Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
Nem tudom, miért beszéltem úgy Baltárovics Lodzsával, a bor tespesztette-e el az agyamat, vagy a leleplezett, őszintén odadobott szenvedéseim györörtek-e el annyira, hogy közben elfeledtem, hol vagyok, kivel beszélek, hol töltöm az éjszakát s hogy nem is ezért, egészen másért jöttem én ide az idegen asszony láthatatlan szobájába... A nyelvemet már alig tudtam mozgatni, pedig azt biztosan tudom, akkor is, később is, valami világosságot szerettem volna belelopni az éj feketeségébe, az agyam kuszált borújába, a fáradtan elnémult asszony sötét történetébe... Akkor még nem tudtam, hogy ez volt Lodzsa utolsó fellobbanása, annyi vert csalódás, ostoba kudarc és halott kísérlet után én voltam élete utolsó és egyetlen reménysége, még egy tiszt, akit magához csalt, elkábított, lerészegített, talán mégis megmenekül, elröpülhet innen, talán én leszek minden undorító valóság között az egyetlen mesebeli, lehetetlen, váratlan lovag, kísértet, tündér, isten vagy ördög, aki fölemelem, magamhoz tépem, s ha másképpen nem, a rongy életem árán is megmentem... Akkor még nem tudtam, hogy ahány idegen tiszt csak elébe akadt, azt mind magához csalta, mindnek könyörgött, sírt, jajveszékelt, hogy sejthettem volna, hogy én voltam a bomlott, bukott életének még egyszer és utoljára fölpislanó derűje, szánalmas reménysége és halált megédesítő gyönyöre?...
Vártam, mit akar tőlem... Magamtól vártam, mit akarok tőle... Iszonyú csönd volt. Már nem tudtam, miről beszéltünk.
Ekkor egészen mellém siklott, a kezével megcirógatta az arcomat, az ajkát az ajkam előtt éreztem, úgy suttogta belém érzékien forrón, szinte tébolyítón, hogy majdnem elvesztettem az eszméletemet:
- Megcsal... A feleséged...
El akartam magamtól taszítani, de nem volt már mozdulásnyi erő sem bennem. Riadtam, tehetetlenül ismételtem meg:
- Megcsal? Honnan tudja ezt?
- Ah, tudom, hogyne tudnám, ezt megérezzük mi asszonyok! És különben is megmondtad, elárultad magad...
- Elárultam magam? - törtem monoton hangon, és erőszakosan újra el szerettem volna ismételni magamban azt, amiről az imént beszéltem neki... Valóban igaz ez, igazán megcsal és én ezt mondtam Lodzsának, hogy a feleségem megcsal engem?...
- Ne törődj vele - lázított Lodzsa, nem érdemes az ilyen asszonnyal törődni... Hiszen szeretője van... Ne, ne tiltakozz ez ellen, ne rázd a fejedet, ne húzódj el tőlem, drágám, hisz itt vagyok melletted, a tied vagyok s csak tőled függ, hogy mi történjék velem... Jöjj, meneküljünk innen, hozasd ide a kocsidat és rohanjunk el innen ebből az átkozott faluból!
- Rohanjunk?
- Igen, igen, még most van időd rá, most még elrejt bennünket az éjszaka, jó lovaid vannak és az egész út hét-nyolc kilométer... Reggelre itt is lehetsz... És ne mondd, hogy ezt nem teheted meg, hisz megcsalt férj vagy, utolsó vagy, senki vagy, és itt te parancsolsz, a faluban nincs más, akinek szava van, csak neked, az etapp van itt húsz emberrel, hét csendőr és az erdő szélén, két kilométernyire ide egy ideiglenes tábori kórház, ez az egész, ami itt van. És ha te megparancsolod, holnap lángban áll ez a falu, elpusztul minden, ami az utadban van, és minden esett lány a tiéd, ha bosszúból azt akarod, mert hisz itt már nincsenek szüzek...
Átfonta a nyakamat és őrülten csókolni kezdett. Szinte tépőn, élesen, perzselőn csapott le rám a csókjaival, mint a ragadozó, hol a homlokomat súrolta a láng, majd a két elkábult szememet, majd meg a számra tapadt vonaglón, kegyetlenül miközben egyre unszolón, követelőn súgta a fülembe:
- Siessünk, drágám, ugye nem tagadod meg? Oly kevés az, amit tőled kérek és nekem mégis oly sok, minden... Nem akarok itt maradni, hidd el, hogy ez a halálom... Sokszor magam is csodálkozom, hogy bírtam ily soká ennyi undort, ennyi kétségbeesést elviselni, ennyi vad zaklatást... De most nem bírom már tovább... Ha te akarod, hiszen csak tőled függ, akard, kedvesem, drágám!
