének a szerelmét, melléje bújnék és a szeretője lennék! Akasztott ember feleségének a szeretője! az, az leszek... Eszem ágában sincs már, hogy elmeneküljek innen, micsoda riadt gondolat volt ez, miért kellene innen megszöknöm, hisz erre vágyódtam, hogy végre tiszta, puha, illatos ágyban feküdjem és mellettem érezzem a legszebb asszony kitáruló testét, szerelemtől lihegő, el-elfúló lélegzetét és csókjainak mérgező muzsikáját! Ezt akartam és most ezt el is értem. Itt vagyok, szeretője leszek az akasztott ember feleségének... Nem láttam magam, de szerettem volna most az arcomat tükörben megnézni, azt hiszem, az ajkam nevetésre torzult, hangtalan, fölényes, gúnyos nevetésre, mert hirtelen eszembe jutott Linkoronszky csendőrkapitány... Igen, éppen ő, Linkoronszky csendőrkapitány, mert ő egyike volt a legzivatarosabb és a legkalandosabb tiszteknek, akikkel a háborús végzet valaha összesodort. Ő jutott eszembe, Linkoronszky csendőrkapitány, egy egésze különös, mámoros és elragadó háborús felfogásnak a művésze. Talán tíz napot töltöttem vele együtt egy rendkívül fontos és veszedelmes vasúti szolgálat során, ő volt a parancsnokom, akkor ismerkedtem meg vele. Könnyed, elegáns, finom modorú tiszt volt, acélszürke szeme mindig mosolygott és ajka mindig füttyre csücsörödött, állandóan operaáriákat fütyült és minden harmadik vagy negyedik mondatában azt szerette emlegetni, hogy mennyi operát ismer, milyen kitűnően zongorázik és hogy mennyire szereti a zenét... Ez volt Linkoroszky csendőrkapitány, aki megszeretett engem és arra akart kioktatni, hogy a háborút nem szabad a tragikus oldaláról nézni, a tisztnek nem szabad ostobán belebuktatni a fejét a szenvedésekbe, nem szabad egy pillanatra sem odadobni magunkat a kétségbeesésnek és ernyedtségnek, ugyan minek az? Ez volt Linkoronszky csendőrkapitány, könnyűvérű, kedves, drága gavallér, művész és kalandor együtt, kalandor, mert a háborút csak kalandnak nézte, amibe akaratlanul belekeveredett az ember és ennek a kalandnak minden mérges, bódító ízét, ezer csodáját, váratlanul felbukkanó gyönyörét, tovarohanó szenvedélyét egy-egy pillanatra meg kell állítani, meg kell ragadni, magunkhoz kell szorítani és ami jó, új, élvezetes és addig nem érzett és ismeretlen kiárad minden szédítő szépségeknek a feneketlen mélyéből, azt kérlelhetetlenül ki kell élvezni... Linkoronszky csendőrkapitányt nem hozta zavarba sem a tűz, sem a rom, sem a ragály, sem egyéb förtelem, ahová került, ahová lódította a parancs, ott mindig megtalálta a maga kedves fészkét, a maga váratlan csókját, ízes borát és ölelő asszonyát... Egész éjszakákon át tudott lelkesen és szédülten beszélni háborús kalandjairól, érő lányok érett csókjairól, kívánatos asszonyok szeme sugaráról, kitűnő falatokról, vakmerő kirándulásokról, két front között való elszánt vadászatokról és még sok minden egyébről, amikről a monoton agyú, kesernyés front-tiszteknek halvány sejtelmük sem volt. Egész kis háreme volt már Linkoronszky csendőrkapitánynak, eltűnt, egyszer megölelt, soha viszont nem látott szeretőinek háreme, kigyúlt és viharos fantáziájában, amint végtelen közvetlenséggel, friss kedélyének áradozó melegségével mesélt, regélt magához emelt és letiport szerelmeiről.
Ő jutott eszembe. Milyen kár, hogy most nincs itt, vagy hogy holnap reggel nem találkozom vele és nem kérdezhetem meg tőle, mire vitte azóta, hogy szétváltak útjaink és volt-e már szeretője akasztott embernek a felesége? No, Linkoronszky csendőrkapitány, nem mondhatod, hogy hitvány és gyenge tanítványod vagyok, azt hiszem, lefőztelek, azt hiszem, elbújhatsz mellettem, többé nincs jogod arra, hogy dicsekedve és gőgösen add elő nyomorúságos kis történeteidet, esett kis zsidólányokról, akiket az olcsó kéj előtt fertőzött vizű patakokban megfürdettél, ál lengyel hercegnőkről, akiket kiragadtál a nyaldosó lángokból és párolgó lovadon vágtatva mentettél meg, nem, nincs jogod arra, hogy tovább is elkábítsd rajtad csüngő figyelmemet, mert azt nem mondtad, azzal sohasem dicsekedtél el, hogy akasztott ember ágyában aludtál volna és a kivégzett ember felesége követelte volna a csókjaidat.
