Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
- Bolond álmaim voltak - mondtam útközben Kovácsnak.
De ő nem felelt semmit, az én álmaim nem érdekelték, őt, mert hisz ő is tele volt álmokkal, amelyek a lelkét hazaröpítették rég nem látott otthonába.
- Hát most mi lesz velünk? - unszoltam tovább, amint a sötétben botologtunk.
- Menjünk vissza a századhoz - tanácsolta Kovács.
- Eh, a század? Mit csináljak én most a századnál? Miért zavarjam az embereket, ha netán már elaludtak!... Vagy talán még el sem aludtak... Tulajdonképpen aludtam-e én vagy sem, mióta vagyok itt és meddig fetrengtem a paraszt nyüzsgő disznóóljában?
Kovács elővette az óráját, odatartotta a tábori lámpa sugara mellé és megnézte.
- Nincs több tíz óránál.
- Tehát másfél órája...
Persze tájékozódni nem tudtunk... Fogalmam sem volt arról, nagy-e a falu vagy kicsiny, csak ez a része maradt-e épen, vagy pedig a külső szélein is vannak még élő házak élő emberekkel... Ha akartam volna, talán akkor sem találtam volna vissza a morva hadnagyhoz, legfeljebb vaktában... Kerülgettem a gondolataimat, nem akartam levetkőzni a szolgám előtt, mert én arra voltam kíváncsi, hol lakik az az asszony és vajon megtalálom-e... Meg kell találnom! Egészen biztos, hogy vár rám, hiszen hívott magához... Nem, nem, nem hívott, de hát mi volt az akkor? Mit akart tőlem? Vagy talán őrült volt?...
De Kovács sem volt ostoba ember. Aztán mi ketten a hónapok hosszú során annyira egybeforrtunk, annyira kiismertük egymást, hogy alig volt már titkunk, én is tudtam, hol fáj Kovácsnak, ő is tudta, mi az én bajom. Csöndesen, de kissé csúfolkodva mormolta maga elé:
- Bizony, kár volt azt az ifiasszonyt elszalasztani...
Elnevettem magam.
- Ez már igaz. De ha már olyan ostoba voltam, most hogy fogjuk megtalálni?
- Hát majd csak ráakadunk! Legfeljebb bekopogtatunk minden ablakon.
Még egyszer elrévedezett előttem az alig egy-két órával előbb lezajlott jelenet. Nem tudtam szabadulni attól a képtől, ámbár csak órák választottak el tőle, mégis mint egy régi, feledhetetlen, nehéz emlék bontakozott ki előttem: egy hatósági véreb, egy tömpe orrú, magával tehetetlen tiszt és egy drága asszony, akit üldöznek... Meg fogom menteni, meg kell mentenem -, ez lobbant fel hirtelen bennem, hogy meg kell mentenem az idegen asszonyt... Mit tudom én, holnap vagy holnapután, vagy talán egy hét múlva bús szolgámmal együtt talán már hősi halottak leszünk, de ma még élek, ma még kötelességeim vannak... A kocsiúton loholtunk előre. Hopp, onnan a mélyből valami fény derengett felénk.
- Az etapp - mondta Kovács.
- Biztos? - kérdeztem tőle.
- Holtbizonyos - mondta határozottan. Ő jobban tudott tájékozódni, mint én.
Ellenkező irányba fordultunk, mert az etappot el akartam kerülni. Még sem akartam újra találkozni a morva tiszttel, valami szégyenérzés settenkedett bennem, mit gondolhat felőlem véletlenül elém került bajtársam, hogy én ilyen gyámoltalanul?... Igen, őt kötötte a parancs, de nekem semmi közöm a parancshoz, a formákhoz, én úgyis elmegyek innen, én lovagja lehettem volna és végre is, ő talán nem is mint tiszthez, hanem mint férfihoz szólt hozzám, talán éppen azért, hogy öleljem meg, csókoljam meg és ragadjam el magammal valahová messzire, ahová már nem ér el üldözőinek vájkáló karma. Mi egyéb értelme is lehetett volna?
