Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
Végigtapogattam a díványt, de mellettem nem ült senki. Be kell vallanom, hogy hirtelen szorongó érzések fogtak el, végre is nem tudhattam mit akar tőlem... Önkénytelenül is a revolveremhez nyúltam.
- Egy cigarettára ugyebár rágyújthatok?
Csak néhány pillanat múlva kaptam választ.
- Óh, tessék!
Az asszony, mintha átöltözködött volna, mindenesetre a bundáját ledobta magáról, letette nehéz, fekete kendőjét, amely kinn az utcán rásimult bronzvörös hajára. Hallottam, hogy tesz-vesz s miközben mélyen a mellemre szívtam a cigaretta füstjét, felszikrázó fénye mellett próbáltam egyet-mást kivenni a szoba bútoraiból. De nem láttam semmit.
Az asszony már ott ült mellettem.
- Kérem, nincs ebben semmi rejtélyesség vagy titokzatosság. Ön meg fog engem érteni. Ha nem ön jött volna ma, hanem egy másik tiszt, nekem végre is egy megértő, bátor ember kell, különben...
Kissé gúnyosan mondta, olyan hangon, amilyet eddig nem hallottam tőle.
- Ha netán fél, kérem fogja meg a kezemet.
Elnevettem magam.
- Pardon, nem félek, de a kezét szívesen megfogom.
A keze hideg volt, kicsiny és bársonyos. Ápolt kéz lehetett. Lehajoltam és megcsókoltam.
- Ha kérdeznem szabad, a nevét szeretném tudni... Bizalmas suttogással tettem hozzá: A nevedet...
Nem jött zavarba.
- A nevemet? Végre is olyan mindegy... Nem mindegy önnek?... Lodzsa a nevem... És igen, igen, asszony vagyok, tudom, hogy a másik kérdése az lesz, hogy hol van az uram, vagy, hogy miképpen kerülök ide. Tehát, ha kíváncsi...
- Lodzsa -, mondtam melegen s kissé elgondolkodva, Lodzsa, szegény Lodzsám...
- Milyen rettenetes - sóhajtotta az asszony...
Elhallgatott. Azt várta, hogy én unszoljam, és követeljem. Közelebb csúsztam hozzá, a karom a derekát kereste. Valami lágy, meleg, gyenge szövet puhasága omlott a kezemre és nemsokára egészen elöntött ez a lágyság, némelykor úgy éreztem, hogy az asszony kibomlott hajának finom zuhataga csiklandozza az arcomat, máskor meg mintha valami végtelen könnyű kendőnek a tapadó simasága siklott volna végig rajtam...
- Parancsoljon - mondta halkan.
A kezemben poharat éreztem. Mielőtt ajkamhoz emeltem volna, megkérdeztem tőle:
- Méreg?
Alig hallhatóan nevetett.
- Méreg? Ahogy vesszük. Ha akarom méreg, ha nem, talán csak idegcsillapító... Fél tőle?
- Én nem félek semmitől.
Kiürítettem a poharat. Csak úgy vaktában tapogatóztam a sötétben, a dívány előtt nyilván kicsiny asztalka volt, telve láthatatlan palackokkal. Odacsúsztattam a poharat.
- Nem akarom sokáig untatni, végre is, ami velem történt, az bizonyára megtörtént mással is és én nem vagyok olyan ostoba, hogy a sok tragédiában egyedül és kizárólag csak a magam szerencsétlenségét lássam - suttogta lázasan -, de ha érdekli, akkor elmondhatok mindent...
Kényelmesen hátradőltem a díványon, a bor, amit ittam, jól esett, megmelegített, megbizsergette a véremet. Talán azt várta, hogy mondok valamit, mert egy pillanatra szünetet tartott, de én nem szóltam semmit.