Most hidegséget és hazugságot éreztem a csókjaiban. Lassan, lassan, hogy ő is megérezze, elhúzódtam tőle... De nem bírtam már vele. Erőm fogytán volt és a bor, amibe, isten tudja, titokban mit kevert, hajszolta, tüzesítette a véremet... Felálltam. Ő is felugrott. Szótlanul álltunk néhány pillanatig a sötétben. Remegő hangon suttogtam:
- Azt akarod, hogy szökjem meg veled?... Hogy én megszökjem! Drágám, édes, egyetlen, szomorú Lodzsám, előbb úgy szeretném látni...
- Mit, mit? Nem kérhetsz tőlem semmit, amit én szívesen és gyönyörrel oda ne adnék neked... De siessünk, az idő rohan, s neked reggelre vissza kell térned! Küldd el a szolgádat a kocsiért!
- Oh, várj még egy pillanatig...
Most én kulcsoltam át a nyakát, én téptem magamhoz ugyanolyan vadul, mint ahogy ő tette az imént. De most már türelmetlenebb volt, hidegebb s gonosz tartózkodása felbőszített... Hirtelen átnyaláboltam, felemeltem, de ő kisiklott a karjaim közül s én vágyón, izzó kétségbeesésben álltam újra egymagamban s szinte önkívületben tördeltem a nevét:
- Lodzsa, Lodzsám...
Mintha kéjesen kinyújtózkodott volna, vagy mintha zsongító, kába álomból riadt volna föl, ringott hozzám szerelmes, hívó szava:
- Jöjj, jöjj hozzám!
Nem is mentem, úgy repültem a hang felé. Két erős, bátor kar tekergőzött a derekam köré és én a következő pillanatban ott feküdtem mellette, az ágyában. Ajkával tépte az ajkamat, úgy rimánkodott.
- Ugye megteszed?... Ne hidd, hogy komédiázok és ne gondold, hogy ribanca voltam itt mindenkinek, szerencsétlen vagyok, szenvedek és undorodom...
Hirtelen ellökött magától, majdnem lezuhantam az ágyról. Nem tudtam felelni, nem voltam tisztában önmagammal, sem ő vele, nem tudtam, mit akar tőlem... csak holmi futó, üres kalandra éhezett? Vagy más szenvedélyek torzították el az életét? Mert ez az asszony mégis más volt, mint annyi sok, a háborús élet során elé bukkant némber. Most már bosszantani kezdett hogy nem tudok kirohanni ebből az éjszakai rémületből, itt fekszem egy csodaszép asszony mellett, nem tudom, mit akar tőlem és azt hiszem, hogy félek tőle.
- Gyújts lámpát - riadtam rá haraggal.
- Nem, nem, csak azt ne, maradjunk csak sötétben!
Mintha töprengett volna és mintha a végső elszántság szakadt volna fel belőle.
- Oh, főhadnagy úr, tudom, hogy az ilyen szolgálatnak, amit én kérek öntől, mi az ára! Itt vagyok, az öné a testem! De előbb esküdjék meg...
Azt hittem jeges zuhany ömlött végig a gerincemen. Leugrottam az ágyról és visszaroskadtam a díványra.
- Nem esküszöm meg semmire, mert ön nem mondott eddig igazat. Az igazat akarom tudni! Ha az igazat megtudom, akkor, igen, akkor...
Valami kínzott és gyötört, hogy ne maradjak vele tovább a koromsötét szobában. Mellettem a hófehér, tiszta ágy s én nem akartam visszafeküdni az ágyba, mellettem egy asszony vágyó teste, forró szeme, csókoktól kimart szája, egész csodálatos, rendkívüli és szokatlan valója, mégis távol kellett magam tőle tartanom, mert ebben a láthatatlan szobában, a szoba nyomasztó levegőjében, s az asszony hangjában, ahogy felsikoltott, panaszkodott, vádolt, nyögött és szerelemre unszolt, volt valami fagyasztó, avar ízű és halott szagú, mintha abban az ágyban egy halott ember is feküdt volna és én rémületemben nem az élő test, hanem a holttest mellől ugrottam volna el...
Erre gondoltam.
Felálltam. Valahogy rendbe szedtem magam. Megigazítottam a revolverem tarsolyát.
- Jó éjt!
- Itt hagy?
- Bocsásson meg, azt hiszem már hajnalodik, fogalmam sincs róla, mennyi az idő, mégis pihennem kellene...
- Ön is itt hagy?... Hát jó, nem bánom, nekem már úgyis mindegy.
Megdöbbentem. Most megint a szenvedő asszony szomorú, bénító lágysága ömlött ki a hangjából. Megsajnáltam.