Kovács megállt. Hosszú orrát szimatolva tolta előre, mintha szaglászott volna.
- Valaki jön - mondta határozottan.
Fülelni kezdtem. Én még nem hallottam semmit, se kopogást, se zajt, se zörrenést. Az éjszaka fárasztóan csendes volt. De ha Kovács azt mondta, hogy valaki jön, akkor az biztos volt.
- Biztosan ő lesz az - szólalt meg újra Kovács.
- Kicsoda? - förmedtem rá.
- Az asszony.
- Honnan tudja?
- Figyeljen csak a főhadnagy úr! Nem hallja, a szoknyája hogy riszálja a sarat!
Nekitámaszkodtam a kerítésnek és úgy vártam. Valóban, valaki közeledett felénk, most már tisztán lehetett hallani a lépéseket, s valami a távolból már kiütődött, kirajzolódott, valaki jött, egy árny, amely lassan-lassan formát nyert. A szívem erősen dobogott. Hátha mégis...
Néhány pillanat és a tábori lámpa rávilágított egy feketeruhás alakra.
- Állj, ki vagy! - mondta Kovács.
A feketeruhás alak megállt. Néhány lépést tettem feléje. Állt és várt rám.
- Pardon - mondtam hebegve, mert megismertem.
Felém hajolt és gyorsan, suttogva, alig hallgatóan rebegte:
- Milyen szerencse, hogy itt találom, mert önt kerestem. Vártam, de nem bírtam tovább, ugye gondolt rám?
Úgy remegett, azt hittem össze fog roskadni. Megragadtam a kezét és megszorítottam.
- Igen, én meg önt keresem, bocsásson meg, hogy ilyen soká megvárakoztattam, ugye milyen neveletlenség, de ne vegye zokon, hiszen ön tudja, hogy én tiszt vagyok és nekem kötelességeim vannak -, mondtam kitérőn, mert ujjongásomat nem akartam egyszerre elárulni.
Úgy beszéltünk egymással, mint régi ismerősök, mintha egy félbeszakadt történetet kellett volna befejeznünk s az asszony tőlem várta volna azt az utolsó csókot, amivel még tartozom neki, én meg, mintha azon töprengtem volna, hogy elkezdjem-e vele újra... Nem jobb-e, hogy már egyszer kettészakadt. Valami ilyesféle jutott eszembe, mert abban, hogy találkoztunk, nem éreztem a véletlent, ez annyira természetes volt, vagy csak éppen annyira véletlen, mint amilyen esély is ki nem számítottság a háborús élet minden fordulata, minden napja és minden pillanata...
- Nincs lakása? - kérdezte az asszony.
- Lakásom?... Volt. Valahova betelepedtem, de méltóztatik tudni, hogy is mondjam, nem bírtam ki, inkább a vizenyős éjszakában, inkább idekinn töltöm az éjszakát, semhogy:
Könnyedén bólintott.
- Tudom. Ha nem venné tolakodásnak, vagy ha nem volna alkalmatlan, akkor nálam... Ugyebár elhiszi rólam, hogy nálam?...
Kovács szótlanul loholt mögöttünk.
- A szolgájának is lesz helye - biztatott az asszony, nehogy a meghívását visszautasítsam.
- Hálásan köszönöm - mondtam boldogan.
Végre, végre valahol egy hely, ahol kipihenhetem magam - viháncolt a lelkem.
És most nem éreztem ennek az asszonynak a közellétében semmi mást, csak valami végtelen jóságot, különös melegséget, az anya vagy a szerető, vagy a testvér házias gyöngédségét. Milyen jó lesz ez nekem!... Talán még tetőtől-talpig meg is mosakodhatom, talán meg is fürödhetem.