- Hogy mi történt velem?... Az uram elesett és én most egyedül vagyok itt, egyedül, tehetetlenül és képzelje, abból, hogy amikor itt voltak az oroszok és nálam, akaratom ellenére - tehettem-e én valamit ellene -, megfordult néhány orosz tiszt, képzelje, abból most vádat kovácsoltak ellenem és azt mondják, hogy én... Nem, azt nem mondják, hogy áruló vagyok, azt sem merik a szemembe vágni, hogy kémkedtem, mégis valami ilyesféléről van szó, holmi iratokat kutatnak nálam s már kétszer a hadbíróság elé is beidéztek, fogalmam sincs róla, miért... Higgye el, ártatlan vagyok... Mindezt ennek a nyomorult Blicknek köszönhetem, aki mindenáron érdemeket akar magának szerezni és most boldogot, boldogtalant hóhérkézre akar juttatni. Nem, de ez nem fog neki sikerülni!... A gazember! Nem is tudom, hogy értessem meg önnel, ez az ember kijár a frontra, ott mindenki ismeri, azután átszökik az orosz vonalra, onnan is hoz híreket, innen vannak az összeköttetései... És tőlem nem akar kevesebbet, igen, mit kerülgessem, éhes, elvadult, kéjenc front-kalandorok prédájává akar tenni, engem, képzelje, engem, akit mindenki tisztelt, aki itt az elsők közé tartoztam és az ilyen szánalmas alakok valamikor boldogok voltak, ha a házam küszöbét alázatosan megcsókolhatták... És most... Nekem mer ilyent ajánlani, nekem Baltárovics Lodzsának!... Ha ön tudná, hogy valamikor mit jelentett ez a név!...
- Tudom - nyugtattam meg -, mert olyan fölénnyel és méltósággal mondta ezt a nevet, hogy minden töprengés nélkül meg kellett előtte hajolnom... Majd holnap magam elé citálom Blicket - folytattam keményen -, bízza rám, én majd el fogom vele intézni... Biztosíthatom, hogyha én a szeme közé nézek annak a nyomoréknak, de hisz ez szörnyűség!
- Szörnyűség - ismételte Lodzsa és elhallgatott.
A kis asztalon babrált, megragadta az egyik palackot, töltött a poharamba, átnyújtotta s erősen unszolt, hogy igyam.
- De nem is erről van szó. Higgye el, hogy én elég erős vagyok ahhoz, hogy megvédjem magam. Igaz, hogy itt egyedül maradtam, nincs támaszom, nincs senkim, ez a rettenetes, hogy egyedül vagyok, mert ebből a faluból mindenki megszökött, bennem volt bátorság, hogy itt maradjak, és azok, akik valamikor békében itt éltek azóta még nem tértek vissza. Olyan vagyok itt, mint a vadonban, idegenül, kitaszítottan élek a saját otthonomban s éppen ezért el akarok innen menni, nekem más kérésem nincs, már többször elindultam, de a falut kordon veszi körül, nem tudok innen kiszabadulni. Nem értem, hogy mért nem engednek el, amikor otthon a szüleimnél ugyanúgy megtalálnának, ha bűnös vagyok.
- Nem engedik el? - rebegtem csodálkozva. - De miért?
Jobban kezdtem a szavaira figyelni, pillanatról-pillanatra lázasabban kezdett érdekelni ennek az asszonynak a sorsa...
- Azt csak nem kell tűrnie, bocsásson meg, hogy önnel úriasszonnyal, úgy bánjanak, mint holmi ronggyal, miért nem sújtott a pofájába annak a nyomorultnak, ehhez igenis joga lett volna, ezt én az ön helyén... Nem, ezt nem kellett volna eltűrnie! És az ura?...
