Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
Néhány lépést tettünk előre a sötétben, mire én hirtelen megálltam. Rátettem a kezemet a tizedes vállára és már-már kipattant a számon a kérdés, ami ebben a pillanatban sokkal jobban nyugtalanított és lázított mint ezernyi szenvedésünk, vándorlásunk, kínjaink, komiszul elhelyezett századom sorsa és tisztiszolgám nyöszörgő fájdalma -, tudni akartam, ki az az asszony, akivel az imént találkoztam, akinek a hangjából, viselkedéséből s a szeméből annyi végtelen szomorúság, vérző bánat és mégis annyi dac sugárzott ki, tudni akarta, mi dolga a hadnaggyal és mi köze ahhoz a denevérfülű, komisz külsejű fickóhoz.
De megtántorodtam. Lekaptam a kezem a tizedes válláról, nem, ez mégis méltatlan volna hozzám, hogy az altisztet kérdezzem ki, különben is mi közöm hozzá, mi közöm az egész dologhoz - zavart, kusza összevisszaságban torlódtak benne az érzések, s amint megint tovaloholtunk, ólmos, kegyetlen zsibbadtság fogott el, a szemem héja majd leragadt, sújtó apátia környékezett, pihenni akartam, vagy tíz napja már, hogy nem feküdtem ágyban.
A tizedes motyogott valamit, de én nem igen figyeltem rá.
- Messzire megyünk? - tudakolta Kovács.
- Már itt is vagyunk - mondta a tizedes.
A sötétből egy ház körvonalai ütődtek ki. A szálláscsináló katona öklével durván megkopogtatta az ablakot. Néhány pillanat múlva gyertyát gyújtottak odabenn, majd valami nehézkes csoszogás hallatszott. Valaki elénk jött.
- Tessék, ez itt a legjobb hely - mondta a katona.
Bementünk a házba. Egy elvénhedt, száraz, kehes paraszt állt a küszöbön, gyertyával a kezében, úgy világította meg a kis szoba belsejét, amely nem volt éppen barátságtalan, olyan volt, mint akármelyik más galíciai lengyel parasztnak a szobája.
Törődtem is én most a szobával! Láttam, hogy ágy volt benne és ez volt a fontos. Mégis valami fölényes és nyers szemrehányással fordultam a tizedeshez, magamban azzal gyanúsítottam meg, hogy jobb helyet is tudott volna szerezni, de a csirkefogó nyilván titkos parancsra éppen ehhez az öreg paraszthoz szállásol be bennünket.
- Hallja, jobb helyet nem tudott a számunkra?
De feleletet sem várva, intettem neki, hogy mehet a fenébe, engem tovább ne zavarjon.
Elhelyezkedtünk. Szolgám lerakta vizes cókmókjaimat, s ő maga is megrázkódott, mint az ázott veréb, amikor a napsugár ráragyog... Talán ezt a szánalmas gyertyafényt nézte napsugárnak. Teát főztünk és megvacsoráztunk. Kovács rám szegezte a tekintetét, valami utasítást várt még az éjszakára, de én intettem neki, hogy lefekhetik.
- Aztán elég legyen a sóhajtozásból Kovács, egyszer maga is kialhatná már magát!
Búsan intett, aztán kisomfordált a szobából.
