Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám · / · Berkes Imre: A halott ember felesége
Most már nem tudom, miféle falu volt. Azóta Isten tudja hányszor kerestem avult, elrongyolódott térképemen, de nem találtam meg rajta, pedig annyira szeretném tudni, hol történt. Megborzongok, ha rágondolok, ha eszembe jut az az éjszaka, sokszor órákig meredten, agyamat, gondolataimat megerőltetve gondolok arra a helyre, arra az éjszakára, talán mégis eszembe jut egyszer...
Már napok óta irgalmatlanul zuhogott, csorgott az eső és mi csak loholtunk, vándoroltunk izzadtan, kétségbeesve ebben a rettentő, szakadatlan verejtékben. Valóságos őrület! Azt a falut kellett elérnem, mert ott várt rám az új parancs, ott kellett megtudnom, hová indulok századommal. Bőröm ázott, síkos és kemény volt, mint a kígyó bőre. Szerettem volna már megpihenni, édes Istenem, boldogan, kéjesen, elnyújtózkodni egy meleg zugban, föllelkesedni és megmámorosodni egy asszony tiszta ágyában, elégni üszkös, bolondító csókjaiban... Az eső zuhogott. Ekkor a század, már elhelyezkedett egy félig leégett, ronda urasági major kárhozatos szemetében, az emberek ott fetrengtek, aludtak, horkoltak, régi tetvekkel küszködtek, azokkal, amiket már hónapok óta magukkal hurcoltak s azokkal, amiket az oroszok hagytak itt. Egy jókedvű fickó, vagy talán disznó fráter volt, magam sem tudom, azt mondta egy ízben, hogy nem akar megszabadulni a tetveitől, mert akkor talán elnyomná az álom, amikor rá is, társaira is halálos veszedelem volna az alvás: éber, kutató járőrszolgálatában... Ilyenkor a tetvei tartják benne a lelket. Talán igaza is volt...
Ez volt az a falu... Nem láttam belőle semmit, a láthatatlan felhők, az ősz, sűrű, korai estje beburkolták, eltakarták a szemem elől, mint valami szomorú titkot, hogy soha többé rá ne ismerhessek, ha valamikor újra erre vinne az utam. Ketten álltunk az urasági major düledező palánkja mellett, én és a tisztiszolgám, mind a ketten fáradtak és szótlanok voltunk, hazagondoltunk, vagy az életre, vajon élünk-e még holnap s egyáltalán érdemes-e itt ácsorognunk, nem volna-e okosabb, ha mi is helyet keresnénk magunknak valamelyik átázott sátorponyva alatt és csak reggel érdeklődnénk aziránt, megjött-e már a további parancs. A szolgámat Kovácsnak hívták, savanyú emberke volt, valamikor vidámság élénkítette be a fekete arcát, de most egészen nyomorultra görnyedt s szegény, élettelen, szomorú, lélektelen roncs lett belőle, a nyáron nem kapott aratási szabadságot, azóta rágta a bensőjét a honvágy. Két éles, kiülő pofacsontja és hegyesre faragott álla, lekonyult bajusza, amely a nyáron még olyan volt, mint a hőscincér csápja és most, int egy piszkos moszat terpeszkedett az orra alatt -, elrútították ezt az embert, s ahogy a sarkáig fölpakolva, a tábori lámpával a kezében, mogorván állott mellettem, olyan volt, mint egy börtönből kiszabadult kísértet, vagy fegyenc, tetőtől-talpig a nyomor, az életuntság, a keserűség öntötte el, pedig csupa szív volt a jámbor, a kutyának sem tudott volna ártani...
...Hol alszom ma éjjel? - ez jutott eszembe. Kip-kop, fröccs-loccs, még egyre csurgott, zuhogott, okádott az ég, ez már nem volt verejték, az ördög tudja, mi lehetett ez... Még egyre ott álltunk, némelykor úgy tűnt fel, mintha már több órája ott lézengtünk volna, pedig lehet, hogy a megérkezés, az elhelyezkedés és az indulásra készülés csak sovány percek alatt suhant tova. Az idővel sokszor nagy bajban voltunk és most esett és sötét volt.
- Majd az etapp ad szállást - dünnyögte Kovács -, de csak úgy szerényen maga elé, nehogy még megsértődjek, mintha tanácsokkal akarna engem ellátni.
- Persze, az etapp - hagytam helyben. - Igaza van magának, tulajdonképpen oda kell mennünk, majd ott adja tudtunkra a parancsnok, érkezett-e valami a számunkra.