Nagyot nyelt, aztán váratlanul felém kúszott, megragadta mind a két kezemet, az arca rám-rám simuló bársonya lassan kitüzesítette az én borotválatlan, érdes arcomat, amint szinte önkívületben rebegte:
- Az uram? Orvos volt és politizálni szokott. Én nem értek a politikához, de tőle hallottam egyet-mást, ezek a szavak, hogy dinasztia, nemzetiségek, vallás, elnyomottság, önállóság, szabadság, ezek gyakran röpködtek el a fülem mellett anélkül, hogy törődtem volna az értelmükkel. De mit tudja ön, jött a háború, jöttek az oroszok s ezek a szavak egyszerre rettenetes súlyt és félelmetes értelmet nyertek, sok mindent beléjük magyaráztak, azt is, amit az uram nem mondott és nem gondolt, mert ha politizált is, ő hű ember volt, nem haragudott senkire és nem haragudott Ferenc Józsefre... Higgye el, én mondom önnek, hogy hű volt, egy olyan pillanatban, amikor segítségét kérem, hiszen önöknek fogalmuk sincs arról a bomlasztó, tépő, véres káoszról, ami ráborult egy ilyen szerencsétlen front-falura a küzdelmek borzasztó óráiban, hol a pincében senyvedtünk napokon keresztül, hol a padláson bujkáltunk, hol meg az ágyban kellett fetrengenem elbújva, meglapulva, dunyhák fullasztó gőzében, mint valami fejletlen kölyöklánynak, nehogy észrevegyék rajtam, hogy asszony vagyok és csókot, szerelmet követeljenek tőlem... ezt nem értik önök, ezt csak mi értjük, akik ezt átéltük! Mit tudnak az önök asszonyai otthon, akiknek minden gondjuk az, hogy a tábori posta meghozza a szerelmes leveleket és különben kényelemben, a régi gondtalanságban, sőt talán nagyobb tunyaságban élnek, mint aminőben békeidőben éltek! Eh, azok nem láttak lángoló házakat, nem láttak utcára kidobott csecsemőket, felkoncolt aggokat, a rémület tébolyító pillanataiban menekülő szüzeket, vért és orgiát, mit tudnak azok, akiknek rendes hajlékuk, tiszta ágyuk és biztos ennivalójuk van? Ez itt nincs, ez itt csak volt és én is csak voltam... Ma már más vagyok!
Hallottam, hogy keble milyen lázasan, veszett egymásutánban hullámzik fel-alá s a hullámzás egy-egy tovasikló vonala egyszer-egyszer végigcsókolta az államat... Kissé kábultan, magamba roskadva hallgattam és nem tudtam neki igazat adni. Valahogy az az érzésem támadt, hogy másról beszél, nem ezt akartam mondani, nem ezért keresett, nem ezért hívott magához, aztán tiltakozni akartam az igazságtalansága ellen is, hogy otthon, a miénk... Mintha azok nem szenvedtek volna semmit...
- De kérem, hogy mondhat ilyet? Hát arra nem gondol, az Istenért, arra nem gondol, hogy én három hónapos férj voltam, igen, három hónapos férj, amikor kitört a háború és ott kellett hagynom a szerelmemet, a feleségemet, mondja, el tudja-e ezt képzelni? Vagy azt hiszi, hogy ez csak olyan könnyen ment, lelketlenül és siváran, mint amilyen lelketlenül és gazul követeli önt most például a kerítő? Vagy azt hiszi, hogy én nem szenvedtem, én nem vesztettem semmit s nekem nincs féltenivalóm?... Három hónapos férj voltam, azóta tizenhárom hónap telt el, azóta nem láttam a feleségemet s én tele vagyok kínnal és boldogtalansággal, vággyal és könnyel és igen, sokszor féltékenységgel, őrült, vadállati féltékenységgel, három hónap volt az egész életem s a feleségem tizenkilenc éves volt! Erről ön megfeledkezik? Erről beszéljen!
Fel akartam ugrani, korbácsoló izgalom hullámzott végig rajtam, szükségem volt a mozgásra, de mielőtt megmozdulhattam volna, megint ajkamnál éreztem a bort, most nem adta a kezembe a poharat, megitatott, mintha a gyermeke lettem volna.
- Méreg, méreg - dadogtam majdnem önkívületben -, máskor ez ritkábban szokott eszembe jutni, már lassan beletörődtem, de most ez a bor megkínzott, mintha méreg és vér volna benne...