A szalmazsákot durva, kemény kendervászon fedte, a vánkosok huzata is érdes volt, no de mindegy, én egy pillanat alatt lesodortam magamról a ruhámat s már benn feküdtem az ágyban. A gyertya mellettem pislákolt, kezemben egy régi újságlapot tartottam, abban böngésztem, de a szavak összefolytak előttem s a betűk kavargó táncából nem értettem semmit... Nem, nem, nem érdekeltek a hivatalos jelentések, nem tudták lekötni a figyelmemet, a szemem lassan lecsuktam, azt már nem tudom, hogy a gyertya magától hamvadt-e ki, vagy pedig én oltottam-e el... Még ébren voltam, vagy pedig már álmodtam, nem tudom, hirtelen forró zuhany ömlött rám, bolond, csípős és maró fürdő hullámai takartak be és csiklandoztak végig, ejnye, vajon mi lehetett ez?... A fejemet erőltetve és keményen nyomtam bele a durva vánkosba, a világért sem akartam újra fölébredni, nem akartam, hogy valami még megzavarja a pihenőmet... De bármennyire is erőlködtem, bárhogy is küszködtem valami sajgó és addig soha nem érzett fájdalommal, nem tudtam egy helyben maradni, pillanatonként fordultam meg, hol a hátamon feküdtem, hol féloldalasan fúrtam magam belé a gálicai ágy szennyébe, hol meg hasmánt feküdtem, miközben koponyámban a legvadabb képek kergetőztek, félig a valóba kapaszkodva, félig meg fantasztikus álmok szörnyű és butító vízióit lódítva elém... Most tisztán éreztem, hogy azonnal fel kell kelnem és el kell mennem az idegen asszonyhoz! Micsoda ostobaság! Mit keresek itt a vén paraszt undok ágyában, amikor az asszony oly vágyón és hívón kérte a segítségemet! Nekem ott a helyem mellette, meg kell kérdeznem, mi a baja, ki üldözi és miben lehet egy fáradt, magyar tiszt a szolgálatára a sötét, vizenyős galíciai éjszakában? Forró és kipusztíthatatlan vágy fogott el, igen, hozzá kell rohannom, át kell kulcsolnom remegő térdét, meg kell csókolnom a forró combját, át kell ölelnem, magamhoz kell szorítanom viharzó mellét és ezer erőszakos, forró csókkal kell pírt varázsolnom halálsápadt arcára!... Ah, milyen sápadt, milyen halott volt az arca, amint ott állt az etappkommando szobájában és remegve, tiltakozón lázadt fel rettenetes sorsa ellen és olyan szemekkel meredt a féloldalas emberre, ahogy csak a lelkük fenekén megsértett és megbántott asszonyok tudnak nézni!... De az arca, az arca! Az arcát nem tudtam elfelejteni, az arca olyan volt, mint a halotté, ámbár a bőre tiszta és ifjú volt, mégis ez az arc mennyit szenvedhetett, mennyi el nem titkolható gyötrelem sápadozott le erről az arcról, óh, soha életemben nem láttam ilyen csodaszép, kábító halottfehérséget! De majd vérvörös lesz az asszonynak az arca, ha felégetem, felmarom a csókjaimmal, óh, milyen régen nem csókoltam senkit és minden csók, amit elmulasztottam, amihez jogom van és amitől megfosztott a háború, mindaz ezé a fájdalmában felhördülő asszonyé, aki meglátott, felém fordult, védelmet kért tőlem... És én itt hentergek, forgolódom izzadtan, kábán és bután, nem tudok kiugrani az ágyamból, mintha ólomzsineggel kötöztek volna össze, torkomon hurok erőszakoskodnék és agyamra forró ólom gyilkos csöppjei csepegnének... Már nem látom az asszonyt, megsebzett, elégett agyam egy-egy sejtje még utána érez, de többé már nem tudom visszavarázsolni az alakját, nem tudom idecsalni az ágyamba, hogy rettenetes karjaimmal örökre magamhoz szorítsam... Nem tudom... Most már emlékek torlódnak bennem, valamit láttam az úton, valami annyira lesújtott és akkor is tehetetlen voltam, nem tudtam, mi szükség van arra, igen, hogy is volt az? Mi mentünk lassan, cammogva, mint a faluról-falura ténfergő karaván s az országút mentén kicsiny csoport sürgős munkája kötötte le a figyelmünket. Ott temettek. A század megállt, pihent. Azt hiszem, én imához is vezényeltem. Valóban temettek. Egy tiszt volt ott, két közember és egy őrmester. És a halott. A halott katona. A halottról majd megfeledkezem. Láttuk a halottat, még köpeny is volt rajta s a köpenye egyik szárnyáról rozsdavörös, sötét foltok ragyogtak felém. A foltok kifényesedtek, megelevenedtek, mintha a halott katona újra vérezni kezdett volna. A tarlók között volt a sír, az öblét nem láttuk, elfödte előlünk a sírásók alakja. A halott katonát megragadták... Igaz, koporsója nem volt... Már éppen le akarták ereszteni a gödörbe, amikor valaki elkiáltotta magát. Odanéztem, az őrmester volt. Nem a tiszt, hanem az őrmester. Azt kiáltotta az őrmester, hogy azonnal vessék le a halott katonáról a bakancsot! Húzzák le a halott lábáról a bakancsot... A halottra nincs már szükség, de a bakancsra még szükség lehet. Sőt szükség is van. Ezt vezényelte harsányan, diadalmasan az őrmester, a tiszt nem szólt semmit, a két katona lehajolt, az egyik megfogta a halott egyik lábát, a másik a másik lábát és gyors egymásutánban kifűzték a bakancsot, egy-kettő, egy-kettő, már le is került a bakancs a lábáról és most már csak a kemény, megkérgesedett, bűzös kapcája látszott, mint valami szemétdombra kirúgott rongy, óh, milyen piszkos volt... Én dermedten, megdöbbenve álltam ott, miközben leeresztették a sírba a hőst, gyorsan elföldelték, a tiszt elindult, a két katona vitte a bakancsot, az őrmester körüljáratta a tekintetét, körül a síkon, ahol nem volt más élő, csak mi, ők és a két bakancs... Tágra nyitott szemmel csodálkoztam, szólni szerettem volna, de nem tudtam, óh, milyen hatalom az élőé és milyen tehetetlen volt az a halott, akiről leszedték a bakancsot...