De hol lehet a parancsnokság?... Csak úgy találomra elindultunk a süppedő, mocskos úton. Sokszor úgy éreztem, hogy sűrű vérben gázolunk, máskor meg azt hittem, hogy nem az eső kopogását hallom, hanem valahonnan a közelből, talán egy-két kilométernyi távolságból, a géppuskák irgalmatlan kopácsolása verődik ide... Loholtunk előre... Kovács vagy három lépésnyire előttem egyre imbolygatta a tábori lámpát, mint egy izgatott vasúti bakter, hol jobbra lóbálta, hol balra, hol a feje felett libbent meg a lámpa vérszegény fénye, az est egyetlen, vigasztalan sugara, mely itt-ott rávilágított valamire, amit már nem volt érdemes megnéznünk, a pusztulás, az üszkök, az elhamvadt gerendák, a leégett házak formátlan, undorító roncsai, a sötét, koszorúzatlan sírok: ezek minket már nem izgattak és nem érdekeltek.
Kovács keserűen dohogott:
- Talán itt majd kapok levelet hazulról...
- Istennyilát - förmedtem rá -, ide nem küldik utánunk a leveleket. Lehet, hogy holnap reggel már itt sem leszünk.
- De a földem - nyöszörgött a szerencsétlen -, ki aratta le, ki szántotta föl, ki vetette be?... Olyant sóhajtott, mintha a szíve akarna megszakadni.
- Ugyan már - próbáltam valahogy megvigasztalni -, ne legyen már olyan kishitű. - De éreztem, hogy sovány és üres vigasztalás ez Kovács számára. Inkább elhallgattam.
A földje után sóvárgott, siránkozott szüntelenül. Az otthona égette, marcangolta, a vágy tiporta és kínozta, mert ugyanakkor másokat elbocsátottak és ő talán a parancsnok szeszélyéből, vagy egy rosszul értelmezett rendelet miatt nem kaphatta meg a szabadságát... Magát nem féltette, a maga életével, jelenével nem törődött, csak ez birizgált égőn és fájdalmasan a koponyájában, mi lett az otthonával, földjével, termésével, mintha istentelen távolságból az ő földjének a szaga csiklandozta volna folyton betegre nyúlt orrát, ő érezte ezt a szagot, ez az illat betöltötte, gyötörte, mert ezen a képzelt földszagon kívül nem volt más a bensőjében s petyhüdt, száradt, elaszott bőre már csak ezt a láthatatlan illatot őrizte, takarta és védte.
Nagy sokára, vagy talán ez is csak percek műve volt, fény villant meg az estben. A fény vonzott bennünket, most már annak az irányába haladtunk.
- Ott lesz az etapp - mormogtam magamban.
Meggyorsítottuk a lépteinket. Rövidesen csakugyan ott álltunk a megvilágított ház előtt. Egy katona mászkált ott unottan föl-alá, amikor meglátott vagy megsejtett bennünket, megállt, a fejét felénk fordította és várta, hogy megszólítjuk vagy talán saját magától várta, hogy megszólaljon.
Észrevette, hogy tiszt vagyok, a kezét lomhán lecsúsztatta a puskán, tisztelgett, de nem szólt semmit.
- Mi van itt? - kérdeztem tőle.
- Etappenstationskommando - mondta a katona.
A háznak két lanyhán kivilágított ablaka ásított ki az estbe. Be nem lehetett látni, mert az ablakokra sátorlap vagy valami ponyvaféle volt ráborítva. Bementünk a házba. Az udvarról néhány kopott, teknőszerű lépcső vezetett fel a lakásba, a kívülálló katona intett, hogy ott kell bemenni. Amint az ajtót kinyitottam, a belső szobából furcsa, kusza hangok szűrődtek kifelé. Mintha ott benn vitatkoztak, feleseltek vagy veszekedtek volna.
Kinyitottam az ajtót. Egy tábori ágy volt a szobában, két picinyke asztal, néhány frontvonalakkal telefirkált térkép a falon, egy-két rozoga szék, az egyik asztalon petróleumlámpa. Az asztal mellett nyíratlan szakállú, kissé pohos, időskés hadnagy ült. A másik asztalnál egy tizedes, a szoba közepén egy feketeruhás asszony állt. A kályha mellett egy civil.
Amikor a hadnagy meglátott, feltápászkodott, rám nézett, unott szemeit mintha megerőltette volna, úgy bámult rám, nyilván azt akarta megállapítani, hogy mi a rangom. Amikor észrevette, hogy főhadnagy vagyok, kilépett az asztal mögül, én a kezemet nyújtottam feléje, a bemutatkozás sablonosan megtörtént... A civil egy lépés tett felém, csúnya, hegyes szakállú, fürkésző szemű, féloldalas ember volt, foltos, elnyűtt, piszkos ruha borította a tagjait, két elálló, megnyúlt denevérfüle mintha szintén megmozdult volna, mint két otromba bőrlegyező... Valami őrült és igazságtalan gőggel és megvetéssel álltam ott, megint egy etapp-tiszt - gondoltam magamban -, aki meleg szobában fedél alatt várja a pihenést, aki talán...
De nem tudtam folytatni láthatatlan gondolataim szövését, talán helyesebb is volt, ki tudja, hol szenvedett már az a tiszt és miképpen került ebbe a könnyebb szolgálatba...