- Nézze Lodzsa, én ma itt vagyok, holnap talán halott leszek...
- Holnap talán halott leszek - ismételte meg fáradtan.
- Nekem elmondhat mindent... Én tudom, hiába titkolta eddig, önnek valami rettenetes nagy baja van, az ön szívét elvitte valaki. Elvitte a háború. S ön szív nélkül fekszik abban az ágyban. S én megéreztem, hogy önnek nincs szíve.
- Nincs szívem...
- Higgye el, legjobb az ilyet egyszer őszintén meggyónni. Én is azt mondtam önnek, hogy gyanakszom a feleségemre... És amióta kiejtettem ezt a dermesztő szót, valahogy jobban érzem magam, mert ennek a szónak a hazugsága nem tudott hozzáférkőzni a szívemhez.
- A szívéhez?... Igaza van! Az én szívemet megölték... Milyen ostobaság volt tőlem, hogy én ezt nem akartam elhinni, hogy ebbe nem tudtam beletörődni és azt hittem, hogy az én számomra még kinyílik az új élet... Új élet! Vajon tudnak-e majd azok új életet kezdeni, akiket letiportak, megbecstelenítettek, félig megöltek, beszennyeztek és meghurcoltak? Mi közöm hozzájuk, törődöm is én velük? Milyen kishitűség volt tőlem, hogy hatóságok megfizetett bérenceivel kínlódtam és holmi szánalmas etapptisztekre akartam hatni a szenvedéseimmel! Szabad-e ezt, szükség volt-e erre? Ugye nem volt rá semmi szükség?. Ahogy az uram eltűnt, nekem is el kell tűnnöm, meg kell semmisülnöm...
Újra melléje sompolyogtam, megragadtam a kezét. Leültem az ágya szélére. Még mindig az ágyban feküdt. Most a keze forró volt és a testéről is tűzsugár csapott rám.
- Miről beszél?
- Mit titkoljam tovább? Ön úgysem tette meg azt, amire kértem és igaza is van... Mit titkoljam tovább? Akar a szeretőm lenni? Van még egy-két óránk, akar a szeretőm lenni?... Vagyok olyan szép és tiszta, mint egy hercegnő és vagyok olyan becsületes, mint egy királylány... akar a szeretőm lenni? Pedig nem vagyok hercegkisasszony s királyleány is csak játékból voltam tizenkét éves koromban, régen... akarja tudni, hogy ki vagyok?. Halott ember felesége vagyok, szenvedő és nyomorult... Mit tudtam én, itt éltünk jólétben, boldogságban... Akarsz-e a szeretőm lenni?
Melléje siklottam. Most újra én téptem kétségbeesetten magamhoz, a száját forró csókjaimmal betapasztottam, hogy hallgasson már, hallgasson, ne folytassa tovább!... Valami vékony, könnyed lepel simult a tagjaihoz, belemarkoltam, lehasítottam róla.
- Akarok, akarok, oh hogyne akarnék! Imádott Lodzsám!
- Várj, várj, édes szívem, még csak egy pillanatig várj, aztán a tied vagyok, igazán, önzetlenül... Ne csókolj olyan vadul, ne fojtsd a torkomba, amit még mondani akarok.
- Hallgass, hallgass! Úgy kellesz nekem, ahogy vagy, ahogy elém kerültél, ismeretlenül, jelen, múlt és vallomás nélkül...
- De ezt meg kell mondanom! Mit titkoljam tovább, hisz tudom, itt érezted folyton ezt a titkot, érezted a csókomban, a boromban, az égő szememben s halottfehér arcomban. Igazam van?... Hol is hagytam el?... Az egész nem tartott két napnál tovább, itt még égett a falu, de már jöttek a mi csapataink, micsoda mámor és micsoda diadal és a második napon már nem volt uram, nem volt, nem volt, hiszen mondtam neked, hogy ő szokott politizálni és az volt a rettenetes bűne, hogy az oroszokkal is politizált... Micsoda bűn, micsoda szörnyűség!... Sejtelme sem volt róla, már akkor orvul kilesték és amikor jött a nagy felszabadulás, feljelentették... Igen, az a gazember, akit az etappon is láttál, az volt... Aztán harmadnap már halott volt...
- Halott? - mormoltam feszült figyelemmel.
- Halott - ordította az asszony. - Baltárovics Jánost kivégezték. Az uramat, az én uramat!
Kacagni kezdett, de úgy, hogy minden hajam szála égnek meredt. És a kacagásából még egyre kivillámlott a hazug, rettenetes kérdés, amellyel önmagát ítélte halálra:
- Akarsz-e a szeretőm lenni?