Nem felelt semmit, mintha nem is hallotta volna, amit ilyen hirtelen elpanaszoltam neki.
- És az a legrettenetesebb a helyzetemben - folytatta az asszony, hogy ilyen senkik vesznek körül... Mondja, kihez forduljak? A morva tiszthez? Látta, milyen értetlenül és közönnyel hallgatta a kifakadásomat?... Mégis megtudtam nyolc nappal ezelőtt, hogy itt a falu alatt, talán négy kilométernyire innen, robog át a császár vonata... Ezt megtudtam. Elhatároztam, hogy odarohanok a császár vonatához, odadobom magam a mozdonya elé, vagy mit tudom én, felgyújtok egy kazlat vagy egy házat, talán így magamra tudom terelni a császár figyelmét és megállíttatja a vonatot. De alig hagytam el a falut - a kordonon sikerült átsiklanom -, amikor észrevettek a vasúti sínek mentén őrszolgálatra kirendelt öreg katonák, elfogtak, visszakergettek. Azóta még jobban őriznek. Ez se sikerült. De most egész más a helyzet, ebben a faluban most nem parancsol más, mint ön, mert ön főhadnagy...
- Eh, főhadnagy vagyok, ez igaz, de mi hasznom nekem ebből? Higgye el, jobb szeretném, ha nem volnék főhadnagy és otthon lehetnék rendes, eseménytelen polgári foglalkozásomban, mint itt... Mi az, hogy főhadnagy? Sokszor azt hiszem és hiába csitítom magam, hiába tiltakozom ellene, mint valami rém üldöz, mint egy lerázhatatlan lidérc kínoz az az érzés és az a gondolat, hogy a feleségem megcsal. Nincs semmi okom rá, nincsen semmi bizonyíték a kezemben, én szerelemből vettem el a feleségemet, ő is szeretett engem és mégis azt hiszem, hogy ez a tizenhárom hónap mennyi rosszaságnak, mennyi komisz kísértésnek és mennyi kétségbeesett, könnyelmű gondolatnak lehetett a megteremtője... Sokszor órákig állok vagy ülök egymagamban és őrülten, valami lerázhatatlan monomániával gondolok arra, hogy piciny lakásom már régesrég be van szennyezve, hogy már nincs is feleségem és az az asszony, aki nekem ír s akinek a szabályos, gömbölyű betűi hétről-hétre oly pontosan elém kerülnek, csak hazugságokat tud nekem írni, mert a szíve már hiányzik ezekből a levelekből... És mégsem tudom összetépni a leveleit, mégsem merem neki azt írni, hogy megcsal, vagy hogy ne merjen megcsalni, mert ha épen hazakerülök, agyonlövöm... Hát mondja, nem rettenetes ez? Sokszor óráról-órára halálos bizonytalanságban várni a halált, a megsemmisülést, sokszor napról-napra éhségben tengődni, sokszor hétről-hétre piszokban fetrengeni és mindezzel nem törődni, mert mindennél sokkal súlyosabb, élők és tépőbb az a gondolat, hogy valaki becstelen lett... hogy mi nem tudunk semmit, hogy mi nem érezzük a háborús szenvedéseket?... Így bizony sohasem fogjuk egymást megérteni és bocsásson meg hogy én a magam együgyű, őszinte szenvedéseimet tárom fel ebben a sötét éjszakában, de ettől a pillanattól kezdve arra kérem önt, beszéljen velem őszintébben, mint ahogy eddig tette, mert azt hiszem, hogy ön még mindig nem mondta meg, mit akar tőlem, miért üldözik és miért akar innen okvetlen megszabadulni? Mondja meg olyan nyíltsággal, amilyen keserűen én felszaggattam a sebeimet!
Elhallgattam. Kíváncsian vártam a vallomását... Percek teltek el, vagy órák? Lodzsa nem felelt semmit...