Felugrottam. Valami megcsörömpölt előttem, utánakaptam, egy üveg nyakának a hűvössége üdítette fel égő tenyeremet. Fölemeltem az üveget, végigtapogattam, súlyos volt, tele volt. A számhoz emeltem, a lábam kettéterpesztettem, a nyakam hátraszegtem, ott, mozdulatlanul, egy álltó helyemben belém öntöttem az üveg bort. Jó volt, nagyon ízlett. Kitűnő volt, tej- és tűzízű, földerített, kitüzesített. Lecsaptam az üveget, megsimítottam a homlokomat, végigtapogattam magamat és most éreztem, hogy a ruhám még mindig nyirkos az esőtől. Csodálkoztam, hogy ezt eddig nem vettem észre és hogy bírtam ilyen sokáig ki ebben az ázott uniformisban. De mi értelme van annak, hogy én fel vagyok öltözködve, amikor Lodzsát már régen levetkőztettem? Egy-kettőre ledobáltam magamról a holmimat, a következő pillanatban már ott feküdtem Lodzsa ágyában...
- Itt vagyok - suttogtam mámorosan és végigsimítottam ruganyos testét, a fejem odahajtottam a drága melléhez, a kezem az arca lágy selymében kéjelgett és fölperzselt szám ezer és ezer csókkal borította el Lodzsát, a homlokától a lába sarkáig.
- Itt vagyok - suttogtam újra s valahogy azt szerettem volna, hogy áradozva, önkívületben és boldogan köszönje meg hogy itt vagyok mellette, de az asszony nem szólt semmit, csak a zaklatott melléből felszakadó sóhaj és a kitüzesedett orrlyukain át kilövellő lélegzete árulta el, hogy él, boldog és szeret...
- Nem szólsz, nem szólsz hozzám többet?... Mi történt veled? Pedig úgy szeretném, látod úgy szeretném, ha újra hallanám a hangodat, a szavad muzsikáját, egész lényed felcsendülését, úgy kívánom ezt, itt vagyok, te kívántad, ne juttasd eszembe, most megcsalok valakit, igen, te mondtad, most megcsalok valakit, mert ehhez jogom van. Szólj már hozzám, mert én is szeretnék neked valamit elmondani, szeretnélek megismertetni Linkoronszky csendőrkapitánnyal, szeretném, ha te is kikacagnád, úgy mint én Aztán kérni akarod tőled valamit! Oly régen nem láttalak, hiszen alig ismerlek, mikor is volt az, amikor téged megláttalak, Lodzsám, ugye nem haragszol, szeretnélek mezítelenül látni... Most már éjszaka van, odakinn mindenki alszik, senki sem figyel miránk, gyújtsuk meg a lámpát, a szeretőd szeretne mezítelenül látni téged, drága Lodzsám...
A fülemben édes zene csendült meg, a szemem előtt bíbor fantomok táncoltak... Lenge, ölelkező árnyak suhanását éreztem... Minden kigyúlt körülöttem, vérző káprázat nyűgözött le, fájdalmat oltott belém, gyönyörű, bódító, feledhetetlen fájdalmat. Nyakam hevesen kinyúlt, megfeszült, amint Lodzsa parázs karjaival fojtogatón, küszködve, kérőn, fel-fel lihegve rám kulcsolódott, mint egy lángoló abroncs. Égett az ágy és égett itt minden körülöttem, az izzó párnákból tűzcafatok cikáztak ki, meggyúltak Lodzsa vonagló testének kipattanó szikráitól. Egy buja, forró nehéz szó feszítette a számat, de nem tudtam kiejteni, a csókok fullasztó özönében elégett, megsemmisült... talán azt akartam mondani, hogy látok, mindent látok, szemének villámló fényét, márvány nyakának elömlő havát, kiduzzadt mellének sóvár bimbóját, elgyötört és kígyózó derekát és a gyönyörben százszor megremegő combjait... Az enyém volt egészen, az enyém volt Lodzsa, süket, szótalan, eszméletlen kéjben...
Aztán csönd és újra sötétség. Hirtelen félelmetesebb, átláthatatlanabb lett a sötétség, mint amilyen előbb volt, párolgó agyam tüzes káprázata elhamvadt és én a kettőnk egymásba folyó lihegésének fáradt áhítatában megint a világosságot kívántam, megint azt szerettem volna, hogy Lodzsa gyújtsa meg a lámpát és megint azt suttogtam Lodzsa fülébe, hogy szeretném mezítelenül látni. Oda hajoltam könyörgőn a füléhez, végig-végig simítottam lázító türelmetlenséggel, de ő nem felelt, nem szólt semmit, kitárt, titoktalan teste már ernyedten pihent az ágy meggyötört ölén...