Aztán keveset beszéltünk, rohantunk az úton, az asszony tört szavai mint langyos, bizsergető szél csiklandozták a fülemet.
- Óh, ne féljen tőlem - kezdte váratlanul -, itt lakom a közelben s esküszöm önnek, nem bántottam senkit, nem vétettem senkinek. És ha érdekli, elmondom önnek az egész történetet, miért vagyok itt, miért voltam a morva tisztnél, miért üldöz Blick és miért vártam önre... Igen, én önre vártam, valakire, aki majd jön egyszer és igazat ad nekem, megért engem s kiszabadít innen, mert innen el akarok menni, el kell mennem, itt nincs többé maradásom, ezt ön meg fogja érteni és méltányolni fogja. Utálom ezt a falut, itt éltem soká, de most haza kell mennem a szüleimhez, nem bírom ennek a levegőjét, s ennek az emlékét, valami kerget, hajszol innen s ha itt kell maradnom, akkor inkább még ma éjjel öngyilkos leszek... Mi az, egy élővel kevesebb és pláne egy üldözött, gyenge asszonnyal, aki tehetetlen, akinek nincs a vállán puska, akit nem lehet kivezényelni a rohamokba! Senki sem fog engem megsiratni.
Gondolkodni akartam, hogy megértsem, néhányszor a szavába akartam vágni, hogy hallgasson, várjon amíg én kikérdezem, de a hangjának a különös és mély borúja mint nyilalló fájdalom tépte a szívemet, hallgattam és füleltem s ugyanolyan sebes és gyors suttogással, mint ő, vigasztalni és csitítani kezdtem:
- De én megsiratom, vagy megsiratnám, mert nem akarom, hogy meghaljon, hová gondol? Ha ön mondja, én elhiszem, hogy önnek nincs oka a halálra és hogy hiába bántják... Nekem elmondhatja, én ma itt vagyok, holnap másutt leszek, lehet, hogy éppen most csilingel a telefon a kommandónál, a parancsnok most veszi fel a telefonutasítást és öt perc múlva halálos verejtékkel keres engem a tizedes, hogy átadja nekem a parancsot, hogy mennem kell. Lehet, hogy csak öt percem van, lehet hogy tíz, lehet hogy az egy egész éjszaka, én szívesen meghallgatom önt ezen az éjszakán, vagy ez alatt az öt perc alatt s ha ez elég, ezt a keveset nagyon szívesen adom önnek és csak azért ezt a keveset, mert hisz ön tudja, hogy nekem nincs többem. Idejöttem és elmegyek. Megengedi, hogy megcsókoljam a kezét...
Hirtelen ránéztem. Kigyúltan, vágyón, szenvedélyesen hajoltam az arca felé, de aztán hátraszegződött a nyakam, megijedtem tőle, az arca rémesen, ijesztően világított.
- Itthon vagyunk - mondta az asszony.
Kovács megvilágította a házat. Kicsiny kert vette körül, jobbfajta úri ház körvonalai bontakoztak ki, olyasféle, mint a falusi orvos vagy járásbíró háza. A falát gyenge vadszőlő indái erezték be.
Néhány pillanat múlva egy sötét szobában álltam. Vártam, hogy az asszony meggyújtja a lámpát, de mellém jött, megfogta a kezemet és halkan mondta:
- Kérem, foglaljon helyet!
- A sötétben? - kérdeztem én.
- Igen, nem gyújtok világot. Hisz engem már látott és itt, ebben a szobában egyéb látnivaló nincs. Este kilenc után semminek sem szabad égni s nem akarom, hogy holnap kellemetlenkedjenek nekem.
- Kicsoda? - kérdeztem meglepetten.
- Ah, senki, hagyjuk ezt! Ön vendégem s ha ön szívesen ül itt világosban, akkor még szívesebben kell itt maradnia a sötétben.
Most hangja kissé kacéran, csábítóan zendült fel. Nem feleltem semmit. Leroskadtam egy díványra...