Kiugrottam az ágyból. Felkaptam a revolveremet és úgy álltam ott néhány pillanatig, mintha védekeznem kellene s valakit meg kellene ölnöm.
- Kovács, Kovács - ordítottam torkom szakadtából -, miért hagy itt magamra, hát nem látja?...
Az ajtóhoz léptem, dörömbölni kezdtem rajta. Aztán visszaugrottam az ágyhoz, rámeredtem a durva, gyűrött lepedőre... Undor fogott el... - Kovács, Kovács, ordítottam szüntelenül... Letéptem magamról az inget s úgy néztem, vizsgáltam, dörzsölgettem felmart, kivörösödött testemet, amelyen megszámlálhatatlan szúrás és csípés pirosló foltja sorakoztak keresztül-kasul, vad összevisszaságban, sűrű rajokban... Újra az ágyat vizsgálgattam, dühömben kedvem lett volna belelőni, de kényszeredetten húztam el a számat, végre is nem lőhetek bolhákra... Micsoda piszok és micsoda förtelem!
Kovács betámolygott.
- Hát maga hogy tud itt aludni? Hiszen itt felfalják az embert a bolhák! Valóságos bolharaktár van itt! Hívja be azt a gazembert!
A lovagló ostorommal paskoltam az ingemet, az alsónadrágomat, az egyenruhámat, aztán öltözködni kezdtem. Nem, itt nem maradok tovább, vigye az ördög, inkább visszamegyek a morva hadnagyhoz és átvirrasztom vele az éjszakát. Van még teám elegendő, van rum, akad még bor is, majd csak agyonütjük az időt.
A paraszt belépett. Bölcs nyugalommal állott előttem. Nem igen értette a kifakadásaimat, csak itt-ott billentette meg a fejét s csak, ha nagyot ordítottam, illesztette a tenyerét a füléhez, hogy jobban elfogja a hangot, nyilván süket volt az öreg. Amikor megértette, hogy miről van szó, csendesen elnevette magát, a kezével szélesen hadonászva magyarázta, hogy őt bizony nem bántják a bolhák, ő ezt már nem érzi, azt hitte, hogy a tiszt úr sem olyan kényes... Igaza volt, őt nem bántották ezek a kellemetlen, komiszkodó kis háziállatok, az ő bőrét piszokvért védte az orvtámadások ellen.
- Nem tud jobb szállást? - kiáltottam rá és öklömmel az orra előtt tornáztam.
Megint csak egykedvűen vonogatta a vállát. Körülbelül annyit mondhatott, hogy ennél jobb szállás nincs ma sehol széles e világon.
Füleltem... Már nem esett az eső.
Szolgámhoz fordultam.
- Menjünk Kovács, szedje össze a holmimat, majd én odakinn megvárom.
Kisiettem a friss, nyirkos éjszakába. Néhány percig sétálgattam föl-alá a ház előtt, a fejem kiderült egy kissé, az elgyötört, megkínzott testem megélénkült, az agyamból kirepdestek a kába rémületek, magamhoz tértem s most még szomjasabban, vágyóbban, elkeseredettebben kívánkoztam egy puha, meleg ágy után, mint eddig.
Belekapaszkodtam a szolgámba. Elindultunk.