Nem tudtam folytatni, mert a nő, aki a szoba közepén állt, hirtelen megszólalt:
- Igen, és meddig kell még nekem szenvednem és várnom, hat hét óta ezerszer mondtam már, hogy ártatlan vagyok, hiszen én nem kérek egyebet, engedjenek haza, én a szüleimhez akarok hazamenni, nekem semmi közöm itt senkihez, én nem kémkedtem, én nem vagyok áruló és milliószor és milliószor is megismétlem, hogy ez hazugság és majd egy napon ki fog derülni az ártatlanságom s akkor ez az ember meg fog bűnhődni!
Szikrázó szemekkel nézett a civilre. Az durván röhögött. A hadnagy ridegen intett a kezével, leintette az asszonyt, mert hisz velem volt dolga, tőlem akarta megtudni, mi járatban vagyok, miben állhat rendelkezésemre, de én kíváncsian, meglepetten és valami hirtelen hatalmába kerített izgalom hatása alatt meredtem a szenvedélyes, gyűlölködve és vádlón kifakadó asszonyra, csak ebben a pillanatban néztem meg, mintha csak most vettem volna észre... fiatal volt, az arca halálsápadt, két nagy, csodálatosan szép szeme sötétzöldes fényben égett, gyönyörű teste mintha lázban remegett volna, erős válla meg-megrándult, amint tehetetlenül előttem még ismeretlen bilincseit szétzúzni akarón ripakodott rá a civilre, aki még mindig pokolian és kárörömmel röhögött a szoba sarkában.
A hadnagyot szemmel láthatóan bosszantotta ez az incidens, intett a civilnek, aki kinyitotta az ajtót és tuszkolta kifelé az asszonyt.
De az nem mozdult. A hadnagy nyersen ráförmedt:
- Mondtam már, hogy itt kell maradnia! Több szavam nincs!
Most az asszony váratlanul felém fordult:
- Bocsásson meg uram, én most látom önt először életemben, de én nem tudom... Azt hiszem, hogy ön, ha akar, segíthet rajtam, de legalább is arra kérem, hallgasson meg! Mert, amint látja, ezek itt nem akarnak meghallgatni... És az ön szeméből annyi jóság, annyi megértés sugárzik... Ha meghallgatna engem... Kérem, segítsen rajtam, nem vétettem senkinek, s aki bűnös volt, az már megbűnhődött...
Lesújtó megvetéssel mérte végig a féloldalas embert. Teste kinyúlt, most fél fejjel magasabbnak látszott mint az imént, csupa energia, konokság és elszántság pattogott le róla és mégis tehetetlen volt, mert ezek itt, úgy látszik parancsot teljesítettek, a szívüket nem tudták vagy nem merték neki megmutatni.
- De én, én - hebegtem... A köpenyemet jobban magamra szorítottam, a gerincemen mintha esőcseppek peregtek volna alá, megrázkódtam s ahelyett, hogy keményen kihúzva magam, az asszony védelmére siettem volna, görnyedten, kimerültem álltam mellette.
- Miről van szó? - kérdeztem tétován, inkább magam elé suttogva és értelmetlenül járattam körül a tekintetemet, miközben a civil megragadta az asszony karját s a következő pillanatban már csak négyen voltunk a szobában. Azok ketten eltűntek.
A hadnagy székkel kínált meg. Fáradtan ültem le. Most az ablakhoz szerettem volna ugrani, hogy letépjem róla a sátorlapot és kibámulva rajta, megfigyeljem, hová tűnik el az idegen asszony. De mintha a székhez szögeztek volna, nem tudtam megmozdulni s hirtelen kábultságomban csak félfüllel hallottam a hadnagy magyarázó előadását.
- Borzasztó sok bajon van vele... Én nem tehetek az érdekében semmit. Tulajdonképpen nem is énrám van bízva, hanem őrá... A kezével magyarázta, hogy a civilre gondolt... Én csak tíz napja, hogy itt vagyok, legjobban szeretnék innen elmenni. Bocsáss meg, főhadnagy uram, nem tehetek róla...
Vállát vonogatta. Törten beszélt németül. Morva volt.
- Ki az a civil? - kérdeztem tőle.
- Ez a hatóság megbízottja. Blicknek hívják. Nagyon lelkiismeretes ember. Sok fontos, sőt döntő szolgálatot tett az orosz uralom alatt. Kém volt és most is kém. Tökéletesen beszél oroszul.
- Ismerem a fajtáját - gondoltam magamban haraggal. Majd hangosan folytattam:
- Mi ennek az asszonynak a bűne?
A hadnagy felállt, összevágta a sarkát és katonásan mondta:
- Nincs parancsom rá, hogy ezt bárkinek is megmondhassam.
Én is katonásak folytattam:
- X parancsnokságtól ide távirati vagy telefonutasítást várok. Lakást kérek!
A hadnagy meghajtotta magát. Utasítást adott a tizedesnek. Mi hárman, a hadnagyot magára hagyva, elindultunk.
Kinn még egyre zuhogott az esők.